2. fejezet (Kristen)
Minden elképzelhető borzalom végigfutott az agyamban. Jilltől kezdve Dylanen át egészen addig, hogy a családunkból történt valakivel valami. Na de ha tragédia lenne, akkor mihez gratulált Aaron? És miért csodálkozna rajta Rob? Nem értettem.
Remegő lábakkal léptem közelebb szerelmemhez, és aggódva méregettem a kezében tartott levelet.
- Mi történt? – kérdeztem megint, immár suttogva.
- Az anyád… – sóhajtotta Rob. Azonnal összezavarodtam.
- Mi van az anyámmal? – Egy, összes eddiginél szörnyűbb gondolat futott át az agyamon. Ismertem az anyámat. Túl jól… – Ugye nem a lányainkat akarja máris valami idióta reklámfilmben vagy klipben szerepeltetni? – szűkültek össze a szemeim. Egyre kevésbé örültem, hogy másnap meglátogatnak bennünket. – Vagy Victort?
- Majdnem – nyögött fel életem párja.
Nem bírtam tovább. Kikaptam a kezéből a levelet.
Örömmel értesítjük, hogy… blabla… Ezúton szeretnénk kérni… blabla… vegyen részt a szereplőválogatáson, amelyet a következő filmhez kapcsolódóan szervezünk… blabla… Tájékoztatjuk, hogy…
Itt elakadtam. Visszaugrottam pár bekezdést. Szereplőválogatás? Film? És a férjemnek jött? De hisz még ügynöke sincs! Anyám…
- Anyám! – sziszegtem alig elfojtott dühvel. Ilyen nincs! Úgy éreztem, ha most itt lenne, kitekerném a nyakát. De szerencsére csak egy napot kellett várnom erre a lehetőségre. Túlélhető – legyintettem magamban. Amit ő kap, azt viszont nem fogja megköszönni.
Rob tanácstalanul álldogált tovább az ajtóban. Megfogtam a kezét, és beljebb húztam onnan, egész a kanapéig. Ott lelöktem rá, én pedig az ölébe telepedtem.
- Most mit tegyünk? – kérdezte lemondással a hangjában.
- Nos, anyámat ismerve, borítékolni merem, hogy a tied a szerep. A kérdés csak az, hogy akarod-e…? – néztem rá tűnődve. Végtére is úgy tudtam, régebben színészkedett. És miért ne tehetné most is? Persze attól még utáltam anyámat azért, mert erre vetemedett a tudtunk nélkül, de ha már így alakult…
- Nem! – jött habozás nélkül a határozott válasz.
- Gondold meg – feleltem. Nem akartam rábeszélni semmire, de biztos voltam benne, hogy sikere lenne.
- Mi? Te most tényleg arra akarsz rábeszélni, hogy legyek távol tőletek hónapokat? – meredt rám ijedten. – Felejtsd el!
Újra átfutottam a levelet.
- Itt forgatják, Londonban… – motyogtam. – És te lennél a főszereplő…
- Kristen…
- Szerintem is gondold meg – jött Aaron hangja a konyha felől. Majd a fejét is kidugta az ajtón. – Inkább ez, mintha a titkosszolgálathoz hívtak volna – vigyorgott ránk. – Bár figyelembe véve az legutóbbi esetet, még ott is megállnád a helyed – kacsintott aztán elismerően a férjemre. Én nem akartam visszagondolni azokra az időkre. Akkor már inkább a színészet.
Ezzel Rob is így lehetett, de csak fintorgott, és megkért, hogy egyelőre tűntessem el azt a levelet valahová. A dohányzóasztalra raktam – amely egy karnyújtásnyira volt. Nem tartottam rossz ötletnek a dolgot, régebben én magam is megpróbáltam rávenni ilyesmire, de persze vonakodott.
Most pedig szemmel láthatóan ellenezte, bár azt mondta, csak tőlünk nem szeretne távol lenni. De hát nem lesz! Sőt, pár hétig tart csupán az egész, aztán ismét itt lehetne velünk napi huszonnégy órában. Meg különben is, a klubban legalább annyit tartózkodik néhanapján, mintha nyolc órában dolgozna valahol. Szerintem ezt el tudnánk viselni. És addig Ian vezethetné azt a kócerájt.
Mindezt egy perc alatt végiggondoltam, de nem tettem szóvá – egyelőre. Hagyni akartam, hogy tényleg hadd rágja át magát ő ezen az egész filmesdin. Emellett egy kicsit sajnáltam szegényt, de magamat is, mert az biztos, hogyha anyám holnap ideszabadul, egyetlen másodperc nyugtunk sem lesz.
Aaron negyedóra múlva ebédelni csődített bennünket – Melanie épp végszóra érkezett. Együtt ettünk, aztán ők elmentek, mi pedig ismét kis családunk körében maradtunk. Victor közben elaludt a játékai között a nappaliban, őt felvittük a szobájába, és még a lányok is pihentek, ezért úgy gondoltuk, kihasználjuk a szusszanásnyi időt, és romantikázunk egy cseppet.
A hálóba odakészítettünk minden elengedhetetlen kelléket – ami főként a babaőrzőket jelentette –, majd egymáshoz simultunk az ágyon. A vágy hevesen kezdett lobogni mindkettőnkben, amint megérintettük egymást, de még alig telt el egy hét azóta, hogy megszültem a piciket, így szó sem lehetett semmi konkrétabbról. Legalábbis ami engem illetett.
Robnak azonban örömet akartam szerezni, ha már az előbbi csókunk is képes volt a végletekig felizgatni, de amint kioldoztam az övét, és kezembe vettem a lényeget, megszólaltak a lányok. Szinkronban ráadásul. Egyszerre nyögtünk fel – szerelmem tán az érzéstől is, hogy kissé megmarkoltam –, én főként a tízpercnyi nyugalom hiányának érzete miatt.
- Megyek – hajoltam fölé egy pusziért legalább, majd kelletlenül lemásztam róla, és csalódottan a gyerekszoba felé battyogtam. Odaérve viszont rögtön elmúlt minden bánatom. Két apró tünemény sírdogált az ágyikóban. A látványuk és a létezésük mindenért kárpótolt, még így, hogy kicsit nyűgösek voltak is.
Egyszerre csak az egyikőjüket bírtam biztonságban a karjaimba venni, úgyhogy a hangosabban pityergő Sophie-ért nyúltam. Alighogy magamhoz öleltem, elhallgatott – vele együtt pedig Dorothy is. Ezt is szerettem bennük. Hogy mindent egyszerre csináltak. Bár olykor-olykor adódtak ebből problémák, de mindig sikerült kezelni a helyzetet.
Most viszont Rob maradt a hálóban a problémájával. Kezeletlenül. Mire megnyugtattam a piciket, és újból édesen szuszogtak, kedvesem szintén elaludt. A szó szoros és mindenféle értelmében. Előző éjjel ő ugrott többször a babákhoz, amikor szükségük volt valamire – kivéve, ha szoptatni kellett –, így nem csodáltam, hogy elfáradt.
Óvatosan mellé feküdtem, mire rögtön magához ölelt. Boldogan simultam a mellkasára, és pár pillanattal később én is aludtam.
(Rob)
Az alig néhány perces alvást – vagy inkább ájulást – követően felriadtam, de csend honolt a házban. A gyermekeink tehát alszanak – nyugtáztam magamban, és még szorosabban vontam magamhoz a szintén elpilledt feleségemet. Adtam egy puszit a szája sarkába, de mivel az ő szeme alatt is karikák húzódtak, ahogy azt magamon is megállapíthattam reggel – ki is menekültem utána rögtön a fürdőből –, hagytam, hadd pihenjen.
Nem volt könnyű az élet ennyi csöppséggel, de egyetlen pillanatát sem bántam, hogy máris ilyen nagy családunk van. Beleremegett a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy három csodás kis tündérke édesapja vagyok. Imádtam őket! Ahogy az anyukájukat, aki teljesen elengedte magát a karjaimban, de még álmában is ölelt. Sosem voltam ilyen boldog.
De drága anyósom épp ebbe a boldogságba készült belerondítani – nyomtam el egy sóhajt, ahogy eszembe jutott a legújabb képtelen ötlete. Méghogy én? Meg film? Ugyan már…
Aztán mégis belegondoltam. Kristen egész szépen keresett vele. Soha nem voltam az az anyagias fajta, de a klub átalakítása és a többszörös házvásárlás Anglia déli részén igencsak megcsappantotta az örökségemet. És eddig nem termelt annyi bevételt az étterem, mint amennyit ráköltöttem. Ian is beszállt persze, de ő sem tartotta elég nyereségesnek. Legalábbis egyelőre, mert idővel biztosan az lesz, de nekem most van három pici gyermekem. És nem állt szándékomban elszedni Kristen pénzét, hogy meg tudjunk élni. A saját feladatomnak tekintettem gondoskodni róluk.
Még jobban belegondoltam. Már így is alig töltünk együtt pár rövid percet kettesben – ha mégis, többnyire alvással egybekötve, mint most például –, mert minden szabadidőnket lefoglalja valamelyik utód. Ha tegyük fel, elvállalnám azt a szerepet – persze csak elméletben –, akkor még ritkábban látnám őket. És Kristen még fáradtabb lenne, mert rá maradna itthon minden… – töprengtem. De csupán néhány hónapról lenne szó – szólalt meg bennem egy rábeszélő hang. És az anyját ismerve nem csekély gázsit szerezne nekem, úgyhogy nem lenne több gondom ebben a tekintetben.
Szerelmem még nem tudott róla, hogy közeleg a csőd, ha továbbra sem sikerül fellendíteni az üzletet, amelytől – mint nemrég kiderült – Brian is azért vált meg többek között, mert egyre nagyobb lett a konkurenciája. A kemény üzleti élet nem segítette elő az ő nyugalmát sem. Az enyémet szintúgy. Ez viszont egy lehetőség lenne, hogy hátha…! Kristent amúgy sem engedtem volna most kamerák elé, a babáknak szükségük volt rá, de én… Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy ezzel elpocsékolnék pár hetet az cseperedésükből, de más tekintetben viszont megérné.
Úgy döntöttem, másnap majd beszélek anyósommal, hogy is van ez pontosan, és majd akkor döntök. Na meg... ez még csupán egy válogatás. Kizárt, hogy én lennék a befutó. Középiskolában nemcsak a csajok miatt jártunk a haverokkal a színjátszó csoportba, hanem én személy szerint dédelgettem ilyesmi terveket, de végül megmaradtam a zenénél, mert sosem remekeltem ezen a téren.
Éppen ezért utasítottam vissza régebben Kristent, mikor arra akart rávenni, hogy a legutóbbi filmjében szerepeljek. Visszagondolva nem is lett volna hülyeség – akkor lehet, hogy nem szakítottuk volna Kellan meg Jill miatt, és máshogy alakult volna az életünk. A pakli részeként lehet, hogy rosszabbul, de kár volt már ezen töprengenem.
Visszakanyarodtam az előző gondolatomhoz, a zenéhez. Bármennyire is jobban feküdne nekem, abból nem lehetne ilyen gyorsan pénzt termelni, mint amennyire most szükség lenne rá. Egy kis győzködés-cáfolás után elzavartam a témát az agyamból, és újra Kristenre koncentráltam. A lányok és Victor még mindig csendben voltak, kedvesem pedig mosolygott álmában. Majdnem felébresztettem, hogy ott folytassuk, ahol az én elájulásom előtt abbahagytuk, de megkönyörültem rajta. Ki tudja, meddig pihenhet ilyen nyugodtan…
Lehunytam a szemem, és csupán a közelségét élveztem a továbbiakban. Más, izgalmasabb dolgok helyett…
Órákkal később riadtam fel újra, kint már rég besötétedett. Most már korántsem voltam olyan boldog, mint mikor másodszor is elaludtam. Kristen nem volt mellettem, és a földszint felől hangok szűrődtek fel a nyitott ajtókon át. A picik hangját is hallottam.
Sokkal rosszabb volt így felkelni, mintha csak pár percre lettem volna tudatomon kívül. Fáradtabbnak éreztem magam, mint előtte, de mégis feltápászkodtam az ágyról, hogy kis családom keresésére induljak. A látvány, ami a nappaliban fogadott, az viszont rendesen megdöbbentett.
Tom ücsörgött a kanapén, Victorral az ölében.
Habozás nélkül kivettem a kezéből.
- Mi a fenét keresel te itt? – dörrentem rá. Ekkor jelent meg Kristen a konyha felől, karján az egyik babával, akit rögtön belepakolt a másik kezembe. A fiamat leraktam a matracra, mire egyből az egyik plüss után nyúlt, így már biztosabban tudtam tartani Dorothyt. A nejem arcán viszont nyoma sem volt félelemnek.
Kérdőn és egyúttal döbbenten méregettem.
- Te… – A tekintetemmel intettem Tom felé, de Kristen higgadtan viszonozta a pillantásom, majd mielőtt visszament odasúgta:
- Aaron is itt van, nyugi. – Nem lettem nyugodtabb. Nem tetszett, hogy szívem imádottja egy másik férfi jelenlétét ugyanolyan biztonságosnak érzi, mint az enyémet. És lehet, hogy az általa állítottakkal ellentétben már megint körülötte legyeskedik az a… ráadásul Tom is megjelent! Nem bírtam felfogni, hogy mer a lányaim közelébe kerülni!
- Minek jöttél ide? – fordultam vissza egyelőre Tom felé – Aaronnal később terveztem leszámolni –, aki a földön játszó fiamat figyelte halványan mosolyogva. A második kérdésemre már méltóztatott végre válaszolni is.
- Csak baráti látogatás – felelte. Megvetően felhorkantam, és nem először kértem meg rá, hogy tartsa magát távol a családomtól. – Nincs veszélyben a családod, Rob. Eszemben sincs ártani nekik.
- Ja – bólintottam. – Ahogy régebben sem akartad bántani Kristent. – Elhallgattam, mert visszajött az említett hölgy, és Sophie-t is magával hozta. Látszólag egész jól bírta Tom jelenlétét, mégis kímélni akartam az emlékektől. – Van valami konkrét célja is a látogatásodnak, vagy csak úgy beugrottál? – kérdeztem gúnyosan valaha volt barátomat. Hiába tett értünk annyi mindent, még mindig nem volt újra a szívem csücske.
- Tulajdonképpen van – bólintott, miután végignézett a gyermekeinken, majd felállt. Elővett valamit a zsebéből. Egy boríték volt az. Kristennel együtt gyanakodva bámultuk. – Ez még a Dylan-korszakból van, téged illet – nyújtotta át. – Legalábbis a te neved állt rajta, amikor megtaláltam, gondoltam, elhozom. – Nem vettem el, ezért a dohányzóasztalra ejtette. Kezdett herótom lenni a borítékoktól. – Oké. Azt hiszem, inkább megyek… Talán majd máskor… Hagyjuk. – Még megveregette a vállamat, aztán kilépett a házból.
Még mindig nem nyúltam a borítékért. Kristen sem.
- Hátha… – kezdte, de neki sem volt ötlete, mit tartalmazhat. Végül Aaron után kiabált, aki könyékig lisztesen bújt elő a konyhából.
- Neked sosincs dolgod valahol máshol? – kérdeztem tőle barátságtalanul. Kristen lepisszegett, majd közölte, hogy épp egy torta készül a szüleinek, akiknek két nap múlva lesz a házassági évfordulójuk, és mivel most jönnek látogatóba, most kell őket megünnepelni.
Elfogadtam az indokot, de nem kértem bocsánatot, most nem igazán voltam a legjobb kedvemben. Tom felbukkanása sokkolt. Mintha anyósom ügye nem lett volna elég. És akkor még Aaron is itt rontja a levegőt.
Aki figyelmen kívül hagyta a kérdésemet. A feleségem hívta, rá pillantott. Kristen ekkor megkérte, nézze meg, mi van a borítékban. Aaron elvigyorodott, majd érte nyúlt. Tök hülyén éreztem magam, hogy egy idegennel nyittatom fel azt a levelet vagy bármit, amit én kaptam, mégis végignéztem, ahogy kibontja.
Azt is, hogy még szélesebbé válik a vigyora, végül gratulál. Pont, mint reggel. Most már komolyan szívesen megfojtottam volna.
- Mihez? – nyögtem.
- Kaptál egy csinos kis csekket ötvenmillió fontról – közölte majd felém nyújtotta. Úgy meredtem a kezére, mintha skorpiót tartana, ráadásul úgy, hogy felém essen a fullánkja. – Örülj neki egy picit, mert nem tarthatod meg – tette hozzá, és lehervadt a vigyor az arcáról.
Még az összeget sem fogtam fel, azt pláne nem, hogy miért kaptam. Kristen mellettem hüledezett, csak a karjainkban tartott lánykáink figyelték higgadtan az eseményeket.
- Miért is nem? – firtattam. Ez pedig megoldaná az összes anyagi gondunkat.
- Mert Dylantől van – mondta Aaron úgy, mintha ezt értenem kéne. Nem értettem. Ezt láthatta is rajtam, mert magyarázattal szolgált. – Szerinted mennyire tiszta ez a pénz? – kérdezte.
Most már értettem. És igaza volt. Akármennyire is jól jönne, inkább a színészkedés, minthogy bemocskoljam magam bármivel, amihez vér vagy drog tapad. Még ha nyolc számjegyű is az a bármi.
- Tépd szét! – szóltam Aaronra. Mindketten döbbenten pillantottak felém.
- Miért? – kérdezte szerelmem.
- Mert Dylantől van – ismételtem, miközben nem az ő, hanem Aaron szemeibe néztem, aki lassan, sajnálkozva bólintott egyet.
- És? Jótékonykodjuk el – jött az ötlet mellőlem. Szabad kezemmel magamhoz vontam okos kis feleségemet, és nyomtam egy puszit a halántékára.
- Az sem lenne tisztességes – feleltem. Erre kissé elszontyolodott, de végül rábólintott az igazamra.
- Nem tépem szét – kotyogott közbe az exszolgálatos is. – Inkább leadom a zsaruknak. Vegyék leltárba, mint utólagosan előkerült bizonyítékot – tette hozzá. Aztán a csekket visszacsomagolta a borítékba, és a farzsebébe gyűrte. Ezután visszament alkotni a konyhába.
Kristen felé fordultam, aki az egyre hangosabban gügyögő Sophie-t próbálta csitítgatni, nem sok sikerrel.
- Felviszem megetetni, utánam jönnétek? – biccentett Dorothy felé, aki meg az én kezeim között nyugtalankodott. Ránéztem még Victorra, aki a húgaival ellentétben békésen elvolt a szőnyegen, majd követtem szerelmemet az emeletre.
- Gondolkodtam – mondtam neki, miközben megbabonázva figyeltem, hogyan esznek a lányaink. Tulajdonképpen azért kezdtem el beszélni, hogy eltereljem a saját figyelmemet feléledő vágyaimról. Kristen kérdő tekintetére azt is elárultam, min gondolkodtam. – Elmegyek arra a meghallgatásra vagy mire… – Alighogy kimondtam, kedvesem arcán felragyogott egy bátorító mosoly, ezzel egy időben viszont egy hegynyi súly telepedett rám.
Nem akartam őket magukra hagyni egyetlen percre sem, nemhogy naponta órákra! De valamit valamiért… És mivel számomra ők voltak a legfontosabb, nem láttam más kiutat hirtelen. Legalábbis ilyen gyorsat nem.
Kristen olyannyira örült, hogy még aznap este felhívta az anyját, bár várhatott volna, amíg megérkeznek. Nem hagytam őket sokáig beszélni, inkább elkoboztam tőle a telefont, és mivel az összes gyermekünk aludt, Aaron pedig a torta elkészítése után hál' Istennek lelépett, magammal húztam őt a hálóba, hogy végre egy kis időre megkíséreljük a majdnem lehetetlent: együtt lehessünk…
Ezúttal nem akadályozott meg semmi abban, hogy lassan levetkőztessük egymást, és bár tökéletes, teljes együttlétről szó sem lehetett, abban a röpke fél órában, amely megadatott nekünk anélkül, hogy bármi megzavart volna, olyan maradéktalan élvezeteket okoztunk egymásnak, amely azonban visszaütött. Még többet akartam belőle.
Az éjféli etetés-altatás végeztével nem hagytam, hogy Kristen felöltözzön, magammal húztam a fürdőbe, és egy közös zuhanyzással egybekötve újra hódoltunk a szenvedélynek, persze szigorú keretek közé szorítva a lehetőségeket, de még így is utánozhatatlan élményekkel lettünk gazdagabbak.
Később szorosan összesimultunk az ágyon, és egymás iránt érzett szerelmünk ritmusára dobbanó szívünk egyenletes dallama altatott el mindkettőnket.
