22. fejezet (Kristen)
Amint Rob magamra hagyott, furcsán elbizonytalanodtam a döntéseimet illetően, majd ez ismét erősödött, azaz továbbra is a gyermekeimet tartottam fontosabbnak. Ekkor nyílt az ajtó, és szólongatni kezdtem a belépőt, hogy megtudjam, ki az. Lizzy vagy Vic? Nem válaszolt, de azt hallottam, ahogy leült mellém. Aztán megszólalt…
- Kérlek, ne ijedj meg, Kris! Tom vagyok.
…én pedig úgy éreztem, végem. Az összes vele kapcsolatos emlékem felsorakozott az agyamban. Nem ijedtem meg; páni rettegés lett rajtam úrrá.
- Menj innen – suttogtam, pedig kiáltani akartam. Ő pedig nem ment el.
- Segíteni jöttem – mondta helyette – Emilie-vel kapcsolatban.
Még fel sem fogtam a szavait, amikor egy konkrét megmentősereg toppant a szobába. Aaron rögtön gyilkolni vágyott, a férjem pedig megkérte Tomot, hogy legyen inkább valahol máshol.
Emilie-t említette – kúszott ekkor az agyamba.
- Hadd maradjon – szólaltam meg, bár kételkedtem benne, hogy hallották.
- Azt már nem! – mondta Rob mellettem hirtelen. Tom mellett.
- Segíteni jöttem – kezdte ő megint, de úgy tűnt, csak engem bírt meggyőzni.
- Előbb kibelezlek! – kontrázott rá Aaron, aki valamiért még mindig az ajtóban állt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem önszántából.
- Emilie miatt jött – kottyantottam el, de önkéntes testőreimet ez nem igazán érdekelte.
- Áruld már el, mégis hogy akarnál segíteni? – Rob a jelek szerint fogékonyabb volt a dologra, így Aaron is visszavett kicsit a lendületből. Legalábbis közelebb jött hozzám és megfogta a kezem. Nem tudtam, mit szól ehhez Rob, ő egyelőre Tomot faggatta tovább, én viszont megnyugodtam az érintéstől. – Ki vele! – parancsolta a férjem.
- Ügyvéd vagyok. Elfelejtettétek? – érkezett meg a megoldás.
- Én nem bízom ebben az alakban többé – morogta mellettem Aaron. Megszorítottam a kezét, így kérve rá némán, hogy lehetőleg fogja vissza magát.
Rob hallgatott. Úgy véltem, ő mutat némi hajlandóságot Tom ötlete iránt, de rám bízta a döntést.
- Hadd segítsen – határoztam.
Szerelmem és Aaron nem díjazták a választásomat, de kifogást sem emeltek ellene. Tom már többször hasznunkra volt, nemcsak a Dylan-dolog kapcsán, hanem akkor is, amikor a férjem egyik alkalmazottja szexuális zaklatással és bántalmazással vádolta őt. Szemernyi kétségem nem volt, hogy Emilie-t is végleg kiiktatja az életünkből.
Miután megköszönte a bizalmamat, elmeséltette velem, mi és hogyan történt, majd a még mindig tartó félelmem láttán úgy döntött, hogy Robot inkább máshol interjúvolja meg.
Mázsáktól könnyebbültem meg, amikor kiment. Aaron ekkor elengedte a kezem és Rob érintette meg az arcom.
- Minden rendben – mondtam neki, mielőtt megkérdezné.
- Szeretlek – suttogta a fülembe, majd szájon csókolt. Semmi más nem oszlathatta volna el így a félelmeimet. A külvilág is megszűnt néhány másodpercre. – Beszélek vele gyorsan, addig Aaron itt marad veled, jó? – kérdezte halkan, mikor elfogyott a levegőnk. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy márpedig létezik a külvilág. A közvetlen közelünkben és éppen most bántottam meg az érzelmeit, bár akaratlanul.
- Oké – feleltem a férjemnek, majd miután érezhetően nehéz szívvel kettesben hagyott bennünket, a nevén szólítottam, valamint arrafelé nyújtottam a kezem, amerre korábban volt.
- Itt vagyok – fogta meg rögtön, de rosszkedv villant a hangjában. Sejtettem, hogy miért, és már épp elkezdtem bocsánatot kérni, amikor váratlanul mosolygós hangon szólalt meg: – Nehogy elnézést kérj, amiért megcsókoltad a férjedet – hárított.
- De ez… neked… – Még mindig kellemetlenül éreztem magam.
- Nyugi, emiatt ne legyenek kellemetlen érzéseid – mondta erre ki pontosan azt, ahogyan éreztem magam! Egyből felkeltette a kíváncsiságomat, de még furcsábban folytatta: – Már egészen megszoktam az érzéseidet. Az nekem is jó, ha te boldog vagy.
Nem reagáltam rögtön, de azután is máshogy.
- Mit keresel te itt? Úgy értem… – Nem akartam megbántani, pedig örültem, hogy itt van.
- Tudom, hogy érted – felelte még mindig vidáman. – Nos, azért jöttem, mert… azt hallottam, vak szeretnél maradni.
- Mi? Ez baromság! – tiltakoztam rögtön. – Ki mondott neked ilyet?
- A férjed – árulta el. Hangosan szívtam magamba a levegőt, és benntartottam, abban reménykedve, hogy segít nem felidegesednem. – Ne haragudj rá ezért. – És megint! Honnan a fenéből tudja, mit érzek? Direkt nem mutatom ki pedig… Egyre hátborzongatóbb gondolatok kezdtek bennem megfogalmazódni, de rákérdezni nem mertem, hátha hülyének néz…
- Nem haragszom – motyogtam.
- Akkor jó – reagálta le, ezért aztán megkönnyebbültem. Mégsem lett belőle valami csoda folytán gondolatolvasó. Vagy inkább érzés-olvasó. Ez megnyugtató tudat volt. – Ami azt illeti, én a látásodra teszem le a voksom – mondta ekkor ki a véleményét a szívemet kínzó kérdéssel kapcsolatban. Azaz már nem kínzott, hisz döntöttem. Azt hiszem…
- Aaron…
- Gondold csak végig – kérte. – Mi van akkor, ha a babákat választod? Megnő az esélye, hogy többé nem látsz. Anélkül is imádni foglak, és a férjed is, meg mindenki, de… te… Én nem akarom, hogy többé ne láss. Tudod, milyen érzés, amikor valakinek a szemébe nézel? Most üresek a szemeid, mert nyilván csak sötétet látsz, de az olyankor… a tekinteted is beszél. Elmondja, mit érzel, mit gondolsz, még akkor is, ha ez néhányunknak gyötrelmeket okoz… Van akinek viszont épp ellenkezőleg. Érted? Csodálatos dolog ez, de ha ezt nem kapod vissza, akkor… - Felsóhajtott, én meg egyre dermedtebben ültem.
- Miről beszélsz? – kérdeztem rá, hisz valóban nem értettem.
- Arról, hogy válaszd a gyógyszereket – mormolta mellettem.
- Ezt értettem, de amit a nézésről…
- Azt hagyjuk, csak kicsúszott a számon – visszakozott máris, de még mindig a fülemben csengtek a szavai.
- Aaron…
- Kris, ne! Tudod, hogy mit érzek irántad, és most már azt is, én milyennek látlak, vagyis… a szemeidben mit látok, de kérlek, ne ragozzuk ezt!
- Miért vagy dühös? - csúszott ki a számon számomra is váratlanul, holott végig higgadt hangon szólt hozzám, még csak ingerültnek sem tűnt.
- Mit kérdeztél? – döbbent meg ráadásul.
- Dühös vagy, és… – Pislogni kezdtem, a mondat lényege elveszett a levegőben. Magamat láttam a kórházi ágyon.
- Mi történt? Mi van, Kris? Jól vagy? – kérdezte, és érzékeltem, hogy közelebb hajol, hirtelen közelebbről láttam magam, aztán… újra a feketeség.
- Nem – nyögtem. Újra pislogni kezdtem. Mi volt ez? Kétségbeejtően néztem ki! Képtelen lettem volna szavakba önteni, de mégis… – Aaron!
- Igen? – ijedezett.
- Ugye nem fehér hálóing van rajtam? – kérdeztem. Meghökkent ezen, legalábbis a lélegzete elakadt egy másodpercre. Meg is zavarodott, de nálam biztosan nem jobban.
- Nem, ez inkább…
- Barackszínű – szakítottam félbe.
- Igen, olyasmi, de ennek mi köze… – kezdte, aztán leesett neki. – Látsz?! – kérdezte döbbenten.
- Nem – ráztam meg a fejem –, csak egy pillanatra… – Egész testemben megborzongtam. Felé fordítottam a szemeimet. Az övéit nem kerestem, úgysem találtam volna, megint lekapcsolták a villanyomat. – Az mennyire hangzik hülyén, hogy a te szemeiddel láttam magam? – próbáltam összehozni neki egy vigyort, de ő nem nevetett ki ezért.
- Hogy micsoda? Elmagyaráznád ezt? – Megtettem.
- Itt láttam magam az ágyon, és… amikor közelebb hajoltál, közelebb láttam. Csináld megint! – parancsoltam rá, mielőtt reagálhatott volna. Szóban nem is tette, de amit kértem, azt talán igen, és… semmi. – Most nem működik, de az előbb… Mi volt ez? – kérdeztem, remélve, hogy valami fontos történt! És azt is, hogy majd ő elmondja, micsoda.
- Kris… beszélnem kell az orvosaiddal! – mormolta, de nem akartam, hogy elmenjen. Szorosan kapaszkodtam a kezébe, hogy megakadályozzam.
- Maradj itt, kérlek, ez… – Komolyan megijedtem. – Mi volt ez? – kérdeztem megint.
- Nyugodj meg, maradok – ült vissza mellém Aaron, ezúttal az ágy szélére. Az ujjait éreztem az arcomon, ekkor jöttem rá, hogy biztos sírok, bár nem tudtam, mikor kezdtem el könnyezni. – Kiderítjük, mi történt! – ígérte halkan, majd átkarolta a vállamat. Önkéntelenül is felé fordultam, és hozzábújtam, amennyire tudtam.
Újra megszállt valamiféle nyugalom, és ez jó volt. Tudtam, hogy rendbe jön minden. Ezt szóvá is tettem neki.
- Ha magamat láttam, akkor… mást is fogok, ugye? – Bíztam benne, hogy igent mond, de ő pesszimistább volt nálam.
- Akkor is szükség lenne a gyógyszerekre – jött megint elő a korábbi témával.
- De a lányok… – kampányoltam volna megint az igazam mellett, ám ekkor bevillant, hogy ma még nem is láttam a gyermekeimet. Aztán arra gondoltam, Rob nővérei biztos áthozták volna már őket, ha ébren volnának – arról tudtak, hogy én már nem alszom.
- A lányok egészségesek – érvelt ő is azzal, amivel a férjem.
- Miért nem értetek meg? – emeltem fel a fejem, de persze nem láttam őt. Azt meg nem akartam, hogy ő lássa a szemeim vörösét, így inkább lehunytam. Különben is élettelennek nevezte őket.
- Nézz rám – kérte mégis szinte suttogva. Ekkor eszméltem csak, milyen közel van hozzám. És ennek Rob nagyon nem örülne, ha látná. El akartam húzódni, de Aaron szorosan tartott. Önkéntelenül is kinyitottam a szemeimet. Feketeség villant elém, semmi egyéb. A leheletét viszont már a számon éreztem.
- Nem félsz – állapította meg. Valóban nem féltem. Csak kicsit zavarban éreztem magam.
- Nem – hagytam rá. – Mitől kéne félnem? – érdeklődtem rosszkedvűen.
- Attól, hogy megcsókollak – felelte. Tudtam, hogy csak tesztel. Emellett el akarja terelni a szót arról, amiről az előbb beszéltünk.
- Nem fogod megtenni – feleltem. Teljesen biztos voltam ebben.
- Nem – nevetett fel halkan. – De nem azért nem, mert te ezt mondod! – nyomott egy puszit a szám sarkába, majd kicsit távolabb húzódott, de még átölelt. – Szóval… gyógyszerek, igaz?
Még nem egészen fogtam fel, mi történik, de úgy éreztem, hogy…
- Igen – bólintottam. – Igen – ismételtem. Valami borzongás végigfutott rajtam, és újra a gyermekeimet kezdtem keresni. Hamarosan láthatom őket – villant belém. Ha a kezelés használ, nem kell többé sötétségben lennem, addig viszont... – Ki kell találni, hogyan lehetne etetni őket – motyogtam magam elé.
- Ezt is megoldjuk – mosolygott Aaron hangja még mindig. Közben elengedett, leszállt az ágyról, és ebben a pillanatban nyílt az ajtó.
(Rob)
Nem tetszett, hogy Tom csak úgy beállít jótékonykodni. Már megint. És már megint ő! Ehhez képest Kristen mégis akarta. Sem azt nem hagyta, hogy kidobjam, sem Aaronnak azt, hogy kitapossa belőle a szuszt. Mindkettőt szívesen végigéltem volna. Ehhez képest mindent elmondott neki a balesetéről – amiről tudomása volt –, és úgy tűnt, megbízik benne. Legalábbis ebben a tekintetben.
Nem volt más választásom, mint követni a példáját, de nem szerettem volna még jobban felidegesíteni kedvesemet, ezért terveztem máshova a Tommal folytatott kihallgatósdit. Meg magamat is kímélni akartam attól, hogy lássam, kedvesem hogyan kapaszkodik Aaron kezébe. És most mégis egyedül kellett hagynom őket. azaz kettesben.
Nem haboztam egy hosszú, szerelmes csókkal búcsúzni tőle erre a kis időre. Az újra legfőbb vetélytárssá előlépett Aaronnak meg végig kellett ezt néznie – csak reméltem, hogy rendesen padlóra küldi a dolog.
A miheztartás végett a tekintetemmel még figyelmeztettem őt, mielőtt rájuk csuktam az ajtót, aztán követtem Tomot a kórház előkertjébe. Rágyújtottunk.
- Nem szeretem a váratlan látogatásaidat – közöltem vele.
- Nem áshatnánk el a múltat? – felelt egy kérdéssel. – Ott segítelek benneteket, ahol tudlak, és nem hálátlanságot érzek mindezért, nehogy félreérts, csak… a megbocsátás hiányát.
- Szerinted bocsánatos bűn az, amit vele tettél? – néztem rá döbbenten. Tökéletesen előttem volt a kép, amikor Kristent megtaláltuk. A fürdőszobában zokogott, és több sebből vérzett. – Te nem láttad őt utána. Fogalmad sincs, min ment keresztül. Te élvezted, te rohadék!
Tom lehunyt szemmel tűrte a szavaimat, utána pedig nem erre reagált.
- Ahogy mondtam, segíteni jöttem. Elmondanád, hogy történt a baleset? Vagyis… amennyit te tudsz róla – pillantott rám kérdőn. Végigszívtam a cigimet, mielőtt belekezdtem. Onnan indítottam, hogy megismerkedtem Emilie-vel, egész addig a pontig, amikor Kristen lealázta őt a szállodában, Párizsban. – Tényleg nem húztad meg a csajt? – tette fel az egyetlen kérdést a sztori végén.
A tekintetemből kiolvashatta a választ, de hangosan, tagolva is az értésére adtam:
- Soha. Senkivel. Nem csalom meg a feleségemet.
- Oké – sóhajtott egy aprót. – Öhm… Bent nem említettem, de Emilie-től tudom, hogy mi ez az egész dolog… köztetek.
- Nincs köztünk semmi! – kiáltottam fel mérgemben. – És mi az, hogy tőle tudod? – dühöngtem.
- Megkeresett a menedzsere. Azaz… Itt, Londonban kerestek neki ügyvédet, mivel ide hozták, amint lecsukták, és engem találtak meg, de amikor megláttam, hogy ti vagytok a felperesek, egyértelművé vált, kinek az oldalán állok. Így meg nem védhetem.
Meglepett, hogy ezt tette, de ennyivel sem volt még lerendezve az a számla. Nagyon-nagyon sokkal tartozott a múltbéli cselekedetéért, ami az eddigiek ellenére is megfizethetetlennek tűnt. És nem pénzben mérve.
- Kösz – morogtam kedvetlenül. Valahol utáltam ezt az egészet, hogy örökösen Tom segít ki bennünket a bajból, de ügyvédként már előttem is jól szerepelt – többször –, így nem lehetett okom panaszra.
- Értesítelek, ha már tudok valamit, addig is… jobbulást Krisnek.
- Lehetőleg telefonon keress! – szóltam utána, mikor búcsút intett. – Nem szeretném, ha még egyszer betoppannál hozzánk váratlanul.
- Rendben – felelte könnyedén, majd ellépdelt a parkoló irányába.
Innen fel lehetett látni arra az ablakra, amely mögött szerelmem volt éppen… Aaronnal. Boldogtalanná tett a tudat, hogy talán máris… közösen éreznek. El akartam hessegetni ezt a rémképet a féltékenységemmel együtt, és a bejáratig visszasétáltomban elszívtam még egy szál cigit.
Kristen szobájáig igyekeztem tökéletesen lehiggasztani magam, és úgy éreztem, sikerült is, belépve viszont gyanús lett a csend. Aaron mosolyogva pillantott rám, és bólintott.
Kristen pedig csak a kezét nyújtotta.
- Rob? – szólított meg aztán. – Képzeld, mi történt! – És elmesélte, hogy látta saját magát. Aaronnak ez nem tetszett, és őszintén szólva nekem sem igazán. Magamhoz térni azonban nem volt időm, mert a gyermekeink is megérkeztek.
Lizzy a két kislányomat hozta be a karján, Vic pedig a fiamat. Ma még én sem láttam őket ébren, így kihasználtam azt, amikor elhaladtak előttem, és egy-egy puszival köszöntem mindegyik apróságnak, majd hagytam, hogy rögtön sírva fakadó anyukájukat vegyék körbe a nővéreim felügyelete alatt.
Mivel Aaron némán, zsebre dugott kézzel várakozott, mikor érek rá vele beszélni pár pillanatot, későbbre kellett halasztanom a családi idillt. Őt meg rögtön kirángatni abból a titkolatlanul szerelmes pillantásáradatból, amellyel Kristent bombázta. Még szerencse, hogy a feleségem nem látott ebből semmit. Reménykedtem benne, hogy nem is érzett.
A féltékenységem így is határtalan volt, de követtem őt a folyosóra, hogy közölje velem az ítéletet.
- A kezelést választotta – mondta egyszerűen, de nem dagadt a melle a büszkeségtől. Mégis elérte!
- Hogy csináltad? – kérdeztem összeszoruló torokkal. Örültem, mégis tudni szerettem volna, hogy legalább tisztában legyek vele, hogyan is működnek most ők egymással. Igyekeztem közben nem kívülállónak érezni magam.
Miután mindenféle válasz- és megoldás lehetőség felsorakozott az agyamban, Aaron mégis valami teljesen mást közölt.
- Először egy kicsit összezavartam. – Nem lettem boldogabb. Volt egy sejtésem, hogyan zavarta össze. Éreztem, hogy elsápadok.
- Hozzáértél? – sziszegtem. A haragomat nehezen bírtam fékezni.
- Nem egészen – felelte.
- Mi az, hogy nem egészen?! – csattantam fel, de aztán lehalkítottam a hangom, hogy ne hallatszódjon be.
- Nos, ő bújt hozzám, de…
- Micsoda?! – szakítottam félbe. Hajszál híja volt, hogy a torkának ugorjak… aztán felfogtam, mit mondott. – Micsoda? – kérdeztem halkabban, csalódottabban.
- Hozzám bújt – ismételte –, de semmi nem történt, mielőtt félreérted. Csak… ettől valahogy megnyugodott, és akkor egyszerűen feltettem neki a kérdést, hogy ugye a gyógyszereket választja-e. Kicsit zavarodottnak tűnt, de aztán rávágta az igent.
Szóval érintés. Érintéssel bír hatni rá – következtettem ki gyötrődve. A rohadt életbe…
A krimi nemrég megvolt az életemben. A thriller meg a horror is párszor. Most jön tehát a misztikus korszak – összegeztem magamban. „Megköszöntem” Aaronnak a „segítséget”, mire közölte, hogy ne aggódjak, nem áll szándékában még egyszer megérinteni.
- Azt ajánlom is – reagáltam le harciasan. – Nem fogod megkapni a feleségemet!
- Nem mondom, hogy nem is akarom, mert ez nem lenne igaz – túrt a hajába bánatosan. – De nem fogom, tudom jól. Még akkor is téged imádott, amikor hozzám simult – árulta el. Megint feldühödtem, de eszem ágában sem volt nekem is hozzásimulni némi megnyugvásért. Ehelyett…:
- Ha rajtam múlik, ez így is marad.
- Ha rajtam, akkor is. Összezavarnom sikerült, de kötve hiszem, hogy az érzelmeit is befolyásolni bírnám – nevetett fel hirtelen. – Ez itt a valóság, nem egy sci-fi.
Egy cseppet sem nyugtatott meg. Inkább elbúcsúzott azzal, hogy majd ő elmondja Iannek a jó hírt, de én menjek vissza Kristenhez, mert már hiányzom neki. Nem haboztam így cselekedni.
És tényleg: alighogy beléptem, a pici babáinkkal körbevett – és mostanra már átöltöztetett – kedvesem felém mosolygott, mintha látta volna, hogy én érkezem. A dolog csak ott hibádzott, hogy nem a szemeimbe nézett, csak valamerre felém. Rögtön odaléptem hozzájuk, és nem kevés kísérletezés árán sikerült, mint a négyüket átölelnem.
Egy futó, ám annál boldogabb csókot is váltottunk, majd a nővéreim segítségével összeszedtük magunkat, és hazaindultunk.
