26. fejezet

26. fejezet (Rob)

- Rob – szólalt meg egy hang mellettem. Annak a személynek a hangja, akinek odabent kellett volna épp az oltár vagy a bármi felé haladnia… Aaron, vagyis a jövendőbelije felé…

Egy másodpercre lehunytam a szemem, aztán oldalra fordítottam a fejem, kinyitottam, és megpillantottam Kristent. Fogalmam sem volt, miért, de a nő, aki annyi fájdalmat, gyötrelmet, és kínt okozott nekem az elmúlt fél év során, most megsimogatta az arcomat, és egy csókért hajolt felém. Az ajkai megbabonáztak…

Akármi is történt, képtelen voltam nem élni a lehetőséggel. Talán utoljára csókolhatom, és ő akarta így. Képtelen voltam uralkodni magamon. Szorosan magamhoz öleltem, és az ajkaira tapasztottam a számat. A csókunk fájdalmasan idézte vissza azokat az éveket, melyeket együtt töltöttünk. Nem bírtam elengedni, még akkor sem, amikor a mellkasomra tette a tenyerét, és enyhe nyomást éreztem. Szabadulni próbált. Sikerült is neki, majd újra kimondta a nevem.

- Rob… Kérlek…

Súlyosan szedtem a levegőt, miközben kinyitottam a szemeimet, újra ránéztem, és megpróbáltam kitalálni, mire kér.

- Szeretlek – suttogtam.

- Hagyd ezt – kérte, és elhúzódott. Lemondóan hagytam. – Ha lehetne, inkább ne gyere most be, majd… holnap gyere a gyerekekért.

- Mi? Nem engeded, hogy lássam őket? – néztem rá döbbenten. Ő nem nézett rám, csak felém, még mindig nem jött helyre a látása.

- Ma lesz az esküvőnk. Tegnapelőttre vártunk, de ha csak most értél ide… akkor gondoltam megragadom az alkalmat, és végleg búcsút veszek tőled. – Tehát ezért csókolt meg – döbbentem rá. Nem azért, hogy reményt adjon, hanem hogy azt a semmit is elvegye, ami maradt.

- Ne csináld ezt, Kristen – könyörögtem. – Ne menj hozzá.

- Ugyan, miért ne? – kérdezte könnyedén elmosolyodva. – Aaron mindent megad nekem, amire valaha vágytam.

- És én nem adtam meg mindent? Ne mondd, hogy nem, mert nem volna igaz! – kezdtem vele veszekedni, mire nyílt a bejárati ajtó, és a jól idomított kopója megjelent az ajtóban. A nevét kiáltotta.

- Jövök! – kiabált vissza Kristen, de addigra már Aaron elindult felénk.

- Ne hazudj. Legalább magadnak ne! – kértem halkan szerelmemet, de időközben három főre gyarapodtunk.

- Mit keresel itt? Azt hittük, két nappal korábban jössz – nézett rám az, aki feleslegessé tette a létezésemet. Álltam a tekintetét. Volt egy olyan érzésem, hogy most végre Kristen is lát engem. Az ő szemein át…

- Dolgom volt – feleltem. – Sajnálom.

- Nyilván valamelyik nőcskéddel – morogta Kristen, mire felé fordítottam a tekintetem. Rossz volt, hogy ezt az orrom alá dörgöli, de megérdemeltem. Hogyan is érthetné meg viszont, hogy miért kerestem a társaságukat? Sehogy – jött belőlem a lesújtó felelet.

Nem reagáltam a szavaira, hisz igazak voltak. Tényleg összeszedtem pár csajt San Antonióban, amikor épp képes voltam teljesíteni is az ágyban, nemcsak illumináltan heverni benne, és józanodásra használni.

- Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem Kristent. Bevillant az emlékeimbe egy nagyon régi emlék, amikor először szakítottunk olyan komolyan, hogy ő Los Angelesig menekült előlem. Aztán visszajött Jenny esküvőjére, és Mike kísérte. A lagzi után ugyanezekkel a szavakkal próbáltam lerázni Mike-ot, ahogy most Aaront.

- Nem hiszem – felelte a „vőlegény”. – Lassan kezdenénk – nézett aztán szerelmemre.

- Máris jövök – felelte ő. – Öhm… beszélek vele. Öt perc, jó? – szorította meg Aaron kezét, aki eddig átkarolta, most viszont magához ölelte.

Hallottam, mit súg a fülébe, mielőtt elengedte.

- Szeretlek. Ne hagyd, hogy elkábítson valami kamudumával. Bent várlak. – Ezután még ahhoz is volt mersze, hogy megcsókolja a szemem láttára, alig egy méternyire tőlem. A kezeim ökölbe szorultak a zsebemben, mégis végignéztem. Rosszul esett, hogy Kristen viszonozta a csókot.

- Szerencsétlen házasságotok lesz – jegyeztem meg Aaron után bámulva, mikor egy rám vetett figyelmeztető pillantás után lelépett.

- Miért? – értetlenkedett néhai kedvesem.

- A vőlegény nem láthatja a menyasszonyt, csak az oltárnál – pillantottam újra rá. – Fújd le az esküvőt, kérlek! – esedeztem.

- Nem. – Ennyit reagált. – Sajnálom, hogy így alakult, de nem lehet.

- Nem lehet, vagy nem akarod? – ragadtam ki az utolsó szót a kupacból. Hátha még van remény.

- Nem akarom – felelte halkan.

- Tényleg nem érzel már irántam semmit? – kérdeztem.

Kristen rám nézett, de mivel már nem látott, ingerülten sóhajtott egy picit, majd megnedvesítette az ajkait, melyeket az imént – tán utoljára – érezhettem még egy pár pillanatra, aztán megszólalt.

- Tudom, hogy sok minden történt velünk. És sokat köszönhetek neked, de vége. – Minden egyes szavának minden betűje újabb ütést mért a szívemre. – A viselkedésed pedig csak rontott ezen – tette hozzá suttogva.

- Most azért vagy dühös rám, mert… néha berúgtam? – próbáltam finoman fogalmazni.

- Meg drogoztál, és kurváztál – egészítette ki lényegre törően. Nem cáfolhattam meg, hisz igaza volt. Tényleg ezt tettem.

- Tudod, mennyire nehéz nélküled? – nyögtem elcsukló hangon. A büszkeségem már úgyis a porban hevert, nem volt mit megtartanom magamnak. – Tudod, milyen rossz, hogy csak néha láthatom a srácokat? És téged… Most meg férjhez mész, és… te terhes vagy tőle! Mégis akarlak. Vissza akarlak kapni, Kristen.

- Késő – felelte csendesen.

- Nem! – Nem bírtam ebbe beletörődni. Még most, fél év távlatából sem.

- Már nem tudlak többé úgy szeretni, mint régen – adta meg a kegyelemdöfést. – Sajnálom – indult el a ház irányába. Akármennyire is padlón voltam, utána siettem, és a karjánál fogva segítettem neki eljutni az ajtóig. – Köszönöm – motyogta, majd a kilincs után tapogatózott. – Remélem, te is megtalálod még a boldogságod – mosolygott rám búcsúképpen. – Az én helyem már mellette van.

Mozdulatlanul bámultam az ajtót még percekig, miután eltűnt mögötte. A nászinduló újra felcsendült. Rájöttem közben, hogy az előbb csak próbálhattak, és most megy élesben a dolog. Döntenem kellett.

Vagy hagyom, hogy a nő, aki az életemet jelenti, csak úgy, simán kisétáljon az életemből immár végleg, pedig én még a választottja gyerekét is szívesen felnevelném, akit nemsokára meg fog szülni, ha ez azt jelenti, hogy vele maradhatok és újrakezdhetjük, vagy… Vagy megakadályozom ezt az egészet, tönkreteszem az ünnepséget, és magamból totál hülyét csinálva könyörgök még egyetlen utolsó esélyért. Nemcsak neki, hanem Aaronnak is.

Kérek tőlük pár napot. Hadd lehessek velük én pár napig. És ha utána Kristen elküld, mert tényleg képtelen megbocsátani, amit azóta tettem, hogy elhagytam őket, mert ő mást választott, akkor elmegyek, de azt vallva, hogy a halálraítéltnek is lehet még egy utolsó kívánsága, élni akartam ezzel a jogommal.

Éreztem, hogy súlya lesz, akárhogy is döntök. Ha elmegyek, kizárt, hogy túléljem. Ha viszont rájuk rontok, akkor… van remény? Nem tudtam a választ.

Ennek ellenére vettem egy mély lélegzetet, és a kilincsre csúsztattam a kezem…

A hátsó kertben tartották az esküvőt. Könnyedén odajutottam, nem találkoztam senkivel. A házban minden úgy volt, ahogy régen, semmit nem változtattak vagy rendeztek át. Kipillantva láttam, hogy a nővéreim is itt vannak, ők vigyáztak a gyermekeimre, amíg az anyjuk…

- Akarom – mondta éppen a pap kérdésére.

Az agyamba villant egy emlék, amikor én álltam mellette. Most viszont nem nekem mondta. A reményem odalett. Elkéstem. Ennek ellenére nem mozdultam onnan, ahol vagyok. Kristen, mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, felém fordította a tekintetét. Nem láthatott, mert Aaron nem engem nézett, hanem őt, de… mintha fájdalom csillant volna a tekintetében. Nem tudtam ezt mire vélni, de a gondolkodáshoz is kevésnek éreztem magam.

Vége – visszhangzott bennem, mint már oly sokszor. Most tényleg örökérvényűnek tűnt. Végem. Megpróbálhatnám tényleg tönkretenni a kint zajló eseményeket, de mi értelme volna. Már kimondta. És ezzel kitépte a szívem. Fogalmam sem volt, mit csináljak. A gyermekeimre pillantottam. Talán ők nem taszítanak el maguktól – gondoltam. Én vagyok az apjuk, muszáj, hogy szeressenek egy kicsit.

A tömeg közben felállva tapsolni kezdett odakint. Ezek szerint már vége is az egésznek – tértem magamhoz, és az ifjú párra pillantottam. Éppen megcsókolták egymást. Lebénított a fájdalom...