25. fejezet

25. fejezet (Rob)

Tudtam, hogy nem lett volna szabad hagynom, hogy Aaron mondja el Kristennek az igazat arról, mi is van kettejük között, vagyis ezt az egész természetfeletti hülyeséget. Fél éve gyötrődtem emiatt, pedig megpróbáltam, mindent megtettem annak érdekében, hogy túléljem. Mégsem sikerült.

Ha én mondhattam volna el neki, talán teljesen másként alakul minden – gondoltam már vagy ötezredszer át. Most is hiába. Vagy inkább késő ezen bánkódnom. Egyetlen mi lett volna, ha… kezdetű mondatnak sem láttam értelmét.

Eloltottam a cigimet, és visszaléptem az erkélyről a hálószobába. A csaj, akit éjszakára felszedtem a hotel bárjában, ahol jelenleg laktam, még aludt. Nem volt kedvem felkelteni. A neve sem jutott eszembe, de meg sem kíséreltem elgondolkodni, hogy hívhatják, pedig biztos mondta. Nem figyeltem. Totálisan nem érdekelt. Repetára sem vágytam abból, ami köztünk történt. Úgyis csak átmeneti kielégülést jelentett, azt is csupán testi értelemben, mert nem ő volt Kristen.

A fürdőbe léptem, és a történteket a másnaposságommal együtt megpróbáltam lemosni magamról a zuhany alatt. A víz alól kilépve a tükörbe néztem. Nekiálltam borotválkozni, bár ehhez most nem volt kedvem, de mégis. Nagy nap a mai. Láthatom a gyermekeimet. Nem akartam, hogy a szerencsétlen apjuk nyomorúságával kelljen találkozniuk. Azt sem akartam, hogy Kristen ilyennek lásson. Tudtam, hogy tudja, még mindig szeretem, de amióta ő meg Aaron… közösen éreznek, nekem nincs hely a közelében.

Eleinte csak Aaron érezte, hogy Kristen mit érez, de aztán ez változott. Már aznap, amikor szerelmem megtudta az igazat, máshogy viselkedett velem. Jobban mondva sehogy nem viselkedett. Hozzám sem szólt, ha én szóltam hozzá, túlságosan a gondolataiba mélyedt, majd délután megkért, hogy hívjam át Aaront megint. Látni akarta a kicsiket. Aaron szemein keresztül.

Ez aztán így ment napról napra. Lassan több időt töltöttek együtt, mint mi öten, a mi családunk. Kirekesztettnek éreztem magam, főleg, miután a filmet is újra kezdtük forgatni. Emilie helyett új színésznő lett a partnerem, de Kristent ezúttal nem érdekelte, megcsalom-e a jelenetek közben, előtt vagy után. Fájt azt látnom, hogyan távolodik el tőlem nemcsak lelkileg, hanem testileg is. Eleinte még eltűrte a közeledésemet, én meg megpróbáltam mindent megadni neki, hogy élvezze, de… Egyszer rajtakaptam Aaronnal csókolózni.

Máig nem törlődött ki az agyamból a jelenet. Épp a forgatásról mentem haza, ők meg jó idő lévén a kertben voltak. Kristen látása nem javult, de Aaron szemeivel egyre jobban tudott működni. A kacagása megtörte a csendet, én pedig megálltam a nyitott ajtóban mögöttük. Nem vették még észre, hogy megérkeztem. A gyerekeim sem, akik tőlük kicsit messzebb levegőztek az árnyékban. A lányok talán aludtak, Victor pedig éppen egy plüsst szedett darabokra.

Ami a figyelmemet lekötötte, az mégis a tőlem kétméternyire ülő páros volt.

- Csukd be a szemed – fordult szerelmem Aaron felé, aki egész eddig őt figyelte.

- Miért? – kérdezte.

- Nem akarom látni magam – felelte Kristen. Még a fejét is lehajtotta, hogy elősegítse a kérését. Aaron viszont az álla alá nyúlva felemelte a fejét, és közelebb húzódott hozzá. Láttam, hogy behunyja a szemeit, de már túl közel voltak egymáshoz, hogy…

- Csukva vannak – suttogta. Kristen szája alig milliméterekre volt az övétől. És a feleségem puszilta meg először. Aaronnak több sem kellett, magához ragadta a kezdeményezést, és mohón falni kezdte a feleségem ajkait. Ő meg hagyta! Mi több, viszonozta… Nem is akárhogy.

Megdermedtem, a lábaim földbe gyökereztek, és nem akartam elhinni, hogy az én feleségem az, aki Aaron nyakát átkarolva szinte rámászik, ő pedig a derekát ölelve magához húzza, és a látottak alapján nem éppen az újjáélesztést gyakorolták.

Egy végzetes gondolatként az agyamba furakodott, hogy ezt nem először teszik már… és ki tudja, mit művelhetnek naphosszat, míg én nem vagyok itthon.

- Apa! – kiáltotta aztán Victor. Felrévedtem a rémálomból, melyet át kellett élnem. Felkaptam a fiamat, amint odabillegett hozzám, és magamhoz szorítottam. A hintaszékben ülő másik két személy pedig ijedten szétrebbent.

- Rob – kapta a szája elé a kezét Kristen. Nyilván látott engem. Aaron szemein keresztül – fintorodtam el.

- Beszélhetnénk? – kérdeztem, amint úgy éreztem, képes vagyok ezt kimondani anélkül, hogy megremegne a hangom.

A szívem kettészakadt az imént, de csak a felét hagytam elsorvadni – a másik felét a gyermekeim birtokolták.

- Én akkor megyek most… – kezdte Aaron Kristen felé fordulva, de rászóltam, hogy maradjon csak. Elég határozott voltam ahhoz, hogy ne merjen moccanni. Még nem tudtam, mit fogok tenni vele, először Kristennel kellett erről beszélnem.

A feleségemnek már egész jól ment a közlekedés egyedül is, alaposan megtanulta, mi, merre és hány lépés, így gond nélkül odajött hozzám. Elléptem az ajtóból, hogy beengedjem. Remegve fordult felém.

- Rob, ez…

- Miért? – kérdeztem tőle halkan. Kristen ellépdelt a kanapéig. Követtem, de nem ültem le mellé.

- Kérlek, én csak… nem tudom.

- Mióta tart? – nyögtem. Nem nézett rám, de úgysem látott volna. Nem volt jelen a „szeme”.

- Ez nem az, amire gondolsz. – Még mindig tagadott.

- Szereted őt? – Muszáj volt tudnom, mit érez iránta. Nem kaptam választ. – Kristen… szereted?

- Sajnálom – motyogta potyogó könnyek közepette.

Ez elég volt hozzá, hogy a maradék szívem is darabokra hulljon. Még mindig karjaimban ficánkoló fiamra esett a pillantásom, aki nem fogta fel, mi történik. Leraktam, hadd szaladjon el játszani.

Képtelen voltam megszólalni. Tudtam, hogy tennem kéne valamit, harcolni érte, de… Ránéztem, és tudtam, hogy vége. Nem ma lett vége. Már sokkal korábban, csak nem akartam beismerni. Eddig.

Akartam őt, őket, a gyerekeket, mindent, de ez az újonnan – vagyis Isten tudja mikor kialakult helyzet – sok dolgot megváltoztatott. Ott minek rontsam a levegőt, ahol már nincs helyem? Sosem hittem volna, hogy ez fog velünk történni. A végtelenségig fogadtunk egymásnak örök szerelmet és hűséget, ehhez képest… Most megbizonyosodhattam róla, hogy a végtelen sem tart örökké.

- Mit rontottam el? – motyogtam magam elé.

- Semmit – zokogta a nő, akit még most, még így is minden reszkető és fájó porcikámmal imádtam. – Az én hibám.

Nem mertem volna mérget venni rá, hogy csak az ő hibája, és valóban nem akartam minden felelősséget ráhárítani. Biztos, hogy én is hibáztam, de hol? Nem jöttem rá.

Ezt követően képtelen voltam ott maradni. Összedobáltam néhány holmimat egy sporttáskába – Kristen végig ott pityergett mellettem és a bocsánatomért könyörgött, de már feleslegesen –, aztán pár napra a szüleimhez költöztem, hátha… történik valami csoda, és Kristen felhív azzal, hogy bocsássak meg és menjek vissza hozzá, de nem hívott. Én pedig nem mentem.

Nem egyszerűen megcsalva éreztem magam, hanem fölöslegesnek. Hiába töltöttünk együtt olyan sok időt, hiába bírt ki eddig a kapcsolatunk annyi mindent. Most be kellett látnom, hogy egyszer minden álomból felébred az ember. Nekem Kristen volt az álmom. Ő viszont felébresztett belőle.

Két hétig bírtam ki nélküle és a srácok nélkül. Akkor hazamentem, bár otthonomnak nem bírtam többé nevezni azt a házat. Aaron nyitott ajtót. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd Kristen is megjelent a háta mögött. Ő nem nézett rám, de tudtam, hogy lát engem. Csak éppen nem a saját szemeivel.

- Rob… – kezdte volna, tán újra a bocsánatkérést, amiből nem kértem, vagy a sajnálkozást, amiből szintúgy.

- Látni akarom a gyerekeket – szakítottam félbe, mire el is akadt a szava, de aztán bólintott.

- Máris lehozom őket – indult az emelet irányába. Magabiztosan mozgott, mégis aggódva néztem utána. Meg fájdalmasan. Ez utóbbit igyekeztem eltitkolni, de a jelek szerint nem ment túl jól.

- Sajnálom, hogy így alakult – szólalt meg Aaron. Hitetlenkedve, örömtelenül kinevettem.

- Dehogy sajnálod – feleltem. – Mindig is ezt akartad. Most megkaptad a feleségemet, de a gyerekeimről nem fogok lemondani ilyen könnyen. Róla is csak azért, mert azt akarom, hogy boldog legyen. – Borzalmas érzés volt beletörődni, hogy velem már nem tud az lenni többé. Annyira hiányzott!

A fiam és a lányaim is hiányoztak. Kristen megjelent a lépcső tetején, de csak Sophie-t tartotta a karjaiban.

- Feljönnél inkább? – kérdezte halkan. Habozás nélkül félretoltam magam elől Aaront, az sem érdekelt volna, ha emiatt nekem támad. A gyerekszobába mentem. Egyenesen, hogy véletlenül se kelljen benéznem a hálószobába, amely most már nyilván az övék.

Azt ugyan furcsállottam, hogy Aaron ilyen simán átvette a helyemet minden téren, és ez nem is rossz így neki – a mi közös ágyunkba befeküdni például –, de nem érdekelt jobban a dolog, mint a gyermekeim, így nem is gondolkodtam el inkább ezen mélyebben.

- Kimennél? – kértem meg Kristent, mikor végre megpillantottam a csöppségeket.

- Rob…

- Kérlek! – néztem rá. Szívfacsaróan szép volt, bár sötét árnyékok húzódtak a szemei alatt. Volt egy sejtésem, mitől nem bír aludni éjszakánként. Nyilván nem a gyerekek miatt. És a bánattól sem. Hanem inkább valaki nem hagyja.

Még én is emlékeztem, hogy a kapcsolatunk kezdetén napokig képesek voltunk ágyban maradni, nem ereszteni egymást, és csak az élvezetekre koncentrálni. Most ők teszik ugyanezt.

Egy könnycsepp gördült le ekkor az arcán, és újra kinyögött egy sajnálomot. Ekkor telt be a pohár.

- Ne merj engem sajnálni! – szóltam rá durván, mire összerezzent. Kivettem a kezéből Sophie-t, mielőtt elejti, és magamhoz szorítottam. – Boldog vagy vele, Kris? – suttogtam aztán a lányom közelségétől máris nyugodtabban.

Először csak az ajkába harapott, majd szóra nyitotta a száját, de mielőtt kimondta volna, tudtam, hogy mi a válasz.

- Igen.

- Menj ki – kértem halkan. – Nem maradok sokáig, ígérem. – Alighogy megtette, egyedül maradtam a három gyönyörű kis csodával, akik valaha a szerelmünk gyümölcsei voltak, illetve még most is, csak a szerelem halt meg az anyjuk részéről.

Borzasztó rossz volt nélkülük az élet. Éjszaka többször riadtam arra az álmatlan magam elé bámulásból, hogy vajon mi lehet velük, nem betegek-e, jól vannak-e vajon, de felhívni egyszer sem mertem Kristent. Tartottam tőle, hogy rosszkor keresném, azzal pedig csak még inkább közelebb kerülnék az őrülethez. A tudat is elég volt, hogy nem én ölelem át éjszakánként, nem tőlem kapja azokat a gyönyöröket, amit nyújtottunk egymásnak, és ő sem nekem viszonozza őket… A babák pedig majd új apjukként fognak tekinteni Aaronra. Erre sem gondoltam inkább.

Körülbelül egy órát játszottam velük, de aztán a lányok megéheztek. Kristen pedig szinte rögtön megjelent. A babaőrzővel magyarázta, hogy honnan tudta, hogy szükség van rá. Belépett, de még nem nyúlt a kicsikért. Nyilván arra várt, hogy elmenjek, és Aaron segíthessen neki. Belemart a szívembe a fájdalom, mert ez is azt bizonyította, hogy én már nem kellek ide. Megtalálta azt a férfit, aki mindenben jobban a segítségére tud lenni, mint én, emellett imádja is őt.

- Szereted, Kristen? Őszintén? Úgy, ahogy engem… régen? – Képtelen voltam visszatartani a kérdéseimet. Szerelmem nem felelt. A hallgatását pedig igennek vettem. Lehajtott fejjel, és megalázottan hajoltam a gyermekeinkhez, hogy egy puszit adjak nekik búcsúzóul.

- Bármikor meglátogathatod őket – szólalt meg ekkor mögöttem az anyjuk.

- Ezt el is vártam – reagáltam le immár hűvös hangon a dolgot. – Most el kell utaznom egy időre, de ha megjöttem, jelentkezem – indultam aztán az ajtó felé.

- Hová mész? – szólt utánam. Majdnem rávágtam, hogy semmi köze hozzá, de lenyeltem a dühömet. Később akartam inkább kitölteni és máson, nem rajta. Őt még mindig szerettem.

- A filmet folytatjuk… vagyis újra kezdjük. Emilie helyett mást kaptunk. És Párizsba megyek. – Az utolsó mondatomra összerezzent, talán emlékezett rá, mit jelentett nekünk mindig az a város. A közös kis utódainkon kívül ezt az egyet nem vehette el tőlem Aaron. Meg belőle sem ölhette ki. Az emlékeinket.

Majd’ megszakadt a már apróra töredezett szívem, amikor magára hagytam. Nem néztem körül, senki és semmi nem érdekelt, míg kifelé tartottam a házból, mely valaha az otthonom volt.

- Rob – állított meg mégis annak a hangja, aki miatt az életem most romokban hevert. Megálltam, de nem fordultam hátra. – Nemsokára elköltözünk. Visszajöhetsz majd ide. Nem akarunk kitúrni. Ez a te házad.

Keserűen elmosolyodtam. Ezek szerint mégis derogál neki, hogy abban az ágyban fekteti le a feleségemet, amelyben én is vagy ezerszer megtettem már. Helyes – gondoltam elégedetten.

- A gyerekek megszokták már itt. És Kris is. Ne vidd el őket innen – vetettem hátra a vállam fölött, mellőzve a hangomból az előbb rám törő falatnyi kárörömöt.

- Los Angelesbe költözünk – közölte ekkor, mire nem kaptam levegőt. Ekkor már felé fordultam.

- Nem! Nem viheti el őket innen – ismételtem.  – Ezt nem fogom hagyni. – Tudta, hogy komolyan beszélek. Én meg azt, hogy Tomot bármire rá bírom beszélni, még akár erre is, hogy segítsen nekem, úgyis annyira próbálkozik, hogy ismét barátok lehessünk.

- A válásról nem beszéltetek? – kérdezte aztán, de semmi kedvem nem volt vele folytatni ezt a csevejt. Válasz nélkül magára hagytam. Úgy döntöttem, majd ha Kristen el akar válni, szól róla, én viszont nem kezdeményezem azt soha. Amíg élek, addig nem.

Aaron persze megtehette volna, hogy megöl – mint régebben Dylant –, akkor legalább megkímélt volna a rám váró szenvedésektől, de nem volt ilyen kegyes hozzám. A sors sem. A remény egy apró morzsája még bennem élt valahol, hogy szerelmem meggondolja magát, hisz nem felejthette el sem az emlékeinket, sem mindazt, amit valaha éreztünk egymás iránt, de túlságosan nem akartam felbosszantani. Az ő kezében volt az adu ugyanis: a gyermekeink.

Még fél napig kellett elviselnem a családom sajnálkozását. Meg Rickét, aki most hallotta a hírt, és meglátogatott itt. Épp a reptérre készültem, így kivitt, közben kifaggatott.

- Miért nem küzdesz érte? – értetlenkedett.

- Tudja jól, hogy mit érzek iránta és a kicsik iránt. De ő mást választott.

- Amilyen őrülten egymásba voltatok zúgva az első pillanattól kezdve, ez kizárt, hogy megváltozott volna…

- Ilyen az élet. Nincs már szüksége rám. – Nekem is idegen volt a hangom, miközben ezt taglaltam.

- És a látása? Nem lehet, hogy csak azért küldött el, hogy megkíméljen?

- Nem küldött el, Rick, én hagytam ott, amikor… rajtakaptam Aaronnal.

Erre Rick sem tudott mit mondani. Én pedig biztos voltam benne, hogy igazam van. Ha az nem elég döntő Kristennek a latban, hogy mi mindenen mentünk már keresztül eddig, ráadásul együtt, akkor miért harcoljak? Egy olyan kapcsolatért, ahol a fölösleges harmadik én vagyok? Nem akartam azt a szenvedést átélni. Ez sem volt jobb így, de több volt az esély rá, hogy boldog lehet. Legalább ő. Aaron majd boldoggá teszi… Az örök kapocs köztünk pedig már nem a szerelem. Hanem a gyerekek.

Róluk nem bírtam lemondani még most, fél év távlatából sem.

A filmet rég befejeztük, hatalmas sikere lett világszerte. Az érte kapott pénz egészét Kristennek adtam a gyerekek miatt. Először nem akarta elfogadni, de a számlájára utaltattam, az én bankszámlámat meg rögtön megszüntettem, hogy ne bírja visszaküldeni. Nyitottam egy másik, titkosat.

Iannek eladtam a részesedésemet a klubból, így volt egy kis pénzem, hogy kihúzzam… valameddig. Egyik este egy bárban iszogattam, amikor odajött hozzám Tom. Közölte velem, hogy Kristen válni akar. A papírokat is lerakta elém. Meg egy tollat. Nem voltam képes aláírni.

Elküldtem Tomot a francba és istentelenül berúgtam. Mégis ő kapart össze az utcán valamikor hajnalban, ahova kiraktak józanodni a kocsmából. Délután tértem magamhoz a lakásán. Megkínált némi búfelejtővel. Azt hittem, már nem él ilyesmivel. Tévedtem. Habozás nélkül otthagytam, de előbb megfenyegettem, hogyha betépve a feleségem vagy a gyerekeim közelébe mer menni, akkor egyenként töröm el az összes csontját.

Napokig csak a lebujokat jártam ezután, míg a mostoha apuci rám nem talált.

- Ezt neked hoztam – tett le elém egy vastag borítékot.

- Nem válok el – közöltem vele határozottan. Közben arra a döntésre jutottam, hogy ameddig Kristen maga személyesen nem jön el hozzám aláíratni a papírokat, addig nem vagyok hajlandó véglegesen elhagyni.

- Ez valami más, neked jött postán – tolta vissza elém, amikor odébb löktem.

Nem nyitottam ki. Megtette ő. Egy forgatókönyv volt benne.

- Ez jó. Szedd össze magad – kommentálta le a dolgot. – Kris sem örül, amiért ilyen állapotban vagy.

Csodálkozva ránéztem.

- Tudod, dobott a nő, akiért érdemes volt élnem. Most csak a közös gyerekeink tartanak életben, semmi más – magyaráztam neki célzatosan.

- Akkor az ő kedvükért tedd meg. Részegen nem foglak a közelükbe engedni. – Na, ezért már jólesett kinevetnem. Ő meg befejezte a kéretlen tanácsosztogatást és magamra hagyott. Később megbántam, hogy nem húztam be neki legalább egy jóízűt, de mivel már a poharat is nehezen emeltem a számhoz, kudarcba fulladt volna a dolog.

Végül elfogadtam a szerepet. Pont testhezálló volt; egy szerencsétlent kellett alakítanom, aki elveszítette a családját. A premierre küldtem meghívót Kristennek. Nem jött el. Egy hét múlva volt esedékes megint meglátogatnom a gyereket. Addigra sikerült kijózanodnom. Ekkorra már három iszonyú hónap telt el azóta, ami elválasztott tőlük.

Csodák csodája egyedül volt otthon, amikor megérkeztem.

- Hol van a vérebed? – kérdeztem tőle fleegmán, mire megkért, hogy ne beszéljek így. – Bocsánat! Hogy van a szívszerelmed?

- Rob, kérlek…

- Mire kérsz? – fordultam felé. – Azért küldted el, hogy ne kelljen látnod engem? – faggattam. Még mindig nem látott, legalábbis az alapján ezt gondoltam, hogy nem nézett rám. Sőt, sehova sem nézett, és a tárgyak segítségével közlekedett a lakásban. Kár volt ránéznem. – Annyira hiányzol! – szaladt ki a számon, mielőtt végiggondoltam volna, mit mondok.

- Rob – remegett meg a hangja, miközben a nevemet mondta. – A gyerekek… fent vannak – intett az emelet irányába. Én viszont úgy döntöttem, várhatnak még egy percet. Soha vissza nem térő alkalmam nyílt valamire, amit ki akartam használni.

Kristen el akart tolni, amikor magamhoz öleltem, pedig semmi mást nem csináltam – egyelőre –, csupán a karjaimba zártam, és nem engedtem, hogy elhúzódjon.

- Szeretlek – suttogtam a fülébe, mire megremegett. Reményt éreztem gyulladni a szívem mélyén. Egy puszit leheltem a nyakára – újabb remegést idéztem elő ezzel. – Szeretlek – ismételtem egész addig, puszikkal váltakozva, míg el nem értem a szájáig. – Szeretlek – súgtam utoljára, mielőtt megcsókoltam volna.

Olyan hévvel viszonozta, mintha az elmúlt három hónap meg sem történt volna. Beleborzongtam az érzésekbe, amik elöntöttek, a szívem pedig kezdett összeforrni… amíg el nem fordította a fejét, és minden erejével eltaszított magától.

- Ez ne csináld többet! – szólt rám, és elfordult. Közelebb léptem, hogy újra jobb belátásra bírjam, de a szavai hallatán a levegőben állt meg a kezem, mellyel felé nyúltam. – Hajlandó vagy végre aláírni a válási papírokat?

- Soha! – suttogtam a fülébe egy percnyi összeomlást követően, amit szerencsére nem látott. Ezután felmentem az emeletre a gyerekekhez. Egy hónapja nem láttam őket, túl sok dolgom akadt a filmmel kapcsolatban. Rengeteget nőttek. Az egész délutánt velük tölthettem, viszont amikor Kristen benyitott, hogy meg szeretné etetni őket…

- Csak nyugodtan – szólaltam meg. Aaron viszont rákontrázott. Őt eddig nem vettem észre.

- Most inkább menned kéne.

Nagyon szívesen visszaszóltam volna, hogy ez még mindig az én házam, de nem tettem. Azt sem vette be a gyomrom, amikor feléjük fordultam, és megláttam őket összeölelkezve. Arra vártak, hogy lelépjek. Megtettem.

- Feleségül kértem – ért utol Aaron hangja a lépcső tetejéről, mikor már az ajtónál jártam. A kezem is a kilincsen volt, mégis megdermedtem. – Igent mondott. De nem tudom addig elvenni, amíg a te feleséged.

Kissé boldoggá tett ezzel a hírrel.

- Így jártál – szóltam vissza a vállam fölött. – És ő is.

Tudtam, hogy undorítóan viselkedem, mert ha valóban azt akarnám, hogy Kristen boldog legyen, akkor aláírnám a papírokat, és elősegíteném a boldogságát, mégis képtelen voltam megtenni. Ő az én feleségem!

Még kerek egy hónapig gondoltam ezt így. Akkor jött a hír az egyik nővéremtől, hogy Kristen terhes. Két hónapos ráadásul, vagyis nem tőlem van a gyerek. A következő hetet végigittam, majd kijózanodtam, és aláírva elküldtem neki a válási papírokat. Ugyanazon az éjszakán vittem fel magamhoz az első nőt, aki az utamba akadt, illetve azt, aki a hotel bárjában megszólított. Promóciós körúton kellett lennem, mindenfelé utaztunk a világban, de semmi nem érdekelt. Legkevésbé a csaj érzései. Két óra múlva, amikor megkaptam tőle, amit akartam – mindezt érzelemmentesen – kidobtam a szobámból és felhívtam Tomot.

A legközelebbi látogatásomkor „otthon” Aaron nem engedett be. Nem engedett a családom közelébe! Egyből kiszúrta, hogy nem vagyok teljesen magamnál, még azt is pontosan megmondta, mit használtam, hogy egy kicsit „feldobódjak”. Nekiestem, de én jártam rosszabbul. Átvitt a szomszédba a testvéréhez, és bezártak egy szobába, amíg jobban nem leszek. Két napig tartottak fogva. Amint kiszabadulhattam, felgyújtottam Aaron kocsiját. A házamat csak azért nem, mert benne voltak a gyerekeim.

A következő hónapot elvonón töltöttem, mert rájöttem, hogy az az egyetlen járható útja, hogy legalább a kicsik közelébe kerülhessek. Kristent már szándékosan nem akartam látni, kerültem, ahogy csak lehetett. Mégis informáltak róla. A látása még nem jött helyre, de a magzat egészségesen fejlődik benne. Aaron gyereke… Ez volt a legkínzóbb az egészben.

Magammal vittem a tesztem eredményét, mikor legközelebb mentem hozzájuk, és Aaron orra alá dugtam, hogy lássa, tiszta vagyok. Beengedett. Kristen a szomszédban volt Jennyéknél. Előre jeleztem, hogy érkezem, így biztosra vettem, hogy előlem menekült el. Legalább a gyerekek még nem utáltak. Csak ők maradtak nekem a valaha volt földöntúli boldogságból.

Amikor elmentem, Aaron közölte, mikor fognak összeházasodni. Csak, hogy aznapra lehetőleg ne tervezzek látogatást. Nem reagáltam semmit a szavaira. Visszamentem a hotelbe, és drog meg pia helyett egy újabb nőt használtam, hogy eltereljem a figyelmemet a fájdalomról, ami kiűzhetetlenül a sejtjeimbe költözött. Persze nem sikerült, de nem adtam fel a próbálkozásokat.

Másnap tovább kellett utaznom, mert újabb helyszínen mutattuk be a filmet. Ahogy nőttek a sikereim a színészi pályán – még a rólam megjelent, különféle ügyeimről szóló, nem alaptalan pletykák ellenére is –, épp olyan mértékben üresedtem ki lelkileg. Fogalmam sem volt, mikor lesz ennek vége, és egyáltalán: mi lesz a vége.

Napról napra másokkal keveredtem ágyba, ahogy az előző éjszakán sem volt ez másként. Amikor a borotválkozást befejezve kiléptem a fürdőből, az ismeretlen már ébredezett. Hivatásos lehetett, mert egy összeget közölt csak velem. Kifizettem, sőt, még többet is kapott, bár nem érte meg az árát. Átnéztem rajta, amikor meztelenül bevonult mellettem oda, ahonnan én kijöttem. Felöltöztem, és otthagytam, nem érdekelt a továbbiakban.

Egyenesen a reptérre mentem. Tudtam, hogy két nap múlva lesz Kristen és Aaron esküvője, amire boldogan készült szerelmem is, és a barátaik. Valaha az én barátaim is voltak. Életemben még ilyen magányosnak nem éreztem magam. A családom is gyakrabban találkozott vele – és a gyerekekkel, persze főleg miattuk –, mint velem. Nem bántam, így legalább néha megtudtam, ha valamelyik szemem fénye beteg lett, az anyjuk ugyanis nem hívott engem fejvesztve, hogy baj van. Ott volt neki a vőlegénye.

Sokszor kérdeztem a sorstól, mivel érdemeltem ki ezt, és egyáltalán. Kiérdemeltem egyáltalán? Most is ezen töprengtem végig a repülőúton. San Antonióból utaztam éppen „haza”. Sok időm volt gondolkodni, de megártott: kezdett rajtam eluralkodni az őrület, amit nem akartam hagyni elterjedni magamban. Csak két dolog segített ilyenkor: a pia vagy a szex.

Az italt kerülnöm kellett, mert különben nem mehettem volna a kicsik közelébe. Maradt a másik lehetőség. Az egyik stewardesst tüntettem ki a figyelmemmel kerek tíz percen át a gép mosdójába zárkózva. Utána tudtam aludni egy kicsit.

A reptéren nem várt senki, pedig Lizzy megígérte, hogy kijön elém. Más választásom nem lévén fogtam egy taxit, és a házunkhoz vitettem magam. Odaérve viszont megdöbbentő dologgal kellett szembesülnöm.

A ház előtt rengeteg autó állt, és… orgonaszó csendült. Felismertem. Nászinduló…