28. fejezet

28. fejezet (Kristen)

Csodálkoztam rajta, hogy Rob kettesben mert hagyni Aaronnal, bár én közel sem éreztem olyan veszélyesnek ezt – és őt sem –, mint a férjem.

Azzal tisztában voltam, hogy szerelmem féltékenysége újabban megint a csillagok távolságával vetekszik, de a reggeli ki-, illetve elrohanásáig fogalmam sem volt róla, milyen mélyen érinti ez az egész. Aaron tényleg többet tartózkodott nálunk, amióta elfogadtam, hogy csak az ő szemein át látok tisztán, de az ettől független időben minden erőmmel azon voltam, hogy éreztessem vele, ő az, akiért még mindig dobog a szívem. És olyankor sírtam, amikor aludt.

Hetek teltek el, a tárgyalás is simán lezajlott, Tom kitett magáért, mert még olyan dolgokat is előszedett Sam segítségével Emilie múltjából, amiket – jó pénzért – eddig egy fiók mélyére süllyesztettek, így a ribanc sokszorosan megkapta méltó büntetését. Tőle tehát megszabadultunk.

Kaptak helyette egy új színésznőt, valami Annie-t, de róla anyám is csak annyit tudott, hogy feltörekvő új arc. Rob viszont még nem találkozott vele, hogy szubjektív véleményt mondjon, ezért egyelőre nem aggódtam. Az egész forgatást elhalasztották, szabadságot adva miattam a férjemnek.

Akartam is, hogy itthon maradjon, meg nem is. Nem tett jót neki, hogy végig kell néznie a nyomoromat. Éreztem, hogy feszült – és nemcsak Aaron miatt –, de a jelek szerint nem bírtam eloszlatni a kétségeit sem a látásommal, sem a szerelmünk szilárdságával kapcsolatosan. Ez pedig az én idegeimet is próbára tette.

Szerettem volna, ha bízik bennem. Tudtam, hogy újra fogok látni és tudtam, hogy mellette a helyem, nem pedig Aaron mellett. De ő kételkedett ezekben. Holott ő papolt nekem régen a bizalomról folyton. Most mégis kitartottam, és igyekeztem erősnek tűnni előtte. Csak ezt Rob talán másként értelmezte. Ezért utálta Aaront is napról napra jobban, pedig tényleg sokat segített nekem, a gyerekekkel kapcsolatban is és például abban, hogy újra biztonságosan és határozottan közlekedhessem a házunkban.

Ezt sosem a férjem előtt gyakoroltuk, hanem azokban a lopott pillanatokban, amikor ő éppen a picikkel foglalkozott egy másik helyiségben. Ilyenkor Aaron a hátam mögé állt, magához húzott és megmutatta nekem, mi merre van. Ez a közelségünk Robnál tuti kicsapta volna a biztosítékot, de a bátyám többnyire jelen volt és felügyelte, nem fajul-e el a dolog. Nem fajult el. Aaron tudta jól, hol a helye és mindig tartotta magát az ígéretéhez, miszerint nem rondít bele a házasságunkba.

Egészen addig, amíg én nem kérem rá… Akkor nem fog nemet mondani. Tisztán hallottam, hogy Rob figyelmeztette, tudni fog róla, ha elveszíti a fejét, Aaron meg ezekkel a szavakkal felelt. Tisztázni kívántam vele ezt a dolgot, így amint elhalkult a távolodó autó, mellyel Rob Cameront és Samet vitte ki a reptérre, felvigyázóm felé fordultam.

- Szeretnék beszélni veled – mondtam határozottan, de elbizonytalanodtam, amint a derekamra rakta a kezét, bár aztán rájöttem, hogy csak a hátba akar bevezetni. Idekint nem sokszor jártam, sőt, egyszer sem, mióta nem látok, így inkább én is belekapaszkodtam, amíg ismerős terepre nem értünk.

- Miről van szó? – kérdezte mit sem sejtve. Kibontakoztam a karjaiból, és mivel a kezemmel már leellenőriztem, hogy merre járunk – megérintettem a komódot az előtérben –, odalépdeltem a kanapéhoz.

- Rólad és rólam – vágtam a közepébe.

- Igen? – Aaron hangja óvatossá és riadttá vált, de ezt értettem is. Mostanra bennem is kialakult egyfajta „érzés” vele kapcsolatban, így most is éreztem, hogy fél. Ezt nem árultam el neki, és Robnak sem persze, mert mindkettejükből más-más igen erős hatást váltott volna ki a dolog, ezt pedig nem akartam.

- Talán hanyagolnunk kéne ezt a… dolgot. – Nem tudtam jól megfogalmazni, mit is szeretnék, vagyis de, csak az túl durva lett volna, megbántani pedig nem akartam őt. – Vagy legalábbis visszább venni belőle…

- Milyen dolgot? – ült le mellém, majd rám nézett. Láttam magamat. Inkább lehunytam a szemeimet, hogy ne legyen így – csak akkor láttam, amit ő, ha az én szemeim is nyitva voltak –, majd vettem egy kisebb lélegzetet.

- Robot nagyon megviseli, hogy ilyen sokat vagyunk együtt – kezdtem, de máris félbeszakított.

- Nem vagyunk együtt többet, mint előtte. Na jó… nem sokkal többet – javította ki magát. – És mindig tartottam a három lépés távolságot, nem? – hallatszott szinte a fülem mellől.

- Most sem tartod – szóltam rá elmosolyodva.

- Mert most nincs itt a férjed – hajolt közelebb. – És senki más…

- Azt mondtad neki, nem csinálsz ilyet, csak ha én kérlek rá – fordultam felé. Kinyitottam a szemeimet. Még nem volt túl közel, de elég közel ahhoz, hogy egy kicsit megijedjek.

- Így is van – felelte, és rögtön elhúzódott. Biztosan érezte, hogy megijedtem. Ez valahol borzalmas volt, valahol pedig elképesztő, hogy ennyire… rám van hangolódva. Ahogy újabban én is arra, hogy ő „hogy van” éppen. – Fogalmad sincs, milyen nehéz.

- De igen, sejtem – nyúltam a kezéért, mire megszorította az ujjaimat.

- Nem tehetek róla, Kris… és ellene sem sajnos. Nekem is könnyebb lenne, ha nem éreznélek – ez bizony nekem is, mert a gyötrelmei és a szívfájdalma rám is kihatott –, ha nem látnál általam, és egyáltalán… ha nem érezném irántad azt, amit érzek. De képtelen vagyok szabadulni tőled. Túl mélyen belém ivódtál. Melanie sem segített ezen – vallotta be halkan, amit eddig nem tudtam.

- Amíg még együtt voltatok, könnyebb volt, nem?

- De igen. – Nem tagadta. – Csak ő nem bírt ezzel élni.

- Sajnálom – suttogtam. Ekkor Aaron váratlanul ideges lett, de továbbra is higgadtan szólalt meg.

- Mintha sírnának a lányok, megnézem őket jó? – emelkedett fel mellőlem, a kezemet is elengedte.

- Én is jövök – csatlakoztam hozzá a lépcső felé menet. Kicsit óvatosabban és lassabban haladtam, mint ő, de elég normálisan sikerült haladnom. Már a karjára sem volt szükségem, amit nyújtott felém.

A lányaimat csak tisztába kellett tenni – szinte olyan gyorsan ment, mintha a saját szemeimmel láttam volna őket, bár ezt megoldottam eddig vakon is –, Victor pedig éhes volt.

- Kinéznél az ablakon? – jutott eszembe valami. Aaron megtette, így én is láttam, hogy szépen süt a nap odakint. Döntöttem. Az ő kezébe adtam a lányokat, én pedig a fiamat emeltem fel. – Vigyük ki őket a kertbe – adtam utasításba az ötletemet.

- Igenis – mormolta Aaron. Én mentem elől. Lefelé kapaszkodnom is kellett, de megoldottam a feladatot.

Minden kicsit a kertbe vittünk, Sophie-nak és Dorothynak oda volt készítve egy lefedett kiságy – hogy a falevelek ne hulljanak bele – az árnyékban, Victort pedig egy pokrócra tettem a kedvenc, már rongyosra szaggatott plüssök közé.

Mellé ültem, amíg Aaron hozott ki neki pár szem szőlőt, majd letettem a fiam és közém a kistálat, és egyenként a szájába adogattam a szemeket. Szerencsére – mivel éhes volt – segített benne, de közben újabb nyulat cincált. Vagyis annak készülhetett, mostanra már nem voltam benne biztos, mi volt a jószág.

Kis idő elteltével felálltam, és odaültem Aaron mellé a hintaágyba. Egyelőre a gyermekeimre nézett, így én is őket figyeltem. Olyan kis szép volt mind. Aztán hirtelen elszomorodtam. Nem értettem, miért, de egy pillanat múlva beugrott: Aaron érzelmeit tettem a magamévá, ezért lettem ilyen búskomor. Még mindig a gyerekeimet nézte, és bánatos lett, így kikövetkeztettem, mire gondolhat.

- Neked is lesznek majd – suttogtam.

- Honnan tudod, hogy…? – Nem fejezte be, de nem is kellett. Felé nézve elmosolyodtam. – Te is érzel? – döbbent meg. Nem akartam, hogy ezt kitalálja, így kissé füllentettem.

- Nem, csak azt láttam, hogy őket figyeled – reméltem, hogy arra nem jön rá, hazudtam. A jelek szerint sikerült jól titkolnom, mégis újra közelebb hajolt hozzám a kelleténél.

- Már azt hittem, jobb a képességed az enyémnél – sóhajtott erre egyet olyan képtelenül tettetett megkönnyebbüléssel, hogy önkéntelenül is felnevettem.

- Sosem versenyeznék veled benne – feleltem tovább mosolyogva. – Csukd be a szemed – fordultam aztán felé, ugyanis láttam, hogy engem néz.

- Miért? – kérdezte.

- Nem akarom látni magam – feleltem. Inkább le is hajtottam a fejem, hogy ha rám is néz, ne lássam a saját arcomat – meglepő módon már vagy egy órája tartott folyamatosan a „látásom”, nemcsak pillanatokra, mint eddig, de ezen már nem tudtam kellő ideig elgondolkodni, Aaron ugyanis az állam alá nyúlva felemelte a fejem, és közelebb húzódott hozzám.

Különös érzések jártak át, és ebben a másodpercben áldottam magam azért, hogy nem tudja, hogy én is érzem őt… még a végén megpróbálna befolyásolni. Valami mégis átáramolhatott felé abból, amit én éreztem (vagyis ő, de felőlem érezte a saját érzéseit), mert érzékeltem, hogy felém hajol.

- Csukva vannak – suttogta. Vágy lobogott a hangjában, ezáltal pedig bennem is, és ő ezt érezhette, amikor a szája végigsimított az enyémen.

- Azt ígérted, nem teszed, csak ha én kérlek rá – figyelmeztettem, de közben mintha lebénultam volna, nem tudtam elhúzódni.

- Hazudtam – csúsztatta a kezét a tarkómra, és az ajkaimra szorította a száját.


(Rob)

Dermedten néztem végig, ahogy Aaron megcsókolja a feleségemet. Ez az „apróság” nem egyezett az álmommal, mivel ott fordítva történt, Kristen csókolta meg őt. Egy fél másodpercen belül elindultam feléjük, mert úgy döntöttem, nem fogom hagyni, hogy csak úgy elvegye tőlem a nőt, akit imádok, két lépés után viszont megtorpantam.

Mivel nem csaptam nagy zajt, még nem vettek észre. De valami meglepő dolgot láttam.

Kristen Aaron vállára tette a kezeit, és igen egyértelműen tolta el magától.

- Ezt ne! – szólt rá olyan határozottan, hogy ettől a fajta hangjától általában még én is meghúztam magam az egyik sarokban. A „támadója” is meggondolta magát és hátrébb húzódott.

- Bocsáss meg, csak… ne haragudj – mentegetőzött közben. – De hiszen éreztem, hogy te is… – A félbehagyott mondat újabb gondolkodnivalóra adott nekem okot. Hogy mit érzett? Visszaléptem az erkélyajtóba, mivel a veszély átmenetileg elhárult, és tovább hallgatóztam, hátha megtudhatok valami olyasmit, amit nyíltan sosem mondanának el nekem.

Mindeközben persze forrt bennem a düh és a féltékenység, na meg természetesen a vágy, hogy ezért minimum nemzésképtelenné tegyem Aaront.

Láttam, hogy a feleségem feláll a hintaágyból, majd Aaron felé fordul és megáll tőle másfél méternyire. Ő nem látott engem, holott szembe állt velem, Aaron meg így háttal ült nekem, szóval nem volt okom túlzottan elrejtőzni.

- Nem tudom, mit éreztél – próbált tagadni Kristen, én viszont ismertem már annyira, hogy tudjam, hazudik. Pontosan tudja, vagyis… tényleg érezte azt, ami arra késztette Aaront, hogy csókolja meg. Ez pedig azt jelenti, hogy… ő is akarta.

Két választásom volt. Vagy odalépek hozzájuk, mintha még csak most érkeztem volna, és semmiről sem tudok, vagy fogom Aaront, és… A fiam szakította félbe a gondolataimat.

- Apa! – kiáltotta, majd felállt a takaróról, amin eddig játszott, és felém tipegett. Elé indultam.

Közben ők is felém fordították a figyelmüket. Gyorsan kellett döntenem, melyik verzió mellett tegyem le a voksom. Végül a középutat választottam.

Victort a karjaimba vettem, és közelebb léptem hozzájuk. Kristen kicsit bűntudatosnak tűnt, de nem olyan durván, mint álmomban. Aaron viszont felállt a hintaágyról, és a feleségem elé állt. Mintha bántani akarnám! Elképesztett a viselkedése. Itt csak egy valakit akartam bántani, és az nem a nejem volt.

- Szívem, megfognád Victort, amíg kikísérem Aaront? – kérdeztem halkan.

- Persze, hol van? – könnyebbült meg Kristen, amiért nem hallotta rögtön dulakodás hangjait.

Elléptem Aaron mellett, és szerelmem kezébe adtam a kicsit. Most inkább mellőztem az üdvözlő csókot.

- Gyerünk – indultam el Aaron előtt aztán a kijárat felé. Vagyis előbb be a házba, majd át rajta, és ki a ház elé. – Mondtam, hogy vigyázz, mit művelsz! – szorítottam a falhoz kint rögtön. A nyakánál fogva.

- Hé, mi folyik itt? – szólalt meg mögöttem Ian. Nem érdekelt. „Kedvesen” megkértem, hogy maradjon ki ebből. – Oké, akkor később visszajövök – mondta, és a szemem sarkából láttam, hogy el is lépdel.

- Szóval? Mi volt ez? – A haragom erősebb volt, mint eddig valaha, a tenyerem pedig határozottan tapadt Aaron torkára. Az ujjaim meg egyre jobban a nyaka köré fonódtak. Biztos voltam benne, hogy egyetlen mozdulatába telne elhárítani a meggyilkolására irányuló késztetésemet, de nem tette.

- Ő is akarta – sziszegte felém levegő hiányában.

- De nem kért meg rá! – raktam helyre a tévedését.

- Nem tettem volna, ha nem érzem, hogy akarja – feleselt még mindig. – Különben meg eltolt. Mit akarsz még? – Ez könnyű kérdés volt.

- Azt, hogy tűnj el az életünkből! Örökre! – emeltem feljebb a hangomat. – Elég volt belőled, és ebből az egészből, ami köztetek van!

- Erről nem ártana őt is megkérdezned – tanácsolta egyre jobban fuldokolva. Eleresztettem. Nem szándékoztam bemocskolni a kezemet.

- Takarodj innen – néztem rá vérszomjas tekintettel. Nagyon pici tartott vissza attól, amiből még Tom sem bírna kimosni a bíróság előtt.

- Megyek. De azért kérdezd meg – javasolta megint levegő után kapkodva. 

Végig követtem a tekintetemmel, amíg el nem tűnt a házukban. Utána vettem pár mély lélegzetet, és a bolhát egyelőre megpróbáltam nem elültetve érezni a fülemben. Visszamentem Kristenhez. Victor mellett ült a hintaágyban, és együtt játszottak.

- Rob? – kérdezte rögtön, amint megjelentem mellettük, pedig nem láthatott.

- Itt vagyok – adtam egy puszit az arcára. Jelenleg csak oda voltam képes. – Meg kéne beszélnünk néhány dolgot – mondtam halkan.

- Tudom, hogy most mit gondolsz – kezdte, de nem most voltam rá kíváncsi. Nem rögtön. Még nem emésztettem meg, és féltem, hogy olyasmit találok mondani, amit nem gondolok komolyan.

- Később – vettem egy mély lélegzetet, majd megcirógattam az arcát, és a lányaimhoz lépdeltem.

Furcsa félelem, vagy egy még annál is rosszabb érzés költözött a szívembe, amikor lehajoltam hozzájuk. Bár az álmom nem vált valóra, valami sokkal borzalmasabb volt készülőben. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz ennek a vége. Addig viszont szerettem volna a családommal tölteni a maradék… jót.

A gyerekek megfürdetése és megetetése után volt csak lehetőségünk beszélgetni, amikor már mind aludtak.

A hálószobába mentünk, ahol legszívesebben máris az ágyba döntöttem volna szerelmemet, hogy addig szeretkezzünk, amíg bele nem halunk félig, de a félelmem a megérkezésem óta egyre csak erősödött.

- Nos, mi is történt pontosan? – kérdeztem a fotelba ülve, és a térdeimre könyökölve. Kristen körülbelül háromméternyire volt tőlem, ő az ágyon foglalt helyet. Túl messze és egyúttal túl közel is a következő témához, amit meg kellett beszélnünk.

- Mit láttál? – kérdezett vissza válasz helyett.

- Az most mindegy. Tőled szeretném hallani, mi történt?

És elmesélte. Már akkor megfagyott a vér az ereimben, amikor azt ecsetelte, hogy nemcsak látni képes Aaron segítségével, hanem már érzi is őt. Pontosan úgy, ahogy Aaron Kristent. A szívem hasadozni kezdett a szavai hallatán, főleg akkor, amikor eljutott a következő „fázisig”.

- Mielőtt megcsókolt… én azt éreztem, amit ő, vagyis… Nem tudom ezt máshogy mondani, valahogy…átváltoztak az én saját érzéseim azokká, amiket ő érzett, és… És aztán ő ugyanazt érezte felőlem, amit eleve ő érzett, nem azt, amit én.

Ez elég csavarosan hangzott, de képes voltam felfogni. Sajnos…

- Akkor tehát most… befolyásolni tudja az érzéseidet? – kívántam tisztázni a legborzasztóbb részét a dolognak.

- Azt hiszem – érkezett a bizonytalan válasz.

Felsóhajtottam, és hátradőltem a fotelban, így figyeltem tovább szerelmemet. A nőt, aki az életemnek értelmet adott. Döntöttem, de még nem voltam képes beengedni a döntést az elmémbe. Csak „éreztem” – hogy stílusosan ne lógjak már ki a sorból közülük.

Fogalmam sem volt, hogyan kéne erre normálisan reagálnom. Legszívesebben most rögtön megöltem volna Aaront, hogy így irtsam ki belőle mindazt, amivel a feleségemre hatni tud, ez viszont nem lett volna fair tőlem. Egyszer megfogadtam, hogy ha Kristen talál magának valakit, aki jobb a számára, megfelelőbb, mint én, akkor elengedem.

Most jött volna el ennek az ideje? Nem akartam, hisz ezáltal a gyermekeimet is elveszíteném – akárcsak álmomban. Nem mertem megkockáztatni. Egyedül azt tudtam, hogy ezt nem tudjuk egy félórás, de még egy éjszakás beszélgetéssel sem megoldani. Időre van szükségünk. Neki is és nekem is.

- Rob? – suttogta kedvesem, majd a kezét nyújtotta felém. – Ne haragudj rám – pityeredett el. – Nem én akartam ezt.

- Tudom – nyögtem. Fájó szívvel figyeltem, ahogy feláll, de nem vártam meg, hogy elinduljon felém, én léptem oda hozzá, és a karjaimba zártam. – Tudom – ismételtem.

Kristen megremegett a karjaimban és sírni kezdett. Én is szívesen tettem volna hasonlóképp, mert úgy festett a helyzet, hogy a kapcsolatunk megint egy olyan fordulóponthoz érkezett, amivel nem lesz könnyű megbirkóznunk. Azaz máris le lettünk győzve az első csatában. Ez már sok volt a "jóból".

- Mi lesz most? – szorított magához erősen, de a fejét felemelte, mintha megpróbálna rám nézni. A szemeibe pillantottam. Újra olyan gyönyörű zöld színük volt, mint amilyenekbe beleszerettem annak idején. És a lányaink is örökölték a színét.

- Még nem tudom – feleltem fojtott hangon, holott egyre biztosabban tudtam. – Csak… gondolkodnom kell. Szeretlek – suttogtam még, mielőtt megcsókoltam volna. Piszkosul sajgott bennem a tudat, illetve a kép, amelyet róluk láttam. Az sem igazán vigasztalt a most már ismert érzés-viszontérzés tekintetében, hogy Kristen ott és akkor eltolta magától Aaront. Mi lett volna, ha nem teszi meg?

Elfáradtam. Az elmúlt hetek és a ma történéseinek súlya szinte összeroppantott. Sejtettem, hogy szerelmemnek sem könnyű, mivel ő van ennek az egésznek a középpontjában, de képtelen voltam rá, hogy csak úgy elmenjek a történések mellett, vagy hagyjam, hogy bekövetkezzenek.

- Én is szeretlek. És csak téged – suttogta Kristen, mikor elengedtem az ajkait.

Magammal húztam az ágyba ezután, és ott a paplan alatt átöleltem. Még sírdogált egy ideig, de nem firtatta többet, hogy mi lesz most. Meggyőzni sem próbált. Vagyis teljesítette a kérésemet, mely szerint gondolkodnom kell. Nekem is meg kéne adni a lehetőséget a számára, hogy gondolkodhasson.

Egyetlen baj volt csak ezzel: eddig mindent együtt oldottunk meg. Ez a probléma viszont most kifogott rajtunk. Ehhez muszáj egy időre… Nem mertem gondolni rá, mit kellene tennünk. Mégis cselekedni kezdtem, már akkor, amikor elaludt a karjaimban. Kibújtam az öleléséből, és előhúztam a mobilomat a zsebemből.


(Kristen)

Reggel valami szokatlanra ébredtem. Rob nem volt mellettem. Fáztam, és hiányzott, hogy nincs kihez odabújnom. Emlékeztem az előző esti beszélgetésünkre, amely után villámgyorsan elnyomott az álom, de csak mert nagyon kimerített mindaz, ami történt, nem beszélve a feszültségről, mely az ezerszeresére növekedett köztünk.

Felültem az ágyban, de ekkor észleltem, hogy mégsem vagyok egyedül.

- Rob? – szólaltam meg kicsit rekedtesen, mire hallottam, hogy valaki feláll a szemközti fotelből. Reméltem, hogy a férjem az. De miért ül ott?

- Itt vagyok – felelte. Legalább ő volt, nem más. Már attól féltem, hogy besokallt, és most… bele sem mertem gondolni, mit tesz. Nem akartam, hogy megtegye.

- Féltem, hogy elmész – kezdtem, de alighogy kiültem az ágy szélére, éreztem, hogy besüpped alatta a matrac pont mellettem.

- Vic ideköltözik egy időre – mondta halkan. A keze után tapogatóztam, ő pedig ezt észrevéve megfogta, és összekulcsolta az ujjainkat. Nem értettem, miért jön ide a nővére, megkérdeztem hát. – Én pedig tényleg elmegyek – folytatta figyelmen kívül hagyva a kérdésemet, mégis felelve rá.

- Mi? – nyögtem elakadt lélegzettel. – Ne! – szorítottam görcsösen az ujjait, de a könnyeim máris megállíthatatlanul potyogtak. – Ne! – sírtam, és a karján végigfuttatva az ujjaimat hozzá bújtam. Átölelt, de valahogy… nem volt az igazi. – Miért?

- Kristen ez így nem megy – felelte. Éreztem a hangján, tisztán átjött, hogy nem akarja ezt. Megpróbáltam meggyőzni. Ígértem neki mindent, hogy Aaronnal ezentúl nem találkozom, nem is beszélek vele, vagy megkérem, hogy költözzön el a világ másik végére, és csak mi maradunk, de Rob már döntött.

- Kérlek, ne – csuklott el a hangom, mikor kibontakozott a karjaimból, és felállt. Úgy éreztem, összeomlik körülöttem a világ.