8. fejezet

8. fejezet (Rob)

Péntek este akartunk visszaindulni Londonba, hogy a hétvégét Jules még az unokáival tölthesse, de már csütörtökön reggel felborult az életünk. Az enyém legalábbis.

Kristen és a lányok még aludtak, mi pedig épp Victorral kerestünk kagylót nekik a parton, amikor megszólalt a mobilom a zsebemben. Kelletlenül nyúltam érte, mert szívesebben töltöttem volna az időt a fiammal, aki édesen próbált totyogni a puha homokon, de óhatatlanul is mindig fenékre pottyant – túl hepehupás volt a talaj.

Már akkor elfogott egy rossz előérzet, amikor megláttam, hogy a stúdióból hívnak. Ez nem javult, mikor észrevettem, hogy személyesen a rendező keres.

- Miben segíthetek?

- Volna egy kis gondunk – mondta Ryan az eddig tőle megszokottól eltérően kedves hangnemben. Egyből gyanakodni kezdtem.

- Miről van szó?

- Nos, a srác, akit a fejesek a főszerepre választottak, tegnap balesetet szenvedett, és ma műtik. Nem fog tudni játszani, még hónapok múlva sem, mert a lába olyan szinten roncsolódott, hogy csoda, ha járni meg bír tanulni újra…

Ez a hír lesokkolt. Nekem is volt egy autóbalesetem, de én hál’ Istennek ép bőrrel megúsztam. Ez a John viszont…

- És? – tettem fel a hülye kérdést, pedig egyértelmű kellett volna legyen, mire is akar célozgatni Ryan.

- Te voltál a második helyezett – árulta el a félelmeimet. – És most rád van szükségünk, de haladéktalanul. Hétfőn kezdjük az előmunkálatokat.

- Mi? – nyögtem elképedve. – Nem! – ráztam meg a fejem. Komolyan is gondoltam.

- Tripla gázsiért sem? – vetette be a horgot ügyesen a rendező. Vettem egy mély lélegzetet. Próbáltam gondolkodni is a dolgon, de nem ment.

- Mikor kell döntenem? – érdeklődtem síri hangon. Ha ezt Kristen megtudja…

- Most – jött a kiábrándító válasz.

- Akkor nem – vágtam rá habozás nélkül.

- Ne már, Rob… Oké. Négyszeres fizetséget akarsz? A felét átutaltatom most, a másik felét a film elkészülésekor.

- Nem erről van szó – tiltakoztam. Bár ez már régen több pénzt jelentett volna, mint a minap Tom által hozott csekken szereplő ötvenezer font, mégsem emiatt tétováztam. – Szeretném megbeszélni a családommal.

- Ugyan, már a múltkor is támogattak, kizárt, hogy most ne tennék.

- Azóta változott a helyzet. – Azóta újra minden rendben volt közöttünk.

- Akkor változzon megint. Még ma várom a válaszod. – Ezzel letette. Én még vagy egy percig álltam ott, fülemnél a mobilommal, és gondolkodtam. A fiam csatakiáltása riasztott fel a révületemből. Egy hatalmas csigaházat mutatott fel.

Egyből odaléptem hozzá, hogy megnézzem, van-e még benne állat. Nem volt. A váza viszont csodaszép volt, a szivárvány színei csillámlottak rajra, ezért arra gondoltam, hátha anyu elfogadja majd engesztelésképpen a rossz hír mellé, amit közölnöm kell vele. És egyúttal be kell avatnom az étterem anyagi helyzetébe is.

Nem tudtam eldönteni, melyik kellemetlenséggel kezdjem, végül a második mellett döntöttem, hiszen az az oka, hogy bajba kerültünk. Vagyis csak én meg Ian.

Még vagy egy fél órát sétáltunk Victorral újabb kincseket keresgélve, de az, amit ő talált, az vitte el a pálmát. Megfogtam a kezeit, és fél görnyedt állapotban kísértem vissza a házig, ahol lassan a nők is ébredeztek. Legalábbis a hangokból ezt sejtettem.

A gyorsabb haladás, és segítségnyújtás érdekében felvettem a fiamat a karjaimba, így valamivel hamarabb odaértünk a tettek helyszínére, mintha tovább próbálunk járkálni. A kagylókat a mosogató mellé raktam őket egy újságra, majd szerelmeink keresésére indultunk. A hálóban bukkantunk rájuk.

Mindhárman az ágyon feküdtek, illetve csak a két pici, Kristen pedig épp pelenkázni próbálta Dorothyt, csakhogy a kiscsajnak fekvetáncot volt kedve ropni, így addig kalimpált a kis lábaival, míg az anyja el nem unta, és megcsikizte a pocakját. Erre a kicsi rögtön felvisított, de legalább közben a lába megállt. Ezt a pillanatot használta ki a mami.

Mi csak akkor mertünk közelebb lépni, mire mindkét baba be lett csomagolva, nehogy eltereljük a figyelmüket. Sikerült is megijesztenem szerelmemet, mikor Victor apró kezével hozzáért a vállához. Úgy ugrott fel, mintha kísértetet látott volna.

- A frászt hozzátok rám – panaszolta, de már nyújtotta is a karját a fiunk felé. Amint átadtam neki, felém nyújtózkodott. Megkapta a kért csókját, amely a kicsikre való tekintet nélkül elég szenvedélyesre sikerült, utána pedig a lányaimat vettem célba.

- Hoztunk neked ajándékot – árulkodtam kicsit később, mikor a babák elálmosodtak a szeretetrohamomtól, és elszundítottak az ágyunkon, mi pedig a bátyjukkal a földszintre mentünk reggelizni.

Kristen rögtön kiszúrta a kagylókat meg a csigát, persze az utóbbin akadt meg a szeme először.

- Ez gyönyörű – suttogta elfúlóan. – Köszönöm – fordult aztán felénk. Victor az ölemben ülve várta a finom falatokat, melyeket most én adagoltam a szájába egy kiskanállal. Valami répás bébikajának tűnt, legalábbis a színe alapján. A szagát nem éreztem, megkóstolni meg nem mertem. De neki ízlett.

- Nincs mit – mosolyogtam rá egyelőre boldogan. Imádtam, amikor örül az ilyen semmilyen kis apróságoknak. Azt viszont biztosra vettem, hogy a többi „meglepetésemet” utálni fogja. A becsődölt éttermet még hagyján, de a filmszerep…

- Mi a baj? – látta meg rajtam a gondokat. A szemeibe nézve aggodalmat fedezek fel a tekintetében. – Történt valami, igaz? – Annyira ismert már, hogy meg sem kellett szólalnom, hogy tudja, valami nyomja a szívem. Nem is egy valami.

- Igen, de majd inkább később beszéljük meg – kértem Victorra pillantva, aki már lassacskán befejezte a reggelijét. Amint ez megtörtént, leraktam a földre, hadd másszon el játszani a nappali irányába, majd az ölembe húztam Kristent.

- Szóval? – kérdezte rögtön.

- Az étterem szarban van. – Úgy döntöttem, nem fogok kertelni vagy finomkodni. – Mindenféle hatóság ránk szállt, és van némi tartozásunk is pár vállalkozónak. A bevételek pedig nem fedezik mindezt…

Már előre féltem, hogy most fel fogja ajánlani a saját vagyonát, de nem így történt. Egyelőre.

- Miért nem szóltál eddig? – kérdezte. Nem szemrehányó volt a hangja, inkább ijedt, pedig azt hittem, jól összeveszik majd velem, amiért eltitkoltam előle.

- Elég dolgod volt a kicsikkel, én meg reméltem, hogy csak átmeneti.

- De nem az – mutatott rá. Vettem egy mély lélegzetet, és a szemei helyett a száját kezdtem el bámulni.

- Nem biztos, hogy ki tudunk keveredni a bajból. Pár hét, és teljesen tönkre megyünk – vallottam, immár lehajtott fejjel, lehunyt szemmel.

- Én szívesen… – kezdte, de már tudtam, hogyan akarja folytatni.

- Nem! – szakítottam volna félbe, ő azonban folytatta.

- …adnék, de a legutóbbi keresetem nagy része már nincs meg… – harapott az ajkaiba bűntudatosan.

Valamiért megkönnyebbültem. Így megúsztam, hogy durvábban kelljen visszautasítanom. Viszont a lehetősége is megszűnt annak, hogy filmezés nélkül sikerüljön megoldani a helyzetet.

Azt nem firtattam, hogy mire költötte el a pénzét, az az ő sajátja volt, bár bevillant olyasmi, hogy a worthingi házat tavalyelőtt ő vette nekem karácsonyi ajándékként. Azóta pedig egy ritkaságnak számító gitárral is megajándékozott. Egyéb apróságokról nem beszélve – mindig viszonozni akarta, amikor én kedveskedtem neki valamivel.

- Nem fogadtam volna el – közöltem vele visszatérve az előző témára. – Az én dolgom eltartani a családomat. Apádnak is megígértem – eresztettem meg egy halvány mosolyt. – Azt hiszem, nem tervezhetnénk több gyereket, ha megtudná, hogy erre nem voltam képes.

- De képes voltál rá! – ellenkezett kedvesem. – És most is képes vagy! Ez csak egy hullámvölgy, de biztos valahogyan ki lehet mászni belőle – bizakodott. Én magam kevésbé.

- Igen… – haboztam neki elárulni, hogyan. Féltem, mit fog hozzá szólni. Arra gondolni sem mertem, hogy ő menjen el megint filmezni – az anyja neki is hozott egy-két forgatókönyvet, melyek nem mostanra szóltak volna, hanem fél évvel későbbre, amikor a lányok is elég nagyok lesznek, hogy tudja csinálni, persze nem napi nyolc-tíz órában. – Ian most próbál keríteni valakit, aki beszállna esetleg csendestársként, csakhogy egy süllyedő hajóra senki sem száll szívesen…

Kristen töprengeni kezdett, nyilván volt elég ismerőse, aki tudna kölcsönadni nekünk – olyanok is, akiket én is ismerek, de a hideg futott végig a hátamon, ha arra gondoltam, hogy esetleg Mike-tól kérne kölcsön, vagy akár csak a szüleitől, de én inkább magam akartam megoldani ezt. És most kaptam is egy új lehetőséget.

- Történt valami, amíg a parton voltunk Victorral… – kezdtem halkan. – Felhívtak a stúdióból. Az a srác, aki megkapta helyettem a szerepet, autóbalesetet szenvedett, és most mégis engem akarnak.

Jobb volt így: kimondtam. Megint kertelés nélkül, mint az imént. Csakhogy most sokkal hevesebben dobogó szívvel vártam, hogy mit fog erre Kristen reagálni.

Először döbbenten nézett a szemembe, majd az arcára ült a rémület, mert nyilván eszébe jutott Emilie. Még elmormoltam, hogy „sajnálom, de azt hiszem, nincs más választásom, el kell fogadjam”, majd szólásra nyitotta a száját.

(Kristen)

Legszívesebben tényleg én magam húztam volna ki Robék éttermét a csődből, hisz nekem is sokat jelentett az a hely. Ott találkoztunk először, ott ismerkedtünk meg, és bár történt egy-két rossz dolog is velünk – szintén ott –, a hely maga fontos szerepet töltött be az életünkben. Erre azonban nem voltam képes, a bankszámlám igencsak megcsappant, főleg, miután a bátyáméknak is én adtam kölcsön, hogy házat tudjanak építtetni.

Emellett ott volt a worthingi házikó, amit – bár én vettem szerelmemnek ehelyett a brightoni helyett egyik karácsonyra – el tudtunk volna adni, de kételkedtem benne, hogy tartósan elég lett volna az ára. Maradt tehát az a végső lehetőség, amit ő vázolt fel az imént néhány mondatban.

Film.

Film és Emilie.

Én meg otthon a gyerekekkel.

Elborzasztott a gondolat, mennyi minden fog balul sikerülni, ha tényleg elvállalja azt a szerepet, de ahogy ő is mondta: nincs más választása. Választásunk – hisz én magam sem tehettem mást, mint hogy lenyelem a békát, és beletörődöm, hogy az a ribanc minden bizonnyal őt is megpróbálja majd elszedni tőlem.

Előre fájt minden valószínűsíthető veszekedésünk, de úgy gondoltam, majd csak akkor ások sírt a házasságunknak, ha tényleg bekövetkezik az, amitől mindennél jobban tartok, addig viszont jó képet vágok a dologhoz.

- Rendben – bólintottam. – Isteni leszel! – Még egy mosolyfélét is sikerült kipréselnem magamból. Ezt komolyan is gondoltam. Tudtam, hogy Rob remekelni fog, még akkor is, ha soha nem csinált ilyesmit. Nekem pedig támogatnom kell benne.

A szemei először döbbenetet, majd hitetlenkedést tükröztek, amiért ennyivel megúszta. Biztosan arra számított, hogy kiakadok, de annak nem láttam értelmét.

- Biztos, hogy nem bánod? – kérdezte. – Ha szeretnéd, nem vállalom el, hanem keresünk valami más megoldást…

- Szívem – szóltam rá, és az arcára simítottam a tenyerem, hogy figyeljen rám. – Szeretlek. Bízom benned. És isteni leszel – ismételtem meg az utolsó szavakat. – Túl fogjuk élni! – bizakodtam tovább. – Mikor kell kezdened?

- Hétfőn – árulta el, mire egy másodpercre elfelejtettem levegőt venni. Ez rossz hír volt. Nagyon rossz hír. Ha legalább heteket mondott volna, de pár nap múlva?

- Oké – fújtam ki a visszatartott lélegzetem. – Akkor, ha holnap hazautazunk, még van egy hétvégénk felkészülni.

- Sajnálom – kért bocsánatot megint, de tényleg elhatároztam, hogy nem fognak érdekelni a veszélyeztető körülmények, és addig nem csinálok jelenetet, amíg nincs alapos és valós okom rá. Vagyis amíg meg nem dugja Emilie-t a forgatáson. Vagy azon kívül.

- Nincs mit sajnálnod – ráztam meg a fejem. – Megértem, hogy miért csinálod.

- Most még szarabb, hogy nem veszekszel velem – fintorodott el hitetlenkedte.

- Hé, nyugi. A tied marad a klub, és minden rendben lesz – biztattam őt is, magamat is. – Csak pár hétről van szó. – Ezzel eszébe is juttattam a gyerekeket.

- Csak esténként láthatom őket, igaz? – pillantott Victor felé szomorúan.

- Néha majd bemegyünk hozzád… – feleltem habozva. Ebben ugyanis nem voltam biztos.

- Téged is csak este láthatlak – komorult el még jobban a tekintete. El akartam űzni a borús gondolatait, nekem úgyis bőven elég volt belőlük, nem akartam, hogy még ő is előre gyötrődjön a közeljövőn, úgyhogy közelebb hajoltam hozzá, és finoman megcsókoltam.

(Rob)

Alig akartam elhinni, hogy Kristen nem csinált jelenetet, bár sejthettem volna, hogy ez lesz. Most még el tudja viselni a gondolatot, mert nem vagyok benne nyakig, na de majd jövő héttől… Már most tartottam tőle, hogy akármivel akaratlanul is úgy megsértem, hogy többé szóba sem áll velem, fogja a gyerekeket, és eltűnik az életemből. Nem akartam ezt megkockáztatni.

Mégsem csak emiatt csókoltam vissza szenvedélyesen. Be akartam neki bizonyítani, hogy teljes és tiszta szívemből szeretem, csak őt, és kelletheti nekem magát akármilyen Emilie, ügyet sem fogok vetni rá, mert a családom milliószor fontosabb, mint egy röpke testi kielégülés egy kurvával. Nemcsak kamerák előtt, de mögött sem szándékoztam engedni a csajnak, ha igaz az, hogy gátlástalanul rámászik mindenkire, aki él és mozog. Na meg persze, aki hímnemű.

Egyre forróbbá vált a levegő, miközben egymást öleltük szerelmemmel. Egy percre, mikor elszakadtam tőle, Victort kereste a tekintetem, aki békésen gügyögve játszott a szőnyegen a kisautóival, a lányok pedig még nem szóltak, hogy itt az ideje a következő műszaknak, ezért a pihenő minden pillanatát ki akartam használni.

Felemeltem Kristent az ölemből, és az előttem álló asztalról odébb tolva a cuccokat, magam elé ültettem. Egyelőre a derekamat ölelte át a lábaival, majd össze is kulcsolta a hátam mögött, és egyre vadabbul csókolt. A testemnek több se kellett, rögtön megmerevedtem attól, ahogy hozzám simult, a nyelve pedig izgatóan csábítgatta az enyémet.

A melleit óvatosan érintettem, de így is sikongatni meg nyöszörögni kezdett a kéjtől, hát még amikor a combjai közé tévedtek az ujjaim. Azaz dehogy tévedtek, szándékosan csúsztattam oda őket. De csak egy végtelen és izzó pillanatra, ugyanis a lányaink mégis felébredtek.

Gyengéden még csókoltam szerelmemet, miközben lefejtettem a nyakamból a karjait. Örültem neki, hogy ő észre sem vette a babaőrzőből áradó hangokat, úgy elvette az eszét az, ami az imént történt – pedig csak pár gyönyörű pillanat volt –, de egyelőre még a babák parancsoltak. Én is meglehetősen kába és bezsongult voltam, pedig sajnos semmi konkrétabb nem történt, csak egy kis összesimulás, de az apróságok nem akarták, hogy folytassuk.

- Sírnak a picik – suttogtam Kristen fülébe, miközben a nyakát még azért gyorsan végigízleltem. Erre összekulcsolta az ujjainkat, fájdalmasan nyögött egyet, majd szabadon eresztette a derekamat. – Máris jövök utánad – szólaltam meg rekedten, mikor lecsusszant az asztalról, és egy pillanatig még átölelt.

Felemelte a fejét, és egy pusziért nyújtózkodott. Kettő, majd három lett belőle, aztán egy újabb csók. Végül úgy döntöttem, egyszerűbb, ha együtt megyünk megnézni, mi a bajuk a lányoknak. Szerelmem feneke alá nyúlva egyszerűen magamra emeltem – így megint belém kapaszkodott kézzel-lábbal, aztán megindultam vele az emelet irányába.

A nappaliba érve egy másodpercre megszakítottam a csókunkat, és Victorra lestem, aki elmélyülten, félig alvó állapotban tologatta a játékait, így itt mertem őt hagyni, amíg kifaggatjuk a húgait, mi a probléma. Az emeletre egyáltalán nem volt egyszerű eljutnom, Kristen folyton elterelte a figyelmemet, a lépcsőfordulóban a falnak is szorítottam egy pár remegő pillanatig, és hozzádörgölőztem, hogy érezze, nem viccből nem bírom elereszteni én sem őt.

Érezte. De még mennyire, hogy érezte! Rá is tett egy lapáttal, mikor egyik kezét kettőnk közé csúsztatva megmarkolta vágyódóbbik szervemet.

- Ezt most ne – kértem elfúló lélegzettel. Aztán beértünk a hálóba, ahol már Kristennek is feltűnt, hogy a lányaink lassan teli torokból követelik a figyelmet. Egyből kibontakozott a karjaimból, és hozzájuk ugrott.

Egy végzetes hátránya volt ennek. Lehajolt, és háttal nekem. Képtelen voltam visszatartani magam, odaléptem mögé, és a derekát megragadva húztam magamhoz, míg ő az egyik lányunkat emelte a karjaiba.

- Hagyj – húzódott el aztán, és szinte lökött el magától. Megijedtem, mert ilyet még nem csinált. Normális esetben hozzám simult volna a gyermekünkkel együtt. Sophie még mindig az ágyon sírt, Kristen megpróbálta őt is felemelni, de nem ment neki. Segítettem.

És azonnal megértettem, mi volt az oka a viselkedésének, valamint a hangja durva színezetének. Sophie tűzforró volt. Odanyúltam Dorothy arcához, és mintha parazsat érintettem volna.

- Azonnal megyünk a kórházba! – indultam az ajtó felé, de ott megtorpantam, és a másik babáért nyújtottam a szabad kezemet. – Te hozd inkább Victort! – mondtam a riadt anyukának, aki már erősen a könnyeivel küszködött. A kérésemre azonban rögtön bólintott, és sietve leszaladt előttem a lépcsőn.

Halkan duruzsolva igyekeztem megnyugtatni a lányokat, hogy minden rendben lesz, de engem is egyre jobban hatalmába kerített az aggódás. Emlékeztem, hogy Victornál is volt egyszer egy ilyen – csakhogy akkor én épp dolgoztam, és Aaron vitte be őt és Kristent a kórházba. Most nem volt rá szükség, arra viszont igen, hogy mielőbb orvos közelébe kerüljenek.

- Mehetünk – mondta szerelmem, majd kinyitotta előttünk az ajtót, és ismét előresietett Victorral. Mire a kocsihoz értem, már be is csatolta őt a gyerekülésbe, és a karját nyújtotta az egyik lányért.

A picibb gyermekeinket egy rögzített iker-mózeskosárba szíjaztuk, majd kaptak egy-egy kis takarót, és indulhattunk is.

Én vezettem, Krisnek túlságosan remegett a keze, meg mindene, valamint én jobban kiismertem magam a környéken. Alig öt perc múlva lefékeztem a brightoni kórház előtt, és nem törődve a parkolni tilos jelzéssel azonnal kiszedtük a kicsiket az autóból. Most is Kristen hozta Victort, én pedig a lányokat, de belépve két nővérke ragadta el tőlem őket, amint elmondtuk, hogy mit tapasztaltunk.

A feleségemmel együtt siettem volna utánuk, de egy biztonsági őr megkért, hogy legyek szíves odébb állni a kocsival. Ingerülten néztem rá, de beláttam, hogy igaza van, hisz akármikor hozhatnak egy súlyos sérültet, ezért miután Kristennel lefolytattunk pillantásbeli beszélgetést, miszerint máris jövök velük, kelletlenül kirohantam az épület elé, odébb gurultam a kocsival.

Alig két perc múlva már ismét a kórházban ácsorogtam tétlenül az előtt az ajtó előtt, amely mögé kedvesem szerint vitték a lányokat. Szorosan magamhoz öleltem őt, és a semmit nem értő, de kíváncsian mindenre figyelő fiunkat, és vártam. Szerencsére hamar megjelent egy orvos, aki közölte, hogy nincs miért aggódnunk, csak egy egyszerű nátha. Azt is csak az egyik baba kapta el, de mivel többnyire együtt vannak a picik, megfertőzték egymást.

- És miért ennyire lázasak? – szipogta Kristen.

- Ez normális velejáró, a szervezet védekezik. Erős immunrendszerük van, holnapra kutya bajuk – nyugtatgatta az orvos. Én csak a vállát tudtam átkarolni, mert Victor még mindig nála volt.

- Olyan hamar meggyógyulnak? – Reménykedtem benne, hogy így van, sőt, rémlett régről, hogy a fiamnak sem volt már baja másnap, de biztosra akartam menni.

- Ha minden jól megy, akkor igen – felelte a doki, miután láthatóan nem szívesen nézett rám, mialatt válaszolt. Addig Kristent bámulta. Nem láttam el a baját, hisz a lányaim élete volt a tét, de cseppet haragosabban szólaltam meg:

- Ajánlom, hogy így legyen! – Kristen csodálkozó pillantást vetett rám, de nem érdekelt. Az én feleségemet ne nézegesse ennyire nyíltan egy férfi sem, nemhogy a gyermekeink aktuális orvosa.

- Holnap utaznánk haza Londonba, addigra jól lesznek? – tett rá egy lapáttal szerelmem, mikor kedvesen, bár feldúltan ezt kérdezte.

- Estére meglátjuk – mosolygott rá az orvos. Ezért is feljegyeztem neki magamban egy szilánkos csonttörést. – Addig mindenképpen megfigyeljük a babákat.

- De láthatjuk őket? – jött Kristen újabb riadt kérdése.

- Természetesen. Pár perc múlva beviszik őket egy steril szobába, oda velük mehetnek – bólintott a kérdezett. Már alig vártam, hogy eltűnjön.

- Bejössz a dokinak – morogtam szerelmem felé, miután teljesült a kívánságom.

- Mi? Dehogy jövök – legyintett ő fáradtan. Nem vitatkoztam vele, én láttam, amit láttam. Mégsem álltam neki féltékenykedni, hisz tudtam, hogy ez csak egy cseppje annak, amit ő fog átélni jövő héttől kezdve, ha majd forgatok. Meg persze én, hisz otthon lesz, a kicsiket leszámítva egyedül… kiszolgáltatva Aaronnak. Lesápadtam, mire Kristen újra ijedezni kezdett. – Jól vagy? – fogta meg a kezem.

- Persze – nyögtem. Nem kis erőfeszítésembe került elfojtanom a törés-zúzás iránti hirtelen támadt vágyaimat.

Egy nővérke ekkor megjelent, és egy kiságyban áttolták Sophie-t és Dorothyt a folyosó végén levő egyik gyerekméretű szobába. Szerencsére volt benne még egy kiságy, ahova lefektethettük az újra alvó Victort, mi pedig hosszas szótlan szemlélődés után a fotelba ültünk – Kristen az ölembe. Innen is jól ráláthattunk a kisbetegek ágyára.

Igyekeztem elűzni a lelkemet cincáló, keserves gondolatokat, és tovább aggódtam a lányaimért, akik nálunk sokkal békésebben pihentek. Kristen még mindig időről időre megremegett, de már nem sírt, mint az ideúton.

- Rendben lesznek – biztattam mindkettőnket, és egy lágy puszit adtam a szája sarkába. Viszonozta, de most korántsem azzal a szenvedéllyel, mint mikor még otthon voltunk, csak szimpla, ám nagyon erős érzelmi töltet lüktetett benne. A szívem dobbanásainak ritmusában.

- Tudom – súgta vissza, majd a nyakamba karolva a karjaimba fészkelte magát. Felrémlett, hányszor tette már ugyanezt, és most is épp olyan földöntúli örömmel töltött el ez, mint a legelső, vagy akár a huszadik, a negyvenharmadik vagy a százötödik ezelőtti alkalommal.

- Szeretlek – vallottam neki, további nyugtatásként. Sikerrel, mert egy halvány mosolyt is megeresztett.

A kicsit nagyon sokáig aludtak ezt követően. Már épp akartunk szólni a dokinak, hogy ez vajon normális-e, de ekkor belépett egy nővérke, végignézett elgyötört és félő vonásainkon, majd így szólt.

- Vigyázok a picikre, menjenek haza nyugodtan.

Kristennel egyetlen félpillantással megbeszéltük, hogy nem megyünk sehová, ő viszont felállt az ölemből, és mivel az etetés elmaradt, a nővérkétől kért segítséget, hogy megszabaduljon a tejfeleslegétől.

- Add Victornak – javasoltam. Kristen elgondolkodva nézett a fiunkra. Már hetek, ha nem hónapok óta nem élt anyatejen, de mivel őt úgyis meg kellett volna etetni, így két legyet ütöttünk volna egy csapásra.

- Megpróbálhatom – motyogta szerelmem, majd amint a nővérke a lányaink állapotának ellenőrzése után magunkra hagyott bennünket, felemelte a ruhája gombjaival játszó fiunkat, majd vele együtt újra az ölembe telepedett.

A fiunk nem volt hülye. Inkább férfi. Hiába nem fogyasztott ilyesmit jó ideje, mohón kapott Kristen mellbimbója után, de úgy, hogy ő fel is szisszent. A lányoknak nem volt még foguk, Victornak viszont igen. Ennek ellenére hamar degeszre ette magát, Kristen pedig megkönnyebbült az őt feszítő érzésektől.

Kimentem elszívni egy cigit, közben pedig elintéztem néhány telefont. Első körben felhívtam Ryant, mielőtt elfelejtem, hogy mára ígértem neki választ a forgatással kapcsolatosan. Öt percen belül jött az sms értesítő a telefonomra, hogy átutalták a négyszeres gázsim felét. Nem volt visszaút. Julesnak is telefonáltam, aki majd' kiugrott a bőréből örömében.

Ezután Ian következett, aki szóhoz sem jutott, mikor közöltem vele, hogy megvan a pénz, még több is, mint kéne, valamint megígértem, hogy másnap, miután hazamentünk, veszek fel annyit, amennyi kápéban kell, a többit átutalom az étterem számlájára. Ez közös volt, így ő is tud majd vele gazdálkodni, amíg én hülyét csinálok magamból a kamera előtt.

Miután elintéztem a telefonokat, visszamentem a családomhoz, és volt időnk beszélgetni, míg a csemetéink álmát őriztük egymáshoz bújva. Kristen kibeszélte magából a félelmeit a forgatással kapcsolatosan, de fel is készítette közben magát arra, ami történhet. Hiába győzködtem, hogy részemről semmi nem fog történni, ez esetben kevés volt annyit mondanom, hogy őt szeretem. Megértettem, hogy mi a baja, és ekkor én is felhoztam Aaront.

- Aaronnal nincs köztünk semmi – vágta rá szemrebbenés nélkül. Nem árulhattam el neki, hogy a fickó mindmáig szerelmes belé, mert attól tartottam, épp ezzel segíteném elő azt, amire gondolni sem mertem.

- És Kellan? – jött a következő verzióm. Hisz ha egy filmben fogok vele szerepelni, ők is gyakran fognak találkozni. De legalábbis gyakrabban, mint eddig.

- Vele meg te fogsz filmezni, nem én. – Idegesítően mindenre volt magyarázata, csupán azt esett nehezére elhinni, hogy én épp ilyen közömbösen állok Emilie-hez. – Meglátjuk – fordult el, mikor ismét bizonygatni kezdtem, és lezártnak is tekintette a dolgot. Ehelyett az étteremről kérdezett.

Elmeséltem neki minden fejleményt. Érezhette a megkönnyebbülésemet, mely abból adódott, hogy sikerült megmenteni a helyet a csődtől, mert ő is boldogabban mosolygott rám. Imádtam ezt a fajta mosolyát. Ezzel hódította meg a szívem. Ezzel is… meg még csomó minden mással, de legfőbbképpen önmagával.

Este jött a doki, aki megint túl sokáig felejtette a pillantását a feleségemen, de most sem vertem meg érte. A lányaink láza ekkorra lement, és kaptunk egy olyan gyógyszert is, amelyről még egyikünk sem hallott soha. Ezt Kristennek kellett beszednie, hogy aztán a lányok az anyatejjel kapják meg a legközelebbi szoptatáskor.

Erre a hazaérésünk pillanatában sor is került. Alighogy mindannyian bevonultunk az otthonunkba, mindhárom apróság követelte a jussát. Én Victorral a konyhába mentem, hogy kapjon valami finomságot, előbb viszont segítettem anyunak elrendezni magán Dorothyt és Sophie-t. Később hárman szemléltük, ahogy az elálmosodott hölgyek elszenderednek az ágyon, de Victor unta ezt meg leghamarabb, így az ágyról lemászva odatámolygott hozzám, és megfogta a kezem.

Megfogta… a… kezem. Jobban mondva csak a mutatóujjamat, de akkor is!

- Látod ezt? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Látom – nevetett szerelmem. – Menjetek csak játszani. – A jelek szerint ő most csajos bulira vágyott, így mi – férfiak – levonultunk a nappaliba, ahol előzőleg jól ottfelejtettem a gitáromat. Victor, alighogy a lépcső alján leraktam, négykézláb „szaladt” oda felé, és egyértelmű hangokkal kérte, hogy ő ilyet akar játszani.

Hát bírtam volna neki nemet mondani? Soha. Engedelmesen az ölembe vettem a hangszert, és miközben pengettem, azt figyeltem, hogy küszködi fel magát mellém a fiam. Napról napra egyre ügyesebb volt. ezt alig egy hete, amikor először láttam járni, el sem hittem volna, ha bármilyen mágus megjósolja sem.

Egész addig figyelte, ahogy játszom – most a gyermekeinkhez „költöttem” egy dallamot –, míg le nem csukódtak a szemei. Én is szerettem volna már pózt váltani, elzsibbadt az egyik lábam az üléstől, de meg akartam várni, míg a kisherceg megunja a mókát. Alighogy eljött ez a pillanat, óvatosan a karomba emeltem, és az emeletre vittem, hogy lefektessem.

Kristen a háló sarkából az ágy mellé húzta időközben a bölcsőt, és belefektette a babákat. Én Victort a gyerekszobában fektettem le, ami szemben volt a mienkkel, majd halkan odasimultam a kimerültségtől elpilledt szerelmem hátához.

Rögtön felsóhajtott, de nem ébredt fel. Nem akartam zavarni, engem is megviselt ma sok minden, legfontosabbként a lányaink rosszulléte és láza, így inkább hagytam pihenni. Élveztem az illatát, a halk szuszogását, a testét, mely tökéletesen idomult az enyémhez, még így ruhában és alvás közben is…

Millió dolog kavargott az agyamban, kezdve a pillanatnyi vágyammal, amely rögtön feléledt, mert érinthettem Kristen bőrét – bár csupán a hasán, de akkor is! – a pólója alatt, és hallhattam a halk sóhajt, mellyel a jelenlétemet nyugtázta. A keze az enyém után bújt a pólója alá, és az ujjaim közé tekerte a sajátjait.

- Szeretlek – motyogta. Legalábbis ennek hallottam a szót, amit kimondott.

Ez pedig mindent kitörölt az agyamból, leszámítva kettőnket – meg persze szerelmünk gyümölcseit. A saját lelki békém mostani megőrzése reményében gyorsan félre is tettem a közelgő jövő héttel kapcsolatos gondolataimat, és én is elaludtam.