21. fejezet

21. fejezet (Kristen)

Ahelyett, hogy a kulcs fordulását észleltem volna a zárban, az ajtó nyílását hallottam. Aztán egy pillanatnyi csönd.

- Mi történik, ki az? – kérdezgettem, mire léptek siettek felém.

- Hugi! Mi a fenét műveltél magaddal? – zárt a karjaiba valaki, aki huginak szólított.

- Cam? – döbbentem meg rögtön. – Mit keresel te itt?

- Nem egészen ilyen fogadtatást vártam a húgomtól – hallottam a megdöbbenését. Mielőtt gúnyosan mentegetőzni kezdhettem volna, folytatta: – Hát nem tudtad, hogyha a veséidet adod el, azért sokkal szebb summát kapsz. Miért a szemeidet áldoztad fel a szervdonorság oltárán? Ráadásul mind a kettőt? És élve?

Ha most láttam volna, biztos, hogy kettéharapom a bátyám torkát. Reméltem, hogy a férjem megteszi helyettem.

- Most állítsd le magad. – Megtette. Egyelőre verbálisan és higgadtan.

- Szerintem is, Cam. Viselkedj! – szólalt meg egy női hang is ekkor.

- Kathy? – hunyorogtam felé, amint felismertem, de persze nem láttam, csak hallottam, hogy elmosolyodik.

- Mostanában már inkább Sam, de… igen, én vagyok – lépett is közelebb, majd megszorította valaki a kezem. Ő lehetett, mert nem volt ismerős az érintése. – Nick… azaz Aaron mondta, hogy itt találunk benneteket. Azt is elmesélte röviden, hogy mi történt veled. Van pár régi ismerősöm. Nem fogja magát kidumálni, aki ezt tette veled – biztosított róla.

Megköszöntem, és tényleg hálás voltam. Nem mindig voltam túl kedves vele, ő most mégis – már megint – segíteni akart. Mérget mertem volna venni rá, hogy fog is, Emilie pedig elbúcsúzhat a napfénytől.

Cameron ezután elmondta, hogy spontán nyaralásnak szánták a látogatásukat, nem sejtették, hogy ez a helyzet várja itt őket, de ha már így alakult, szívesen segítenek bármiben. Rob felajánlotta nekik, hogy nálunk maradhatnak, másnap úgyis mi is hazamegyünk – ennek megörültem, már alig vártam! –, addig is vigyázzanak a házra. Ezt követően az én fáradtságomra hivatkozva viszonylag hamar lerázta őket, és végre ránk zárta az ajtót.

- Jól vagy? – kérdezte visszafekve mellém, de még válaszolni sem volt időm, amikor Ian kopogott be, hogy kontrollra jött. – Ilyen nincs – morogta szerelmem, de engedelmesen beeresztette az „orvosomat”.

- Hogy vagy? – kérdezte majdnem ugyanazt tőlem Ian is, majd miután közöltem, mennyire pompásan, mindenféle szemgyakorlatokat kellett végeznem – nézzek jobbra, balra, fel-le, megnézte a sebemet is, végül arról faggatott, mim fáj.

- Semmim – adtam meg neki a rövid és tömör választ, de kételkedett.

- Sem a fejed, sem a szemeit?

- Sehol – sóhajtottam. – Csak nem látok – tettem hozzá megint lelombozódva, mielőtt megkérdi, hogy érzékelek-e már esetleg fényeket, árnyakat.

- Fogsz – biztatott, majd közölte, hogy ma már nem akar zaklatni bennünket, de úgy hallotta, hogy a gyermekeink kicsit nehezen – jobban mondva hangosan – viselik azt, hogy nélkülözniük kell minket. Egyből eszembe jutottak a lányok, és egy kérdés:

- Mikor szoptathatok újra?

Ian még nem ment ki, számoltam a lépéseit az ajtóig, így utolérte a kérdésem, de nem felelt azonnal. Már épp meg akartam kérdezni Robot, hogy jól érzékeltem-e, itt van-e még, amikor megszólalt.

- Amíg a szemedre szedsz gyógyszert, addig nem tanácsos – közölte az ítéletet.

- És meddig kell szednem őket? Mire jók egyáltalán?

- Segítenek a vérrög felszívódásában – válaszolt a második kérdésemre. Újra feltettem az elsőt. Rob ujjai szorosabban fogták a kezem, miután azt is meghallottam. – Néhány hétig körülbelül.

- Mi? Hetekig nem szoptathatom őket? – Nem kaptam levegőt ettől. – De most volna rá szükségük, olyan picik – szöktek könnyek a szemembe. Ezt nem szerettem, ilyenkor jobban égtek, és tudtam, hogy a fejem is meg fog fájdulni, de elsősorban a lányaimra gondoltam.

- Muszáj lesz vagy más anya tejére szoktatni őket, vagy… tápszerre. Mielőbb. Sajnálom – mondta halkan Ian.

- Nem! – tiltakoztam. – Én fogom etetni őket. Majd… nem szedem a gyógyszert, csak ha ők már elég fejlettek a másféle táplálékhoz… – próbáltam megoldást keresni, de ekkor hirtelen csönd vett körbe. Még a légzésüket sem hallottam, kizárólag a saját tüdőm zihálását, aztán ismét Ian hangja szállt felém.

- Ha nem kezded el időben, vagyis már most a kezelést, akkor annak végzetes következménye lehet.

- Vagyis? Örökre megvakulok? – tippeltem, és telibe találtam.

- Ezt még átgondoljuk – szólalt meg a férjem mellettem.

- Lehetséges – felelte Ian nekem.

- Akkor is én akarom etetni őket – ragaszkodtam a döntésemhez. Méghogy valaki más, vagy tápszer… kizárt!

- Szívem, aludjunk erre egyet, jó? Kérlek – simogatta meg Rob az arcom. Valahol tudtam, hogy én már döntöttem, de rábólintottam, csakhogy ő megnyugodjon.

- Ne hamarkodd el – tanácsolta Ian is. – Holnap jön a szakember, várjuk meg, hogy ő mit mond.

Ez korrekt ajánlatnak hangzott, úgyhogy még egyszer bólintottam, a szívem mélyén mégis éreztem, hogy kockáztatni fogok. A gyermekeim mindenekelőtt – ez a tűz lobogott bennem. Másmilyen mostanra kevésbé, legalábbis mikor Ian magunkra hagyott bennünket, nem vágytam már úgy a férjem ölelésére.

- Látni akarom őket! – mondtam neki. Majd keserűen felnevettem. – Vagyis találkozni velük. Átmehetnénk hozzájuk? – fordultam Rob felé, aki nem utasította ezt vissza. Most már infúzióm sem volt, ami visszatartson, és úgy éreztem, megőrülök, ha még sokáig kell egyhelyben feküdnöm. A gyerekeimet akartam.

- Oké, gyere, segítek – nyúlt a kezem után. Felülni még sikerült, de a felállással gondjaim voltak. Aztán rájöttem, mi zavart meg: az, hogy nyitva vannak a szemeim. Önkéntelenül is kerestem vele tudat alatt a tájékozódási pontot, ami viszont nem volt. Behunytam hát őket, és a férjem kezébe kapaszkodva elindultam.

Nem vezetett neki semminek, de érzékeltem, hogy kiérünk a szobából valami folyosószerűre, majd egy másik helyiségbe. Rögtön meghallottam a picik gőgicsélését, és mosolyra húzódott a szám. A könnyeim is ismét csorogni kezdtek – ha érdekelt volna, elcsodálkozom, honnan jön belőlem ennyi… még életemben nem sírtam ilyen sokat, mint a baleset óta.

Lizzy és Vic hangját hallottam, mikor beljebb léptem. Rob egy ágyszerűhöz vezetett, én pedig a karjaimat kinyújtva kértem a babáimat. Mindkettőt megkaptam. Ekkor már végképp képtelen voltam visszatartani a könnyeimet.


(Rob)

Összeszorult a torkom, amikor láttam, hogyan öleli magához szerelmem a kislányokat. Ők nem fogták fel nyilván, hogy mi történik velük, velünk, mégis rendesen viselkedtek, nyugodtan tűrték, hogy az anyukájuk kizokogja magát közöttük.

Azután jött a baj: Dorothy Kristen mellei felé tapogatózott. Ő pedig bepánikolt.

- Nem lehet, még nem, kicsim, de nemsokára! – suttogta. Ekkor a pici rázendített, mire a nővére is. A biztonság kedvéért egyenként elvettem róla a piciket, és Victort adtam oda neki a helyükre. Ő már nem volt annyira tejfüggő. – Látod? – fordult arra Kristen, amerre engem sejtett. Nem nézett rám, csak próbált. Láttam. Tudtam, mit akar mondani.

- Nem tudom – nyögtem. A nővéreim nem értettek semmit, de nem is most akartam nekik elmondani, mi a helyzet. Egy pillantással jeleztem nekik, hogy később majd be lesznek avatva. Nem is álltak neki kérdezősködni szerencsére. – Várjunk még – ültem le kedvesem mellé. Most az én karjaimban voltak a lányok, rajta pedig a fiunk helyezkedett el. Ő már félig aludt.

- Ők is akarják – motyogta a fejét újra felénk fordítva. Az egyik kezét kinyújtva összeszámlálta a nálam levő négy lábacskát, majd a királylánykák kezecskéit vette számba. – Mit csináljak? – motyogta aztán.

Nem tudtam neki mit felelni. Reméltem, hogy másnap majd mond valami biztatót az a csodadoki, és van valami lehetőség rá, hogy minden rendben legyen – az etetést tekintve is, és Kristen látásával kapcsolatban is. Legalább addig türelemre intettem őt. Addig hajlandó volt várni. Szívem szerint rábeszéltem volna az orvost, hogy azt mondja, amit én akarok, csakhogy én sem tudtam dönteni.

Azt biztosra vettem, hogy a lányok dolgát máshogy is meg tudnánk oldani, de hogy Kristennek ezt esetleg végig kelljen néznie… Ha egy idegen valaki kezdi etetni őket, ő pedig hamarabb visszanyeri a látását a vártnál… Vagy ha ő táplálja őket továbbra is, de a kezelés hiánya miatt nem láthat többé… soha. Fogalmam sem volt, mi volna a helyes döntés.

A nővéreim segítségével mindenesetre sikerült most úgy intéznünk, hogy cumisüvegből bár, de a még így is büszke anyuka etethesse őket, Victort pedig addig én ringattam álomba némi dudorászás kíséretében – ami látszólag megnyugtatta szerelmemet, meg persze a lányokat is.

Már éjfélre járt, amikor visszakísértem Kristent a szobájába, ahol legnagyobb megdöbbenésemre kicserélték az ágyát egy szélesebbre, amelyen ketten is kényelmesen elférünk. Nem voltam benne biztos, de sejtettem, hogy Iannek köszönhetjük a figyelmességet.

Azonnal magunkra zártam az ajtót, bár kételkedtem benne, hogy még mindig olyan hangulatban lenne, mint este volt. És nem tévedtem. Simán – szorosan – hozzám bújt, de nem próbált meg ismét elcsábítani. Én sem erőltettem.

- Félek – suttogta egyszer csak. Tudtam, hogy mitől, mégis megkérdeztem. – Nem akarom, hogy más nevelje őket. én hordtam őket magamban kilenc hónapig. Tőlem függtek. És utána is. Ha most… elveszítem őket, akkor…

- Nem veszíted el őket – szakítottam félbe. – Ők a mi kislányaink. Senki nem veszi el őket! – Ezt meg is ígértem, hogy nem hagyom, de teljesen nem nyugodott meg.

- Akkor már inkább a látásom, mint ők – mondta, majd a teste megrázkódott a karjaim között.

- Meglátjuk, hogy holnap mit mond a doki, rendben? Addig ne essünk kétségbe – halmoztam el puszikkal az arcát. Bólintott, de éreztem rajta, hogy még nem higgadt le teljesen. Éreztem… ekkor eszembe jutott, hogy valószínűleg Aaron is érzi. Nem lettem ettől boldogabb.

Megpróbáltam nem gondolni az ismét vetélytárssá alakult ismerősünkre, és Krist is álomba cirógattam. Csak akkor engedélyeztem magamnak némi pihenést, mikor már egyenletesen lélegzett a karjaimban.

Éjjel váratlanul arra ébredtem, hogy egyedül vagyok az ágyban. Felültem, és ijedten néztem körül. Kristen az ablaknál állt, és mintha kifelé nézett volna. A nevén szólítottam, de nem reagált. Odaléptem mögé, és a vállára tettem a kezem. Ekkor rezzent csak össze.

- Mit csinálsz itt?

- Hol? – kérdezett vissza.

- Az ablaknál – fordítottam magam felé. A szemeit lehunyta, meg sem próbálta kinyitni. – Minden rendben?

- Igen – felelte, majd kinyújtotta a kezét. A hasamnál érintett meg, majd a derekamat átölelve lépett közelebb. A karjaimba zártam.

- Mi ébresztett fel? – kérdeztem.

- Nem tudom – sóhajtotta. – Olyan… furcsán érzem magam.

- Rosszul vagy? – tartottam kicsit távolabb. Sápadnak tűnt, de a holdfény miatt is lehetett az.

- Nem, de… mintha… láttam volna valamit – mondta, de aztán felnevetett. – Biztos csak egy álom volt. Álmomban még talán látok. Álmomban téged is láthatlak – nézett fel rám immár nyitott szemhéjakkal. Már fehéredtek a szemei, nem volt olyan vörös, mint korábban, de nem fókuszált, még nem látott engem.

- Mit láttál? – kérdeztem.

- Nem tudom – kezdett pislogni. Megint az ablak felé fordult, és a kezét kinyújtva meg is érintette. – Hogy kerülök ide?

- Arra ébredtem, hogy nem vagy mellettem. Valahogy idejöttél – feleltem, bár én sem értettem.

Egy pár pillanatig úgy nézett kifelé, mintha látná odakint a kertet, a parkolót balra, és a Holdat, de aztán megkért, hogy kísérjem el a fürdőbe. Megtettem. Itt volt az is a szoba túlsó sarkában. Bent körbevezettem, mit hol talál, majd megkért, hogy hagyjam egyedül. Nem szívesen, de megtettem. Az ajtó előtt vártam, hogy újra szóljon, de nem tette. Sokáig. Túl sokáig. Benyitottam, de nem volt miért aggódnom.

Vagy mégis… Kristen a mosdóra támaszkodva állt, és csak pislogott maga elé.

- Minden oké? – léptem hozzá közelebb. Megint megismétlődött az, ami az ablak előtt. összerezzent, és mintha most révedne fel valamiből.

- Láttam a balesetet – suttogta.

- Mit?

- Nem aludtam, vagy csak félig – árulta el. – Kisodródtam, át a szalagkorláton, és… be a fák közé. Aztán elájultam és vége.

Mindezt olyan egyszerűen mondta el, mintha csak egy bevásárló listát sorolna. Emiatt kezdtem még jobban aggódni érte. Kézen fogva visszakísértem az ágyig, de nem bújt hozzám, ahogy vártam. Hanyatt feküdt, és a plafonra bámult. Vagy valahova… Mellé könyökölve a hasán nyugvó kezeire fektettem a tenyerem.

- Másra is emlékszel?

- Valaki jött… hogy kihúzzon a roncsokból. De csak egy pillanatig lehettem magamnál, aztán megint semmi. Őt már nem láttam. Talán Aaron volt. Azt mondtátok, ő hozott ide – fordult felém. Nem volt kedvem róla beszélgetni, de muszájnak tűnt.

- Igen, ő volt.

- Mit keresett ott? – kérdezte. – Azt a mesét nem veszem be, hogy véletlen volt. Követett talán? Miért?

- Nem tudom – hazudtam. Képtelen voltam elárulni neki.

- Mindegy – törődött is bele rögtön. Aztán felsóhajtott, és megnedvesítette az ajkait. – Rob…

- Tessék – suttogtam olyan halkan, ahogy ő a nevemet az imént.

- Megcsókolnál?

Elmosolyodva tettem eleget a kérésének. Próbáltam nem számítani többre, nem akarni őt még jobban, ezért óvatosan érintettem csak az ajkait. Az egyik keze ekkor felkúszott a karomon a nyakamig, a tarkómra simult, és a hajamba túrva húzott magához közelebb.

- Szeretlek – súgta, amikor egy rövid, ám annál szerelmesebb csók után elengedtük egymást. Viszonoztam a vallomását, majd boldogan szorítottam magamhoz, amikor a karjaimba bújt.

Az éjszaka során nem riadtam több furcsaságra, reggel is csak arra, hogy valaki be szeretne jönni. Kristen még aludt. Óvatosan bújtam ki az öleléséből, és az ajtóhoz osontam. Ian volt.

- Még nem kelt fel – léptem ki hozzá.

- Semmi baj, csak szólni akartam, hogy az orvos egy óra múlva érkezik – közölte, de látszott, hogy még valamit szeretne mondani.

- Ki vele! – kértem, mire meglepődött egy kicsit, de aztán egy halk sóhaj kíséretében odébb lépdelt. Követtem.

- Nem fogsz örülni – morogta. Ennyiből is megsejtettem, hogy a testvéréről lesz szó. – De mégis van egy ötletem, ami talán… segít majd meghozni neki a helyes döntést.

- Mi az? – kérdeztem rá mindenre felkészülve. Majdnem mindenre…

- Ha ez a dolog fordítva is működik köztük, és most nem arra gondolok, hogy Kris is érzi, amit Aaron, hanem… ha Aaron tudja esetleg… ez hülyén hangzik, de ha képes befolyásolni valahogy, hogyan érezzen, vagy hogyan döntsön a gyógyszereket és a szoptatást illetően, akkor én megpróbálnám rávetetni vele, hogy a kezelést válassza. – Vettem egy mély lélegzetet, de válaszolni még képtelen voltam. Igaza volt. Tényleg nem örültem az ötletének. – A lányaitok erősek és egészségesek. Akkor is azok lesznek, ha nem ő eteti őket, de konzultáltam pár másik szakemberrel még az éjszaka során, és a röntgenfelvételek alapján tanácsos volna nem félbehagyni a kezelést, sőt, lézert is kipróbálhatnánk, hogy gyorsítsuk a vérrög eloszlatását, de emellett is szednie kell majd a gyógyszereket… még egy jó ideig.

- Akkor el kéne neki mondani, hogy…

- Nem feltétlenül. Nem muszáj tudnia róla – felelte. Tanácstalanul néztem rá. Fogalmam sem volt, mi lenne a helyes.

- Rob! – hallottam meg ekkor Kristen hangját a szobából. Egyből odasiettem.

- Végiggondolom – pillantottam még Ian felé, aki bólintott. Ezután rögtön bementem szerelmemhez, aki már fel is ült.

- Hol vagy? – suttogta.

- Itt vagyok – ültem le mellé. Megfogtam a kezét, hogy érezze.

- Fáj a fejem – motyogta, de elutasította, amikor hívni akartam egy nővért vagy valakit, hogy adjon neki fájdalomcsillapítót.

- Látni akarom a… gyerekeket. – Tudtam, miért szakadt félbe a mondata. Engem is zavart a látni szó. Neki még ezerszer rosszabb lehetett, de így jött a szájára a mondat.

- Máris megnézem, hogy ébren vannak-e, rendben? – Kedvesem bólintott, de nem engedte el a kezem, amikor felálltam mellőle. Visszafordultam felé. A tekintete végtelen szomorúságot tükrözött. Lehajoltam, és egy puszit nyomtam az ajkaira. Majd még egyet. Ezt már viszonozta is. – Szeretlek – suttogtam. – Rögtön jövök.

Ezúttal elengedett, de a nővéreim kiábrándítottak. A picik alig félórája aludtak vissza. Én azért megnéztem őket. Édesen aludt mindhárom a kiságyaikban. Megcirógattam a hajacskájukat, majd visszamentem Kristenhez.

- Alszanak – mondtam neki, majd elárultam, hogy hamarosan jön hozzá a specialista.

- Döntöttem, nem érdekel, mit mond – közölte ekkor hirtelen. Azt is elárulta, hogyan. – A lányokat választom.

- Kicsim…

- Nem. Én vagyok az anyjuk. – Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy hagyom Aaront… próbálkozni. Soha életemben nem bántam így előre egyetlen döntésemet sem, de nem láttam más megoldást. – Ha vak maradok, akkor így jártam – vont vállat látszólag nemtörődöm-módon, de én éreztem rajta, hogy ezt cseppet sem veszi ilyen könnyen.

- Oké – értettem vele egyet mégis.

Ezután segítettem neki felöltözni, mert már unta a hálóinget, amit itt ráadtak – mondván, a saját holmijában kevésbé érzi betegnek magát. Újra meglepett, hogy semmi más sérülése nem keletkezett a balesetben, csak a szeme, de még egy horzsolás sem volt rajta sehol. Mintha egy őrangyal vigyázott volna rá. Csak nem eléggé.

Rossz volt őt ilyen elesettnek látni, de tudtam, hogy sikerülni fog megbirkóznunk ezzel a helyzettel éppúgy, mint az eddigi összessel.

A szakember időben érkezett. Kristent átvitték egy vizsgálóba, de szerencsére én is vele mehettem. A háttérbe húzódva néztem végig, ahogy a doktor alaposan kikérdezte, és megvizsgálta. Az üvegajtón át közben megpillantottam Aaront is. Iannel még nem közöltem, mit határoztam vele kapcsolatban, de meg akartam várni, amíg ez az orvos mond valamit. Mégsem lettem okosabb, amikor végül közölte a diagnózist. Kötelezte Kristent, hogy szedje a gyógyszereket, és bővebben is kifejtette neki azt a lézeres megoldást, amit Ian már nekem is pedzegetett.

Kedvesem most nem ellenkezett a tanácsokat illetően, de láttam rajta az eltökéltséget. Sosem hittem volna, hogy valaha kénytelen leszek Aaronra hagyatkozni, hogy hátha ő tud rá hatni valahogyan, de nem volt más választásom. Miután az orvos elment, hogy megbeszélést tartson az itteniekkel szerelmem ügyében, őt is visszatolták a szobájába még a döntésig. Utánamentem. A folyosón most nem láttam Aaront, de meg akartam keresni, előbb viszont rendben akartam tudni a feleségemet.

- Mikor mehetünk haza? – kérdezte tőlem, mert észrevette, hogy egyelőre oda jöttünk, ahonnan bő egy órája kivitték.

- Még beszélnem kell Iannel. Megkeresem, addig szólok Lizzynek vagy Vicnek, hogy hozza át neked valamelyik picit, oké? – cirógattam meg az arcát. Kristen bólintott, és egy mosolyt próbált meg kipréselni magából. – Szeretlek, akármi is fog történni – súgtam még a fülébe. Egy gyöngéd csókot is adtam az ajkaira, de aztán inkább elhúzódtam.

Kelletlenül léptem ki az ajtón, és Ian irodája felé tartottam. Tudtam, hogy ott találom a testvérét is, aki kissé félve nézett rám, amikor beléptem. Kristennek biztos kellemes meglepetés lesz, amikor a nővéreim helyett Aaron jelenik majd meg – gondoltam enyhén féltékenyen, de most ezt el kellett fojtanom magamban.

- Én nem akarom ezt tenni vele – kezdte rögtön, amint meglátott. Ezek szerint már tudja – gondoltam.

- Lehet, hogy nem is sikerül – szúrta közbe Ian.

- Biztosan nem fog – mosolyodott el ő néhány pillanatnyi gondolkodás után, miközben még mindig engem nézett.

- Miért? – kérdeztem, mire el is vigyorodott.

- Szerinted, ha tudnám befolyásolni a döntéseit, vagy az érzéseit… – Nem kellett befejeznie, hogy tudjam, hogyan szerette volna. Akkor már rég megtette volna, és csellel ugyan, de Kristen őt szeretné, nem engem. Most már határozottabban féltékeny voltam.

- Hogyha direkt akarod, talán mégis menni fog, próbáld meg – veregette vállon Ian, majd kifelé indult. Aaron is felemelkedett a székből, amelyben addig ült, de csak addig jött, ahol én álltam, nem lépett ki az ajtón.

- Akár sikerül, akár nem, megígérem, hogy nem teszek neked keresztbe – nézett a szemembe. Hittem is, meg nem is. Mégis bólintottam köszönetképpen. Végignézni viszont képtelen lettem volna, mégis… úgy biztosabbnak éreztem az egészet. Vagy inkább biztonságosabbnak abban a tekintetben, hogy Aaron tényleg nem csinál majd olyasmit, amivel árthatna a házasságunknak.

Kristen szobája felé menet közöltem is vele, hogy szemmel fogom tartani, de ő nem rám figyelt.

- Mitől retteg ennyire? – kezdte el súlyosabban venni a levegőt, és megszaporázta a lépteit. Iannel vetettünk egymásra egy pillantást, és utána siettünk. – Még csak egyszer éreztem így félni – tette hozzá. Megijedtem Aaron arckifejezésétől, és amint odaértünk szerelmem szobájához rájöttem, hogy nem alaptalanul. – Én ezt tényleg megölöm! – sziszegte dühösen, mikor benyitottunk, de aztán átvettem a dühöngő őrült szerepét.

- Takarodj ki innen! – köptem a szavakat Tom felé, aki azon a széken ült bent Kristen ágya mellett, ahol én is órákat töltöttem el, miután megérkeztem Párizsból. Aaront Ian tartotta vissza, hogy nekiugorjon a váratlan látogatónak, aki viszont higgadtan ücsörgött tovább. Szerelmem felém fordította a fejét, de aztán… legnagyobb megdöbbenésemre így szólt:

- Hadd maradjon.