7. fejezet

7. fejezet (Kristen)

Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy Rob a füléhez emeli a telefont, és beleszól. Idegesítően semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, miközben hallgatta, mit mond a hívó. A várakozást megelégelve végül le akartam szállni az öléből, de ekkor szorosabban fonta szabad karját a derekam köré, és megakadályozta a szökési kísérletemet.

- Rendben. Köszönöm. – Ennyit mondott csupán, majd lerakta a telefont.

Gondterheltnek látszott, ebből rögtön sejtettem, hogy megkapta a szerepet, és azért gondterhelt, mert fél, hogy jelenetet rendezek. Mégis megpróbáltam örülni ennek, hisz mielőtt megtudtam, ki lenne a partnere, alig vártam, és támogattam a terveit. Most viszont pocsékra sikerült az alakításom, mert azonnal csitítgatni kezdett.

- Nincs miért aggódnod, szívem! Főleg nem Emilie miatt.

- Oké, nem fogok rá többé féltékenykedni – ígértem, mielőtt folytathatta volna. – Bízom benned!

- Kristen…

- Esküszöm! – tettem a kezemet a szívemre. El is terelődött a figyelme nyomban. A tenyerét a mellemre simította, mire felnyögtem. Már feszített egy kicsit a következő etetés adagja, de a cirógatása egész más érzéseket váltott ki belőlem.

Engedélyeztem magunknak egy csókot, amely túl izgalmasra sikeredett, így végül szinte fizikailag fájt, mikor elszakadtam tőle. A nyakát csókolgatva igyekeztem visszanyerni a hidegvéremet, ő viszont sugdosni kezdett a fülembe.

- Ahogy mondtam, nincs mitől tartanod. Egyáltalán. Nem én kaptam meg a szerepet. – Egyből megállt a nyelvem a bőrén.

- Mi? – húzódtam távolabb, hogy a szemeibe bírjak nézni.

- Mást választottak – ismételte meg ugyanazt, csak más szavakkal.

- De… – Ezt nem értettem. – Hogyhogy?

Vállvonással felelt, és újra simogatni kezdte a mellemet. Lefogtam a kezét, mert bármilyen jól is esett, ezt szerettem volna tisztázni előbb. Ő azonban nem engedte, hogy megszólaljak. Egy csókkal tapasztotta be elnyíló ajkaimat. Nem voltam képes nem viszonozni, így újabb mámoros pillanatok elszenvedői lehettünk – elszenvedői, mivel kínzott a vágy utána, csakhogy a biológia törvényei az utunkat állták.

Még csókolt, mikor eszembe jutott, miről is beszéltünk az imént.

- Mi az, hogy nem téged választottak? – döbbentem meg ismét, mikor levegő után kapva elváltunk.

- Nem tudom, de nem is érdekel – felelte. Ez volt az, amit nem hittem el neki. Ki is mondtam a gondolatomat. – Oké. Én is csalódott vagyok, de ez van. Így viszont főleg nem lesz semmi okod a féltékenykedésre meg hasonlókra – darálta le halkan egy szuszra, és megint felém közelített.

Valóban csalódott voltam, csakhogy egészen más miatt, mint amit ő hitt. Mégis úgy döntöttem, ráérünk ezt később tisztázni – főleg, mivel a keze már a combjaimon járt, egyre közelebb szétrobbanni készülő középpontomhoz.

Alig vártam, hogy megérintsen. A csípőm mocorgása közben éreztem, hogy ő is lassacskán teljesen készen áll… bármire, de ekkor…

- Mama… – szólalt meg a fiunk mellettünk álmos hangon.

Egyből szétrebbentünk, mintha valamilyen csínytevésen kaptak volna bennünket, pedig attól még igen messze voltunk. Sajnos…

Fiam hívó szavának engedelmeskedve leszálltam az apja öléből, mire ő fájdalmas sóhajt hallatott. Átéreztem a gyötrelmét, én magam is abban a kórban szenvedtem, amelyben ő: vágyban. Beteljesületlen vágyban.

Felemeltem a kanapéról az egyre hisztisebbé váló Victort, aki váratlanul a melleimet kezdte keresgélni. Őt már egy pár hete nem szoptattam, így meglepődtem a reakcióján.

- Na gyere, kapsz valami sokkal finomabbat – motyogtam neki, és a konyha felé indultam.

Pár perc múlva, mikor már befejeztük a hamizást, Rob utánunk jött – szemmel láthatóan is csitult valamelyest a gerjedelme, ahogy azt egy odapillantásból észrevehettem, miközben a mosogatóba tettem az etetéshez használt dolgokat.

- Nem értem, miért nem téged választottak – mormoltam. Hátranézve láttam, hogy Victor legalább olyan értetlen kifejezéssel méregeti az apját, amilyennek én hittem a sajátomat.

- Valami John lett a nyerő – mondta vállat vonva szerelmem, miközben felkapott egy almát a gyümölcsös tálból, és jóízűen beleharapott. A kezdeti gondterheltségét mintha elfújták volna. Még a fiától is bocsánatot kért, hogy eleszi előle a finomat.

- És nem is sajnálod? – próbáltam meg kiugrasztani a nyulat a bokorból. Persze hiába.

- Nem – felelte komolyan, és közelebb lépett. – Úgyis rosszul voltam a gondolattól, hogy távol kell maradnom tőletek. Attól meg főleg, hogy nyilván sok félreértést eredményezett volna… – tette hozzá tétován.

- Mondtam, nem rendeztem volna jelenetet – védekeztem, miközben ő fél kézzel átölelte a derekamat, és magához vont.

- Akkor is. Jobb így – győzködött, majd elém tartotta a félig elrágott almáját. Beleharaptam. Finom volt, de máshol is akartam érezni ezt az ízt.

Rob tarkójára simítottam a tenyerem, és közelebb húztam, hogy meg tudjam csókolni. Így mindjárt finomabb volt az édes almaíz, vele vegyítve.

- Sajnálom – motyogtam utána halkan.

- Én nem. Ne is beszéljünk róla többet – kérte. Beleegyeztem, de anyámat még értesíteni kellett a dologról.

Mielőtt tárcsázhattam volna, meghallottam a lányokat az emeletről. Rögtön felsiettem hozzájuk, de csak a szokásos és természetes problémával álltam szemben. Tisztába kellett tenni őket, majd a nekik is kijáró etetés következett.

Rob újra gitározni kezdett, minden bizonnyal Victor figyelmétől kísérten, de mivel egyedül nem boldogultam, lekiabáltam neki, hogy ha tud, vonuljon fel egy percre. Jött is, a fiunkkal a karján, akit az ágy végébe rakott, ő pedig a karjaimba rakosgatta a lányainkat.

Furcsa érzések jártak át. Nem örültem, amiért nem kapta meg a szerepet. Épp ez volt benne a furcsa. Úgy tűnt, egyszer s mindenkorra sikerült Emilie-től megszabadulnom, és mégis… nem éreztem megkönnyebbülést. Pedig mondhatni a házasságunk menekült meg egy komoly veszélytől.

Valóban örültem volna a férjem sikereinek, holott tudtam, mennyi nyűggel járt volna minden, miután híressé válik. Én magam is bejártam azt az utat, és nem volt könnyű. Hálát adtam a sorsnak, hogy ennek ellenére nyugodt életem lehet Londonban. Semmi pénzért nem cseréltem volna ezt el.

A másik furcsa maga Rob volt. Most is elgondolkodva játszott Victorral, csak néha vetett felénk egy boldog, szerelmes pillantást, valamint féltékenyt, amiért a mellbimbóimat jelenleg Sophie és Dorothy birtokolták. Aztán egyszer csak hirtelen ötlettől vezérelten azt mondta, van egy kis dolga, elbírok-e úgy fél óráig a gyerekekkel?

- Persze, de megvárnád, amíg lefektetem őket? – pillantottam a picikre.

- Megvárom – ült le mellém csillogó szemekkel. Én gyanakodva tekintettem vissza rá.

- Hova mész? – kérdeztem félve. Valami azt súgta, hogy készül valamire.

- Meglepetés – „árulta el”, és egy puszit is adott mellé. Homlokráncolva méregettem. Nem is tudtam, örüljek-e ennek a bizonyos meglepetésnek.

Fél kétségbeejtő órát töltöttem aztán egyedül. Még a hálóban voltam a lányok mellett, és ezúttal én játszottam Victorral – akinek újabban a kártyák voltak a gyengéi –, Rob pedig sürgősen lelépett valahova, amint Dorothy és Sophie vízszintesbe kerültek. Úgy döntöttem, kihasználom az alkalmat, és felhívtam anyámat.

Már tudott a dologról.

- Most hívtak egy pár perce – mondta. – Sajnálom – tette hozzá elszontyolodva.

- Ez van, anyu, nem tehetünk semmit – vigasztaltam.

- Pedig olyan remek lett volna arra a szerepre!

- Aha… – A szerepre igen, de nem Emilie karjaiban.

- Jaj, szívem, Rob imád téged! Titeket! Nem kellett volna tartanod attól a ribanctól. – Anyám jól ismert ahhoz, hogy tudja, mit takar nálam ez az „aha”.

- Tudom – feleltem bizonytalanul.

Hogy ne is pocsékoljam rá többet a szót, beszélgettem még vele egy kicsit arról, mi újság otthon, aztán megegyeztünk, hogy pár napig még Brightonban maradunk, addig ő is a londoni házunkban, és ha visszatértünk, meglátjuk, mikor utazik haza Amerikába. Még azért szerette volna látni az unokáit előbb.

- Rendben. Hétvégére szerintem már hazamegyünk – mondtam. Hétfő lévén hétvégéig még négy csodás napunk volt hátra.

Amint meghallottam Rob kocsijának a hangját, mely azt jelezte, hogy visszaérkezett, feszült türelmetlenséggel vártam, hogy szerelmem is jöjjön fel hozzánk végre, hadd legyünk túl azon a meglepetésen. Amely végül elakasztotta a szavam…

- Ma már mindenki reggelizett, kivéve téged – lépett be mosolyogva a háló ajtaján. Aztán a kezembe adott egy nagy, barna, papírzacskót, amelyből fenséges illatok áradtak.

Azt hiszem, örökre az emlékezetembe égett az a nap, amikor egy fantasztikus éjszaka után legeslegelőször hozott nekem péksütit reggelire. Most is térült-fordult, és egy tálcán szállította a kiegészítőket, úgy mint: narancslé, és egy csodaszép szál vörös rózsa.

- Szeretlek – suttogtam meghatottan. Rám is tört rögtön egy furcsa érzékenységi roham, mert a könnyeim is kicsordultak.

- Én is szeretlek – súgta vissza, és mielőtt arra buzdított volna, kóstoljam meg a finomságokat, egy forró csókkal kívánt újra jó reggelt, mielőtt közösen el nem pusztítottuk volna a zacskó tartalmát.

El is keseredtem egy kicsit, mert hogyha így folytatom, hamarosan tényleg gurulni fogok, de ekkor ő szenvedélyes bemutatót tartott, melyik testrészem miért tetszik neki úgy, ahogy van. Victor épp elbóbiskolt a szőnyegen, úgyhogy átadtam magam a csókjainak és a simogatásainak – melyeket most orvul csak a ruha fölött ejtett meg rajtam, véletlenül sem nyúlt alá, pedig reszkettem egy forró érintéséért.

Mikor megemlítettem ezt, az ő tekintete is elsötétült, és a kezemet teste félreérthetetlen gerjedelmére irányította. Felnyögött, mikor végigsimítottam rajta. Aztán inkább közölte, hogy ne kísértsem a sorsot, mert szíve és az általam épp tapogatott testrésze szerint máris a magáévá tenne, de nem lehet. Nem kísértettem tovább. Bár a vágyódási fájdalmaim megmaradtak.

A nap hátralevő része hasonló szellemben telt. Vagy a gyerekekkel játszottunk – én etettem is a két legkisebbet –, vagy egymás ölelésébe feledkeztünk. Amely mindannyiszor meglehetősen szűziesre sikeredett. Azért ennél még én is többre vágytam.

Kicsit rosszul esett, hogy Rob valamiért furán viselkedik, de nem tudott pontos választ adni, hogy miért, amikor rákérdeztem.

Épp a vacsora kellékeit pakoltam a mosogatóba, mikor mögém lépett, a csípőmnél fogva megragadott, és magához húzott.

- Visszavonom, amit mondtam – suttogta a fülembe. Ezután a nyakamon éreztem a csókjait.

- Mit mondtál?

- Nemrég azonnal akartam még egy gyereket. Egy fiút. Visszavonom – nyögte miközben a teste a fenekemnél egyértelműen újra keményedni kezdett. – Majd inkább később. Nem bírok ki egy év múlva újabb hetekig tartó nélkülözést! – Ezt olyan panaszosan mondta, hogy önkéntelenül is felnevettem. – Kívánlak! Vegyél komolyan! – követelte.

Megpróbáltam, de nehezen ment. Megfordultam a karjaiban, és hozzásimultam egy percre.

- Én is szeretném már és sajnálom, hogy…

- Ne kérj bocsánatot. Azt nekem kéne – szakított félbe. Hirtelen elkomorodott. – Én nem hagylak békén sosem. De ezentúl visszább veszek, megígérem – sóhajtott elszántan, és ennek szellemében el is engedett, majd a fiához fordult. – Jól laktál, kisöreg? – Victor is velünk vacsorázott, csak mást.

Rob nem is várta meg a tiltakozó reakciómat, vagy a kérdésemet, honnan jött neki éppen most ez az idióta elhatározás, felvette a fiát, és visszamentek a nappaliba, hogy folytassák a reggel félbe maradt gitárórát.

Én azonban nem hagyhattam ezt annyiban.

- Ne merd abbahagyni, amit eddig tettél! – parancsoltam, miután helyet foglaltam mellettük. – Én is ugyanúgy szenvedek, legalább ennyi hadd jusson belőle…

Rob egy pillanatra megakadt a gitározásban, ami szerint elgondolkodott azon, amit mondtam, de aztán folytatta.

- Nem akarlak bántani – mondta halkan.

- Nem bántasz… Oké, még fáj egy kicsit, és? Majd elmúlik, de addig is… – A kezem a combjára simítottam. Újra eltévesztett egy ütemet. – Addig is szeretném, ha néha… máshogy azért együtt lennénk.

Félve pillantott rám, én pedig megijedtem, vajon mi rosszat mondtam. Rákérdeztem.

- Rendben. De addig nem csináljuk többet úgy, amíg teljesen helyre nem jössz – szabott rögtön egy feltételt. Eszembe is jutott rögtön, hogy a vízben én irányítottam őt, persze azért, mert hagyta, de most bele kellett egyeznem a feltételébe, bár voltak kételyeim, hogy ha nem tenném, vajon meddig bírná ki, hogy nem ér hozzám.

Gyanítottam, hogy nem sokáig, épp ezért meg sem próbáltam próbára tenni a türelmét. Én magam is türelmetlen voltam.

Addig is, míg újabb lépéseket nem tehettünk a fiunk ébrenléte miatt, az oldalához simultam, és figyeltem, ahogy játszik. Imádtam ezt hallgatni. El is gondolkodtam rajta, nem-e a zenei pályára kéne inkább visszamennie, ha a filmezéstől úgyis elesett. Úgy belemerültem ennek az ötletnek a tervezgetésébe, hogy elnyomott az álom.

Arra riadtam nem sokkal később, hogy szerelmem a karjaiban visz az emelet felé. Egyből átkaroltam a nyakát. Tudtam, hogy biztonságban vagyok, mert sosem ejtene le, mégis segíteni akartam neki a cipelésemben. Mire elért velem az ágyig, teljesen felébredtem, és csak egy valamire tudtam gondolni. Szemmel láthatóan ő is…

Mégis vártam, mi lesz a következő lépése. Én alig vártam, hogy újra alávessük magunkat az egymás iránt érzett tagadhatatlan vonzódásnak, de nem akartam túl kiéhezettnek tűnni… holott az voltam. Megállapodtunk este, hogy a végletekig nem megyünk el, de az ölelését akkor is szerettem volna a bőrömön érezni.

(Rob)

Szinte fájdalmat okozott, olyan eszeveszetten kívántam Kristent. Az volt a legfélelmetesebb az egészben, hogy nemcsak most a kényszerű vágymegtartóztatás miatt, hanem egyébként is napról napra jobban. Már a szülés előtt is legszívesebben az egész napot az ágyban töltöttem volna vele. Amióta Victor megszületett, ezek az alkalmak ritkultak ugyan, de ezáltal csak tovább fokozódtak az érzéseink.

Most is, bár este elhatároztam, hogy nem nyúlok hozzá, míg nem lehet, ő okosan rávilágított – kimondatlanul, de ráébresztett –, hogy úgysem bírnám ki addig. És igaza volt. Mégis az egyetlen dolog, ami miatt beleegyeztem, az volt, hogy ő is akarta. Így aztán alighogy a gyermekeink mind elaludtak – meg persze szerelmem is –, felvittem őt a hálóba.

Már félúton felébredt, de nem állt neki tiltakozni. Akkor sem, mikor az ágyra fektettem, és lassan levetkőztettem. Minden egyes felszabaduló porcikáját csókokkal hintettem, így elég sokáig tartott. Zene volt a füleimnek a halk nyöszörgés, amit kiváltottam ezzel belőle. Szerettem volna maradéktalanul a kedvére tenni, boldogságot és gyönyört varázsolni a vonásaira…

Semmit nem akartam elkapkodni, ez csak Kristennek okozhatott kéjes gyötrelmeket. Fordított esetben én is izzó vágyak közt vergődtem volna. Fogalmam sem volt, miért érzem ezt, de mintha valami perverz hormonkezelésnek vagy -kísérletnek vetettek volna alá, aminek következtében majd' megveszek a feleségemért. Azért a nőért, aki már három csodás kisbabával ajándékozott meg, mégis a mai napig – sőt, biztosra vettem, hogy még évekig vagy évtizedekig – lobogva égett iránta a vérem. Most főleg, hogy nem kaphattam meg őt rendesen.

Ráadásul az időnk is korlátolt volt, a lányok ugyanis még elég gyakran követeltek osztatlan figyelmet. Addig kellett tehát örömet okoznom neki, amíg alszanak.

A nyakától indultam lefelé, nyelvemmel a mellei felé közelítve egyre nagyobb izgalomba jöttem magam is. A mellbimbói az anyatejtől édesen, kőkeményre dermedve várták, hogy megkóstolgassam őket.

Többször feltűnt már, hogy mikor kellő izgalmi szintre ért szerelmem, nekem is jutott pár cseppnyi a lányainknak való éltető nedűből. Mindig eszembe jutott, hogy egyszer majdnem megitatta velem. Nem bántam meg, hogy nem engedelmeskedtem, így sokkal finomabb volt. Az összesféle ízét imádtam.

Amint meghallottam, hogy a lélegzete akadozásból leállásba csap át, tovább haladtam rajta lefelé, egész a köldökéig. Élvezettel hintettem tele csókokkal gyermekeink kilenc havi lakhelyét. Kicsit hiányzott, hogy most nem gömbölyödik benne senki, de ahogy neki is megfogadtam, egy ideig nem nemzünk újabb kistestvért. Bár szerettem volna…

Pillanatnyilag azonban arra vágytam inkább, hogy én lehessek benne végre, ha máshogy nem, hát az ujjaimmal. Hosszan köröztem teste lüktető bejáratánál, majd miután két ujjam is könnyedén belesiklott, vele együtt nyögtem fel a gyönyörtől.

Kristen kaparászni kezdte a bőrömet, amiből rögtön tudtam, mit szeretne. Kissé oldalasan feküdtem el mellette, így ő is elérte testem legkeményebb részét. Korábban már én is levetkőztem, nem kellett kutatnia ahhoz, hogy kényelmesen elérjen. Ezután már nemcsak az ujjamon éreztem gyönyöre őrjítő szorításait, hanem magamon is keze utánozhatatlan játékát.

Én akartam őt előbb a csúcsra juttatni, ennek érdekében pedig bevetettem a nyelvemet is. Kedvesem megremegett, amint végighúztam duzzadt pontocskáján, de mivel az íze és az illata túlságosan mámorítóan hatott rám, igyekeznem kellett visszatartani az élvezetemet, ám ez egyre nehezebben ment, mert Kristen úgy döntött, még nem veszítettem el a fejem kellőképpen. Ezért a szájába vett.

Nem sok híja volt, hogy rögtön elmenjek, de szerencsére sikerült visszatartanom. Közben ujjaimmal és nyelvemmel tovább űztem őt a beteljesülés felé, a fogammal is megpöccintve kéjt adó kis gombocskáját.

Abban a pillanatban, amikor édes barlangja az ujjaimra feszült, a szája az eddigi izgató mélységeknél mélyebben nyelt magába, emiatt aztán nekem is végem lett. Boldogan ittuk az egymásból áradó élvezet nedveit, majd zihálva felé fordultam, hogy egy igazi csókkal is megpecsételjük az imént átélt tűzijátékot.

Régen ilyenkor még rég nem végeztünk egymással, most jött volna csak a java, ezúttal viszont inkább visszafogtam magam, és nem folytattam azzal, amire vágytunk. Kristen tekintetében is láttam, hogy mit szeretne, de nem lehetett róla szó. Tett meg aztán pláne nem. Így simán csak magamhoz húztam, megcirógattam az arcát, és egy érzelmes csókkal köszöntem meg az eltelt perceket, melyek tán órák voltak…

Órák lehettek, mert a lányaink háromóránkénti evésre voltak beprogramozva genetikailag, úgyhogy végszóra elkezdtek kiabálni – persze mindketten egyszerre.

A romantikus idillnek vége szakadt, mennünk kellett babát pátyolgatni. Éhesek voltak a kis drágák, Kristen viszont előbb gyorsan lezuhanyzott. Addig én tisztába raktam mindkettejüket, majd ránéztem a bátyjukra, hogy az vajon felébredt-e az anyja halk sikolyaira vagy a picik hangoskodására, de szerencsére ő átaludta az eseményeket.

Mire végeztük az etetéssel, altatással, mi magunk is elálmosodtunk, az ágyban fekve mégsem jött álom a szememre. Szorosan öleltem magamhoz szerelmemet, aki kiscicamód simult hozzám. Élveztem a közelségét, éreztem a felém áradó érzelmeit, és boldog voltam. Megvolt minden, amit valaha szerettem volna. Mindez pedig vele és tőle. Vele az a régen illúziónak hitt dolog, amit mára már szerelemnek becéztem, és tőle a család, amelyről sosem gondoltam volna, hogy ennyire teljessé varázsolja majd az életemet.

Eszembe jutott a filmszerep is, amelyről lecsúsztam. Bántam is, meg nem is. Kristen előtt persze csak azt mutattam, hogy nem bánom, hisz úgyis utálta volna az egészet a partnernőm miatt. Én teljesen biztos voltam benne, hogy képtelenségeket képzeleg, de megértettem az aggodalmait. Engem is napi szinten evett a féltékenység a körülötte lebzselő pasik miatt, holott nagyon jól tudtam, hogy engem szeret.

Felsóhajtottam, elnézegettem békésen pihenő vonásait, a mosolyt a szája környékén, és nem csodálkoztam azon, hogy többen is szemet vetettek rá. Ő mégis engem választott. A milliónyi megpróbáltatás ellenére és ezek után is úgy gondolta, hogy velem szeretne lenni, élni, gyermeket nevelni, szeretni. És ezért egy életen át hálásnak éreztem magam neki. És a sorsnak, aki annak idején Londonba irányította őt.

Egyedül az étterem miatt maradt némi fejfájnivalóm, de úgy gondoltam, ha eddig ki tudtunk evickélni a bajból, ezután is ki fogunk. Reméltem, hogy ha összedugjuk a fejünket Iannel, kitalálunk valami okosat, és nem kell aggódnom többet a családom mindenféle jóléte miatt. Ezután utoljára megpuszilgattam még Kristen ajkait, mire még közelebb törleszkedett hozzám, és vele a karjaimban nyomott el az álom.

A reményeimet még gondolatban is borzasztóan elkiabáltam, mert Ian két nappal később telefonált, hogy már az egészségügyi szolgálat is ránk szállt. Éppen a tengerpartról jöttünk vissza, mikor megcsörrent a telefonom, de az erkélyre mentem, hogy a babák hangos örömködése, mely állandóan végigkísérte az öltöztetéseket, ne harsogja túl a beszélgetésünket.

Ian megígérte, hogy megkérdez pár embert, ki tudna esetleg betársulni mellénk, akinek megfelelő az anyagi háttere is ahhoz, hogy újból fel tudjuk virágoztatni az üzletet, de épp a mostani csődközelség miatt csakis barátok jöhettek szóba.

Rickéket én is megkérdeztem, de ők most Melissa miatt kerültek túlköltekezésbe, meg a saját vállalkozásuk is nyelte a pénzt. Ianre maradt a további ötletelés, Tomot ugyanis eszem ágában sem volt megkérni ilyesmire. Kristennek továbbra sem akartam elmondani, mi a helyzet, mert még mindig nem az ő feladatának tekintettem kihúzni a szarból az éttermet, amibe én ugrottam bele fejest, így csak annyit mondtam neki, hogy a hétvégi bulival kapcsolatban volt Iannek egy-két kérdése.

- Ó. Be kell majd menned? – kérdezte, miután a derekamat átölelve hozzám simult.

- Lehet, még nem tudom – tértem ki a konkrét válasz elől, majd puszikkal terelgettem el a figyelmét.

Mégiscsak jobb lett volna, ha sikerül ez a színészesdi – gondoltam. Akkor most nem azon kéne törnöm a fejem, miből fogunk élni a jövőben, hanem boldogan élvezhetném a potya-nyaralásunkat.

Egyetlen megoldást találtam, ami átmenetileg ki tudna bennünket húzni a bajból, ehhez viszont be kellett volna ebbe avatnom a feleségemet, mert a beleegyezése nélkül nem akartam cselekedni. Sőt, ezt valójában sehogyan sem akartam, de más választásom nem lévén… kénytelen voltam meghozni ezt a kényelmetlen döntést.

Arról viszont fogalmam sem volt, hogyan adjam be neki, hogy meg kell válnunk az egyik házunktól anélkül, hogy elkezdene kérdezősködni, miért, valamint tuti felajánlaná a saját pénzét, de a bevallottan hülye büszkeségem a gondolatot is gyűlölte, hogy tőle kérjek kölcsön, bár ő nyilván örökbe is odaadta volna.

Hétvégéig adtam magamnak időt, hogy milliószor megfogalmazzam, mit és hogyan fogok neki mondani a házeladással kapcsolatban, de ekkor még fogalmam sem volt, hogy egy igen jelentős esemény az egész addigi terveimet fenekestül felforgatja…