27. fejezet

27. fejezet (Kristen)

Különösnek találtam ezt az egészet. Kételkedtem benne, hogy Aaron valóban érezné, amit érzek. Még azután is nehezen hittem el, hogy Rob megerősítette, tényleg így van.

Már a kórházbeli beszélgetésünkkor is furcsállottam, amiket Aaron mondott, de… Hogy érezné már, amit én? Ez lehetetlen.

Másnap reggel is még ezen gondolkodtam, míg a férjem aludt, de én kibújtam mellőle és áttapogatóztam a gyerekszobába. A lányok gügyögéséből ítélve ők is már ébren voltak. Nem sírtak sem ennivaló miatt, sem pedig azért, mert tele van a pelus, egyszerűen csak „beszélgettek”. Victor hangját nem hallottam, de a lélegzetét igen.

El sikerült jutnom a lányokig, akik megint egymás kezét fogták. Még erre a látványra is emlékeztem. Csodálatos volt! Rob viszont csak később láthatta, mert Aaron volt itt velem, amikor először megtörtént…

Ezzel már megint ő járkált a gondolataimban, pedig egy kis időre szerettem volna megfeledkezni róla. Nem akartam, hogy érezzen engem. Azt kívántam, bárcsak Robbal történt volna ez a csoda, nem pedig vele. Ám ez hiú ábránd volt. Bár álom lett volna akkor már az előző nap! Vagy inkább Párizs óta…

Dühös lettem és egy sóhajjal inkább befejeztem a lehetetlen, múltat megváltoztatni kívánó dolgok utáni vágyakozásomat, majd óvatosan a karjaimba vettem az egyik lányomat.

Puha illata segített rájönnöm, hogy Dorothy az. Lassan hátrálva eljutottam a széles fotelig, melynek egyik felébe belefektettem. Megismételtem ezt még egyszer, de Sophie-t már nem tettem le a karjaimból, miután Dorothy mellé ültem. Neki is jó illata volt, de mégis más… Mielőtt teljesen elállatiasultam volna a szimatolgatásuktól, tovább kezdtem töprengeni. Most a csöppségek apján.

Rob álmodott már egyszer borzalmasat, napokig frászban volt utána és azt leste, mikor kell megakadályoznia, hogy öngyilkos legyek. Ez az ideköltözésünk idején történt. Ma éjjel viszont rögtön rájöttem, mi okoz neki újabb tudatalatti szörnyűségeket. Attól fél, hogy most közelebb engedem magamhoz Aaront, őt meg elhagyom miatta, pedig ismerhetne már annyira, hogy tudja, ez mekkora baromság.

Egy ideje már bevallottam magamnak, hogy többet érzek Aaron iránt, mint barátságot, sőt, mint a legigazabb barátságot, de eszem ágában sem volt megcsalni vagy akár elhagyni érte azt a férfit, aki a szívemet birtokolja.

Amikor még adott volt az esély, hogy Rob – bármennyire is imádjon bennünket – mégis valahogy Emilie hatása alá kerül, egy kósza, őrült pillanat erejéig elgondolkodtam rajta, mihez kezdenék nélküle. Azon kívül, hogy belehalnék.

Nem szívesen ismertem be, hogy Aaront fogadnám el utána támaszomnak, mert bár fizikailag közel sem vonz úgy senki, mint Rob – akármilyen tagadhatatlanul jó pasi legyen is az illető –, ő az, aki majdnem annyira odavan a gyerekeimért, mint az apjuk. Mellette biztonságban lennénk mindannyian. Ha előbb találkoztam volna vele, mint a férjemmel, tán még esélyt is adtam volna neki, de így… Kizártnak tartottam a dolgot.

Aztán a gondolat elszállt, mára pedig Emilie is eltűnt az életünkből… Nem volt okom azon agyalni, mi lenne, ha Rob elhagyna minket. Azaz mégis. A látásom. Vagyis annak a hiánya. Megriadtam ettől, mert nem akartam, hogy elmenjen, ezzel szemben azt viszont akartam, hogy ne nézze és élje velem végig ezt az egészet.

Néha csak egyetlen pici hajszál választott el attól, hogy megint elküldjem. Persze nem gondolnám komolyan, és nagyon meg is bánnám utána – így megpróbáltam nem elszakítani azt a hajszálat –, de sokszor annyira kilátástalannak tűnt minden…

Féltem, hogy nekik lesz igazuk, és tényleg csak a kezelés segítene rendbe hozni a látásomat, de nem etethetném én a lányokat. Ezzel szemben láthatnám őt és a gyermekeinket, ha viszont nem csinálom, percről percre nő a kockázata, hogy sosem látok többé.

Ambivalens érzések kavarogtak bennem, és sokadjára elbizonytalanodtam. Ez szinte óránként történt, lassan, de biztosan őrölve fel az idegeimet.

Az sem segített, hogy most Aaron is beljebb került az életembe ezzel a… dologgal. Ez már túl kísérteties és misztikus volt ahhoz, hogy vállat vonva elmenjek mellette – holott ezt próbáltam érzékeltetni vele és a férjemmel is. Nem akartam megbántani a közönyömmel, de Robnak sem akartam fájdalmat okozni. Bőven elég lehetett neki az egyéb bajom meg az, hogy szinte egyedül maradt a gyerekekkel, nem kívántam tetőzni a gondjait.

Mire eldöntöttem magamban, hogy egyelőre nem is állok neki kideríteni, mi ez a dolog Aaron és köztem pontosan, Victor is ébredezni kezdett.

- Mami – szólított, mikor észrevette, hogy itt vagyok. Pontosan észleltem, honnan érkezik a hangja. Mosolyogva fordultam felé. A következő pislogás után pedig… tágra nyílt szemekkel meredtem felé. Láttam!

Felállt a kis rácsos ágyban, és felém nyújtotta apró karjait. Még egyet pislogtam, de ezt nem kellett volna tennem – mintha lehúzták volna a rolót. Megint csak a sötétet láttam. De az előbb… tisztán és élesen a fiam! Éppen úgy, mint a múltkor Melanie-t.

- Istenem… – suttogtam magam elé. Még nem egészen tértem magamhoz. Azt mégis észleltem, hogy valaki más is van a szobában. Reméltem, hogy szerelmem az, nem pedig valamelyik nővére. – Rob? – kérdeztem rá a jelenlétére. Hallottam, hogy közelebb lép, és egy kéz simult az arcomra, ahogy „felnéztem rá”.

- Most már hiszel nekem? – kérdezte helyette Aaron. Újra kihagyott a szívem egy ütemet.

- Miattad láttam őt? – döbbentem meg. – Tényleg csak… így fogok látni ezentúl? Csináld megint! – parancsoltam rá. A miérteket későbbre halasztottam.

- Nem hiszem, hogy menni fog, ha akarom… Eddig mindig véletlenül történt. Most épp a jó pillanatban ezek szerint – tétovázott, de magamon éreztem a pillantását.

- A lányokat is látni szeretném. Megtennéd, hogy megpróbálod…? Nézz rájuk véletlenül, csak egyetlen másodpercre!

Semmi nem történt. A picik viszont hangoskodni kezdtek.

- Mi folyik itt? – hallottam aztán a férjem nem túl szívélyes hangját az ajtó felől. Ezt követően pedig eltűnt a karjaimból Sophie.

- Engem a nővéred engedett be – felelte Aaron a kérdésére, így én is megtudhattam, hogy kerül ide, eddig nem gondolkodtam rajta.

Rögtön elmeséltem Robnak, mi történt, közben Dorothyt emeltem fel magam mellől, és a keblemre szorítottam. Éhes lehetett, mert elkezdett jó irányba tapogatózni. Aaron előtt mégsem szerettem volna megetetni.

- Kicsit korán jöttél. – Szerelmem hangjában remegett a feszültség, és ettől én is kicsit idegesebb lettem.

- Tíz óra múlt – feleselt a vendégünk. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, muszáj volt közbeszólnom, mielőtt elfajul.

- Rob, nyugi. Aaron kimennél? – osztogattam a parancsokat, és hál’ Istennek engedelmeskedtek. Legalábbis Aaron lépteit távolodni hallottam. A férjem viszont még morgott valamit, de nem értettem. – Láttam Victort! – csordult ki egy csepp könny a szemem sarkán, miközben már ki is oldoztam a köntösömet, hogy megetessem a piciket. Rob Sophie-t is visszarakta rám, miután a húga elhelyezkedett az egyik mellemen.

- Magadtól, vagy…?

- Aaron nézett rá, és csak egy pillanat volt az egész!

- Remek… – Ezt a morgást már teljesen jól hallottam, mert közelebb volt hozzám. – Leviszem Victort reggelizni – mondta még halkan, és ezúttal az ő távolodó lépteit hallottam.

Szerettem volna, ha kicsit jobban örül velem, de én így is két méterrel lebegtem a föld fölött… Láttam a fiamat!


(Rob)

Annyira tudtam, hogy ez lesz! Máris úgy tűnt, valóra válik az álmom. Kristen kezd rájönni, hogy Aaron milyen hasznos a számára. Én viszont… fölösleges – sajdult meg a szívem.

Bármennyire is sejtettem, hogy igenis fontos neki az, hogy osztozzak az örömében, most képtelen voltam rá. A feszültséget azonban nem rajta kívántam levezetni. Hanem inkább máson. Hamar leértem a földszintre, Victort is víve, hogy tényleg megreggeliztessem közben.

- Mi a francot képzelsz? – támadtam le Aaront, aki épp Sammel kávézott a konyhában. Közben próbáltam egyelőre higgadt maradni, mert a fiam a kezemben volt.

A hűtőhöz léptem, hogy elővegyek neki tejet – ő már nem az anyjáét fogyasztotta – meg némi kekszet a szekrényből. A pultra ültettem – ez már simán ment neki – és a kezébe adtam egy darab finomságot, hogy egyhelyben maradjon, míg tejet is töltök neki a cumisüvegbe. Ezalatt pedig vártam Aaron válaszát, de egész addig nem szólalt meg, míg rá nem néztem.

- Éreztem, hogy zaklatott valamiért és csak…

- Elég! – kiabáltam rá. A dühöm elszabadult, ő elhallgatott, Kathy meg döbbenten szemlélt minket.

- Mi folyik itt, fiúk? – kérdezte gyanútlanul.

- Amíg ti széttépitek egymást, addig őt fedezékbe viszem a potyogó húscafatok elől – bukkant fel Vic, aki a szótlanul kekszet rágcsáló fiamat a karjaiba véve kimenekítette őt a frontvonalról.

- Szóval? – jött képbe ismét Sam. Nem vele néztem farkasszemet éppen, úgyhogy nem hozzá intéztem a szavaimat.

- Nem akarom, hogy hívatlanul bejárkálj ide.

- Tudom, hogy mit érzel…

- Mi az, már engem is? – kötöttem bele megint. Ő zavartalanul folytatta.

- …de inkább most is vele kéne lenned ahelyett, hogy velem vitázol.

- Inkább veled vitázom, mint vele – köptem felé a szavakat.

Sam ekkor felállt – kettőnk közé, talán naivan azt hitte, meg tudná akadályozni, hogy egymásnak essünk –, és nyugodt hangon követelte, hogy azonnal mondjuk el, mi folyik itt. A valahai kedvenc kollégája összefoglalt neki egy vázlatot.

- Aha. – A szempillája nem rebbent a hallottaktól. – Oké. Ezt gyerekjáték megoldani – jelentette ki szinte rögtön. Mi meg kizökkentünk és már nem egymást figyeltük feszülten, hanem őt hitetlenkedve. – Tönkre akarod tenni Rob házasságát? – intézte a kérdést előbb az ex-társához.

- Nem – felelte az halkan, és újra rám nézett közben.

- Akkor csak szimplán le akarod nyúlni a nőjét?

- Nem!

- Akkor mit akarsz?

- Csak segíteni – morogta a kérdezett. Hitetlenkedő hangot hallattam, mire Sam felém fordult, de mielőtt engem is ízekre szedhetett volna, Aaron folytatta: – Az a baja, hogy még mindig szeretem Krist – bökött rám.

- Mintha én lennék ezért a hibás!

- Jó reggelt! Mi folyik itt? – toppant közénk a sógorom is, majd nem zavartatta magát és elsőként megcsókolta Samet. A pultnak dőlve vártam, hogy befejezzék. Aaron a konyha másik végében ugyanígy tett. – Hmm. Szóval?

Neki Sam mesélte el a sztorit, én meg kezdtem besokallni attól, hogy már mindenki tudja, kiért fog elhagyni a feleségem.

- Hiába próbáltam igazságot tenni köztük, nem ment – panaszkodott a jelenlevő egyetlen nő. Cam kicsit határozottabban kísérelte meg ugyanezt.

- A húgom azóta van beléd esve fülig, amióta ismer – nézett rám komolyan. – Eleinte nem értettem, miért, de… képes volt három gyereket szülni neked az a csaj, akiből sosem gondoltam volna, hogy családanya lesz. A karrierjét is csak úgy feladta, hogy itt élhessen veled a világ másik végén. És most mindezt feladná egy másik pasiért? Kizárt! Úgyhogy nyugi. Te meg ne epekedj érte feleslegesen – kapta meg Aaron is a magáét, bár ő nem lett úgy leosztva, mint én.

Feladtam a harcot ellenük, mert tudtam, úgysem értik meg, mi megy végbe bennem. Azt meg nem álltam neki magyarázni, hogy emiatt a vakságos-látásos dolog miatt igenis van okom attól félni, hogy Kristen „lecserél”. Kiváltképp a borzalmas álmom után…

Nem hagytam, hogy tovább idegesítsenek, inkább befogtam a számat, és visszamentem az emeletre. A nappali ajtaja előtt elhaladtomban láttam, hogy Vic az unokaöccsével játszik, aki pedig élvezi ezt, így nem vettem el tőle.

Szerelmemre a gyerekszobában találtam rá, de ekkor már nem a fotelben ültek.

- Hagyd, majd én! – léptem mögé. A pelenkázó asztalnál állt, és Dorothyt bontogatta ki épp a rugdalózójából, míg Sophie a kiságyban nézegette az egyik lábát.

- Meg tudom csinálni – erősködött. Már a nyelvemen volt, hogy nem, nem tudja, de visszanyeltem a szavaimat. Inkább a derekára raktam a kezem, közelebb léptem hozzá, és a válla fölött előrelesve néztem, hogyan csinálja. Egész ügyes volt. – Ideadnád a törlőkendőt? – kérdezte, mikor sikeresen levetkőztette a kicsit. – Elfelejtettem, hova raktuk… – tapogatózott körbe az asztalon.

- Itt van – fogtam meg a kezét, és a csuklójánál fogva odavezettem. Meg is ragadta, és teljesen jól letisztogatta a lányunkat. Utána ugyanígy a tiszta pelenkák helyét mutattam meg neki.

- Megy ez! – sóhajtott fel elégedetten. Igazat kellett neki adnom.

- Ügyes vagy – fordítottam magam felé, és megpusziltam. – De Sophie-t majd én tisztába teszem, oké?

- Jó – bólintott, majd visszafordult a már kész lánykánkhoz, és a karjaiba vette. Követtem, amíg odament vele a fotelig, de már le sem kellett ellenőriznie, tényleg nem ül-e mellé, annyira pontosan kiszámolta a lépéseket.

Mialatt Sophie-t vettem kezelésbe, azon csodálkoztam, hogyhogy máris ilyen könnyen megy ez neki. Persze, rá van kényszerülve – fojtottam el egy bánatosféle sóhajt, de már végeztem is közben a másik csöppséggel. Kristen karjaiban a kisebbik már szendergett, és Sophie-t sem kellett soká dajkálnom, hogy becsukja a szemecskéit.

- Elaludt? – suttogott kedvesem. Biztos az ölében fekvő babára célzott, aki nem gügyögött már, csak az anyukája köntösének övét markolászta álmában.

- El – feleltem.

Mindkettőjüket lefektettem a helyükre, ehhez viszont meg kellett fosztanom Kristent az övétől. Boldogan adta oda, így viszont szétnyílt rajta a köntös, és mivel nem viselt alatta semmit… egyből feltámadtak a vágyaim. Csakhogy vendégeink voltak… már megint. És nem is akármilyenek.

Összehúztam rajta a csábos, amúgy is alig takaró ruhadarabot, és magamhoz öleltem.

- Ne haragudj, hogy az előbb itt hagytalak – kértem bocsánatot, de csak egy enyhe fejrázással felelt.

- Megértem, hogy mi a bajod, de…

- Nem fogok akadékoskodni. Ha a segítségével láthatod a kicsiket, akkor csak szólnod kell, és áthívom. – Nehezen jöttek elő belőlem a szavak, de tudtam, hogy nem tehetek mást, ha meg akarom tartani őt.

Mindeközben meg majd reménykedem, hogy nem úgy fog történni minden, mint álmomban.

- Miért veszekedtetek? – kérdezte halkan kedvesem, ahelyett, hogy reagált volna az előző kijelentésemre.

- Ezt ne itt beszéljük meg, hadd aludjanak – karoltam át már csak fél kézzel, és a hálószobánk felé terelgettem. Ott az ágyra ültettem, amíg előveszek neki valami ruhát. Meg magamnak is. Ébredéskor csak egy farmert húztam fel.

- Szóval? – vette le magáról közben a köntösét Kristen. Felnyögtem, amikor megláttam, de legyűrtem a vágyaimat, és visszaerőszakoltam az agyamba, mivel kapcsolatban is kérdezi ezt.

- Semmin – feleltem. Fogalmam sem volt, honnan veszi, hogy veszekedtünk, de a következő szavai meghökkentettek. Pont, mint korábban, csak akkor a dühöm volt előtérben Aaron jelenléte miatt.

- Láttalak – suttogta, mire megálltam egy mozdulat közben.

- Mi? – néztem rá.

- A konyhában voltatok, igaz? – mosolyodott el. – Úgy hiányzik, hogy… – pityeredett el, és nem fejezte be a mondatot. Letérdeltem elé a szőnyegre, és megpróbálva figyelmen kívül hagyni a meztelenségét, magamhoz öleltem.

- Tényleg láttál? – kérdeztem. Aztán feleltem is magamnak: Aaron szemein keresztül biztos. Akárcsak álmomban. Kezdődik…

- Mérges voltál rá azt hiszem, de mintha csak az én szemembe néztél volna. Kathy is ott volt köztetek. Valamit mondott – sorolta el a történteket.

- Tényleg így történt, de nem veszekedtünk – igyekeztem megnyugtatni, majd kicsit távolabb húzódtam. – Bárcsak… – elharaptam a mondat végét, nem mervén olyasmit kívánni, amiről tudom, hogy esélytelen a megvalósulása.

- Bárcsak a te szemeiddel láthatnék – mondta ki mégis Kristen. – Sokszor a tükör elé állítanálak – mosolygott rám vidám-szomorkásan.

- Normálisan is látni fogsz! – győzködtem magam, és elsősorban őt. – Nem lesz rá szükséged – céloztam Aaronra, és a kettejük közti fura kapcsolatra.

- Tudom – simogatta meg az arcom. Megfogtam a kezét, és végigpuszilgattam az ujjait. A gyűrűjét is.

- Szeretlek – csókoltam meg aztán. A helyzet pikánsságából fakadóan még ennél is szívesebben döntöttem volna be az ágyba, hogy beteljesítsem, ami elindult bennem, de emlékeztem, hogy nem vagyunk totál egyedül, így kis időnyi élvezet után elhúzódtam.

Nem volt egyszerű feladat az, ami ezután következett. Kristen minden porcikámat vonzotta, csábította magához, ugyanis cselesen megjátszotta, hogy képtelen egyedül felöltözni. Velem húzatta magára az összes ruhadarabot, amit csak kigondolt mára, ezzel viszont alaposan próbára tette az akaraterőmet.

Főként a mosolya, amely ártatlannak tűnt, de én tudtam jól, micsoda őrjítő szenvedélyt rejt. Angyalinak látszott, mégis boszorkányos volt. A tízedik is. Számoltam, hányszor állapítja meg egy-egy darabról, hogy túl szűk, túl bő, vagy éppen szúrósabb anyagú.

Az elején még bevettem, az ötödiknél gyanakodni kezdtem, a tízedik sajnálkozó fintora után pedig szakadt a cérna. Szó szerint letéptem róla a pólót, a melltartójával együtt, őt meg az ágyra tepertem.

Szerelmem boldog kacaja sem volt képes csillapítani a legyőzöttségem miatti csalódottságomat. Teljesen elcsavarta a fejem.

- Direkt kínzol! – vetettem a szemére, miután egy füllesztő csók után hagytam levegőhöz jutni. De csupán ahhoz, mert le nem szálltam róla. Veszettül kívántam.

- Nem direkt – lihegte, majd elakadt a szava, mivel a bugyija is reccsenéssel adta a tudtára, hogy innen már nincs visszaút.

Ekkor kinyitotta a szemeit. Mintha egyenesen rám nézett volna. És a tekintete szerelmesen csillogott felém, magában hordozva a vágyat is. Végem volt.

Pár másodperc alatt kiszabadítottam magam a nadrágom fogságából, és a következő pillanatban életem oázisába nyomultam. Kristen felnyögött, mikor megérezte, hogy benne vagyok, aztán szorosan a csípőm köré kulcsolta a lábait. Ha ezzel meg akart állítani, hogy tovább kínozhasson, akkor alaposan melléfogott, ugyanis a teste túl perzselően ölelt magába.

Többet akartam. Szüntelenül játszottam a nyelvével, miközben mozogni kezdtem benne. Gyors, iszonyú kéjes lökésekkel repültünk a csúcsra, ahova megérkezve Kristen gyönyöre hangos sikollyal csalt fel engem is. Kifulladva öleltük egymást, csókjaink tovább záporoztak, ő még sokáig remegett.

- Ezért nem kérek bocsánatot – súgtam. Bár durvább voltam vele a szokottnál, ő provokálta ki tulajdonképpen.

- Nem is akarom – suttogta vissza, és hozzám hasonlóan nem sietett kibontakozni a szituációból.

A bátyja hangja rebbentett szét bennünket, amikor a hálószoba ajtaján túlról azt firtatta, láthatnak-e még ma bennünket, mire eszembe jutott, milyen sokakat várakoztatunk odalent. Köztük egy olyan valakit is, aki minden bizonnyal szinte átélte, amit a feleségemmel csináltam, vagyis amit okoztam neki.

Letörölhetetlen volt a vigyorom a továbbiak során, főleg mikor egy már valamivel gyorsabb öltözködést követően a földszintre leérve Aaron szenvedő képébe botlottam. Ekkor már a testvére is itt volt – kicsit kezdtem úgy érezni, túl sokan vagyunk a házban, de egyelőre majdnem mindeninek jó oka volt nálunk lebzselni, így nem raktam ki senkit. De azért azt már most tudtam, kivel fogom kezdeni.

Ian félrehívott egy pillanatra; azt hittem, a klubbal kapcsolatban, de az ő nyakában is Aaron feliratú transzparens lógott.

- Ne csináld ezt vele – kérte.

- Kivel és mit? – értetlenkedtem.

- Tudod jól. Ő tényleg csak segíteni akar. Soha egyetlen lépést sem tett, hogy tönkretegye azt, ami köztetek van, pedig számos alkalommal megtehette volna.

- Mi a garancia rá, hogy nem fog próbálkozni most? – szegeztem neki a kételyemet. Eddig valóban megúsztuk a komolyabb viszályt Aaron miatt, de nem hittem benne, hogy a jelen helyzetben is így marad ez.

- Az adott szava – felelte Ian röviden. Vettem egy mély lélegzetet, és inkább eltereltem a szót, de megígértem, hogy igyekszem majd visszább fogni magam. – Tom járt bent tegnap, és aláírtuk a szerződést. Már csak a te aláírásod hiányzik róla – vette a lapot, és válaszolt a tématerelő kérdésemre.

- Majd valamikor beugrom – ígértem meg, hogy nem maradok ki a „buliból”. Már mentem volna vissza a feleségemhez, akit innen egyre közelebb érzékeltem Aaronhoz, de Ian még visszatartott.

- Még mindig nem hajlik a kezelés felé?

- Nem – ráztam meg a fejem tehetetlenül. – Reménykedik.

- Úgy tűnik, te nem…

Nem igazán hibázott rá, azaz valójában nem gondolkodtam még el rajta, mi lesz, ha soha nem nyeri vissza a látását. Hogyan fogunk élni… hogy neveljük fel a gyerekeinket… Egy dologban voltam biztos: amíg szüksége van rám, addig mellette leszek.

Az elkövetkező napok során többször kellett önuralmat gyakorolnom, mint eddigi életem során összesen. És nem a szexszel kapcsolatosan, hanem azért, mert a félelmeim valóra válni látszottak. Aaron egyre több időt töltött nálunk, nekem meg nyelnem kellett. Minden egyes alkalommal sikerült valamit csinálniuk – a véletlenekben már nem hittem –, ami miatt Kristen láthatta a gyerekeket.

Egyszer borultam ki, de akkor nagyon: arra kérte a „szemét”, hogy nézzem rám, hátha úgy engem is láthat. Azonnal magukra hagytam őket a nappaliban, és a konyhából pár üveg sört elcsenve az emeletre mentem, hogy az erkélyen dühöngjem ki magam néhány doboz cigivel is megspékelve.

Egyetlen téren volt még mindig minden rendben köztünk, és ez az ágy volt. Az álmom ezen része szerencsére nem valósult meg, mert nem hogy el nem távolodtunk egymástól, csak még közelebb kerültünk azzal, hogy Kristen nem látott. Egyszer kipróbáltam, milyen lehet neki közben. Nagyon nehéz volt, de végig csukva tartottam a szemeimet. Illetve majdnem végig… A gyönyör hullámzásait az arcán igenis látni akartam. Csodálatos volt.

Egy dolognak örültem még: én érzékeltem, hogy Aaron szenved. Ez volt az egyetlen olyan ok, ami miatt örültem a jelenlétének nálunk azon kívül persze, hogy Kristen láthatta a gyermekeinket.

Most viszont elegem lett. Vagy csak féltem. Ezért nem mertem visszamenni a forgatásra sem, pedig már hívtak, hogy lassan el kéne kezdenünk a film újrakészítését az új színésznővel. Tudták, mi történt a feleségemmel, és mivel a korábban tervezett határidőt úgyis képtelenség lett volna tartani, adtak még egy kis – fogalmam sem volt, mennyi – időt nekem, amíg képes vagyok újra munkába állni. Egyelőre nem akartam órákra egyedül hagyni Kristent, bár sejtettem, hogy azért lenne társasága… Csak épp az illető személyének nem örültem volna túlzottan.

Cameron jött fel hozzám, de ő sem szolgált jó hírekkel. Már majdnem két hete voltak nálunk, és Samnek is lejárt a szabadsága, vissza kellett utazniuk az államokba.

- Mikor mentek? – kérdeztem, miután fáradtan bólintottam. Nem marasztalhattam őket, pedig némileg megkönnyítették a helyzetet, sokat segítettek a gyerekekkel kapcsolatban, ha a nővéreim épp nem értek rá.

- Még ma – döbbentett meg. – Azt hittem, Sam említette…

- Nem.

- Bocs. Négykor indul a gépünk – habozott ezután, de biztosítottam róla, hogy minden rendben lesz. Még azt is felajánlottam, hogy kiviszem őket a reptérre, addig is egy kicsit… elszabadulhatok itthonról.

Gondolkodnom kellett.

Cam is jó ötletnek tartotta, ha kiszellőztetem a fejem, de többször kihangsúlyozta, hogy nincs mitől tartanom, a húga úgyis engem szeret. Ő volt tán az egyetlen, aki legalább annyira ismerte Kristent, mint én, ezért megpróbáltam hinni neki.

Az ebédet még családi körben költöttük el – szigorúan a rokonaink jelenlétében –, utána nekiálltam hívogatni Lizzyt, Vicet, még a szüleimet is, hogy ki tudna átjönni pár órára, amíg elfuvarozom a sógoromékat a reptérre. Senki.

A szüleim elutaztak valahova pont ma reggel, és bár csak estig, a két időpont éppen ütötte egymást, a nővéreimnek szintén halaszthatatlan dolguk akadt… Későn szóltam mindenkinek. Jennyt sem akartam a lányával átrángatni, mert sajnos oltás után voltak, és Melissa belázasodott, mint ahogy az én gyermekeim is rendszerint.

Egyetlen ember maradt, akire bízhattam a családomat, amíg távol vagyok. A Caméknek tett ígéretemet ugyanis nem akartam megszegni – bár felajánlották, hogy majd taxiznak, de tartani akartam a szavam –, valamint arra a töprengésre és cseppnyi egyedüllétre is szükségem volt. Na meg ezáltal így kénytelen-kelletlen kísérletnek vethettem alá Kristent és Aaront is.

Őt hívtam át. Meglepődött, hogy szívességet kérek tőle, hisz az utóbbi hetek során nemigen álltam vele szóba, azt is csak szerelmem miatt. Tulajdonképpen nem sokban hasonlított az életünk az álmomra: nem hidegült el tőlem, én sem mentem vissza naphosszat forgatni… így most ezt a rövidke távollétet gondoltam egyfajta tesztnek.

- Sietek vissza – csókoltam meg Kristent búcsúzóul, majd hagytam, hogy a bátyja és Sam is hasonlóképp cselekedjenek. Addig is odaléptem Aaron mellé. – Vigyázz, mert tudni fogok róla, ha olyasmit teszel, ami nekem nem tetszene… – figyelmeztettem, de nem volt túl szívbajos.

- Ha ő kér rá, nem fogok nemet mondani – vágott vissza. Ránéztem, és veszekedés helyett ezúttal szótlanul jövendöltem meg számára a fájdalmas kínhalált, ha hozzá mer nyúlni a feleségemhez, de aztán mennünk kellett, hogy időben kiérjünk a Heathrow-ra.

Nem késtünk, simán felraktam őket a gépre, még egyszer végighallgattam előtte, hogy miért is ne tartsak Aarontól – még Sam is kezeskedett érte, sőt, mi több, állítólag ő is beszélt vele, és feleslegesen parázom –, aztán leléptek abban reménykedve, hogy hamarosan mi látogatjuk meg őket a másik kontinensen, és már egy látó Kristent viszek magammal. Nem tettem nekik rá elhamarkodott ígéretet, ugyanis fogalmam sem volt, mikor lesz erre lehetőségünk.

Hazafelé gyorsabban nyomtam a gázt, de inkább feszültség-levezetési céllal, nem azért, mert rohantam vissza az otthonomba. A múltkori tudatalatti borzalmak közül most az egyik jelenet lüktetett a fejemben, és… alig akartam elhinni, amikor hazaérve észrevettem, hogy a hátsó ajtó nyitva. A jó időre való tekintettel biztos kivitték a gyerekeket levegőzni – jutott eszembe, mégsem emiatt öntött el pánik.

Kristen kacagása törte meg a csendet – képtelen voltam hangosabban közlekedni, kíváncsi voltam rá, vajon azt találom-e odakint, mint álmomban. És igen. Nem akartam hinni a szemeimnek. Megálltam a nyitott ajtóban. Nem vettek még észre. A gyerekeim sem, akik az árnyékban levegőztek. A lányok aludtak, Victor meg egy plüsst cincált.

Ami a figyelmemet lekötötte, az mégis a tőlem kétméternyire ülő páros volt.

- Csukd be a szemed – fordult szerelmem Aaron felé, aki egész eddig őt figyelte.

- Miért? – kérdezte.

- Nem akarom látni magam – felelte Kristen. Még a fejét is lehajtotta, hogy elősegítse a kérését. Aaron viszont az álla alá nyúlva felemelte a fejét, és közelebb húzódott hozzá. Láttam, hogy behunyja a szemeit, de már túl közel voltak egymáshoz, hogy…

- Csukva vannak – suttogta. Kristen szája alig milliméterekre volt az övétől...