Epilógus 3. (Rob)
A türelmem kezdett fogyni. Vagyis nem a türelmem, inkább az energiám.
- Kristen! – kiáltottam szerelmem után, abban bízva, hogy ő majd megment. Csakhogy nem jött. – Kris!
- Nyugi! Itt vagyok, mi baj? – fordult be hót higgadtan a legkisebb gyermekünk szobájának ajtaján.
- Én erre nem vagyok alkalmas! – közöltem vele kétségbeesetten, és magam elé mutattam a zoknikupacra.
Persze nem vette komolyan a gyötrelmeimet, és elnéző mosollyal adott egy puszit, majd a nyakamat átkarolva magyarázni kezdte – tizenhatodjára –, honnan kellene tudnom megkülönböztetni a négy gyerekünk millióféle zokniját szín, méret szerint és összepárosítani annak ellenére, hogy majdnem tök ugyanolyan a mintázatuk.
- Ha összecsipeszezted volna a párokat, mielőtt a mosógépbe teszed, most feleannyi gondod lenne – sóhajtott végül.
- Ja, mert a másik felével mosás előtt idegesítettem volna magam… És attól még nem tudnám, melyik kié! Nem lehetne, hogy legalább a fiúké kockás legyen, a lányoké meg csíkos? – ontottam az ötleteket. – Úgy még méret szerint is kevesebb hajam hullana ki, mire végzek.
- A lányok utálják a csíkosat, meg a két egyformát – biztatott szerelmem. Mielőtt idegösszeroppanást kaptam volna, még egy mentőöv eszembe jutott. Bár előre tudtam, hogy hiába.
- Mi lenne, ha inkább… újakat vennénk nekik? – nyilvánítottam ki újabb csődömet.
- Szívem, nem vehetünk nekik folyton újat.
- Akkor bogarásszák ki ők! – javasoltam. – Ők csak tudják, hogy melyik kié, és még az is lehet, hogy jó mókának tartanák. – Már csak a reményem élt, de az is csak halvány foltokban.
- Minden héten ezt mondod – kaptam még egy puszit. – Csakhogy a gyerekeket ez nem érdekli. Főleg, amióta megépítetted nekik azt a kunyhót a fára.
Három éve költöztünk ide az erdei kastélyba nyaranta, hogy a kicsik ne csak a város ködét ismerjék, hanem némi zölddel is kapcsolatba kerüljenek. Már az első nyáron úgy döntöttem, hogy készítek a srácoknak egy tuti kis zugot, ami elég biztonságos is ahhoz, hogy ott remekül ellegyenek, amíg mi az anyukájukkal egymásba feledkezünk. Ennek az lett a vége, hogy le sem lehetett robbantani őket onnan, kivéve, ha megéheztek, mert olyankor jöttek önként. Újabban aludni is maguktól jártak be a házba, de régebben ezért órahosszat könyörögni kellett nekik, vagy zsarolni őket valamivel.
Most is odakint voltak és újabb zoknikat koszoltak össze épp az én legnagyobb örömömre.
Ezért gondoltam úgy, hogy kihasználom a pillanatot.
Félresöpörtem a kupacot az ölemből, és életem párját húztam oda a helyére. Ő ezt egy meglepett sikkantással nyugtázta, de aztán átölelt, én meg magam alá fordítottam az ágyon. Nem épp nekünk méretezték, de a pillanatnyi célnak megfelelt.
- Ne most! – tiltakozott halkan, ám nem túl meggyőzően. – A lányok a konyhában esznek, mi van, ha feljön valamelyik? – Mivel Colin szobájában voltunk, nem tartottam ettől olyan nagymértékben, egy csókkal hallgattattam el őt és az aggodalmait.
Olyan hevesen viszonozta, hogy egyből felvillant bennem az a hétvége, amikor sorban felavattuk a szobákat sokadik otthonunkban. Most is ahhoz hasonló vágy dolgozott bennem, de ahogy Kristen hozzám dörgölőzött, éreztem, hogy számára sem közömbös a helyzet. Olyannyira nem, hogy a következő pillanatban fölém kerekedve ő intézett ostromot ellenem.
Kénytelen voltam megszakítani a csókunkat, mielőtt túlhevülünk, de neki már késő volt. A pólóm megreccsent a hevessége alatt, bár azt kívántam, a farmeremmel történt volna ez, legalább nem lenne ilyen szűk. Boldogan hagytam, hogy kalandozzanak rajtam az ujjai, hisz az enyéim is ezt tették. Helyrajzilag éppen a mellein.
Meglepett, amikor egyszer csak sziszegve elhúzta onnan a kezem.
- Mi a baj? Fáj? – firtattam rögtön a tettei okát.
Elpirult, mielőtt válaszolt volna.
- Kicsit inkább csak… kellemetlen. – Követeltem, hogy mondja el, mi a baj, de hárított. – Jenny beszélt rá… Neki is van. Rick imádta, de lehet, hogy te utálni fogsz érte – szontyolodott el aztán.
Nem értettem semmit. Csak azt tudtam, hogy a barátnőjével délelőtt a városban merénykedtek, de hogy mit, azt nem árulta el. Volt egy olyan félelmem, hogy most megtudom.
- Mije van Jennynek? És mi köze ehhez a te mellednek?
- Rob, én… Ah… Szeretlek! – Hát ezzel sem segített ki igazán.
- Én is szeretlek, kicsim, de fogalmam sincs, mirő… – Azonnal megtudtam, amint felrántotta a pólóját és megláttam a kötést a bal mellén. Éreztem, hogy elsápadok. – Úristen! Mit történt veled?! – Émelyegni is kezdtem, amikor nekiállt leszedni magáról az odaragasztott gézlapokat. – Ne! – szóltam rá, de hiába. Addigra már remekül lefejtette magáról a cuccot és belém dermedt a vér, amikor megláttam, mi van alatta.
Nem jutottam szóhoz. Neki viszont még voltak tartalékai.
- Utálod, igaz? Tudtam, hogy hülye ötlet! Ne haragudj! – sírta el magát.
Még mindig nem jutottam szóhoz. Hiába törtem a fejem és hiába kerestem éveken át az iránta érzett szerelmem tökéletes bizonyítékát, sőt, meg is adtam neki párszor, amit ő talált, az… hihetetlen volt.
Egy tetoválást csináltatott. Mintha egy igazi rózsa lett volna odarakva a testére, olyan élethű volt. És a szirmok meg levelek közt cselesen el volt rejtve… a nevem!
Most már nemcsak a szavam akadt el, hanem a lélegzetem is.
- Bocsánat – pityeregte életem értelme, mire elszakítottam a tekintetem a kebléről és a szemeibe néztem.
- Hogy haragudnék már? Gyere ide! – húztam magamhoz, de nem túl vadul, csak óvatosan, nehogy fájjon a sérült bőre. – Nem haragszom, én… csak… nem tudom, mit mondjak. Szóhoz sem jutok! – nyögtem akadozva. Tényleg nehezen találtam erre szavakat. Ez egy életre szóló pecsét volt rajta, amit nem lehet csak úgy leszedni. Örökre ott marad. Vagy a nyoma. – Nem fogod megbánni? – aggódtam rögtön.
- Már késő! – szipogta. Először ezt úgy értelmeztem, hogy máris megbánta. Aztán rájöttem, hogy nem így érti. Ahhoz késő, hogy megbánja, mivel rajta van.
- Szeretlek! – mondtam ki az első tiszta gondolatot, ami eszembe jutott. A második az volt, hogy neki már kimondani sem kell, tudom, hogy így van. Nem vállalta volna a fájdalmat és a tűvel való közelebbi kapcsolatba kerülést önként, ha nem szeretne. Tényleg a végtelenségig.
Újra megcsókoltam, hogy eloszlassam az aggodalmait, mire a pityergése nyöszörgésre változott. Ehhez mondjuk a kezem is hozzájárult, mely szerelmem derekán végigsimítva megállapodott a fenekén és annál megragadva magamra szorítottam. Egyből megérezte, mennyire szeretem és… mennyire kívánom.
- A lányok… bejöhetnek – zihálta, de nem érdekelhette igazán, mert nem húzódott el. Sőt, inkább még jobban hozzám dörgölőzött, ezzel forralva tovább már így is pezsgő vérem.
- Akkor majd… felvilágosítjuk őket – nyögtem, de abbahagyni képtelen voltam, amit elkezdtünk. És fogalmam sem volt róla, milyen igazat szóltam.
Mivel Kristenen nem volt póló, melltartót meg eleve nem húzott, csak a rövidnadrágjától kellett megszabadítanom, hogy aztán az ujjaim egyelőre bugyin át érinthessék. Tűzforró volt, a csomagolás pedig átnedvesedett. A pólómat leszaggatta, és a farmeromból is kiszabadított, mire úgy döntöttem, elég a kínzásból és mélyen a testébe csúsztattam néhány ujjamat.
Szerelmem felnyögött – ezt még elhallgattam volna órákig is, mert imádtam a hangjait közben –, majd kihasznált, hogy ő van erőfölényben, és határozott mozdulattal magába vezetett.
- Sietnünk kell – nyögte.
Felocsúdni sem volt időm, máris mozogni kezdett. Édes ajkai megakadályoztak a helyeslésben, a nyelvemet is csábítgatta, miközben egyre őrjítőbb tempót diktált. Az ajtó felé sandítottam, de szerelmem ekkor erősen a vállamba markolt, így a figyelmem ismét csak rá irányult. Még néhány fékevesztett mozdulat hiányzott, hogy csillagokat lássak.
Alighogy a gyönyöröm lesújtott rám, varázslatom okozója is megdermedt, majd újra megcsókolt, hogy hang ne kísérje élvezetünket. Csak az ezt követő zihálás maradt, melybe lassan két vékony hangocska kúszott.
- Mami?
- Apu?
Nem mertem kinyitni a szemeimet. Még alig tértem magamhoz az iménti mennyországi túrából, amikor Kristen felemelkedett – háttal volt az ajtónak – és a válla fölött a hangok irányába kémlelt. Aztán visszafordult hozzám.
- A rohadt életbe! – suttogta.
- A lányok? – kérdeztem ugyanolyan halkan. Reméltem, hogy igen, mert régebben megegyeztünk, hogy őket az anyu fogja kiokosítani, ha eljön az ideje, a fiúkat meg az apu.
- Nem. Itt vannak mind a négyen.
- Hé, jól vagytok? – szólalt meg a kilenc és fél éves Victor, konkretizálva ezzel a reményem végérvényes halálát.
- Oké – vettem egy mély levegőt, majd megkíséreltem családfőként viselkedni. – Srácok, kifelé!
- De hát nem is vagyunk bent – hallatszott ekkor a legkisebb gyerkőcünk ártatlan mondata.
Ők nem, de én nagyon is benne voltam a közönségünk anyukájának testében. Még mindig perzselt.
Felemeltem a fejem és a kíváncsi kvartettre pillantottam.
- Tűnés innen! Mindjárt jövünk mi is, oké? – tettem hozzá finomabban. Beletelt pár másodpercbe, míg rászánták magukat, hogy engedelmeskedjenek.
Kristen suttogva megkérdezte, tiszta-e már a levegő, majd amikor szintén súgva igennel feleltem, leszállt rólam, szabadon engedve csak érte epedő testrészemet és szélsebesen magára kapkodta a ruháit. Én csak a nadrágomat gomboltam vissza, a pólóm ugyanis áldozatul elporladt a szenvedély tűzében. Vagyis három darabra tépve hevert a padlón. Azért felvettem onnan, hogy ne itt rontsa tovább az összképet, majd magamhoz húztam a feleségem, és átöleltem egy percre.
- Nyugi. Megoldjuk. Anyád is kapott már rajta bennünket. Hasonló pózban, ha jól emlékszem…
- Rob! Ne csinálj ebből viccet! – sziszegte rám a másik lebukott fél villámló szemekkel. – Ők a gyerekeink – bújt aztán a mellkasomba.
- Tudom, hogy ők a gyerekeink, de minden rendben lesz, nyugi!
- Mi van, ha sokkolta őket a látvány? Mi van, ha olyan trauma érte őket, amit sosem fognak kiheverni? Még annyira picik! Nem akarom őket pszichiáterhez vinni! – aggódott egy sort kétségbeesetten.
Kezdett viccessé válni a helyzet, de volt egy olyan érzésem, hogy csak az én számomra, ezért a mosolygásnak még a gondolatát is mellőztem. Helyette megcsókoltam oázisom, hogy legalább egy picit lehiggadjon. Félve viszonozta. Elfojtottam egy sóhajt.
- Figyelj csak rám! – emeltem felém a fejét. – Okos gyerekeink vannak, érteni fogják, hogy mit csináltunk. Csak ügyesen kell elmagyaráznunk is nekik. Menni fog, oké?
Szerelmem pislogott még rám pár kételkedőt, de aztán bólintott. Adtam neki még egy puszit, majd kézen fogtam, és minden szobába bekukkantva a földszint felé vezettem. Ott ültek mind a négyen a kanapén.
- Szerintem akkor is nekünk gyártottak még egy kistesót! – jegyezte meg valóban okos idősebbik fiam.
- A kistesót a gólya hozza!
- Vagy a húsvéti nyúl! – kontráztak rá a lányok.
Victor kinevette őket, Colin meg sem mert mukkanni, Kristen viszont felnyögött mellettem. A nappali ajtaja melletti falnak simulva várta, mikor lököm az oroszlánok közé. Most már én is enyhe rettegéstől szenvedtem.
- Azért örülök, hogy Victor már szinte tudja az igazat… – suttogtam –, bár fogalmam sincs, honnan. – Ezen eltűnődtem. Szóba jöhetett Cameron és… senki más felnőtt, aki ilyesmire vetemedett volna.
- Akkor cseréljünk, vidd a lányokat! – ajánlott üzletet életem párja.
- Na, azt már nem! Gyerünk! – húztam magammal a mészárszékre. Négy kíváncsi szempár meredt ránk rögtön. A tulajaik libasorban ültek a kanapén, és vártak. Nyeltem egyet, bátorítóan megszorítottam szerelmem kezét, majd cselekedtem. – Fiúk! Gyertek, beszélgessünk egyet.
A kerti kunyhójuk felé tartva úgy éreztem, életem legzavarbaejtőbb beszélgetése előtt állok.
(Kristen)
Néhányszor megpróbáltam rávenni Robot, hogy csináljuk ezt egyszerre, vagyis úgy, hogy a fiúk és a lányok együtt legyenek beavatva a titokba, de mindig azt mondta, ő csak a fiúkat vállalja. Neki könnyű dolga volt, a bátyám már nem egyszer akciózott nálunk Sammel, és nem mindig csukott ajtó mögött. Egyszer le is ültettem Victorral, hogy akkor ezt most beszéljék meg. Megtették. Robnak így tehát csak Colin, a kisebb fiunk maradt. Nekem meg a lányok.
Dorothy és Sophie kíváncsian várták, milyen mesével fogom elkápráztatni őket. Hát nem épp húsvéti nyúlról, sem gólyáról nem szándékoztam beszélni nekik. Szexről sem, hisz ahhoz még fiatalok. Megint kétségbe estem. Akkor miről beszéljek?
- Emlékeztek, mi történt az előbb odafent? – vezettem magam a pokolba. És imádkoztam, hogy nemet mondjanak.
- Igen – felelték egyszerre, aztán elsüllyedni sem volt időm, mert egymás szavába vágva kezdtek rá.
- Victor szerint…
- …szerintem…
- …tornáztatok.
- …kistesónk lesz?
- Apu beléd pisilt!
Döbbenten meredtem Dorothyra. Az utolsó észrevétel az övé volt.
- Hogy mit csinált az apu?
- Biztos pisilnie kellett, de messze volt a vécé, és ezért dugta beléd a pisilőjét.
Sophie tiltakozott, mert neki más elképzelései voltak a dologról, én meg vérvörös fejjel sikítottam némán apuért, de a telepátiánk most nem működött, mert nem jelent meg, ahogy gondolatban kívántam.
- Oké – ültem le két szem lányom közé. – Elmesélek nektek valamit! – Átöleltem a vállukat és a kíváncsi tekintetükből egy másodperc alatt megállapítottam, hogy ide nem lesz elég a szimpla méhecske-madár mese. Hiába voltak még csak második elemisek, sajnos a környezetük – kiváltképp a nagybátyjuk – hajlamos volt olyan nyíltan kezelni a szexualitást, hogy tudjam, a pisilős téma után ez fog következni.
- Ne félj, mami, mi nem fogjuk hagyni, hogy a fiúk belénk pisiljenek! – biztosított róla Sophie, mire önkéntelenül és kínosan felnevettem.
Aztán vettem egy mély lélegzetet.
- Nem egészen pisilésről volt szó. Tudjátok… ez olyan, mint amikor valamit nagyon akartok, és nem tudtok neki ellenállni. Mint amikor megesztek három gombóc fagyit, de a negyediket is akarjátok. – Éreztem, hogy ezt máris elszúrtam, de azért megpróbáltam kikeveredni belőle, ha már erre indultam el. – Én az aput akartam odafent ilyen nagyon.
- Mint a fagyit?
- Igen. Csak kicsit másképp. Ez olyasmi, amit a felnőttek olyankor csinálnak, ha nagyon szeretnének fagyit enni! – Hirtelen arra gondoltam, nem baj, ha nem akarják máris kipróbálni, milyen ez, ezért úgy kellett magyaráznom, hogy ne érezzenek késztetést. Ezért vágtam rá a határozott igent Dorothy következő kérdésére.
- A felnőttek ezt csinálják fagyizás helyett?
- Pontosan!
- Akkor én nem akarok felnőtt lenni! Fagyizni akarok! – Sophie-nak szemmel láthatóan megvolt a véleménye, mi a jobb.
De közben elég hamar rájöttem, hogy ezt még jobban elszúrtam.
- Na jó. Hagyjuk most a fagyit. – A hiszti helyett megint a kíváncsiság kúszott lányaim arcára. – Ha két felnőtt szereti egymást, mint ahogyan apu és én, akkor előfordul, hogy… csinálnak ilyesmit.
- Szeretkeznek?
Levegőt sem kaptam hirtelen. A lányomra bámultam, aki nyílt, őszinte, gyermeki tekintettel nézett a szemeimbe, miután hasonlóképp kimondta ezt a szót.
- Tudod, mit jelen, amit az előbb mondtál? – kérdeztem, amint újra szóhoz jutottam.
- Igen! A múltkor Sam néni mesélt erről – bólogatott komolyan a másik jelenlevő csemetém is. Én meg hirtelen meg akartam ölni Kathyt. Az első pillanatban. De aztán hálásan áldottam a nevét.
- Láttátok is, amikor ilyet csinált a nagybátyátokkal?
- Nem, de ő is azt mondta, hogy nagyon szeretik egymást, és olyankor ruha nélkül összebújnak. Ti is szeretitek egymást a papával. Csak rajtatok volt egy kis ruha is.
- Nagyon szeretjük egymást – bólogattam egyetértve tényleg okos lányom szavaival. – De ti ilyesmihez még kicsik vagytok.
- Tudom, nekünk csak fagyi juthat – legyintett csalódottan a máris színészi képességekkel megáldott Sophie.
- Egyelőre – mosolyodtam el. – Majd ha felnőttök, és találkoztok egy fiúval, akit legalább annyira szerettek, mint én az aput, akkor… akkor majd újra leülünk beszélgetni erről.
- Azt fogod elmondani, hogy szedjünk fogamzásgátlót vagy a pasi használjon óvszert? – kíváncsiskodott a művésznő. Egyre kevesebb reményt láttam, hogy valaha normálisan fogom még szedni a levegőt.
- I-igen. Olyasmi – feleltem immár minden mindegy alapon.
- Mi az az óvszer? – firtatta a másik lányom.
- Tudoood! Amit a fiúk húznak a pisilőjükre, amikor azt beledugják a lányokba! – oktatta ki a jobb emlékezettel megáldott kis szívem csücske. Egyre feleslegesebbnek éreztem magam. És egyre hülyébben is.
- Ja, persze. Ami lehet eper meg málnaízű? – nézett rám hatalmas szemekkel Dorothy.
- Öhm… igen, olyan is lehet, de többnyire nincs íze… – habogtam talpig zavarban. Bíztam benne, hogy az íztelenség még inkább elveszi a kedvüket. Mázlim volt! Először az utóbbi tíz percben.
- Akkor nem is olyan izgalmas. De ti csak csináljátok, ha ez nektek jó… – kaptam engedélyt rá, hogy apuval továbbra is szerelmezhessünk, ha úgy tartja kedvünk.
A lányaim részéről eddig tartott a beszélgetés, mert Sophie felpattant a kanapéról, kézen fogta a húgát, és egy „megyünk játszani a fára” felkiáltással az ajtó felé húzta magával. Ott még azért megtorpantak egy pillanatra.
- Akkor most lesz kisbabád, vagy nem?
- Nem! – ráztam meg a fejem, még mindig semennyire sem térve magamhoz. – Nem lesz kisbabám.
- Oké! – intettek pát, majd kiléptek a napsugarak közé.
Több mély lélegzetet is kellett vennem, mielőtt a tenyerembe temetem az arcom, végiggondolom, hogy mi is történt, majd elhatározom, hogy megmentem szerelmemet. Volt egy olyan érzésem, hogy a fiúkkal ő sem boldogul túl simán. Bár ahhoz képest egész jól sikerült – gondoltam már a hátsó ajtó felé tartva, amerre a srácokkal eltűnt.
Kiléptem, hogy a patak felé induljak, de ő már felém közeledett a pázsiton. Maga elé bámult, és elég elgondolkodónak tűnt. Nem mentem tovább, megvártam, míg odaér hozzám. Akkor vett észre csak, amikor már majdnem belém ütközött. Rám nézett… és meg sem kellett szólalnia.
Hozzábújtam, ő pedig szorosan magához ölelt.
- Azért… nem biztos, hogy kedvelem a bátyádat – osztotta meg velem egy gondolatát.
- Sajnálom – suttogtam szemlesütve.
- Még… túl fiatalok!
- A lányoknak szerencsére sikerült elvennem a kedvét attól, hogy máris ki akarják próbálni… – motyogtam. – És te…?
- Hát… Colin még biztos nem érdeklődik a lányok iránt. Victor viszont hamarosan kamaszodni kezd… – jegyezte meg félősen. – Meg a lányok is…
Ettől rettegtem én is. Úgy elrepültek fölöttünk az évek, hogy a gyerekek bolondgomba gyorsasággal nőttek mellettünk.
- Azt is megoldjuk – bizakodtam. – Vagy rájuk uszítjuk Cameront – jutott eszembe a még jobb megoldás.
- Azt már nem! – felelte enyhén sokkos tekintettel Rob. Kérdően pislogtam rá, mire elárulta, miért ellenkezik ilyen hevesen. – Ha a bátyádon múlik, a lányokból prosti lesz, a fiúkból meg strici.
- Ne túlozz! – szóltam rá, mert ez tényleg az volt.
- Nem túlzok! Tudod, milyen tanácsokat adott Victornak? – hüledezett kedvesem.
- Azt hiszem… inkább nem – törődtem bele, hogy a bátyám javíthatatlan. – De te is a foganásával traktáltad már pár hónaposan! Mit vársz?
- Abból még nem értett semmit! – ellenkezett.
Végül egymásra néztünk, és megkönnyebbülten felnevettünk. Végül is túléltük ezt a „felvilágosításosdit”, még akkor is, ha erre csak pár év múlva szerettünk volna sort keríteni. Persze, tudtam, hogy szükség lesz ismétlésre, ha majd tényleg elkezdenek érdeklődni a másik ne iránt, addig viszont… én érdeklődtem egyetlen másnemű iránt.
Rob pólója alá dugtam a kezeimet és óvatos körbepillantással kísérten a körmeimet az oldalába mélyesztve végighúztam a derekán.
- Mit gondolsz, most kint maradnak egy kicsit?
A tekintetében láttam, hogy ugyanarra gondol, mint én. Egy gyors csókot követően eltolt magától, de mielőtt tiltakozhattam volna, felemelte a fejét, és elkiáltotta magát.
- Srácok!
- Itt vagyunk! Igen! – hallatszott több irányból.
- A házban leszünk anyuval… Társasjátékozunk még egy kicsit!
- Oké! – hallatszott nagyfiam hangja valahonnan. Rob büszkén nézett rám, én meg csodálkozva rá.
- Társasjá…
- Jöhetünk mi is? – termettek ekkor mellettünk a lányok.
- Nem… most… – Szerelmem kétségbeesetten pillantott rám. Úgy döntöttem, megmentem.
- Fagyizni is fogunk közben – szereltem le a két kiskorút, de amint ők eltűntek, az apjuk nézett rám meglepetten.
- Fagyizni? – Szívesen hagytam volna tudatlanul, mert ő is pácban hagyott engem, de…
- Látod? Ezért is lett jobb volna, ha egyszerre beszélünk velük – simítottam végig a mellkasán, aztán odakiáltottam még Victornak, hogy figyeljen a többiekre, majd kézen fogtam a férjemet, és a házba húztam magammal. Ezúttal a legfelső szintre, ahol a mi hálószobánk volt. A gyerekek is tudták, hogy ide csak kopogás után léphetnek be.
Ő rögtön nekiállt társasozni, én meg fagyizni.
Két hosszú órán át nem bontakoztunk ki egymás karjaiból. Utána is csak azért húzódott el tőlem Rob, mert tüzetesen meg akarta szemlélni a mellem ellen elkövetett merényletet.
Sokáig nézegette szótlanul, mielőtt a szemembe nézett.
- Ez biztos fájt – jegyezte meg halkan, majd nekiállt gyengéden körbecsókolgatni a megkínzott területet.
- Túléltem – vontam vállat. – Egy szüléshez képest semmiség.
- Szeretlek – nézett rám ezután komolyan. – És tudom, hogy te is engem, ezért nem kellett ezzel szenvedned.
- Én szívesen csináltam – motyogtam megint elbizonytalanodva. - Ajándék az évfordulónkra – tettem hozzá. Ráadásul a tizedikre.
Rob is belegondolhatott, mert elérzékenyülten elmosolyodott és közelebb húzódott hozzám.
A csókja ízét még enni idő alatt sem untam meg, őt soha, egyetlen pillanatra sem szűntem meg ugyanolyan hévvel szeretni, és az életünk is szebb volt, mint valaha.
Újra elvarázsolódtam a cirógatásai által, viszonoztam a kényeztetéseit, melyekkel most megint lángra lobbantotta a vérem, és biztosra vettem, hogy ilyen boldogság, mint nekem vele, nincs még egy ezen a Földön.
(Rob)
Gondolatolvasó nem voltam, de szerelmem tekintete elég sok mindent elárult nekem; az elmúlt évek során volt időm ráedződni. Már könnyedén lapozgattam benne, és ő hasonlóképpen volt velem. Titkaink meg amúgy sem voltak egymás előtt.
Az esküvőnket megelőző és követő első pár év megpróbáltatásai is közre játszottak abban, hogy mára ilyen tökéletes összhangba kerültünk és biztosabbnak éreztem a szerelmünket, mint valaha. Már-már aggasztott ez a fene nagy boldogság és teljesség, amely körbevett bennünket, mert minden nap minden órájában egyetlen másodpercre megfordult a fejemben, hogy mikor csap le ránk az újabb baj, félreértés vagy más, ami veszélyeztetheti ezt a sziklaszilárd kapcsolatot, amelyben voltunk, de mivel nem érkezett ilyesmi, megnyugodtam. Fel voltam viszont készülve, hogy akármikor bekövetkezhet. És tudtam, hogy bármi legyen majd a gond, nem hagyom, hogy megtörténjen.
Végtére is… már a tízedik házassági évfordulónk közeledett, ráadásul négy gyönyörű gyermek szülei lehettünk, akik mindkettőnket egyforma boldoggá tettek. Több baba nem érkezett, sem véletlenül, sem tervezetten, pedig nekem nem lett volna ellene kifogásom. Az általa mondottak szerint Kristennek sem, de hiába nem védekeztünk, nem jött össze az ötödik. Ezt a négy csodát azonban úgy fogtuk fel, mint a sors ajándékait a számunkra.
Meg a többszöri kibékülésünk is valamelyest ezen a szinten tartózkodott. Újabb, komoly összezördülésre nem is került sor a legutóbbi óta, melyet Aaron idézett elő, pedig okunk így is mindig volt féltékenykedni, sőt. Kristen fél éve fejezett be egy újabb filmet, ami elég megterhelő volt mindannyiunk számára, bár nem is ő játszotta benne a főszerepet, így nem kellett napi szinten sokáig elidőznie a stúdióban, ám a kollégáival ennek ellenére összehozta a bulvársajtó.
Ha nem bíztam volna meg benne, és ha nem lettem volna tökéletesen tisztában azzal, hogy minden valótlan, amit állítanak, biztos, hogy nagyobb cirkuszt csináltam volna a kelleténél, de mivel Kristen az első pillanattól fogva tájékoztatott mindenről, ilyesmire nem volt okom. Ahogy neki sem a saját partnernői miatt aggódni, akik rendszerint megkörnyékeztek, amikor bementem hozzá a forgatásra.
A bizalmunk az évek során legalább úgy erősödött, mint az egymás iránt érzett szerelmünk. Ettől függetlenül Kristen még mindig tudott nekem meglepetést okozni. Legutóbb azzal a tetoválással… Soha az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer önszántából kés – jobban mondva tű – alá fekszik, csak azért, hogy nekem meglepetést okozzon. Az én évfordulós ajándékom ehhez képest semmiségnek tűnt. Legalábbis szerintem. Ő imádta.
Bora Borára mentünk, ezúttal oda is haza. A szüleink ármánykodásának köszönhetően már ott is birtokolhattunk egy nyaralót, melyet az egész családunk közös ajándékaként volt muszáj elfogadnunk. Hogy hogyan sikerült mindezt leszervezniük, megvenniük, és mindezt úgy, hogy nekünk fogalmunk sem volt róla, arról elképzeléseim sem voltak, de valahogy megoldották.
A gyerekek már elég nagyok voltak hozzá, hogy velük együtt utazzunk, a repülést csak Colin nem bírta annyira, végig hányingere volt, de megúsztuk rókavadászat nélkül. A stewardess mindenben segített, Kristen szerint persze csakis azért, hogy az én figyelmemet felhívja magára. Elszámította magát, mert én kizárólag a feleségemmel foglalkoztam egész úton. Olyannyira, hogy egy régi emlék felélesztésének kedvéért Victorra bíztam a többi gyerekünket, és jó fél órára sikeresen bezárkóztunk a gép mosdójába, ahonnan a személyzet hosszas unszolására voltunk csak hajlandóak előbújni.
A lányok rögtön letámadtak, hogy hol voltunk és mit csináltunk. Szerelmem ekkor bánta meg sokadjára, hogy annak otthon még a fagyizáshoz hasonlította a szexet. Most mindketten kértek belőle. A fiúknak nem volt hozzá kedvük, de Dorothyt és Sophie-t csak úgy lehetett leszerelni, hogy a nejem szerint rám nyomuló légikisasszonyt hívtam segítségül, aki a kicsik elé varázsolt két termetes méretű fagylaltkelyhet.
Én hálásan, Kristen gyilkos pillantásokkal kísérve köszönte meg a segítséget, majd közölte velem, ha még egy szót merek váltani a nővel – pláne ha rá is mosolygok – akkor kikaparja a szemeimet. Ezek után, de enélkül is csak őt szándékoztam figyelni a továbbiakban.
A nyaralásunk tökéletesre sikerült. A srácok is imádták a szigetet, amelyen több mint egy hónapot tartózkodtunk, utána hazafelé még Los Angelesben is megpihentünk egy teljes hétre, hogy Kristen szülei is kiélvezhessék a nagyszülőség örömeit és hátrányait. Mi addig édes ketten pihenhettünk. Egész addig, míg egyik nap fel nem bukkant Mike. Már „vártam”, hogy ez mikor történik meg, de Kristennek nem kellett meggyőznie róla, hogy nincs mitől tartanom, hagytam, hogy elmenjenek vacsorázni.
Kedvesem viszont elég rosszkedvűen érkezett haza… hajnali háromkor.
- Szia, jól éreztétek magatokat? – érdeklődtem kedvesen, mikor megláttam, milyen csalódott képet vág.
- Te már nem szeretsz engem – közölte velem, mire rögtön lehervadt a mosolyom.
- Dehogynem! Már… hogyne szeretnélek?! – tiltakoztam gyorsan, és elé is siettem, hogy a karjaimba zárjam.
- Már nem is vagy féltékeny Mike-ra – szipogta.
- Azt csak hiszed. Legszívesebben kibelezném – morogtam, de közben gyengéd csókokkal halmoztam el a nyakát. Isteni illata volt!
- Na, persze – taszított el viszont ekkor ő hirtelen. Döbbenten néztem, ahogy tépni kezdi magáról a ruhát, amely legalább olyan dögös és vadító volt, mint ő maga meztelenül, ahogy hamarosan előttem állt, de mégis maga köré tekert egy törölközőt, és a fürdőbe vonult.
Én meg még mindig ott álltam, és nem értettem semmit. Miért nem hisz nekem?
Óvatosan mentem utána, amikor már egy ideje csorgatta magára a vizet.
- Elmondanád, hogy mi a baj? – kérdeztem, mikor beléptem mellé.
- Semmi! – vágta hozzám, és hátat fordítva nekem tovább mosakodott.
A kezeimet mágnesként vonzotta a teste. Boldogan simultam a számomra még mindig ismeretlen feszültségtől görcsös testéhez, és elhatároztam, hogy kisimogatom belőle a gondjait. A vállától indultam, és hamar elértem a melleihez. Alighogy megérintettem, a mellbimbói megkeményedtek az ujjaim alatt, a nyaka selymes bőre pedig a csókjaimra felelt remegéssel.
Örömmel töltött el a tudat, hogy még most, annyi év után is így reagál rám, csak arról nem volt fogalmam, miért áll ellen.
- Azt hiszed, nem vagyok féltékeny? – mormoltam a fülébe, felidézve azt, amivel korábban vádolt. – Vagy hogy nem szeretlek?
- Igen – nyögte elfúlóan, mivel az ujjaim időközben a hasa felől nőiessége redői közé csusszanva tapintották teste lüktető forróságát.
- Tévedsz. Szívem szerint el sem engedtelek volna Mike-kal.
- De… megtetted – sóhajtotta. A kezei időközben az enyéimre simultak, majd az egyikkel maga mögé nyúlva harcra kész szervemet kezdte simogatni. Túlontúl izgatóan, úgyhogy én is mélyebbre fúrtam belé az ujjaimat. – Nem is érdekel, hogy mit csináltunk idáig? – feszítette tovább az idegeimet. – Az se zavarna, ha lefeküdtem volna vele?
- Nem tetted meg! – morrantam rá, miután ezt kimondta és miután kicsivel erősebben haraptam meg a vállát a még izgató erősségűnél.
- Honnan tudod? – incselkedett tovább, de sikolyba fúlt a kérdése, mivel pont sikerült a csúcsra juttatnom.
Nem hagytam neki pihenőt. Hiába kezdett el remegni, magam felé fordítottam, felemeltem, és a ránk záporozó vízsugár alatt könnyedén a magamévá tettem.
- Ha lefeküdtél volna vele… nem jöttél volna vissza hozzám. És nem hagynád, hogy ezt csináljam… – feleltem zihálva a kérdésére. A szemeibe nézve megbizonyosodtam róla, hogy jól ismerem, mert eltaláltam, hogy cselekedett volna, ha úgy történik, ahogy végül is nem történt. – Nem tetted meg.
- Nem. – Ezúttal csókkal akadályoztam meg a sikolyát. A válaszom közben heves lökésekkel siettem a beteljesülés felé, de kedvesem megelőzött. Egy töredékmásodperccel később követtem.
- Engem szeretsz… – kérdeztem alig hallhatóan.
- Igen – lihegte vissza, még mindig szorosan kapaszkodva belém.
- És nem bírnál megcsalni – faggattam tovább igen sajátos kijelentő hangsúllyal.
- Soha – érkezett a szívemnek legkedvezőbb felelet.
- Tudom – néztem aztán egyenesen a szemeibe. Láttam, hogy végre felfogta. A kapcsolatunk szilárdságának még soha nem mutattuk ki ilyen ékes bizonyítékát, mint az eltelt órák során.
A féltékenység valóban bennem munkálkodott, miközben ő Mike-kal vacsorázgatott, aztán meg ki tudja, mit műveltek hajnali háromig, de egy dologban biztos voltam: nem tenné meg. Sem velem, sem a gyermekeinkkel. Vagy ha mégis úgy érezné majd egyszer, hogy elég belőlünk, azt máshogy intézné, nem ilyen módon. Akárcsak én.
Nekem viszont még korántsem volt elegem belőle, ezért lágy mozdulatokkal lemosdattam, míg ő ezt hasonló izgatóan viszonozta, aztán pedig a régi szobájában folytattuk örömeink beteljesítését. Egész másnap reggelig nyugtunk volt, akkor ébredtünk csak csatakiáltásokra a szomszéd szobából, melybe a porontyaink lettek bepaterolva, mivel Cameron már nem tartózkodott odaát.
Vele és Sammel is találkoztunk, míg a városban tartózkodtunk, de egyszer haza kellett jönnünk.
Karácsonykor megmutattuk a srácoknak Párizst, és elmeséltünk – majdnem – mindent, ami ott történt velünk, kezdve azzal, hogy abban a varázslatos városban derült ki szerelmem számára, hogy Victor benne növekszik. Nagy fiam egyből az anyja hasára bámult.
- Kizárt, hogy én oda befértem – kételkedett. Aztán rám nézett, és egyből eszébe jutott, mit meséltem neki meg Colinnak a „társasjátékozásról”, és annak esetleges következményeiről. – Na jó, talán mégis… – motyogta, majd rendes legidősebb testvér lévén elrángatta a közelünkből a lányokat, valamint az öccsét, mielőtt azoknak újabb kérdések jutnak az eszébe.
Ekkor húztam magamhoz azon a napon először szerelmemet, akivel eztán boldogan gyönyörködtünk az Eiffel-toronyról való kilátásban. Most is lenyűgözött a város, de a nő még inkább, akit a karjaimban tarthattam.
- Hozzám jönnél feleségül? – kérdeztem halkan súgva a fülébe. Legutóbb a szigetünkön kérdeztem meg tőle – már így neveztük Bora Borát –, és ott őszintén mondott igent.
- Nem is tudom… – mormolta most, és a fejét is lehajtotta. Egyből elfogott a pánik. Nem tudja?!
- Hogyhogy… nem tudod? – kerestem a tekintetét, melyben azonban huncut cselesség bujkált, így rögtön meg is nyugodtan, hogy direkt próbált csapdába csalni. – Azt hiszem, igazad van – sóhajtottam egy mélyet. A leckéztetés rá is ráfért. Most ő nézett fel rám ijedten, mire megmagyaráztam a szavaimat. – Nem akarlak elvenni.
- Mi? – döbbent meg. Én meg örültem, hogy nem volt hiábavaló anno leforgatnom azt a filmet. Valami rám is ragadt az ott tanultakból.
- Mi értelme? – vontam vállat, és el is engedtem rögtön. Ő még mindig dermedten állt, én viszont kibámultam a toronyból. Vártam, mikor robban a bomba. Nem robbant.
- Nem akarsz elvenni? – szontyolodott el kedvesem. Ekkor jöttem csak rá, hogy lehet, hogy túl durva volt a vicc, vagyis amit annak szántam, de amint ránéztem, másra ébredtem rá: ő is játszik.
Kíváncsi voltam, melyikünk adja fel előbb, így húztam még egy kicsit az idegeit, a sajátjaimmal együtt persze. A végén viszont megrémültem, mert majdnem eljutottunk oda, hogy akkor jobb, ha elválunk – mindezt viccből. Ezzel a dologgal viszont nem kívántam viccelni, lehetőleg soha, így inkább a karjaimba vettem életem örök értelmét, és olyan hévvel csókoltam meg, mint amilyen tempóval a tűzijátékok kezdtek el suhanni és durrogni körülöttünk.
Ezzel pedig egyöntetűen és kimondatlan egyezséggel be is fejeztük egymás cseppet sem komoly, mégis nehéz témát boncolgató ugratását, és inkább átadtuk magunkat a szerelemnek. Végtére is a szerelem fővárosában voltunk éppen.
A gyerekek imádtak utazgatni, a legtöbb időt mégis otthon töltöttük velük. Együtt készültünk néhányunk születésnapjára – a lányokéra és az enyémre –, mivel alig három nap különbség volt köztünk csupán. Jobban mondva nem is mi készültünk, hanem Kristen és a fiúk akartak meglepni bennünket.
Még emlékeztem rá, hogy milyen csodás ajándékot kaptam a feleségemtől akkor. Két gyönyörű kis nőszemélyt, akik az ő szépségét örökölték. Az évek során ez rendesen kibontakozott, és bár még a tízedik életévüket sem töltötték be, máris a suli összes fiúja a nyálát csorgatta utánuk. Én meg többször felvetettem, hogy mi lenne, ha zárdába adnánk őket.
Kristen az első ilyen alkalommal egy teljes éjszakára kizárt a hálóból. Reggelig könyörögtem a bocsánatáért. Utána már óvatosabban pedzegettem a dolgot, de nem sikerült meggyőznöm. Rám hárult hát a feladat, hogy őrizzem az erényeiket… Nem volt könnyű – ők ketten voltak. Azért megtettem a tőlem telhetőt…
Szülinapjuk alkalmából elvittem őket a vidámparkba, amíg Kristen a fiúkkal készülődött otthon – enyhén szólva ki lettünk tiltva a házból. Hazaérve viszont az egész családunk jelen volt, sőt, még Jennyék is átjöttek a szomszédból. Victor rögtön eltűnt valamerre Melissával, a lányukkal, mire Rick nekem esett, hogy ugye a fiam tudja, mi az illem? Megnyugtattam, hogy én személyesen világosítottam fel nemrég… azaz próbáltam megnyugtatni, de ettől még inkább kétségbe esett. Nem értettem, miért…
Ezután a főszerep a lányoké volt, akik meghívhatták néhány osztálytársukat is e jeles esemény megünneplésére, én viszont már csak az éjszakára ácsingóztam, amikor egy kis időt kettesben lehetek szerelmemmel. A fülébe is súgtam egyszer, ő viszont közölte, hogy tévedésben vagyok.
- Miért? – döbbentem meg rögtön.
- Nem úgy lesz, ahogy gondolod – kacsintott rám titokzatosan. Már előre rettegtem, mit talált ki, de azért tovább bizakodtam is. Végtére is még csak délután volt, estig megváltoztathatom a véleményét…
Erre sem került sor. Alig egy órával később fogta magát, és szinte szó szerint elrabolt. Már azt hittem, ő sem bírja ki, és azért csal a garázsba, hogy ott lopjunk néhány pásztorpercet magunknak, távol a gyerekzsivajtól, de neki egészen más ötletei voltak. Az alig használt autójába ültetett, de ezúttal nem akarta, hogy én vezessek, mint általában, ő maga taposott a gázba, és indult el… valamerre.
- Szívem, ugye tudod, mit csinálsz? – néztem rá kérdőn, de persze kifogásom nem volt ellene. Amíg együtt vagyunk, abból rossz dolog nem sülhet ki. Ő is bólintott, hogy tisztában van a tetteivel. Megnyugodtam.
Lassan azt is felismertem, merre tartunk. Egyenesen Brightonba. Legalább fél éve nem jártunk itt, pedig ez a hely volt az egyik legfontosabb az életünkben. Most pedig ide hozott életem szívszerelme… sejtéseim szerint azért, hogy tényleg kettesben legyünk az én szülinapom tiszteletére.
- Mi lesz, ha a gyerekek észreveszik, hogy eltűntünk? – kérdeztem, amint leállította a motort a felhajtón.
- A szüleid vállalták, hogy nálunk maradnak… egy-két napig. – A mondat végét csak suttogta, én mégis meghallottam. Rákérdezni nem volt időm, mert közben kiszállt. Követtem.
- Egy-két napig? – akartam tisztázni a meddiget, mire felém fordult, közelebb lépett, és elsorolta, hány évesek a gyerekeink.
- Már beszéltem velük, és mind elég nagyok hozzá, hogy okosan viselkedjenek, amíg a nagyszüleik vigyáznak rájuk helyettünk. Szeretném emlékezetessé tenni az apjuk ünnepét is… - A simogatás, melyet eközben kaptam, tökéletesen egyértelműsítette, hogy milyen emlékezetessé tevésre gondol. Naná, hogy ez ellen sem volt kifogásom, egyedül az zavart, hogy még mindig az utcán vagyunk.
Nem hagytam, hogy Kristen folytassa a rábeszélésemet – már akkor meggyőzött, amikor az ujjaival a testem legérzékenyebb részén simított végig –, inkább megcsókoltam, a karjaimba vettem, és mintha csak most esküdtünk volna, a küszöbön átlépve egyenesen a fenti hálóba vittem. Az ajtajában viszont megtorpantam.
- Ez… – néztem körül elképedve. A „díszlet” tökéletes mása volt annak, mint amivel én kedveskedtem neki… akkor. Odakint, a teraszon a napozóágy, a pezsgő, a lassan lemenő nap sugarai… minden tökéletes mása volt annak az éjszakának. Még a gitáromat is felfedeztem az asztalnak támasztva. Azon viszont nemcsak pezsgő volt. hanem tányérok, poharak… valamint egy füzet szerű dolog.
Ez nem stimmelt… mi akkoriban nem ettünk, kivéve… epret. Abból is volt az asztalon.
- Meglepetés – susogta szívem lüktetése a fülembe, melybe bele is harapott ott-jártában, aztán a nyakamat kezdte csókolgatni, de mielőtt konkrétan nekiálltam volna viszonozni, kicsusszant a karjaimból, és kézen fogva az asztalhoz vezetett.
Leült, nekem meg intett, hogy tegyem ugyanezt. Megtettem. Kicsit tétován nyúltam a pezsgősüvegért, de megelőzött, kivette a kezemből, és míg töltött belőle nekünk, a füzet felé bökött, amely – most láttam csak – egy igen ízléses bőrkötésű étlap volt. Megint megdöbbentem. Nem igazán akartam, hogy egy pingvin elkezdje itt nekünk felszolgálni az ételeket, de megadóan hagytam, hogy az történjen, amit szerelmem eltervezett.
- Rob! – szólt rám még, mielőtt a kinyitást követően a „menüsorra” pillanthattam volna. Ránéztem. – Szeretlek.
- Én is szeretlek – mosolyodtam el boldogan. Tulajdonképpen már az is örömet okozott, hogy vele lehetek, és egyáltalán: hogy ennyi éven át kitartottunk egymás mellett, szó szerint jóban-rosszban, ahogy a fogadalmunk szövege is mondja.
Nem állt szándékomban rontani a statisztikát, még gondolatban sem, így nem is töprengtem azon, mi lenne, vagy mi lett volna, ha valamelyik akadályt nem éli túl a kapcsolatunk. Vagy mi magunk. Inkább arra gondoltam, hogy tökéletesen sikerült megtalálnunk egymásban azt, akire vágytunk, és aki teljessé teszi a mindennapjainkat, adódjanak akár örömök benne, akár bánat – persze csakis a kisebb, könnyen megoldható fajtából –, és úgy éreztem, már a légzés sem menne nélküle.
Kristen szemeiből hasonlóan sziklaszilárd érzéseket olvastam ki, a mosolya pedig… elvarázsolt. Akárcsak azon a legelső estén a klubban. Soha nem felejtettem el. Sőt, nagyon is jól emlékeztem… Minden pillanatra…
Épp öngyújtó után kutattam, amikor meghallottam Tom nevetését a bejárat felől. Oda sem pillantva gyújtottam meg a cigarettát, miközben az ajtó felé kémleltem. Mélyen beszívtam a füstöt, és a kifújt felhő mögül láttam, ahogy Tom, Rick, Jenny és egy ismeretlen barna hajú lány lépnek be a bárba, aztán egyből a pult felé veszik az irányt.
Még nem vették észre, hova ültem. Úgy sejtettem, az ismeretlen lesz az a bizonyos barátnő. Nem láttam őt jól, egyelőre takarták előlem a többiek. Jenny eddig még sosem hozta magával a hozzá látogató ismerőseit, ez volt az első alkalom. Jessica odamasírozott hozzám, csábosan rám mosolygott, de mikor észrevette, hogy nem rá figyelek, odafordult a pult felé, hogy megnézze, mit bámulok.
- Ki az új csaj? – kérdezte.
- Nem tudom – válaszoltam, mire elfintorodott, kicserélte a sörömet – elvégre munkaköri kötelessége volt –, majd szerencsémre és meglepetésemre ezúttal nem próbált rám mászni, továbbment.
Tom beszélt Angie-vel – miután mindegyikük megkapta a kért italát –, majd felém kapta a fejét. Gondoltam, Angie mondta neki, hogy itt vagyok. Fél perc múlva mind a négyen ott álltak a boxnál, ahol ültem. Szívtam még egy utolsót a cigimből, elnyomtam, és rájuk néztem. Jenny szólalt meg elsőként.
- Rob, te még nem ismered Kristent.
Bár amióta megálltak az asztalomnál, nem vettem le a szemem Kristenről – most már a nevét is tudtam –, futólag mégis sikerült rápillantanom Jennyre, hisz ő szólt hozzám, majd visszasiklott a tekintetem a lányra. Az arcát még mindig nem láttam; részben, mert a helyiség is sötét volt, részben pedig mert a háta mögött voltak a fények, így az arca takarásban volt.
A kezét nyújtotta felém.
- Szia, ezek szerint te vagy Rick híres barátja.
Csengő, vidám hangja hallatán megborzongtam. Megfogtam a kezét, mely puha volt, és selymes, mint a bársony. Mintha áram futott volna végig rajtam. Nem értettem, mi ez, gyorsan elkaptam a kezem.
- Híres? Azt azért nem mondanám…
- Ugyan, ne szerénykedj – felelte Rick.
- Foglaljatok helyet – mutattam magam mellé az üres padra.
A boksz jobb oldalán ültem belül, de kimásztam, hogy a többiek ülhessenek belülre. Tom bekecmergett hátulra, Rick és Jenny helyet foglaltak velem szemben a baloldalon, Kristen pedig oda ült, ahol addig én voltam. Ahogy elhaladt mellettem, megcsapott az illata, mire kissé hátra-hőköltem. Semmihez sem fogható rózsaillat lengte körül, felborzolva ezzel az érzékeimet. Kérdőn tekintett fel rám, és végre megpillantottam az arcát. Úgy éreztem, életemben nem találkoztam ilyen gyönyörű szempárral, amely most épp engem figyelt e végtelennek tűnő pillanatig. Egymás szemébe néztünk, de elkapta a tekintetét és leült. Vettem egy mély levegőt, és mellé ültem.
Nem értettem, mi történik velem. Felhajtottam a sörömet, majd odaintettem az egyik pincérnőnek, hozzon még egyet. Szívesen rágyújtottam volna megint, de féltem, hogy remegne a kezem. Éreztem Kim testének melegét a boxban, ahogy mellettem ült, az illata újfent elvarázsolt. Mintha szikrák pattogtak volna felém.
Mereven bámultam magam elé, elteltem a gondolataimmal. Próbáltam megfejteni az újonnan tapasztalt érzéseket, amik elöntöttek.
Ekkor már el voltam veszve… ami pedig ezután következett… amiről ábrándozni sem mertem, pedig igenis megtörtént azon az éjszakán… a legmerészebb álmaimat is felülmúlta…
Jenny megkért, hogy hadd aludjon nálam a barátnője aznap este. Ha nem tette volna meg, valószínűleg soha nem lett volna merszem hazavinni magammal őt csak úgy… de megtette. És ezzel megpecsételődött a sorsom. Előtte viszont még táncoltunk egyet…
- Meddig szeretnél maradni? – kérdeztem kissé rekedten. Már elmúlt éjfél, és nem tudhattam, mennyire fáradt, elvégre ma érkezett egy hosszú repülőút után.
- Ne siessünk – mosolygott.
Mosolyog? Hát ő nem aggódik egy cseppet sem? Nyilván nem – tépelődtem tovább. Ezek szerint félremagyaráztam a jeleket, és semmit nem érzett a szikrákból, amelyek miatt én majd’ az eszemet vesztettem. Ez a gondolat kissé lehangolt, de végül is mit vártam alig pár óra felszínes ismeretség után?
- Szeretnék táncolni – közölte hirtelen.
Felkaptam a fejem.
- Jössz? – nyújtotta a kezét még mindig széles mosollyal az arcán, miközben felállt.
Követtem a táncolók közé. Egy másodpercre hátranéztem, de Tom egyre laposabbakat pislogva támaszkodott az asztalra, a sörösüvegét szorongatva. Úgy vettem észre, már nem figyel ránk. Kristen az egyik sarok felé húzott. Menet közben volt alkalmam megfigyelni csípője izgató ringását, háta karcsú vonalát, és biztos voltam benne, hogy nem érem meg a holnapot. Itt nem volt akkora tömeg. Mégis, mikor megálltunk, és felém fordult, valaki nekiütközött, és én ismételten utánakaptam. Szorosan magamhoz öleltem, a kezei az ingembe kapaszkodtak egy pillanatra. Tudtam, hogy el kellene engednem, de olyan bizsergető érzés volt a karjaim közt tartani.
Elhatározásommal ellentétben, miszerint távol tartom magam tőle, hiszen nem érzi – nem érezheti! – ugyanazt, mint én, szorosan fogtam még akkor is, amikor felemelte a fejét és rám nézett. A pillantása szinte perzselt, ahogy ezúttal is alaposan végigjáratta tekintetét az arcomon, mielőtt a szemembe nézett volna. Az ajkába harapott, majd egy köszönömöt suttogott. Aprót megráztam a fejem, és zavarba jöttem. Tizenéves korom óta nem voltam zavarban egy lány közelsége miatt – emlékeztem –, mi van velem? Szaporábban kezdtem venni a levegőt, és ahogy teste hozzám simult, éreztem, hogy ő is sűrűn pihegve lélegzik. Éppen elhatároztam, hogy elengedem, hadd táncoljon, és reménykedtem, hogy közben nekem is sikerül valamelyest ellazulni, amikor valaki önuralmam végső határainak feszegetése érdekében egy lassú számot nyomott be a lejátszóba.
Erre ő elmosolyodott – már megint, ez téboly! –, a nyakam köré fonta a karjait, és lehetetlent cselekedett – még közelebb húzódott hozzám. Ennyit arról, hogy sikerülhet ellazulnom! De a tánc az tánc, és hogy a kedvére tegyek, nem hagyhattam ott. Karjaimat először a derekára tettem, az egyik tenyeremet felcsúsztattam a hátára, de alig mertem érinteni a bőrét. Légzésem normálissá tételével már nem is próbálkoztam. Ilyen közelről még intenzívebben éreztem az illatát, és ismételten elbódultam tőle. Ahogy körbepillantottam a teremben, több férfiszempárt láttam rászegeződni, ahogy végigmustrálták hátulról. Valamiféle, számomra is érthetetlen féltő érzésnek engedelmeskedve erre még szorosabban vontam magamhoz, mire kissé megdermedt, de egy pillanat múlva ő is hozzám tapadt. Egy papírlapot se lehetett volna közénk tuszkolni.
Éreztem a parfümjét, a teste minden domborulatát, és ismét el-vesztem. Az arcát nem láttam, de biztos voltam benne, hogy ő is érzi, hogy a szívem menten kiugrik a helyéről. Ő viszont félelmetesen nyugodtnak tűnt, mintha természetes volna számára, hogy egy idegent ölel, akit pár órája látott először, és nemsokára egy lakásban lesz vele. Ez a gondolat elbizonytalanított. Számomra is furák voltak az érzéseim, de tudtam, hogy nem lennék képes fájdalmat okozni neki; védelmezni akartam, és boldognak látni. Magam sem értettem, miért érzek ilyeneket. Viszont nem tudtam, őt milyen indokok vezérlik, vagy egyáltalán, miért viselkedik velem így? Vagy mindenkivel így viselkedik? Elvégre Tomot sem utasította vissza, épp ellenkezőleg…
Kerülgetni kezdett a féltékenység, ahogy eszembe jutott, hogy hétvégére közös motorozást terveznek. Semmit nem mertem remélni attól a ténytől, hogy ma az én lakásomban tölti az éjszakát, mégis ezt inkább éreztem helyén valónak, mint azt, hogy Tom újra megpróbálja majd elcsábítani. Én sose tennék ilyet. Bár ez egy elhamarkodott gondolat volt.
Ebben a pillanatban is a vágyaimat próbálom kordában tartani, hogy lehetőleg ne vegyen észre még többet a bennem dúló harcból önmagammal és a józanésszel. A szikrák veszettül pattogtak rajtam mindenhol, ahol érintkeztünk. Amikor a dal véget ért, Kristen végigsimított a vállamon, majd apró tenyerét a mellkasomra helyezve kissé távolabb tolt, és felnézett a szemeimbe. Úgy tűnt, habozik valamiért – bizonytalanságot láttam a tekintetében – de végül megszólalt.
- Menjünk – lehelte. Ha nem lettem volna biztos benne, hogy képtelenség, meg mertem volna esküdni, hogy pontosan tudja, mit élek át a közelében.
Mentünk. Otthon pedig…
- Hozok neked is egy sört – szóltam és legalább egy percre menekülni akartam a közeléből, szabadulni a bűvköréből.
- Jó lesz nekem a te üvegedből is – mosolygott rám, miközben visszafordult felém.
Szembeszéllel rohantam volna a sorsom elől, és kezdtem elcsüggedni, így inkább megadtam magam neki. Felé nyújtottam az üveget, és mikor elvette, ujjaink közt ismét kipattantak a szikrák, de immáron biztos voltam benne, hogy csak én érzem, én látom őket. És épp ezért nem volt szabad gondolnom semmire, nem akartam őt elriasztani magamtól. Idővel talán lehetünk barátok…
Ezt a gondolatot abban a pillanatban vetettem el, ahogy a szája az üveghez ért, ivott egy kortyot. Egy csepp az ajkán maradt. Nevetve nyújtotta vissza az üveget. Ezt most én húztam meg, szükségét éreztem némi alkoholnak a szervezetemben, hátha sikerül lecsillapodnom. De az agyamba villant, hogy egy másodperccel ezelőtt még az ő szája érintette ott az üveget, ahol most az enyém, és hirtelen kicsúszott a lábaim alól a talaj.
Lehuppantam a székre, és valami csoda folytán sikerült elsőre rágyújtanom. Hangosan fújtam ki a füstöt. Nem mertem ránézni. A sors viszont úgy határozott, hogy szenvednem kell, ha nem is hátralevő életem során, de ezen az éjszakán mindenképpen. Kristen kezét éreztem meztelen vállamon, de nem fordultam felé.
- Utálod, hogy itt vagyok, igaz? – suttogta. – Sajnálom.
Erre mégis muszáj volt ránéznem.
- Ellenkezőleg. – Az én hangom sem volt hangosabb. – Örülök neki, hogy itt vagy velem.
Azt hiszem, már rég megőrültem volna, ha Tommal megy el ma este. Kifejezetten jobban kedveltem Jennyt, hogy rám gondolt, nem pedig rá. Kristen ismét elpirult, és fogalmam sem volt, vajon miért. Álmodni se mertem a következő mondatát.
- Én is örülök, hogy itt lehetek… veled.
Féltem megkérdezni, hogyan is érti ezt pontosan. Elfordultam, szívtam egyet a cigimből, majd felé nyújtottam a dobozt. Elvette, kivett egy szálat és ő is meggyújtotta. A keze eközben lekerült a vállamról. A bőröm fázni kezdett az érintése nélkül. Még mindig mellettem álldogált, amikor rájöttem, hogy megint ökör vagyok: csak egy szék van, és én ülök benne. Hátradőltem, és halkan megkérdeztem:
- Nem akarsz leülni?
Elképzelésem nincs, mit gondolt, vajon mekkora az önuralmam, de egy másodpercnyi habozás után fogta magát és az ölembe telepedett. A lélegzetem is elakadt, nagyot nyeltem, majd egyik karommal óvatosan átöleltem, míg ő fejét a vállamra hajtotta. A másik kezem szerencsére tele volt a cigivel és az üveggel, így ellen tudtam állni a csábításnak, hogy végigsimítsak meztelen combjain. Csak reménykedtem benne, hogy nem veszi észre, milyen – a testemen is kézzel fogható – hatást gyakorol rám a közelsége. Felé nyújtottam az üveget, és míg ivott, figyelmem eltereléseképpen nagyot szívtam a cigimből, aminek ezzel vége is volt, így elnyomtam. Viszont ezzel szabaddá vált egyik kezem. A másikkal Kristen hátát tartottam, amely ezúttal nem volt fedetlen, mint a klubban, mégis emlékeztem arra, milyen lágy bőrt tapinthattam, amikor táncoltunk.
Felbátorodtam azon, hogy végül is ő ült az ölembe – önszántából, nem biztos tehát, hogy közömbös vagyok neki –, így lecsúsztattam a kezem a derekára, remegő ujjaimmal megsimogattam, szabad kezemet pedig – egy esetleges pofonra felkészülve – ráhelyeztem a térdeire. Muszáj volt megint megérintenem a bőrét, amely valóban olyan volt, mint a selyem. Ismerősként köszöntöttem a szikrákat. Ekkor már nem ivott. Felnézett rám. Az arca csak milliméterekre volt az enyémtől. A szeme furcsán csillogott, ahogy megkérdezte:
- Te hol fogsz aludni?
- A kanapén – feleltem rekedten az elfojtott vágytól.
Kristen édes lehelete a számat súrolta. Hallottam, hogy elakad a lélegzete, én a szívverésemmel voltam bajban. Ebben a pillanatban mindennél jobban vágytam rá, hogy megízleljem az ajkait, de nem akartam kezdeményezni, nehogy azt higgye, ellenszolgáltatást várok a szállásért.
- Szerintem elférünk ketten is az ágyadban.
Azon az éjszakán megpecsételődött a sorsom. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Azóta pedig csaknem minden éjszakámon átélhettem azt a gyönyört, amit kizárólag az ő karjaiban, az ő ölelésétől kaphattam meg.
A pillanat alatt végigfuttatott nosztalgiázásomból felrévedve még egy mosolyt vetettem szerelmem várakozást – és vágyakozást – tükröző tekintete felé, majd a kezemben tartott étlapra pillantottam.
Hát nem egészen erre számítottam. A szívem meglódult, a légzésem kihagyott néhány ütemet… és úgy éreztem, menten szétvet a vágy.
- Válassz – érkezett felém a suttogás, de lehet, hogy csak a szél fújta így a szellőt a tenger felől, némi vízpermettel, mely felforrósodott bőrömön azonnal felszáradt.
- Mi lenne, ha… – Meg kellett köszörülnöm a torkomat, mielőtt folytatom. – Ha végigennénk az összes menüt?
Kedvesem felkuncogott, majd felállt, mellém lépett, az étlapot kivette a kezemből, majd szemből az ölembe telepedett. Ez volt az első „fogás”, mint aperitif. Aztán megcsókolt – az ezt követő előétel.
- Reméltem, hogy ezt választod – súgta szerelemmel vegyes vágyakozással a hangjában, amint elengedtük egymást. A főételt pedig máris tálalta.
Lecsúsztatta a vállán a ruhája pántjait, és végig az ölemben mocorogva ültében olyan sztriptízzel kényeztetett, amelytől ha eddig nem izgultam volna fel, most biztosan megteszem. Csakhogy már akkor szűkülni kezdett a nadrágom, amikor az autóból kiszálltunk, ő pedig ezt kívánta tovább fokozni azzal, hogy immár meztelenül vetkőztetni kezdett.
Hagytam magam. A szívem, a lelkem, az egész lényem rabul ejtette már ott abban a füstös bárban, azzal az egyetlen pillantással, amikor legelőször találkozott a tekintetünk.
A Nap maradványsugarait az égen lassan a Hold és a csillagok fényei vették át, miközben mi érzékeink és érzelmeink ragyogásától körbeölelten száguldottunk a végzetünkbe, teljes összhangban meggyőződve róla, hogy ilyen csoda, mint a mi szerelmünk és a mi életünk egy évezredben csak egyszer adódhat. És mi ketten voltunk azon szerencsések, akiknek a sorsát pont ilyen módon fonta össze az örökkévalóság szövőszéke.
A végtelenségig…
Vége
