10. fejezet

10. fejezet (Rob)

A közeljövő meglehetősen kegyetlenül bánt velünk. Engem a forgatást tekintve, Kristennel pedig az otthoni zűrzavar miatt. Még mindig azt szerettem volna, ha felveszünk mellé napközbenre egy bébiszittert, aki segít a kicsikkel boldogulni neki, de határozottan tiltakozott ellene.

- Nem akarom, hogy egy idegen mászkáljon a házunkban – érvelt. Elég alapos volt az indok, így kelletlenül, de beletörődtem. Szerencsére legalább az anyját rá lehetett venni, hogy ne kísérgessen engem minden nap a stúdióba, hanem maradjon otthon, és segítsen neki, emellett az én rokonaim is gyakran megfordultak nálunk.

Inkább ők, mint Aaron. Egyik nap később kellett forgatni mennem, ezért az étterem felé vettem az irányt, hogy megbeszéljük Iannel, hogy alakulnak a dolgok, és a testvére pont ott volt, ezért úgy döntöttem, kihasználom majd a lehetőséget, és az ő fejével is beszélek. Előbb viszont az üzlettársammal kellett megvitatnom a dolgokat.

- Egyelőre minden jól megy – mesélte. Feszélyezett, hogy Aaron is az irodában maradt, holott neki nem sok köze volt az ügymenethez, mégsem dobtam ki. Vesztemre, mert egyszer csak közbe szólt, és egy megdöbbentő dolgot közölt.

- Ahogy Kris is mondta nekem múltkor, talán jobb lenne, ha visszacsinálnátok az egészet éjszakai szórakozóhellyé.

Elképedve néztem rá. Nem akartam elhinni, hogy jól hallok. A feleségem nekem semmi ilyesmit nem említett, ehhez képest ezzel a… „barátjával” megbeszél ilyesmit? Ez rosszul esett. És nem javított az amúgy is borongós hangulatomon. Ian viszont nem tartotta olyan rossz ötletnek.

- Étteremként már úgysem használják a vendégek. Megpróbálhatnánk felfuttatni ugyan, de ha bukunk, az megint rengeteg elúszott pénzzel jár – mutatott rá a tényekre. Muszáj volt igazat adnom neki. Emellett, mivel ő vezette ezt a kócerájt, amíg én a filmen dolgozom, az sem volt mellékes, neki mennyi időt kell ezzel foglalkoznia.

Megígértem, hogy elgondolkodom az ügyön, addig is készíttettem vele egy kockázatfelmérést mindkét esetre – akkor is, ha étterem marad és akkor is, ha klubbá alakul vissza –, majd megkértem Aaront, hogy beszélgessünk egy kicsit négyszemközt is, valami másról.

Aggodalom nélkül, vidáman követett az épület mögé, ahol leparkoltam.

- Miről van szó? – torpant meg a kocsim mellett. Még ekkor is jókedvű volt.

- Szerintem tudod – néztem rá nyílt ellenszenvvel, mire egyből lehervadt a mosoly az arcáról. Egyetlen dolog volt, amivel ezt kiválthatta nálam, és ezt ő is tudta jól.

- A feleségedről? – kérdezte. Ráhibázott. – Mi van vele? Napok óta nem láttam.

- Ja. Tudok róla, hogy újabban megint kerülöd. Amit nagyon jól teszel, nincs is ezzel semmi gond. Csak azt nem tudom, miért – néztem rá elgondolkodva. – Nálunk jártál egy hete, amikor elkezdtem forgatni.

- Úgy van – bólintott.

- És? Mi történt azon kívül, hogy elcsevegtetek erről a lebujról itt? – böktem oldalra a klub épülete felé. Előre rettegtem tőle, hogy majd olyat hallok, ami megsebesíti a szívem, de akkor is tudnom kellett!

- Semmi – nézett rám őszintén. Vagyis csak annak tűnt, de ez nem jelentette azt, hogy az is.

- A semmi miatt nem tartanád tőle távol magad. Eddig sem tetted – erősködtem, miközben egyre inkább úgy éreztem, hogy valami tényleg mégiscsak történhetett.

- Megfürdettük a lányaidat, aztán segítettem neki megcsinálni a kaját, és otthagytam.

- Semmi csók vagy más közeledési kísérlet? – hitetlenkedtem.

- Semmi – ismételte másodjára, de közben túl meggyőzni-akaróan nézett a szemembe. Mégis elhittem neki, de csak ami a múltat, jobban mondva az egy héttel ezelőttöt tekintette.

- És a jövőben lesz rá példa? – firtattam. Tudni akartam, mire kell felkészüljek.

- Nem tervezem – jött rögtön a felelet. – Tudod, boldog vagyok Melanie-vel, Kristen pedig beléd szerelmes.

Őszintén bizakodtam, hogy tényleg így van, és Melanie miatt nem fog majd újra a nejem felé kacsintgatni. És persze azt is reméltem, Kristen továbbra sem veszi észre, mi is folyik körülötte. Képtelen lettem volna elviselni, ha elveszítem őt. Őket… csak mert rájön, hogy mégis tetszik neki Aaron, akinek most lényegesen több esélye adódott velük lenni, mint nekem, de a jelek szerint nem használta ki ezt a remek lehetőséget – eddig legalábbis.

- Akkor a továbbiakban is ehhez tartsd magad – kértem, mely inkább hangzott figyelmeztetésnek. Aaron sem volt hülye, értett a szép szóból. Engem meg mocskosul nem érdekelt, hogy milyen szervnek dolgozott régen, és sokkal veszélyesebb lehetett volna rám nézve, mint én őrá. A családomért bármire képes lettem volna, és ezt ő is tudta.

Mivel itt már végeztem, a stúdió felé indultam, bár előre frusztrált a dolog, ugyanis ezen a napon kezdődtek a szexjelenetek. Fogalmam sem volt, mi fog történni. Emilie eddig csak bosszantott, de Kristen szerint ez nála az előjáték. Hittem neki, mert ő jobban ismerte nálam – amit egy cseppet sem bántam, mert eszemben sem volt közelebbről megismerni –, így főleg előre rettegtem a mától.

Nem attól tartottam, hogy fel fog izgatni a csaj, hanem attól, hogy megkeseríti majd a hátralevő heteinket, ha ő nem olyan intelligens, mint Aaron és nem ért majd a szép szóból.

A stúdió parkolójáig váratlanul több tucat fényképészen át kellett eljutnom, akik milliónyi fotót készítettek. Rólam. El nem bírtam képzelni, mi ez a felhajtás, hisz még csak egy hete dolgozunk a filmen, de a stúdióba belépve megtudhattam.

- Mivel ma belevágunk a közepébe, meghívtam egy-két magazint is, akik készítenek majd néhány fotót – árulta el Ryan. Én meg megrémültem. Ezek azt akarják lefényképezni, amint Emilie-vel imitálom a szexet? Beletrafáltam. Több állvány volt az ágy körül, mint az eddigi jeleneteknél valaha.

Egy mély lélegzetet véve mentem az öltözőmbe, majd miután a ruháim nagy részétől megszabadultam – csak az alsónadrágomat hagytam magamon –, felvettem egy köpenyt, és a sminkszobába iramodtam. Szerettem volna, ha kicsit gyorsabban telik az idő, túl akartam már lenni ezen az egészen.

Akármennyire is biztos voltam benne agyilag, hogy Emilie semmiféle fizikai hatással nem lesz rám, tartottam tőle, hogy a testem reagálni fog, ha megérint – a minap előre közölte, hogy meg fog, és nem csak annyira, amennyire a jelenet megköveteli –, a lányok születése előtt ugyanis pár ritka kivételtől eltekintve minden nap részesülhettem a feleségem teste adta örömökből, ennek a szenvedélynek viszont most tartaléklángon kellett égnie még legalább három hétig.

Az előttünk álló három hét örökkévalóságnak tűnt, ezt tudtam, hisz pontosan ennyi ideje nem szeretkeztünk egy isteneset. Az eszemmel tényleg biztosra vettem, hogy kibírom, hisz Victortál is kibírtam, csakhogy akkor nem volt muszáj egy hírhedt ribanccal lefeküdnöm – még ha csak egy szerep kedvéért tettem is és nem valóságosan –, akiről köztudomású, mire képes.

Kellan mellettem szenvedett egy másik sminkes keze alatt, amikor feltettem neki a kérdést.

- Te megkefélted a múlt héten? – Előzőleg ugyanis volt már nekik egy hasonlóan pikáns jelenetük. És a nevét ki sem kellett mondanom, hogy Kellan értse, mire gondolok.

- Haley kiherélne, ha megtettem volna, és mivel mi is akarunk még gyereket… – Nem volt elég meggyőző a válasza. Rákérdeztem újra. – Próbálkozott, de nem – fordult felém. Vettem egy mély levegőt, és én is arra doppingoltam magam, hogy kibírom. Csakhogy amíg Kellan megkapta otthon, amire vágyik, nekem ettől még vissza kellett tartanom magam.

Miután felkenték ránk a vakolatot, volt még időnk egy szál cigire. Ekkor ő hozta fel a témát, én a gondolataimba voltam mélyedve.

- Ha elfogadsz egy jó tanácsot – kezdte, mire feleszméltem, és ránéztem. – Ne itt csald meg Krist – nézett rám szigorúan. – Ne tanúk előtt.

Elképedtem, amiért egyáltalán feltételezni meri, hogy képes lennék megtenni ilyesmit.

- Tanúk nélkül sem fogom megcsalni – biztosítottam róla dühösen. Még egy percig keményen nézett rám, majd elfordult, és eloltotta a cigijét.

- Akkor jó – felelte könnyedén, aztán belépett az épületbe. Én meg jól felidegesítettem magam.

Nem értettem, miért van az, hogy mindenki Kristent óvja, őt védelmezi és elsősorban: belé szerelmes. Kellan is szemmel láthatóan a szívén viselte a sorsát. Én meg elbizonytalanodtam őket illetően. Kristen ugyan azt mondta, soha nem feküdt le vele, de amíg mi külön voltunk akkoriban, akármi történhetett. Mi van, ha csak én nem tudok róla? Párizsban is közös lakosztályuk volt… Hiába ott derült ki, hogy Victorral állapotos, előtte… Emellett Mike is sokáig képben volt, na meg most Aaron…

A nevemet kiabálta valaki bentről, úgyhogy félretettem a fájó gondolatokat, és elindultam a vágóhídra. Emilie egy vékony, áttetsző köntösben csevegett épp a rendezővel. Szemmel láthatóan semmit nem viselt alatta – az összes operatőr és fotós rajta legeltette a szemét. Bennem még ekkor sem keltett fel semmiféle vágyat.

Ahogy akkor sem, mikor a köntösét ledobva anyaszült meztelenül az ágyba feküdt, és a derekáig húzott paplan alatt széttárt lábakkal várta, hogy csatlakozzam. Mivel a takaró végig rajtunk kellett maradjon, legalábbis derékig, én nem vettem le a boxeremet, arra gondolván, hogy úgysem fog látszani, ezért így másztam be Emilie mellé az ágyba.

Még mindig baromi nehezemre esett egy másik nőt ölelni, aki nem a feleségem. Sőt, egyáltalán megérinteni úgy, ahogy csak őt szoktam, még ha ez csupán egy kézfogást is jelentett. Ebben a percben azonban nem szimpla kézfogásról volt szó. A jelenetnek megfelelően Emilie teste fölé helyezkedtem, és büszke voltam magamra, mert igyekeznem sem kellett, hogy ne bámuljam meg: még ilyen szituációban sem mozgatta meg a fantáziámat. Szerencsére másomat sem.  És ez neki is feltűnt.

Alighogy végeztünk az első csókolózós jelenettel, érdeklődve nézett, majd simított végig rajtam. Amint odaért a keze, ahova nem kellett volna, elkaptam a csuklóját, és a párnára szorítottam a feje mellett.

- Mindketten jobban járunk, ha leállítod magad. Semmi esélyed sincs – közöltem vele kíméletlenül. Nem érdekelt, hogyha esetleg megbántom, de erről szó sem volt. Ellenkezőleg, kicsit dühös lett ugyan, de aztán felélénkült.

- Meglátjuk – csicseregte, majd újból megcsókolt, pedig éppen nem forgott a kamera. A fotósok viszont veszettül kattogtattak. Ellöktem magam Emilie-től, és felálltam az ágyról, de Ryan visszaparancsolt, mondván, folytatjuk.

Engedelmeskedtem. Visszafeküdtem és jelzésre elfojtani próbált dühvel estem neki a csajnak. Ami persze tetszett neki, és a keze megint elindult a takaró alatt, ahogy nem láthatták. Mivel túl akartam lenni a felvételen, lehetőleg egyszer s mindenkorra, nem állíttattam le azt. Ennek és a mielőbbi szabadulásnak az érdekében Emilie kezét is hagytam, hadd kalandozzon. Túl feltűnően ő sem tehette. Azaz csak reménykedtem ebben…

Mindent beleadtam, hogy előbb szabadulhassak és ez a pióca leszakadjon végre rólam. A felvétel tökéletes lett. Negyedórával később már a haragtól reszketve szívtam egyik cigit a másik után a dohányzásra kijelölt helyen, amikor Kellan váratlanul megjelent mellettem.

- Mondtam, hogy ne nagyközönség előtt csináld. Tudod te, mi lesz, ha ez Kris fülébe jut? – kérdezte gyűlölködve, és egyúttal sajnálkozva is.

- Mi van? Nem történt semmi! – néztem rá döbbenten.

- Mi nem úgy láttuk – mért végig megvetően. – Haver, én megértelek, de tényleg. A szextilalom a gyerekek miatt nyilván kikészít, de…

- Hé! Nem történt meg! – hoztam megint az értésére a valóságot, ám ő tovább hitetlenkedett.

- Láttuk, amit láttunk – felelte kételkedve. – És az a szajha most úgy néz ki, mint egy jóllakott dög – intett befelé az épületbe, Emilie-re célozva ezzel.

Én meg nem jutottam szóhoz. Kellannek igaza volt. Ha tényleg mindenki azt látta, amit látni akart, nem pedig a valóságot – mivel csak ketten voltunk a takaró alatt, nem pedig harmincan –, akkor ha ez a pletyka Kristen fülébe jut, nekem annyi. Hiába nem történt semmi, és bár Emilie ujjai valóban hozzám értek, de csak a boxeren át, valamint igazság szerint még csak fel sem bírt izgatni rendesen, az már más dolog, hogy az ezernyi szemtanú mit látott, és a fotók, videók mit bizonyítanak.

Fogalmam sem volt, én kinek hinnék Kristen helyében. Nekem, aki tagadok mindent, vagy Emilie-nek, aki még Kellan szerint is „jóllakott dögként” fest, meg persze a temérdek szemtanúnak, videónak és fotónak...

Eleresztettem egy nagyon cifra káromkodást, belesűrítve minden eddig tanult vagy spontán rám ragadt szitkozódási formát, de ettől sem éreztem jobban magam. Attól meg pláne nem, mikor Ryan is megjelent, és gratulált. De nem a beleélési képességemhez…

- Örülök, hogy úgy döntöttél, ezentúl élesben megy a dolog – vigyorgott rám teli szájjal. Mukkanni sem bírtam. – Emilie elmesélte, hogy máris… mélyre hatóan összemelegedtetek, és ezek a felvételek! Egyszerűen csodásak voltatok! Tudtam én, hogy ti lesztek az eszményi páros erre a szerepre – áradozott, én viszont hirtelen egy kötelet éreztem a nyakam köré tekeredni, amely egyre csak szorult…


(Kristen)

Rob már az első forgatási hét végére rászoktatta anyámat, hogy velünk maradjon itthon, de ennek épp annyi előnye, mint hátránya volt. Előnye annyiban, hogy átmehettem egy kis időre Jennyékhez, hogy szemügyre vegyem az ő kislányukat is, akit az egész rokonságunk máris Victor jövendőbelijeként képzelt el. Hátránya viszont annyiban, hogy Rob „felügyelet” nélkül kerülhetett Emilie karmai közé.

Meg is osztottam Jennyvel az aggodalmaimat, miközben azt figyeltem, hogyan rakja tisztába a kis Melissát. Meg is leptem rendesen.

- Az az Emilie? – nézett rám döbbenten. Ő is tudott a régi esetről, akkoriban ugyanis még Amerikában lakott, és együtt „örült” velem Emilie kavarásának Mike-kal. Az a kurva még a bátyámat is megkörnyékezte, amikor az egyszer a saját kocsiján vitt engem a stúdióba, de Cam elég könnyedén elhajtotta. – És most Robra fáj a foga? – kérdezte Jenny. – Vagyis viszket valami mása…? – tette hozzá morogva.

- Emilie mindenkit ki akar próbálni, aki tudna bele mit rakni – fintorodtam el.

- Nyugi. Rob felől nyugodt lehetsz – biztatott barátnőm. Ő valamivel régebben ismerte, de attól még a férjem is csak egy férfi volt. Akikről köztudott, hogy gyarlóak, és hiába van meg mindenük, hiába kapnak meg otthon mindent – esetemben majdnem mindent, hisz még tart az idióta, szülés utáni gyógyulásom –, bennük ég a félsz, hogy vajon másnak is tetszenek-e. – Szívem, a nők pont ugyanilyenek – mosolygott rám Jenny, mikor megosztottam vele ezt a gondolatot.

Ijedten néztem rá rögtön.

- Mi? Én nem vagyok ilyen! – tiltakoztam hevesen.

- Dehogynem! – vitatkozott velem holt nyugodtan. Majd ki is fejtette: – Valld be, hogy hízeleg neked a tudat, hogy Aaron odavan érted!

Ettől őszintén leesett az állam.

- Nincs oda értem – motyogtam, Jenny azonban ezt is részletezni kezdte.

- Rick mesélte, hogy hallotta a beszélgetését Robbal, amikor a lányaitok születése után egy kanbuli keretében megünnepelték a dolgot.

- És miről volt szó? – érdeklődtem meglepetten. Erről sem tudtam semmit.

- Rólad, természetesen. – Nekem ez egyáltalán nem volt természetes, de amit ezután mondott Jenny, még inkább meggyőzött arról, hogy fogalmam sincs, mi folyik körülöttem. – Aaron közölte a férjeddel, hogy még mindig nem hevert ki téged, és bár boldogok Melanie-val, beléd szerelmes.

Le kellett ülnöm, és megemésztenem, amit hallottam. Jenny közben végzett Melissával, és miután elrakta a felesleges holmikat, leült mellém a kanapéra, hogy meg is etesse a kiscsajt. Őket figyeltem, de az agyam másfelé járt. Aaron körül.

Kellemetlen érzéseim voltak most vele kapcsolatosan. Eszembe jutott a múltkori alkalom például, mikor együtt fürdettük a lányokat. Meg azután, amikor segítettem neki vacsorát készíteni… azelőtt pedig… napestig sorolhattam volna azokat a pillanatokat, amelyek szinte mindegyikében volt egy apró cseppnyi valami, ami valóban erre utalhatott, de semmi más.

Sem egy gyengéd cirógatás, vagy egy leplezetlen érzelmekkel teli ölelés, csók vagy hasonló pedig pláne nem.

- Tényleg csak én nem vettem észre? – kérdeztem elszontyolodva Jennytől. Ha észreveszem, már rég meg tudtam volna beszélni Aaronnal megint, hogy tényleg ne számítson tőlem semmi másra, mint barátságra, bár… erre nem is volt szükség, hisz felém semmi konkrét jelet nem mutatott. Úgy döntöttem, amíg nem is lesz, nem háborgatom a dolgot.

- Nekem sem tűnt fel, de én elég kevésszer láttalak benneteket együtt. Legutóbb akkor, amikor megindult a szülésem az erdő mélyén, emlékszel? – nevetett rám. Nem bírtam nem vele nevetni, bár akkor és ott egy kicsit sem voltam vidám a helyzettől, amelybe sodródtunk.

Egy kicsit még elfecsegtünk erről – én még örültem is a témaváltásnak –, majd etetésre hivatkozva hazaindultam. Pont időben léptem be a házunk ajtaján, mert anyám, kezében egy cumisüveggel fejvesztve szaladgált a konyha és a nappali között.

- Te mit művelsz? – léptem utána a konyhába. Épp a tejemet melegítette a mikróban, és közben a nappaliban gügyögő lánykáimra ügyelt. Neki sem ment ez egyedül. Kivettem a kezéből a cumisüveget, és a mosogatóba raktam. – Itt van a megfelelő hőmérsékletű finomság, majd én megetetem őket – ajánlottam, és már vettem is le a kabátomat.

Mivel csak ketten voltunk a gyerekekkel, nem mentem fel az emeletre, a kanapén ejtettük meg az korai vacsoráztatást, miközben anyám gyanúsan szótlanul ült mellettem.

- Mi az? – kérdeztem tőle.

- Semmi, semmi, csak elgondolkodtam – felelte elég átlátszóan, majd felpattant a kanapéról, és járkálni kezdett. Többször is rászóltam, mire végre rám figyelt megint, de furcsákat kezdett beszélni. – Mi lenne, ha ma elmennétek itthonról egy kicsit? Úgy értem kettesben. Vagy én viszem el a kicsiket… Vagy…

- Anyu! – szólongattam, de csak akkor nézett rám, amint kifogyott a vagyokból. – Miért akarod, hogy kettesben maradjunk? – kérdeztem egyelőre nyugodtan, holott egy teljes hete nem volt rám jellemző ez az állapot. Egész pontosan azóta, hogy Rob forgatni kezdett.

Eddig még kibírtam, hogy ne menjek oda a stúdióba és ne nézzem végig, ahogy egy másik nővel – és sajnos nem is akárkivel – játszik szerelmest, néhány jelenetben valószínűleg testileg is, hanem itthon maradjak, és a gyerekeinkkel foglalkozzak.

- Azt hiszem, lesz némi megbeszélnivalótok, szóval dönts! – próbált határozottnak tűnni, de nem csinálta túl jól. – Mentek vagy maradtok?

- Maradunk – vontam vállat. Szerettem volna a kicsik közelében lenni, akármi is az, amit anyám szerint feltétlen szükséges lesz megbeszélnünk. – Csak nem a stúdióban történt valami? – érdeklődtem félvállról, de amikor nem jött válasz, felpillantottam. Anyám éppen eltűnt a konyhában. Ez egyértelmű válasz volt. Egyből lesápadtam.

A gyomrom remegni kezdett, a tenyerem izzadni, a torkomat pedig egyfajta félelem kezdte fojtogatni. Előttem volt a dohányzóasztal sarkán a laptop. Elég lett volna felnyitnom, bekapcsolni, és rákeresni, hogy mi történt ma a forgatáson, de valamiért nem mertem. Voltak sejtéseim, és szerettem volna inkább a férjemtől hallani mindent. Utána is ráérek még megkeresni a nyilván már az interneten csoportosuló képeket, esetleg videókat, és bosszankodni miattuk.

Addig is… azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy itt van ez a két csöpp kislány a melleimre tapadva, és nekik szükségük van rám, nem borulhatok ki tehát. Rajtuk kívül pedig Victornak is szüksége van a családjára. Az apjára szintén, akármit tett vagy nem tett. Nem fogok kiborulni, bármi történt – mantráztam magamban.

Miután a lányok jóllaktak, szóltam anyámnak, hogy legyen szíves segíteni egy picit. Jött rögtön, de kerülte a tekintetem, amikor elvette rólam az egyik babát, és a vállához emelte, hogy megbüfiztesse, miközben halkan duruzsol neki. Én Dorothyt helyeztem át magamon hasonló helyzetbe, de ekkor meglepett a fiam is, aki a térdemre támaszkodva nyújtózott a húgáért.

Nem adtam oda neki, hisz majdnem egy súlycsoportban voltak, inkább a szabad kezemmel magam mellé emeltem a kanapéra, mire a királyfi az oldalamhoz fészkelte magát, és „mamát” motyogva kucorodott mellettem picire. Meghatódtam ettől, majdnem a könnyem is kicsordult.

Hátrahajtottam a fejem a kanapé támlájára, és lassan lélegezve nyugtattam magam, hogy úgyis minden rendben lesz, nem lehet semmi baj. Az előérzeteim és félelmeim, amelyeket anyám viselkedése gerjesztett, mégis tovább fokozták az idegességemet. Olyannyira, hogy ezt a gyerekek is megérezték. Sophie és a húga egyszerre kezdtek el sírni.

Anyámra néztem, aki egyből felmérte a helyzetet, és Dorothyt levéve rólam az emelet felé indult. Rossz volt látni, hogy elviszi tőlem a babákat, de mivel elhallgattak, mire felértek, nem szaladtam utánuk visszakövetelni őket, hanem örültem, hogy legalább ők elcsitultak. Victor csak szimplán ijedten pillantott rám. Őt a karjaimba vettem, és magamhoz szorítottam.

Puha, finom babaillata egykettőre megnyugtatott, legalábbis ezt hittem – vagy igyekeztem bebeszélni magamnak –, de úgy negyedórával később meghallottam a kutyák ugatását. Ezzel a fajta vakkantással Robot szokták üdvözölni. Anyám egyből leviharzott a lépcsőn, majd elvette tőlem Victort, és őt is az emeletre menekítette… egyelőre még nem tudtam, mi elől.

Felálltam, és remegő lábakkal vártam, hogy szerelmem megérkezzen. Hallottam a lépteit az ajtó előtt, de ott megtorpant. Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem fogja elnyerni a tetszésemet, ami történt.

Nem moccantam a nappali közepéről, mikor lenyomta a kilincset és belépett. Az előtérben megint megállt. Még nem láttam őt, de hallottam, hogy vesz egy mély lélegzetet, és közeledni kezd felém. Aztán meglátta, hogy itt ácsorgok.

Szerettem volna odaszaladni hozzá, a nyakát átkarolva magamhoz húzni, és csókkal biztosítani róla, mennyire szeretem, de amíg nem tudtam, mi van, erre képtelennek éreztem magam.  Nagyon rossz előérzetem támadt, és ez tartott vissza.

- Szia – köszöntem neki halkan. Rob viszonozta, közben pedig lassan elindult egyenesen felém. Előttem megállt, és a tekintete fogva tartotta az enyémet. Majdnem elájultam, amikor megláttam rajta a bűntudatot. – Mondd, hogy… nem… – nyöszörögtem, és úgy éreztem, menten megnyílik alattam a föld, és reméltem, hogy elnyel.

- Nem – suttogta Rob. Újra ránéztem, mivel az előbb lehajtottam a fejem, amikor észrevettem rajta a szégyent. Most sem láttam semmi biztatót, de hinni akartam neki.

- Akkor…? – Kissé összezavarodtam.

- Kris… Ezek szerint még nem tudsz semmit? – kérdezte enyhe reménnyel a hangjában. Azt viszont nem tudtam nem meghallani, hogy megint Krisnek szólított. Alig kétszer nevezett eddig így, amióta ismerjük egymást. Az első Victor születésének éjjelén történt. A másik később, de mindkét alkalommal valami fontos és jelentős esemény történt.

- Még semmit – feleltem neki. – Meg akartam várni, hogy te mondd el először… – tettem hozzá tétován.

- Köszönöm – húzott magához hirtelen. Olyan szorosan ölelt, hogy sem eltolni, sem eltávolodni nem bírtam tőle. Nem is akartam. Visszaöleltem, és örültem, hogy a viselkedésének furasága ellenére talán tényleg nincs semmi baj. Egészen addig, míg el nem suttogta: – Mindenki azt hiszi, hogy megdugtam, de nem így történt!

Ekkor megdermedtem, de olyannyira, hogy lélegezni is elfelejtettem.

- Micsoda? – kérdeztem vissza, mialatt új erőre kapva a mellkasára csúsztattam a tenyerem, és távolabb húzódtam tőle. – Ismételd meg – kértem. Megtette.

- Ő viszont most azt állítja, hogy megtörtént. Pedig nem! De azok a felvételek… – Nem kellett folytatnia, én is be bírtam volna fejezni a mondatát. És nem öntött el féktelen öröm a gondolatoktól, amelyek az agyamba férkőztek.


(Rob)

Rettegve mentem haza, és most rettegve szorítottam magamhoz a feleségemet. Aki a vallomásomat megelégelve a szemembe nézett, majd hűvösen csak ennyit mondott:

- Engedj el.

- Kristen, hadd mondjam el, hogy pontosan…

- Nem! – rázta meg a fejét, és el akart taszítani. A szívem szakadt bele, de hagytam.

- Kérlek, higgy nekem! Nem történt semmi! – Nem adtam fel, hogy meggyőzzem.

- Látni akarom – jelentette ki ekkor. – Aztán majd meglátjuk…

Egyből bekapcsolta a laptopot, és fél percen belül már az interneten barangolt. Ő profibb volt abban, hol kell megkeresnie a minden bizonnyal már a világ elé tárt felvételeket, fotókat, bármit, és hamar rá is akadt.

Én már láttam őket a stúdióban, miután többen is gratuláltak, Emilie pedig mindenki füle hallatára „súgta” a fülembe, hogy ezt muszáj megismételnünk. Azonnal megkértem az egyik operatőrt, játssza vissza nekem, és én magam is megdöbbentem a látványon. Tényleg az egész úgy tűnt, mintha…

Most pedig az ítéletre vártam. Biztos voltam az ártatlanságomban, de Kristen kételkedett. Jogosan, én is ezt tettem volna a helyében. A mobilom zaja riasztott fel a gondolataimból. A feleségem a felvételt nézte, azt a részt, ahol még nem történik semmi.

Lizzy keresett. Nem szóltam bele, de felvettem.

- Normális vagy te, öcsém? – harsogta a fülembe. Nem voltam kíváncsi a szidalmaira, úgyhogy rögtön leraktam. Kikapcsoltam a készüléket, hogy ne kapjak több hasonlót családtól, barátoktól… és a jó ég tudja még, kitől.

Egyetlen személy véleménye és döntése érdekelt, az pedig a kanapén ülve nézte meredten immár azt a részt.

- Kristen – suttogtam. – Nem hittem volna, hogy…

- Nos, az alakításod tökéletes – vágott közbe metsző hangon. Elhittem neki, értett hozzá. Normális esetben még elismerésnek is fogtam volna fel a szavait, de most… – Nagyon is élethű – csuklott el ekkor a hangja. Odaültem mellé, és megpróbáltam a karjaimba zárni, de a tenyerét a mellkasomra támasztva akadályozta ezt meg. Majd el is rántotta a kezét. – Most hagyj egy kicsit gondolkodni – kérte.

Nem nézett rám közben, újraindította a felvételt. Gyűlöltem a gondolatokat, amelyek minden bizonnyal a fejében jártak most. Muszáj volt lenyugtatnom magam, mert pillanatnyilag úgy éreztem, máris kész a döntése. És repülök… ha nem teszek valamit. De mit?! Hogy bizonyíthatnám be neki, hogy tényleg semmi nem történt? Sehogy – jött a kiábrándító és lesújtó válasz. Én sem hinnék magamnak. A látszat túlságosan mást mutat.

Kiléptem a hátsó kertbe, hogy elszívjak egy cigit. Mire visszaértem, Kristen már zokogott. A laptop pedig darabokban hevert a szoba másik végében. Úgy elmerültem a gondolataimban, hogy meg sem hallottam, amikor a falhoz vágta.

Letérdeltem szerelmem elé a szőnyegre, de megérinteni még nem mertem.

- Nekem hiszel, vagy a látszatnak? – Tudnom kellett. Ekkor felemelte a fejét, rám emelte könnyes tekintetét és halkan ennyit nyöszörgött:

- Te is tudod, hogy szól a mondás… – Átéltem a fájdalmát, de ezt megsokszorozta a sajátom. Tudtam, hogy szól a mondás: hiszem, ha látom. Hát ő látta…

- Ezek szerint a felvételeknek hiszel? – kérdeztem, és olyan düh kerített a hatalmába, amelyet eddig csak Tommal és Dylannel kapcsolatban éreztem, mikor mindketten Kristennek vétettek, vagy akartak véteni.

- Rob… nem tudom – rázta meg a fejét, és mérgesen letörölte a könnyeit.

Ennyi nekem bőven elég is volt. Felálltam, és nem akartam megvárni, amíg kidob, úgyhogy az emeletre mentem. Eszem ágában sem volt elmenni, nem… időt akartam neki hagyni, hogy átgondolja. Ha pedig úgy határoz, hogy mennem kell, akkor is maradok, és harcolni fogok az igazamért!

Elsőként a gyerekszobába mentem. Jules ott ült a kicsik mellett, akik aludtak, és igen ellenséges pillantásokkal nézett végig rajtam.

- Nem történt semmi – sziszegtem neki, de csak egy újabb megvető tekintetet kaptam. Nem akartam őt tovább győzködni, a feleségem átgondolás utáni véleményére vártam, de addig is…

A lányaim fölé hajoltam, és Jules gyűlölködő felhorkanásával mit sem törődve megpusziltam az arcocskájukat. Mindkettő édesdeden aludt. Nekik tizedannyi gond sem dúlt a kis lelkükben, mint amennyi az enyémnek csak a sarkában. Victorhoz is benéztem. Egy széttépett plüssnyúl fülét szorongatta, és a nyála is kicsordult, olyan mélyen aludt. Letörölgettem róla, és neki is adtam egy puszit.

Ezután a hálóba mentem, hogy levetkőzzek, és lezuhanyozzak. Mire ezzel is végeztem, és egy szál törölközőben visszaértem, már Kristen is ott volt. Az ágy szélén ült, a kezét tördelve. Becsuktam magam mögött az ajtót, semmi szükségét nem láttam annak, hogy az anyja füle hallatára következzen az, aminek jönnie kell.

- Eldöntötted, hogy bízol-e bennem? – kérdeztem hűvösen. Annak ellenére, hogy belegondoltam, én is így viselkednék, ha fordított helyzetben volnánk – sőt, lehetséges, hogy még ígyebbül – az ő helyzetébe beleképzelve magam, neki is feljebb állna, hogy nem bízom benne.

- Azt hiszem – nézett rám. Ez nem az a válasz volt, amit vártam, ezért egy rövidet sóhajtva közelebb mentem hozzá, hátha a szemei előbb felelnek. Csalódnom kellett, tökéletes volt a pókerarc, amit magára öltött.

- És? – Lassan kezdett elfogyni a reményem, de egyelőre vártam, mielőtt összetörök valamit a kétségbeeséstől. Pedig ekkor még nem hallottam az ítéletet.

Aztán kimondta. Én pedig úgy éreztem, belehalok…

- Szeretném, ha befejeznénk ezt…

Azt még nem tudtam, mire gondol ezalatt, de ha a házasságunkra célzott, akkor... Zihálva, hevesen remegő szívvel vártam, hogy kiderüljön.

- Mit? - kérdeztem. A hangom alig volt több egy suttogásnál. A rohadt forgatáson érzett kötél minden eddiginél szorosabban szorult a nyakam köré.

Kristen végignézett rajtam, vett egy mély lélegzetet, majd felállt.


(Kristen)

Tulajdonképpen csak a bizalmatlankodást akartam befejezni, de… elbizonytalanodtam. Úgyis sikerülne megint megrendülnie, ha hasonló történik… Ezért aztán máshogy feleltem.

- Ezt a… Nem is tudom… – Fogalmam sem volt, hogy mondjam el Robnak, mit gondolok. Nem is tudtam volna, mert ekkor magához rántott és szorosan megölelt.

- Szeretlek – suttogta. – Nincs bizonyítékom rá, hogy nem tettem meg, egyedül a szavam. Csak túl akartam lenni a kurva jeleneten. Eszembe sem jutott, hogy a kamera máshogy hozza le az egészet! – A végén már dühöngött. Nekem is ahhoz lett volna a leginkább kedvem.

A szemem előtt újra és újra lepergett, ahogy csókolják egymást, és a férjem csípőjének a mozdulatai, Emilie lábai Rob dereka körül, na meg az arckifejezésük…És mindezt hol távolról mutatva, hol pedig közeliben végigvezetve rajtuk a kamerát… A filmből ez a negyedórányi nyers, még vágatlan felvétel a neten máris megkapta a év legtüzesebb jelenete díjat. Őket pedig a legtökéletesebb párosnak nyilvánították.

Azt elviseltem, hogy nap, mint nap csókolóznak. A szerep megkívánta. Abba is beletörődtem, hogy szexjeleneteik lesznek, de hogy mifélék…? Már nem egyszer elképzeltem, de annyiszor el is hessegettem a fantáziám alkotta pillanatokat, ez viszont maga volt a valóság. És maga a pokol.

Nem volt egyszerű döntenem. Rob eddig még sosem csalt meg, bár alkalma az lett volna rá bőven. Nem akartam, nem bírtam elhinni, hogy komolyan most tette volna meg… Ennyi ember előtt? Miközben három kisgyerekkel várom haza? Kizárt – csillapítottam magam, mielőtt túlságosan felhergelődöm.

Emilie-t tekintve viszont, hát, neki ez volt a „specialitása”. És egy olyan kezdő, naiv – bár borzasztóan tehetséges – színész, mint amilyen a férjem, meg sem kottyan neki, sőt, a fél fogára sem elég reggelire. Az sem vigasztalt, hogy Rob csak színésznek kezdő, de mint ember, hűséges bír maradni az elveihez, a családjához és… hozzám…

De ahogy Jennynek is mondtam, a férfi ösztönlény. Mi van, ha csak a vére hajtotta erre a tettre, mivel én még nem tudom megadni neki azt, amit Emilie akármikor. Lehet, hogy éppen ma? De nem, képtelenség, hogy Rob megtette volna – vitatkoztam magammal, miközben eleredtek a könnyeim. Ennél jobban már nemigen zavarodhattam volna össze.

Rob észrevette, hogy sírok, ezért az ágyra ülve az ölébe vont, majd egyenként csókolgatta le a cseppeket az arcomról.

- Tényleg úgy gondolod, hogy kockáztatnám mindezt? Benneteket? – kérdezte a szemembe pillantva. Az eszem tudta, hogy a válasz nem, de… ott volt ez a de.

Ezzel könnyedén ki tudná húzni magát minden cselekedete alól, még ha végül igaznak bizonyulna is. Ahogy most az általam látottak alól. Jó és hihető magyarázat nekem, hogy nem kockáztatna, de mi van, ha ez csak trükk? Ha legalább ki tudnám elégíteni őt rendesen, hogy hulla legyen, mire a stúdióba ér! – bosszankodtam magamban. Akkor nem lenne kérdéses, kinek higgyek…

- Nem – suttogtam a fennmaradó kétségeim ellenére. – Nem tennél ilyet. Hacsak nem veszíted el a fejed… – Ezt kár volt hozzátennem. Rob arcán a reményt újból felváltotta a tehetetlenség. Én pedig nem tudtam, mit tegyek.

- Megértem, hogy miért gondolod így. Én sem bírnék olyan könnyen túllépni egy ilyenen – vált beletörődővé a hangja. Majd megbántottá. – De gondolj csak bele… Én mindig hittem neked. Akár Mike-ról, akár Kellanről vagy Aaronról volt szó. – Éreztem, hogy elsápadok. Már tudtam, mire akar kilyukadni. Ki is mondta. – Csakhogy ott sosem volt kamera.

- Én viszont láttam is. – Felfogtam, mire céloz. Azt azonban nem bírtam eldönteni, melyikünknek rosszabb. Ahogy azt sem, hogy most mi legyen… – Köztünk sosem történt semmi, amióta ismerlek téged. Egyikükkel sem – bizonygattam nem először.

- Ahogy mondtam, én elhiszem ezt neked. Köztem meg Emilie közt sem történt semmi… a filmes csókokat leszámítva – fintorodott el –, akármit is állítson ő vagy a felvételek…

Tudtam, hogy mocskosul meg fogom még bánni, amiért eleinte támogattam ezt a filmes ötletét, hát még, amikor kiderült, hogy más módon nem tudja kihúzni a klubot a csődből, de ez… Erre nem számítottam. Emilie-t ismerve sem. Erre a letaglózó, kétségeket ébresztő érzelemhullámra nem.

Rob most mégis a válaszomra várt. A házasságunkra gondoltam, a megismerkedésünkre, a gyermekeink születésére, az összes borzalmas és csodálatos pillanat felsorakozott a szívemben… végül döntöttem.

Tartottam tőle, hogy rosszul, ennek ellenére határozottan nyitottam szólásra a számat.

- Oké. Hiszek neked.

(és csak azért írtam hozzá az utolsó sort, hogy egyszer az életben ne legyen függővég :D meg mert karácsony van.. de ez nem jelent semmit :DD PP (LLL) végtére is ismertek.. ;-) DD )