23. fejezet

23. fejezet (Kristen)

Lizzy és Vic segítettek hozni a gyerekeket, Rob pedig engem vezetett az autóig. A bejáratig toltak csak tolószékben. Szerelmem felvetette az ötletet, hogy otthonra is be kéne szerezni egyet, de ezen majdnem sikerült is összevesznünk. Vagyis nem ellenkezett, amikor határozott nemet feleltem, de azt a nemet mondtam én úgy majdnem, hogy tuti vita kerekedett volna belőle.

- Mi megyünk utánatok jó? – kérdezték a sógornőim, miután a piciket bepakolták az autónk hátsó üléseire rögzített gyerekülésekbe. Gondoltam, Rob rábólinthatott, mert nem hallottam a válaszát. Miután engem is becsatolt, rám csukta az ajtót, és beült a helyére, de nem indított rögtön.

- Mi az? – kérdeztem. Éreztem, hogy engem figyel.

- Jól vagy? – kérdezett vissza aggódóan. Pedig most kifejezetten jól voltam. Leszámítva, hogy nem látok – fintorodtam el magamban.

- Mondjuk – feleltem – szokom a helyzetet.

Férjem erre csak egy elfojtott sóhajt hallatott, majd beindította a motort. Ettől furcsa módon megijedtem, és arra felé nyúltam, amerre a kezét sejtettem. A sebváltón akadtam rá. Amint megérintettem, el is engedte azt, és összekulcsolta az ujjainkat. Ettől máris megnyugodtam.

Némán tettük meg az utat hazáig. Vicék már ott vártak ránk a ház előtt, és most is gondjaikba vették a srácokat. Én nem szálltam ki rögtön, amikor Rob kinyitotta mellettem az ajtót – az övemet ki tudtam csatolni –, majd kisegített, és gyorsan meg is kérdezte, minden rendben van-e.

- Szeretnék kérni egy… kettő szívességet – fordultam ekkor felé.

- Bármit, teljesítem! – ígérte felelőtlenül.

- Ne kérdezd meg többé, hogy vagyok, vagy minden rendben van-e – mondtam rögtön az elsőt. – Szólok, ha gond van, megígérem.

- Oké – egyezett bele rögtön. – Mi a másik?

Erőltettem a szemeimet, hogy lássam, annyira szerettem volna látni őt! De semmi… inkább lehunytam a szemeimet, úgy adtam meg a választ.

- Megcsókolnál, mielőtt bemegyünk és letámad a bátyám?

Rob elmosolyodott – ezt valahogy érzékeltem –, majd egy rövid persze, meg az arcom végigcirógatása után megcsókolt. Egyből megszállt a nyugalom. Érezni éreztem őt, ha nem is láttam, így a régihez megszokott hevességgel viszonoztam a csókját. Végül mégis Cam vetett véget a csodaszép pillanatnak.

- Már azt hittük, sosem jöttök! – rikkantott a bejárat felől, de még nem volt kedvem elengedni szerelmemet. Szorosan kapaszkodtam a nyakába. Ő sem sietett kibontakozni a karjaimból – hasonló szorosan ölelt ő is engem.

A testvérem viszont kitartóbbnak bizonyult, mint a türelmünk. Halk nyögéssel engedtem csak szabadon, és a férjem sem volt ezzel másként. Utána a derekamnál ölelve vezetett be a házba, illetve az az előtti háromfokos lépcső aljáig. Ott a karjaiba kapott, és így lépdelt velem felfelé. Ez az esküvőnkre emlékeztetett.

Önkéntelenül is elmosolyodtam, ránéztem, és… elakadt a lélegzetem.

Láttam őt úgy és akkor, mint az esküvőnkön!

Rob ebből semmit nem vett észre, és csak két pislogásnyi ideig tartott, de aztán újra mindent beborított a sötétség. Valami puhát éreztem magam alatt, mire kedvesem elárulta, hogy a nappaliba hozott egyelőre. Tehát a kanapén vagyok – konstatáltam. Hangokat hallottam magam körül – mindenkiét, akiről tudtam, hogy jelen van: a testvérem, Kathy, vagyis Sam, Lizzy, Vic és Rob. Meg természetesen a gyermekeink.

- Odaadhatom neked Victort, amíg rendbe rakjuk a lányokat? – kérdezte mellőlem Lizzy. Azonnal nyújtottam is a kezem a kisfiamért, aki mamázva bújt az ölembe, és a továbbiakban onnan szemlélte a házunkban zajló felfordulást. Én is szívesen nézelődtem volna…

Puszikkal halmoztam a kisherceg hajacskáját, melyet az apjától örökölt mind színben, mind erősségben, és elsuttogtam neki, mennyire szeretem. Nem felelt, de megfordult az ölemben, és szemből próbált meg átkarolni. Mindeközben hozzám bújt, amivel könnyeket csalt a szemembe. Nem akartam állandósult bőgőmasina lenni, így elpislogtam azokat, de máris ketten ugrottak oda hozzám, hogy mi a baj.

Ekkor lett elegem az egészből.

- Rob! – kiáltottam el magam. Szerelmem pillanatok alatt mellettem termett, de ő már tudta, hogy nem tanácsos ilyesmit kérdeznie.

- Igen?

- Felmehetnénk a hálóba? Csak a gyerekekkel – kértem, ráadásul feltételt szabva, de nem ellenkezett.

- Persze – mondta, majd el akarta venni tőlem Victort, de nem engedtem.

- Menni fog, tudom vinni. – Ebben biztos voltam, nem csak úgy mondtam.

Ennek ellenére átölelte a derekam, és míg a lányaink valahol étel után panaszkodtak – megismertem, hogy mikor mire áhítoznak a gügyögéssel vagy sírással –, az emeletre vezető lépcső felé irányított. Körülbelül sejtettem, mi merre található, és így együtt nem mentünk neki semminek.

Az emeletre vezető tíz lépcsőfokot pont elégszer tettem meg ahhoz, éjszaka a sötétben szaladva le némi ásványvízért, hogy most emlékezzem rá. Rob csodálkozott is, milyen „simán” közlekedem, de ez azért nem volt ilyen egyszerű. Felérve kicsit tanácstalanul fordultam felé, míg Victor az apjától kapott nyakláncommal játszott.

- Erre – húzott az egyik irányba. Számoltam a lépéseket, míg meg nem állt egy ajtó előtt – legalábbis úgy véltem, csak ezért állhatott meg –, aztán fordított rajtam egy kicsit, és bevezetett a szobánkba. Az ágy ötlépésnyire volt. Igyekeztem megjegyezni az ilyesmit.

Szinte elfáradtam, mire ide felértünk, de egyben bűntudatom is támadt.

- Megmondanád nekik, hogy most fáradt vagyok bájcsevegni? – kérdeztem szerelmemet, mert eszembe jutott, hogy nem éppen a legjobb háziasszony módjára viselkedtem az imént.

- Nem haragszanak – felelte Rob mellénk ülve. – Megértik, ebben biztos lehetsz – karolta át a vállamat. Ekkor másra kértem: hogy a lányainkat is hozza fel, de mielőbb végigmondhattam volna, megjelent velük Lizzy.

- Nem zavarok, már itt sem vagyok, csak gondoltam, őket is látni akarod… vagyis… – Lizzy érezhetően zavarba jött, és tudtam is, hogy miért.

- Semmi gond a látni szóval – próbáltam megnyugtatni. Rob közben kivette a kezemből Victort, én pedig feljebb húzódtam az ágyon, a támlának vetettem a hátam, és a lányokért nyújtottam a karjaimat.

Lizzy először Dorothyt adta oda – fogalmam sem volt, honnan tudom, hogy ő az, de amint rákérdeztem, csodálkozva jegyezte meg az apja, hogy tényleg ő az –, majd Sophie-t. Mindketten nyugodtan simultak a karjaimba. Lehunytam a szemeimet, így élő valójukban is előttem voltak a képzeletem segítségével.

Sógornőm még biztosított minket róla, hogy ha bármire szükségünk van, szóljunk, majd távozott.

- Sokkal jobb itt – jegyeztem meg. A fiúk hangját valahonnan az ágy végéből hallottam, bár az ölemben levő két apróság egymást túllicitálva igyekezett felkelteni a figyelmemet. Sikerült nekik… csak éppen nem láttam őket.

Még dél sem volt, mikor hazaértünk, így bőven volt időm a gyerekekkel lenni picit, de ez nagyban más volt, mintha látnám is őket. Sírva fakadtam, amikor pár óra múlva Dorothy a mellem felé kezdett tapogatózni, majd Sophie is követte a húga példáját.

Rob rögtön elvette tőlem őket, jobban mondva kicserélte a két babát Victorral, ő pedig kivitte a lányokat a szobából. Kisfiam lassan elszenderedett a karjaimban. Hiába múlt már el jócskán egyéves, a napi többszöri alvásra még neki is szüksége volt. Alighogy őt ringatva megnyugodtam – ami nem tarthatott túl sokáig –, visszatért Rob.

- A többiek – célzott itt a földszinti csődületre – vállalták, hogy vigyáznak rájuk – felelte aztán pontosabban a babákra vonatkozó kérdésemre… majd rövid habozás után folytatta: – Ian is megérkezett. Szeretne veled beszélni a kezelésről.

A megérkezésünk óta ezt a témát is átvettük, most mégis némileg elbizonytalanodtam. Vagyis megváltoztattam a döntésemet.

- Nem – mondtam. Ekkor szerelmem magához ölelt, áradt belőle a gondterheltség és megpróbált meggyőzni. Egy ideig hallgattam az érveit, de aztán rám telepedett egy olyan fajta ingerültség, amit nem tudtam kordában tartani. – Tudom, hogy kurva szar lesz velem együtt élned, amíg nem látok. De meg is kímélhetjük egymást és inkább menj el már most!

Fogalmam sem volt, mi mondatta velem ezeket, a könnyeim is rácáfoltak a szavaim értelmére, szívem szerint visszavontam volna, de… valamiért tényleg ezt akartam. Hogy ne kelljen végigasszisztálnia a kínlódásomat.

Rob érezhetően megdermedt mellettem. A szavak elhangoztak, én pedig vártam a hatást, miközben ebből semmit nem érzékelő, alvó fiunkat továbbra is magamhoz szorítottam.


(Rob)

Mintha lassú kínzás nélkül, gyorsan tépték volna ki a szívemet – ilyen hatással voltak rám Kristen szavai. Megértettem a kétségbeesését, a fájdalmát, hogy nem láthatja a gyermekeinket, de erre nem számítottam.

- Ne mondd ezt – kértem halkan, mire elismételte majdnem ugyanazt. – Kristen! – Szerelem túlságosan is eltökéltnek tűnt, és lassan engem is hatalmába kerített valamiféle pánik, amikor hirtelen mégis eszembe jutott valami. Illetve valaki. Nem győzködtem tovább, inkább úgy döntöttem, a végére járok ennek. – Felküldöm Iant. Ezt később még megbeszéljük – álltam fel az ágyról, kivettem kedvesem kezéből a fiunkat, majd őt először is a gyerekszobába vittem, hogy lefektessem, ha már úgyis elaludt. A nővéreim ugyanitt vigyázták a lányaink álmát.

Eddig bírtam visszatartani a dühömet. Illetve még egy kis ideig, míg a földszintre értem, és felküldtem Kristenhez Iant. Mást nem láttam a környéken, sem Cameront, sem Samet, de pillanatnyilag nem hiányoztak. Ezuztán estem csak neki a testvérét idekísérő Aaronnak.

- Te mi a francot művelsz? – közeledtem felé meglehetősen határozott szándékoktól vezérelten. Egyik sem a kedves, baráti kategóriába tartozott. De a hálásba sem.

- Miért? Mi történt? – tettetett értetlenkedést, miközben tétovázva, de mégis biztonságosabbnak vélve – jól! – elhátrált előlem. A nappali fala akadályozta meg a továbbhaladásban, de én nem álltam meg, amíg elé nem értem.

- Tudod jól, mi történt! Rávetted, hogy küldjön el engem! – vágtam hozzá a dühömet, egyelőre szavak formájában, de már a kezeim is ökölbe szorultak. Az sem érdekelt, hogy jobb trükkjei lehetnek bárkinél – a múltját tekintve legalábbis –, és könnyedén kivédené, ha meg akarnám ütni.

- Mi? Nem tettem ilyesmit! – tiltakozott döbbenten.

- Akkor miért mondta, hogy hagyjam el? – dühöngtem tovább, nem törődve vele, hogy Aaron őszintesége valódinak látszik. Különben is alig láttam a dühtől.

- Honnan tudhatnám? A gondolatait nem ismerem, csak… az érzéseit… – gondolkodott el egy pillanatra.

- Akkor mondd el nekem, mit érzett öt perce! – parancsoltam rá, és a tekintetemmel nem hagytam kétséget afelől, mi lesz, ha hazudni mer.

- Szomorú volt, és dühös – felelte. – Most is az. És elég határozottnak érzem… – morogta kelletlenül. Vagyis határozottan el akar küldeni – vontam le a következtetést. – De szeret téged – tette hozzá. Ez is őszinte mondatnak hangzott, mégsem igazán tudta vele eloszlatni a kétségeimet.

Lassan eltávolodtam Aarontól. A bárszekrényhez mentem, és töltöttem magamnak egy whiskyt. Próbáltam megnyugodni, és végiggondolni, mit tegyek. Mit tehetnék? Elmenni nem fogok – ebben biztos voltam. Kizárt, hogy elhagyjam, csak mert ő azt akarja, hogy ne nézzem végig, amíg rendbe jön.

Ekkor eszembe jutott valami.

- Bocs – kértem rögtön elnézést, amint tudatosult bennem ez a valami. Aaron csak érintéssel hat Kristenre, nem befolyásolhatta az érzéseit, és a döntéseit, vagyis… – Mi a fene ez köztetek? És miért? – motyogtam magam elé elgondolkodva.

- Nem tudom – felelte halkan, pedig nem tőle kérdeztem.

A szívem kettészakadt, már az előbb szerelem szavaitól is, de az én következőimtől szintúgy.

- Gyűlölöm a gondolatot, hogy megtedd… de felmennél hozzá megpróbálni újra rávenni a kezelésre? – kértem megint szívességet tőle néhány percnyi hallgatás után.

- Nem – jött a válasz szinte azonnal.

Aaron felé fordultam, és a dühöm csak egy hajszálnyival volt kisebb, mint az előbb.

- Miért nem? Miért változtatta meg egyáltalán a döntését? – követeltem válaszokat tőle.

- Nem tudom – vont vállat a kérdezett. A másikra nem volt ideje reagálni, mert megjelent a testvére, és egy pillanat alatt felmérte, hogy nem éppen egy kedélyes csevej közepébe csöppent.

- Nem akarja a gyógyszereket – közölte, amit én már tudtam. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd újabb pohár italt töltöttem magamnak. – A szoptatást választotta. Ezt holnaptól kezdheti el, addig még jobb, ha a babák tápszert kapnak – tette hozzá. – Mi történt? Reggel még úgy volt, hogy belevág a kezelésbe… – értetlenkedett.

Két mondatban összefoglaltam neki, hogy Aaron képessége Kristen felé csődöt mondott, vagyis nem bírta tartósan meggyőzni róla, mi lenne a legokosabb.

- Szóval ennyi. Reménykedünk benne, hogy nem marad örökre vak – fejeztem be a tények sorolását.

- Ő hisz benne, hogy újra látni fog – kotyogott közbe Aaron, de az ő véleményére voltam a legkevésbé kíváncsi. Ezt tudta, ennek ellenére folytatta. – Azt pedig bánja, amit neked mondott. Sír. Menj fel és vigasztald meg! – Rohadtul nem tetszett, hogy ő utasítgat engem a saját házamban, de tőlük el sem búcsúzva engedelmeskedtem.

Kristen az ágyon feküdt összegömbölyödve, meg sem rezzent, amikor benyitottam. Lassan közelítettem meg, és már pont arra gondoltam, hogy jeleznem kéne a kilétemet, amikor megszólalt.

- Sajnálom. – A hangja csak egy apró suttogás volt, de mindenféle érzelem sugárzott belőle. – Nem akarom, hogy elmenj, szeretlek, Rob.

- Én is szeretlek – ültem le mellé, és megérintettem a vállát, mire a keze felkúszott a mellkasomon, aztán a nyakamba kapaszkodva magához húzott.

Mellé feküdtem, és nyugalom szállt meg, hogy végre átölelhettem. Sokáig tartottam a karjaimban szótlanul, anélkül is megértettük egymást.

- Félek ettől a sötétségtől, de ma is láttalak – mondta aztán hirtelen.

- Mi? Mikor láttál? És hogyhogy…? – Képtelen voltam titkolni a döbbenetemet. Miért nem mondta ezt eddig vajon? Nem volt időm eltűnődni, megérkezett a válasz a kérdésemre.

- Nem most, azaz… Amikor behoztál a házba, az a kép villant belém, mikor az esküvőnk napján tetted ugyanezt. És reggel Aaron szemein át pedig magamat láttam… Menni fog, ez elmúlik majd, és akkor…

- Ha nem szeded be a gyógyszereket, akkor nem – vágtam közbe halkan.

- De igen, kérlek… hidd el.

- Szeretném, kicsim, de… Oké, legyen, ahogy te szeretnéd – hagytam rá végül vonakodva a végső döntést. Nagyon nem értettem vele egyet, de nemcsak nemet mondani voltam képtelen életem egyetlen és örök szerelmének, hanem erőszakkal bármire rávenni is.

- Holnaptól etetem a gyerekeket – jelentette ki, majd megköszönte. Nem volt mit, ezért ezt hárítottam. A csókját viszont már nem. Sőt, valójában én csókoltam meg őt, mikor a nyakamon éreztem az ajkait az állam felé haladva.

Majdnem egy napja nem tehettük ezt meg normálisan, és most is még némi kellemetlen érzésekkel tűzdelt volt a dolog, de legalább érezhettem, ízlelhettem őt! Kristennek sem volt kifogása ez ellen, mert minden mozdulatomat hevesen viszonozta, de lefogtam a kezeit, mikor az ingem alá akart férkőzni velük.

- Nem vagy éhes? – húzódtam távolabb. Eszembe jutott, hogy ma még nem evett semmit, pedig nem ártana neki, hogy erős legyen, ha ezentúl táplálni szeretné a piciket. Ezt közöltem is vele, mikor nem tűnt túl lelkesnek az evés kérdésében, de aztán igazat adott, és hagyta, hogy a földszintre vezessem.

Sokkal szívesebben maradtam volna vele kettesben, csak még azt nem tudtam, hogyan… féltem, hogy valamit rosszul csinálok, hisz ő most nem lát. Időt akartam nyerni ezzel a kajadologgal, bár e tekintetben is akadtak kétségeim, hogy fog-e menni neki…

Amint leértünk, feltűnt, hogy senki nincs sehol, aminek örültem is, meg nem is. Nem örültem, mert ha még itt lett volna, talán Aaron mégis tudott volna hatni rá valahogy… bár ezt az ötletet inkább gyorsan elvetettem, jobb úgy mindenkinek, ha nem megy Kristen közelébe. Valahol még meg is nyugtatott a dolog, hogy nem tudta tartósan befolyásolni kedvesem döntését, mert így attól sem kellett tartanom – annyira –, hogy magába bolondítja.

- Mit kérsz? – kérdeztem, miután szerelmemet az asztalhoz ültettem, és benéztem a hűtőbe. Ő vállat vont, de ekkor megjelent Sam, és már nyitotta is a sütőt. Onnan vett ki valamit, amit a mikróba dugott. Elfelejtettem, hogy ők is itt vannak, úgy eltűntek.

- Ez elég lesz kettőtöknek – mondta vidáman felém fordulva, majd Kristenre pillantott. – Ha gondoljátok, mi szívesen szállodába megyünk Cameronnal – kezdte tétován, de kedvesem közbevágott.

- Nem, maradjatok csak. Ha megfelel a vendégszoba…

- Köszönjük! Nem maradunk sokáig, vagyis… amíg szükséges lehet. Holnap utánanézek ennek az egész ügynek – mondta aztán valamikori testőrünk. Egyből eszembe jutott Tom.

- Szívem, még mindig azt akarod, hogy Tom képviseljen? – kérdeztem Kristent. Határozott igennel felelt, de mintha másfelé jártak volna a gondolatai. Reméltem, később kideríthetem, merre, addig is Samhez fordultam. – Azért rajta tartanád a szemed? – kértem, mire bólintott, majd közölte, hogy ő is lefekszik aludni, kissé megzavarta az időzóna-változás, akárcsak Camet, aki már egy órája alszik. Most nem is nagyon bántam, hogy nem kell velük foglalkoznom.

- Elment? – kérdezte kedvesem, miután Sam léptei elhalkultak.

- Igen. – Nem árulta el, miért kérdezte, de a kezét nyújtotta felém. Közelebb léptem és megfogtam.

- Szerintem nem fogok tudni még egyedül enni – nézett fel rám félénken. – Segítenél?

- Van egy olyan érzésem, hogy könnyebb dolgom lesz veled, mint Victorral – egyeztem bele mosolyogva. És ekkor… Végre az ő arcán is feltündökölt az, amit napok óta hiányoltam, de még most is megbabonázó hatással volt rám.

- Ígérem, hogy igyekezni fogok – felelte. Így is történt.

Az ölembe ültetve falatonként adagoltam a szájába az ételt – jobban mondva felváltva mindkettőnkébe –, amikor váratlanul megdermedt.

- Mi a baj? – kérdeztem rögtön, de máris megbántam; eszembe jutott, hogy megkért, ne tegyek ilyet. Szerencsére ő elfelejthette, mert nem szidott meg emiatt, ehelyett újból elmosolyodott, újból felizzítva a szívem.

- Emlékszel, amikor a régi lakásodban egyszer hasonlóan ettük a pizzát? – kérdezte. Nekem is beugrott az emlék, mint ahogy az összes többi momentum, mióta megismerkedtünk; az első pillantástól egészen mostanáig.

- Sosem felejtem el – feleltem, magamban hozzátéve, hogy azt sem, ami azután következett. Kristen hangosan tette meg róla az említést.

- És arra is, hogy utána mi történt?

Elakadt a lélegzetem, de nemcsak a szavaitól. Éppen a szemeimbe nézett, mintha nem véletlenül tenné. A régi szerelem sugárzott tőle felém.

Letettem a villát, és immár két kézzel öleltem át szerelmemet.

- Éhes vagy még? – kérdeztem vissza a választ mellőzve.

- Rád – suttogta. Végszónak tekintettem, és mivel Ian sem tiltotta meg kifejezetten, hogy tartózkodjunk az ilyesmitől, határozott céllal indultam el vele a karjaimban az emelet felé.

Mielőtt a hálóba léptünk volna, benyitottam a gyerekszobába, ahol a nővéreim még mindig bébiszitterkedtek. Lizzy odaintett nekünk, én pedig úgy döntöttem, majd másnap lesz bűntudatom amiatt, hogy ennyire kihasználom őket, de most szükségesnek éreztem, hogy azt tegyük Kristennel, amit a testünk és a szívünk diktál. Talán lelkileg helyrebillen kicsit a hangulata.

Ennek érdekében először is a fürdőbe mentem. A kád lassan telt volna meg, úgyhogy a zuhanyfülkét választottam. Mellette talpra állítottam szerelmemet, de ő még mindig ölelte a nyakam. Eltolni képtelen lettem volna, így viszont nem tudtam vetkőztetni. Amikor az ajkait megint a nyakamon éreztem, nem haboztam megcsókolni.

Szerelmem kezei végigfutottak a mellkasomon, és ő maga nyúlt a nadrágom derekához, hogy mielőbb megszabadítson a felesleges daraboktól. Ekkor már én is jobban hozzáfértem. Lassan, cirógatásokkal vegyítetten simogattam le róla a ruhákat, közben a szánk sem szakadt el egymástól, a szívem pedig egyre hevesebben vert érte. Már meztelen volt, amikor én is ledobtam a nadrágomat – csak addig nem jutott el –, majd vele együtt léptem a fülkébe.

Villámgyorsan beállítottam a megfelelő hőfokot, aztán ismét átöleltem.

- Rob – nyögte, mielőtt újra megcsókolhattam volna. - Még egy dologra szeretnélek megkérni – szólalt meg nyugodt, vagyis izgatott, de nem ideges hangon.

- Mire? – húztam végig a számat a nyakán, a fülébe súgva a kérdést.

- Ne kezelj úgy, mint egy vakot – suttogta ő is. Egy pici pillanatra megálltam, hisz szerintem nem kezeltem úgy, leszámítva az etetést, de az más volt.

- Én nem… – kezdtem volna magyarázkodni tőle kissé elhúzódva, de a számra tette az ujjait – egyből odatalált, mintha látta volna, pedig mégsem.

- Tudom – bólintott. – De majd most se, jó?

- Megígérem – fogadtam meg, és ezt követően direkt arra figyeltem oda, hogy úgy csókoljam meg megint, mintha minden rendben volna, ne pedig úgy, mintha ő nem látna közben, vagy más baja volna.

Kicsit felzaklatott, amikor a száját elhagyva lefelé haladva csókoltam végig a testét, és újabbnál újabb apró, lilás zúzódásokkal találkoztam, de az összes végigpuszilgatása közben szerelmem egyszer sem szisszent fel. Aztán már nem a sebeit puszilgattam, és felszisszent, sőt, fel is nyögött.

Az ujjaimmal a combjai között kalandoztam, mikor a vállamba markolva kérte, hogy ne kínozzam. Nem kínoztam tovább. Mélyen a testébe fúrtam az ujjaimat, nyelvemmel pedig a csiklóját kezdtem izgatni. A csempén visszhangzott kedvesem sikolya, mikor elérte a csúcsot. Ekkor valamivel finomabban simogattam újra minden eddiginél nedvesebb teste lány forróságát, miközben újra az ajkai felé haladtam. A mellbimbóit is elhalmoztam gyengédséggel, mielőtt ismét megcsókoltam volna, ő viszont határozottan nyúlt hozzám.

Elakadt a lélegzetem, és majdnem bele is fulladtam a gyönyörbe, amikor megmarkolta érte epedő férfiasságomat, hát még, amikor simogatni kezdett… Azt hittem, meggyulladok, de nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy hűvösebbre állítsam a ránk záporozó vizet. Csakis ahhoz volt elég a megmaradt önuralmam, hogy ne tegyem rögtön a magamévá a nőt, aki visszafojthatatlan nyögéseket csikart ki belőlem a keze mozdulataival, miközben a nyakam és a mellkasom csókolgatta, harapdálta.

Azt már nem vártam meg, hogy elém térdeljen, nem is bírtam volna ki, úgyhogy inkább magamhoz emeltem, és a saját hátamat továbbra is a fülke falának döntve húztam magamra. Kristen a nyakamba kapaszkodott, lábai szorosan ölelték a csípőmet, de mindezt korántsem éreztem annyira, olyan intenzíven forrónak, mint azt, ahogy és ahol magába fogadott.

- Szeretlek – súgta lehunyt szemmel, majd a számhoz közelített. Nem kellett segítenem neki, egyből megtalálta, és nyelvét az ajkaim közé fúrta. Visszacsókoltam, miközben egyszerre kezdtünk mozogni egyre fülledtebbé téve a helyzetet.

Az ajkai közé súgtam ugyanazt a vallomást, melyet ő tett nekem, és bár nem így, nem itt terveztem vele az első együttlétet, mikor ő éppen nem lát, már rég késő volt visszakoznom – a fenekénél fogva mozgattam magamon, és élvezettel haltam bele minden egyes kéjes, élvezettel teli sikolyába. A karmolások és harapások ösztönből keletkeztek a bőrömre, de egyiket sem bántam.

Szerelmem testének megremegésével egy időben éreztem magam is a mámor első szelét, mely csaknem ledöntött a lábamról, de vigyázni akartam rá, úgyhogy elsősorban az ő élvezetére koncentráltam. Amint ez bekövetkezett, Kristen halk sikolyától kísérten adtam át magam én is a végzetnek, boldogan és szerelmesen ölelve őt még ekkor is magamhoz.

Nem engedtem el még akkor sem, mikor a szívünk ritmusa helyreállt, és ő sem sietett szabadulni, de ekkor felvetettem az ötletet, mi lenne, ha a hálóban folytatnánk… vagy kezdenénk elölről. Nem tiltakozott, sőt, mosolyogva segített magunkat lemosdatni – már azzal újra felizgatott, ahogy tétova mozdulatokkal rajtam gyakorolta mindezt. Aztán észre is vette a hatást, és elpirult.

- Menjünk már ki innen – szűrte halkan a szavakat a fogai között, mire felnevettem, és utoljára még végigsimogattam a testét, mielőtt elzártam volna a vizet, és a fülkéből kilépve először a derekam köré tekertem egy törölközőt, majd őrá borítottam egy másikat, és belecsomagolva újra a karjaimba vettem, hogy meg se álljak vele a hálóig.

A folyosón összefutottunk Vickel, aki csak mosolygott, és ment tovább halkan a dolgára. Szerencsére Kristen nem vette észre őt, tuti nagyon zavarba jött volna. A lábammal rúgtam be magunk mögött az ajtót, majd az ágyra fektettem szerelmemet, és lassan oldoztam le róla a törölközőt, a maradék vízcseppeket a nyelvemmel itatva fel a testéről.

Már a hasa környékén jártam, amikor hirtelen megszűnt a zihálása, melyet a belső combjára rajzolt érintéseim váltottak ki belőle eddig, és megdöbbentett a szavaimmal.

- Engedj el – kérte. Nem fogtam igazán, de elhúzódtam, ő pedig felült. Megijesztett az, ahogyan maga elé bámult. A szemei ide-oda cikáztak. Rögtön tudtam, hogy baj van, csak még azt nem, hogy micsoda. Egy perccel később viszont már inkább nem akartam volna tudni. Kristen csupán egyetlen szót, vagyis nevet mondott, ami miatt így gondoltam. – Aaron…