3. fejezet

3. fejezet (Kristen)

Rob másnap nem akart felkelni. És engem is alig akart kiengedni maga mellől.

- Inkább aludjuk át, amíg a szüleid itt tartózkodnak – morogta, és olyan szorosan tartott maga mellett, a karjaiban, hogy szinte moccanni sem bírtam.

- Nem lehet – sóhajtottam bánatosan. – A lányoknak enniük is kell valamit néha.

- Azért irigylem őket – pattantak fel egyből a szemei. A következő pillanatban lerántotta rólam a takarót – mindenféle önmegtartóztatás ellenére azért egész éjjel meztelenül simultunk egymáshoz –, és a melleimet kezdte mustrálni. Aztán simogatni.

A szívverésem a légzésemmel párhuzamosan gyorsult a duplájára… majd a triplájára… aztán meghatványozódott, amikor a nyelvét is megéreztem a bőrömön.

- Te izgalmasabban csinálod – nyögtem, mikor lágyan szívogatni kezdte az egyik mellbimbómat. A picik durvábbak voltak, nem ilyen érzékien és simogatóan gyöngédek. De persze nekik az alapszükségleteik kielégítéséhez kellettek a melleim, míg a férjemnek kizárólag kedvtelésből meg élvezetből. És remekül értett hozzá, hogy izgasson fel pillanatok alatt. Nem volt nehéz dolga – most sokkal érzékenyebb volt az a tájék a testemen.

Egy idő után viszont lejjebb kúszott a szája a hasamra, de amikor a lábaimat próbálta szétfeszíteni, megállítottam.

- Még néhány hét… – súgtam. Engem is lehangolt a dolog, már nagyon régen voltunk teljesen együtt, és borzasztóan hiányzott.

- Tudom, csak… – Ő volt az erősebb. Éppen csak pár nappal több, mint egy hete szültem a lányokat, ez még mindenféle akcióhoz korán volt, de nem bírtam ellenállni. Hagytam, hogy végigcsókolgassa a combjaim belső felét, de elhúzódtam, amint veszélyes területekre tévedt volna.

- Ez így nem fair – néztem rá feltüzelten.

- Az sem, hogy nem lehet – felelte. Igaza volt, de arról nem én tehettem, hanem a sors vagy a természet, arról viszont határozottan ő, hogy felizgatott úgy, hogy tudjam, nem lehet tökéletesen beteljesíteni a vágyaimat.

Épp emiatt döntöttem úgy, hogy ezt még csúnyán visszakapja. A hátára döntöttem, és végigfeküdtem a testén. Minden porcikánk szorosan tapadt egymáshoz, a hasamnál meredezett lüktető vágya is, amelyet „bosszúból”most a végletekig szándékoztam izgatni. Először csak hozzádörgölőztem, mire Rob megragadta a csípőmet, és ezzel stoppolta le a mozgásomat.

- Nagyon-nagyon veszélyes dologra készülsz – suttogta felém a rekedt figyelmeztetést. Csak egy mosolyt kapott érte cserébe, majd végighúztam a nyelvem a nyakán. Aztán kiszabadultam a markából, és egyre lejjebb csúsztam rajta. A számmal már nem érhettem el a lényeget, olyan gyorsan történt minden: ő felrántott magához, és a következő pillanatban már újra én feküdtem alatta. – Nagyon vérzel? – kérdezte.

- Nem – súgtam vissza. És valóban így volt. Victor után sokkal tovább tartott, mire elmúlt a szülés utáni szivárgás. Pedig furcsa, mert most két babát toltam ki magamból, sokkal megterhelőbb volt már az is.

- Én nem bírok várni – közölte velem síri hangon. Egyet kellett értenem, én sem bírtam. Sőt, már épp ott tartottam, hogy megadom magam, és lesz, ami lesz, amikor megszólalt a mobilom.

- Ez anyám lesz – szólaltam meg, amint eljutott a tudatomig a csergés. Először mindketten a babaőrzőre gyanakodtunk, de az nem csörögni szokott, hanem sírdogálni.

- Hadd várjanak egy kicsit – nyugtázta ezt le szerelmem egy könnyed mondatban. – Akarlak. Most!

- Talán… Inkább mégis napoljuk el ezt – bizonytalanodtam el.

- Nem! – szorította a száját Rob az ajkaimra. A csókunk közben pedig igen célra tartóan dugta belém az ujját. Gyengéd volt, mégis fájt. Felszisszentem. Ekkor észbe kapott. És eleresztett egy nem túl civilizált káromkodást. Aztán aggódva rám nézett. – Ne haragudj! Teljesen megőrjítesz… – magyarázkodott bocsánatkérően. – Bocsáss meg – gördült odébb rögtön.

- Semmi baj, csak… még ne – kértem. Szégyelltem is magam közben, mert én legalább annyira akartam, mint ő, csak… kurva természet! Mielőtt teljesen felidegesítettem volna magam ezen, inkább elhúzódtam tőle, felkeltem és a köntösömet magamra csavarva a mobilomért nyúltam.

Tényleg anyám keresett az imént. Írt egy üzenetet azzal, hogy a reptéren vannak, és most keresgélnek egy taxit, ami majd idehozza őket.

- El tudnál menni a szüleimért a reptérre? – fordultam nyilvánvalóan megbántott kedvesem felé. Mostanra kiült az ágy szélére, és valószínűleg a vágyait próbálta visszafojtani magában, de ekkor hátrapillantott a válla fölött.

- Persze – motyogta, majd felállt, és hozzám lépett. – Szívem, semmi gond. Baromi nehéz, de túl fogom élni – cirógatta meg az arcom.

- Én nem – simultam hozzá egy másodpercre, de aztán elengedtem. Hisz pont én állítottam meg végül. Nem akartam még kegyetlenebb lenni vele. – Oké. Akkor te a reptérre, én meg a gyerekszobába megyek máris. – Egy pusziért még azért nyújtózkodtam felé, és miután megkaptam, inkább elmenekültem a közeléből.

A lányok akkor kezdtek ébredezni, mikor Victorral a karomon beléptem hozzájuk. Itt is kialakítottunk a fiam számára egy játszósarkot, hogy amíg a húgaival törődöm, addig se unatkozzon egyedül máshol. Most is oda pakoltam, míg sorban tisztába nem rajtam a picibbeket, először Sophie-t, mert ő volt a nyűgösebb. Persze egyből követelte volna a reggelit is, de ki kellett várnia, míg Dorothyt is rendbe teszem, aztán leültem velük a karosszékbe – mostanra már szinte tökélyre fejlesztettem azt, hogy tudom egyedül megetetni mindkettejüket –, majd kioldoztam a köntösömet, és egy vattával lefertőtlenítettem a mellbimbóimat, mielőtt a szájukba adtam.

Rob kicsivel korábban valóban kíméletesebben bánt velem. Most viszont éppen csak benézett, és közölte, hogy indul, meg siet, de nem kívánta végignézni az etetést. Voltak tippjeim, miért nem. Szerettem, mikor mellettünk van ő is, de ha anyám számításai bejönnek – és az előző esti kijelentése szerint be fognak –, akkor meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy a férjem hasonló pályára lép, mint én régen, vagyis kevesebb időt fog itthon tölteni.

Fogalmam sem volt, mitől változott meg hirtelen a véleménye, hisz reggel még utálta a gondolatát is annak, hogy filmeznie kelljen, estére viszont elhatározta, hogy belevág. Én sejtettem benne annyi tehetséget, hogy könnyedén megoldja majd a helyzeteket, amelyekbe a forgatáson belecsöppen, de valami azt súgta, nem jókedvében állt rá végül mégis a dologra. El is határoztam, hogy utánajárok ennek a titoknak, addig is…

A babákat közös mózeskosárba tettem, miután megetettem őket, mert még elég picik voltak ketten is elférni benne, majd Victort a másik karomra véve a földszintre indultam a csemetékkel. Furcsa volt a csend és a nyugalom, ami a házban uralkodott, de gyorsan kiélveztem, mert volt egy olyan érzésem, hogy a szüleim megérkezésével minden a feje tetejére áll.

Nem tévedtem. Már azt meghallottam, hogy közelednek, vagyis nem az autót, hanem Benny és Night ugatását, amellyel általában Robot szokták köszönteni. A gyerkőcök szerencsére mind ébren voltak, mikor anyám visítva közéjük vetette magát. Engem észre sem vett.

- Szia, anyu… – sóhajtottam. Nem akartam megzavarni a nagymama-unokahad pillanatot, ezért hagytam, hadd örömködje ki magát. Addig apám felé fordultam.

- Szia, kincsem – ölelt át végre legalább ő. Én meg vissza. A férjem egyelőre nem érkezett meg, de a kinti hangokból ítélve – már amennyit anyám visongásától hallani bírtam – épp Aaronnal elegyedett szóba.

Miután kifaggattam apámat, hogy vannak, merre jártak, meddig maradnak – hál’ Istennek csak pár napot ígért –, szerelmem is megjelent, de meglehetősen rosszkedvűnek látszott. Egyelőre nem faggathattam ki, mi a baj, mert anyám ekkor őt támadta le azzal, nem kapott-e a napokban valamilyen levelet. Még kacsintott is hozzá. Majdnem elküldtem valahová a hülye meglepetései miatt. Ezt azért finomabban is beközölhette volna. Mondjuk most, személyesen.

- Alig várom, hogy menedzselhesselek – nézett Robra csillogó, hatalmas szemekkel. Ő pedig vissza rá, de az ő tekintetében öröm helyett rettegés csillogott.

- Anyu, ezt majd még meglátjuk – próbáltam megmenteni életem párját, aki engem választott társul, de úgy éreztem, épp most fontolja újra ezt a kérdést. A közbeszólásomért viszont hálásan pillantott rám, majd elmenekült, mondván, van egy kis dolga. A házon kívül.

Biztos voltam benne, hogy odakint szívja tonnaszámra a cigiket. Újabban visszaszokott, de szerencsére házon kívül hódolt e szenvedélyének. Valahol nem is bántam, nekem is sokszor hiányzott a nikotin, de csak a csókjai során élvezhettem az ízt. Most is rábíztam anyámékra a gyerekeket, és utána siettem.

(Rob)

Jules menedzselési ötlete már csak hab volt a tortán. Először a reggeli ébredés utáni kielégületlenségem határozta meg rögtön a nap hátralevő részére az alaphangulatomat, majd a megzavart pillanat, aztán a rohanás a reptérre, és ha mindez nem lett volna elég – pedig elég volt –, még Aaron is megállított, amikor hazaérkeztünk, és ellátott okosságokkal abban a tekintetben, hogyan díszítse majd fel Kristen a tortát.

- Hidd el, menni fog nélküled is – néztem rá szúrós szemekkel. Reméltem, fogja, hogy nem akarom mostanság a házamon belül látni. Túl sokat járt át hozzánk újabban, és ez kezdett egyre inkább nem tetszeni. Abba egyelőre nem mertem belegondolni, mi lesz, ha tényleg filmezésre adom a fejem. Hetekig nem leszek itthon napközben, Kristen pedig nem valószínű, hogy mindig bejár majd a stúdióba. Pláne nem három kicsi gyermekkel.

- Jó, tudom, menni fog, csak…

- Hé! – állítottam meg a szakácsművész szomszéd szóáradatát. – Tartsd inkább magad távol tőle, mint régen – kértem egyelőre udvariasan. Erre meghökkent.

Még őszintének is hittem volna, ha nem vagyok vele tisztában, hogy máig sem heverte ki igazán a feleségem iránta tanúsított csak-baráti érzelmeit. Ezt a lányaim születésének örömére rendezett babaünneplő kanbulin fejtette ki, amit a barátainkkal rendeztünk, mikor már Kristenék is itthon voltak. Persze arról is biztosított rögtön, hogy Melanie az élete új szerelme, de sokszor gondol még a feleségemre is. Ez megdöbbentett akkor, de megígértettem vele, hogy az ágyába nem fogja még csak beleképzelni sem. Megígérte. Én meg hittem neki, ehhez képest napi szinten átjárkált hozzánk.

- Nyugi, most úgyis belendült egy kicsit a forgalom az étteremben – csitított a saját szerencséjére, mert már készültem határozottabban is kifejteni neki, mi lesz, ha nem fogad szót. – Egész álló nap ott vagyok.

- Tényleg? – Most rajtam volt a sor a meglepődés tekintetében. Több okból is. Részben mert nem tudtam, éppen hogy megy a bolt, ugyanis a babák születése óta be sem tettem oda a lábam, és minden Ianre maradt, másrészt pedig Aaron – az állításával ellentétben – ebben a pillanatban is épp előttem ácsorgott, hogy kitanítson sütidíszítésből, nem pedig az éttermet vezette.

Rövid úton megkértem rá, hogy legyen szíves a dolgát végezni, amiért végeredményben fizetem, mire közölte, hogy pont most indul, és így is tett. A következő sokk Julestól jött, aki nemcsak a reptérről idejövet, hanem most is meg akart győzni róla, hogy ő lesz a számomra a legtökéletesebb menedzser. Kínomban kimenekültem cigizni a hátsó kertbe. Szerelmem utánam jött, és a karjaimba bújt.

- Ne aggódj, valahogyan majd lebeszélem – ígérte, de nem túl meggyőzően. – Nem maradhat itt! – Az ő hangja legalább olyan kétségbeesett volt, mint amilyennek én éreztem magamat.

- Túléljük – sóhajtottam, beletörődve abba, hogy ez igenis egy elcseszett nap. De tévedtem

Anyósomék ragaszkodtak hozzá, hogy tűnjünk el otthonról néhány órára kikapcsolódni, addig ők vigyáznak a babákra. Én már vettem is a kabátomat, Kristen viszont még habozott.

- Előbb meg kéne etetnem a lányokat – pillantott az alvó kicsik felé.

- Hagytál tejet a hűtőben? – kérdeztem tőle. Egy ilyen ajánlatot, vagy lehetőséget eszem ágában sem volt kihagyni.

- Aha… – felelte elgondolkodva. Én nem töprengtem ennyit. Kézen fogtam, intettem egy pát a felajánlkozó rokonságnak, majd kicibáltam Krist a házból.

Az ebek hangos ugatással köszöntöttek bennünket, de mi elmentünk mellettük egyenesen az autóhoz.

- Hova megyünk? – kérdezte szerelmem még mindig kicsit zavartan. Talán fel sem fogta, hogy pár órára kettesben lehetünk. Én viszont elő akartam segíteni őt a helyzet megértésében, így mielőtt kinyitottam volna előtte az ajtót, nekidöntöttem, és hevesen csókolni kezdtem. Amint a nyakam köré fonódtak a karjai, tudtam, hogy kezdi már kapizsgálni, miről is van szó. Ezután már nem kérdezett semmit.

Szívem szerint egy szállodához hajtottam volna vele, hogy véghezvigyük, amit reggel nem tudtunk, eszembe jutott azonban az is, hogy már egyetlen ujjam is fájt neki, így elfojtottam egy csalódott nyögést, és a park felé kormányoztam az autót. Afelé a park felé, ahova legeslegelőször hoztam.

- Osterley, ugye? – mosolyodott el hitetlenkedve.

Vidám pillantással feleltem. Bár az időjárás kissé hűvös volt ahhoz, hogy úgy andalogjunk itt, mint akkor, a megismerkedésünk utáni napokban, mégis örömmel tettünk. Még egy kis nosztalgiázás is belefért. És végül mégis egy padon kötöttünk ki, távol a sétálgató népek pillantásaitól, egy fasor mögött.

Miután leültem, őt rögtön az ölembe húztam, és egy csókkal idéztem vissza a boldog – de a jelennél nem boldogabb – múltat az ő számára is.

- Nem sokáig lesz ez így… – jegyezte meg picivel később, és komoly tekintettel nézett a szemembe.

- Micsoda? – ijedtem meg. Túl komoly volt a hangja, nekem meg ettől rögtön borzalmak sorakoztak glédába az agyamban. Nem fog emlékezni a múltunkra? Vagy nem fog már szeretni? Talán már most sem…

A következő szavai azonban eloszlatták a kétségeimet. Más kellemetlen gondolatokat képeztek bennem inkább.

- Amint elkezdődik a forgatásod, menekülni fogsz a rajongóktól – ráncolta össze a szemöldökét. – És egy perc nyugtunk sem lesz többé…

- Ugyan – legyintettem. – Téged is mindenütt felismernek, de itt azért más, mint Amerikában. – Veszedelmes volt, mikor rejtőzködnie kellett ott egy időben, és még az utcára sem mehetett ki anélkül, hogy egy csapat fotós ne zárná vakugyűrűbe. Itt viszont lényegesen nyugisabb élete lehetett. És nekem is az lesz, ebben biztos voltam. Vagy inkább csak bíztam benne… – Mit írtak abban a levélben, mikor kell mennem a vágóhídra? – kérdeztem tőle.

- Egy hét múlva – motyogta, fejét a mellkasomra hajtva. – Majd megkérek valakit, hogy vigyázzon a picikre, és elkísérlek – ajánlkozott rögtön.

- Ha Jules még itt lesz, kizárt, hogy ne akarna ő is velem jönni, úgyhogy nyugodtan velük maradhatsz. – Ennek ellenére reméltem, hogy addigra eltűnnek innen a szülei valahova Belgiumba továbbutazva, vagy tudom is én…

- Elmondod, miért gondoltad meg magad? – pillantott aztán rám kíváncsian. Ez volt az a kérdés, amire nem szívesen válaszoltam volna. Bőven elég volt nekem megbirkóznom vele. Épp ezért ködösítettem egy picit.

- Ha te és anyukád ennyire hisztek bennem, talán megpróbálhatom… – Ez könnyebben ment, mint vártam. Kristen a nyakamat átkarolva kezdett csókolgatni a feleletért. Nyilván megfelelőnek találta. Én meg a csókját.

Amely veszedelmesebben hatott rám bárminél. Kisvártatva már szemből helyezkedett el rajtam, nőiessége a farmereink dupla mivoltán át is feltüzelte az ágyékomat. Magamhoz szorítottam, hogy legalább erre a kis időre, amíg itt vagyunk, életben tartsam ezt a lángot, ha már úgyis átmeneti cölibátust kellett fogadnom. Bár nem voltam pap, és nem is akartam az lenni.

Pár pillanatig élvezhettük csak egymás ilyetén közelségét, mert aztán megszólalt kedvesem mobilkészüléke. Őszintén fontolóra vettem, hogy összetöröm a gaz masinát.

- Ugye tényleg csak pár napig maradnak? – kérdeztem rá reménykedve arra, amit Johntól hallottam, de Kristen vállat vont, majd a füléhez emelte a telefonját.

- Mondd, anyu! – szólt bele. A derekát és a fenekét cirógattam elgondolkodva, mialatt beszélt. Talán ki is használhatnánk azt, amíg itt vannak. Ha elmennek, nekem úgyis kezdődik az őrület, és a gyerekek is le fogják kötni az együttes időnk nagy részét.

De nem volt mázlim – egyelőre. Haza kellett mennünk, mert Jules nem talált valamit, bár a lánya olyan alaposan magyarázta, hogy még én is megleltem volna a cumisüveg tetejét. Meg amúgy is tudtam, merre szokta pakolni.

Otthon mégsem ahhoz folyamodott, hanem normálisan akarta megetetni őket. A kis Sophie rögtön nyugodtabb lett, amint az anyukája karjaiba került, mi Dorothyval pedig követtük őket fel a gyerekszobába. Victor éppen a déli alvását eszközölte, úgyhogy rá elég volt egy pillantást vetnünk.

Akármennyi plusz, és szigorúan idézőjeles gonddal járt a három gyerkőc, egyiket sem cseréltem volna el egy végigszeretkezett éjszakáért sem a feleségemmel. Vagyis… Inkább azt is akartam már. Mindennél jobban. Főleg, hogy most is higgadtan kellett végignéznem, ahogy egyszerre szoptatja a piciket. Még emlékeztem reggelről a mellbimbói selymességére. Egyből megkívántam. De csak egy röpke puszi volt engedélyezett, utána apósom szólított, hogy ha ráérek, legyek szíves lefáradni.

Eléggé szenvedő képet vághattam, mielőtt leindultam, mert Kristen felkuncogott, majd közölte, hogy ne féljek, nem esznek meg. Meg valóban nem ettek, csak John abbéli kétségeit kellett eloszlatnom, hogy boldogtalan a lánya. Jules hihetetlen módon mellém állt ezügyben. Emlékeztette a férjét arra, hogy ők is könnyen boldogultak a két gyerekkel annak idején. Eztán pedig felém fordult.

- Annyira örülök, hogy nektek mindkét kislány egészségesen jött a világra. – A néha sárkány anyósom most védtelenebbnek tűnt, mint valaha, mivel el is pityeredett.

Eszembe jutott, hogy szerelmemnek is lett volna egy ikertestvére, aki nem élte túl a szülést. De nem szerettem volna ebbe mélyebben belegondolni, így Jules figyelmét is sikeresen eltereltem azzal, hogy megkérdeztem, tudna-e ajánlani valami jó ügynököt esetleg, aki majd elirányítgat a filmezés világában. Hibát követtem el, de erre csak később jöttem rá.

- Nehogy azt hidd, hogy elmegyek, ha megkapod a szerepet! – fenyegetett. – De nem kell aggódnotok, majd egy szállodába költözöm arra az időre.

- Ugyan… – szántam volna meg már majdnem azzal, hogy felajánlom neki a vendégszobát, de végül letettem róla. Hadd menjen csak szállodába, ha akar, annál több nyugtunk lesz itthon. Azaz mégsem. Mert ha itt lenne, tudna néha vigyázni a picikre, esetleg esténként, amikor én hazaérek… Természetesen csakis azért, hogy Kristennel kettesben is lehessünk! A szex szót, fogalmat, cselekvést egyelőre igyekeztem kitörölni a szótáramból. Estig.

Este ugyanis megállt a szívem, mikor szerelmem egyetlen szál vadító hálóingben közeledett az ágy felé.

- Ugye nem gondolod, hogy vissza bírom fogni magam? – kérdeztem tőle kiszáradt torokkal, de kedvesem csak mosolygott, aztán elhelyezkedett szorosan hozzám bújva. Nyögni is elfelejtettem, olyannyira elfogyott a levegőm. És nem mert annyira szorított. Sokkal inkább amiatt, milyen más érzések kezdték szétfeszíteni a testem bizonyos pontját.

Ő viszont élő hullának tűnt az egész napos babázás után, úgyhogy erőt vettem magamon, és visszafogtam magam. Amíg el nem aludt. Utána titkon végigsimítottam a testén, de amint ujjaim tiltott zónába tévedtek, megembereltem magam, és elrántottam onnan a kezem.

Elaludni még órákig nem bírtam – így nem ébresztettek fel a lányok sem. Örömmel ugrottam, mikor meghallottam őket gügyögni a babaőrzőn át, addig is távolabb kerültem életem – jobban mondva önuralmam – megkísértőjétől. Nem éhség kínozta őket – az apjukat annál inkább, csak nem anyatejre –, csupán tele volt a pelus. Elképesztő módon még ezt is egyszerre csinálták.

Tisztába raktam őket, majd mindkettőt a karjaimba véve ránéztünk a jó kisfiúhoz méltóan szundikáló bátyjukra, aztán visszavittem őket a saját kisszobájukba, és mindhárman elhelyezkedtünk a karosszékben, melyet főleg Kristen használt etetésre.

Halkan elkezdtem nekik énekelgetni, de engem előbb nyomhatott el az álom, mint őket. Finom babaillatuk volt az utolsó, amit éreztem, mielőtt átadtam magam az ájulatnak.