24. fejezet

24. fejezet (Kristen)

Alighogy Rob elengedett, ahogy kértem – illetve amint kimondtam Aaron nevét, amit tudtam, hogy nem kellett volna, messze húzódott tőlem, de ezt is inkább éreztem, mint láttam –, megszűnt a látomás. Amelynek főszereplője nem is Aaron volt, hanem Melanie. Könnyes szemekkel. Még sosem láttam ilyennek.

- Mi van vele? – morogta szerelem valahonnan az ágy túlsó végéből. – Csak azt ne mondd, hogy őt képzelted a helyembe! – tette hozzá dühösebben.

- Nem! – tiltakoztam rögtön. – Dehogyis! Hogy gondolhatsz ilyet?

- Szerinted mégis hogyan? – döhöngött tovább. Be kellett látnom, hogy jogosan. – A feleségemmel szeretkezem, erre ő arra kér, hogy engedjem el, majd egy másik férfi nevévle jön! Szerinted mire gondoljak?

Éreztem, hogy ezt nem lesz könnyű kimagyaráznom, de… valahogy talán mégis.

- Láttam valamit – kezdtem, mire Rob hangosan fújtatott egyet, majd ruhasusogást hallottam. Önkéntelenül én is magamhoz szorítottam a lepedőt, miután tapogatózva megtaláltam a szélét. Sejtettem, hogy most húz magára egy farmert. – Ne hagyj itt, kérlek! – könyörögtem halkan, de már az ajtóban állhatott, mert onnan jött a hangja.

- Kristen…

- Rád van szükségem, nem pedig rá! – folytattam. – De ma már láttam egyszer az ő szemével, és valamiért most is – magyaráztam. Ez viszont még számomra is hihetetlen volt, így el tudtam képzelni, mikre gondolhat a férjem.

- Oké – mondta szerelmem, miután vett pár mély lélegzetet. Éreztem, hogy benyomódik alatta az ágy, mikor visszaült mellém. A kezéért nyúltam, a combját találtam meg helyette. Ő fogta meg aztán az ujjaimat, de csak ennyi. – Mit láttál? – kérdezte kelletlenül.

Hirtelen öntött el a düh, hogy a jelek szerint nem örül velem annak, hogy legalább így láthatok valamit, ha máshogy már úgysem, de megpróbáltam nem elzavarni megint – ez jött volna a nyelvemre kapásból –, hanem türelmesnek lennem. Hisz ő is az próbál lenni velem.

- Melanie-t láttam – kezdtem. – Éppen… sírt valamiért.

- Aaron nyilván megint arról mesélget neki, mennyire szerelmes beléd – érkezett a gúnyos válasz. Nem is vártam mást.

- Nem tudom, mi történt, azt sem, hogy most történik-e ez, csak… láttam, érted? – kiabáltam, majd rögtön észbe is kaptam. – Bocsáss meg – engedtem el a kezét, majd a lepedőbe burkolózva az ágy túlsó végéig húzódzkodtam. – Menj csak, ahova indultál – suttogtam.

- Szívem…

- Kérlek, hagyj most inkább mégis egyedül egy kicsit – szűrtem összeszorított fogakkal a szavaimat, de nem hallottam, hogy Rob távozott volna. – Menj! – ismételtem meg hangosabban.

Újabb sóhajt hallottam magam mögül, majd azt éreztem, hogy felkel az ágyról, az ajtóhoz megy, kinyitja… majd pár másodperc múlva be is csukja maga mögött. Végre szabad folyást engedhettem a könnyeimnek.

Ez egyre rosszabbnak tűnt. Miért történik ez velem? – tettem fel magamnak a kérdést már ezredszerre. Mert Emilie altatót tett abba a kurva ásványvízbe – érkezett a válasz. Amit nem is nekem, hanem a férjemnek szánt, nyilván, hogy könnyebben egy ágyba keveredhessen vele aztán a ribanc, és esetleg pikáns fotókkal kápráztasson el engem, miután végrehajtotta a mocskos kis tervét. Csakhogy elszámította magát, és én ittam meg azt a vackot, erre most én is iszom a levét. Nem is akárhogyan…

Az még hagyján, hogy nem láthattam a szeretteimet, de ez a dolog Aaronnal kapcsolatban… kiborított. Miért történik ez? – kérdeztem újra, mialatt tovább törölgettem a könnyeimet a lepedő csücskével.

A férjemet szerettem minden porcikámmal, és a lelkemmel, mégis sejtettem, mit érezhet most. Tudtam, hogy neki sem könnyű szembesülnie ezekkel a furcsaságokkal, de fogalmam sem volt, hogyan győzzem meg, hogy számomra ez nem jelent semmit. Vagyis… részben visszakapnám a látásomat, ha tényleg valódi mindaz, amit Aaron szemeivel érzékelek – tettem hozzá magamban. Reméltem, hogy valódi… és nem is reméltem.

Túl szép volna, ha csak úgy, egy csettintésre be lehetne kapcsolni a dolgot, hogy amíg a saját látásomat nem nyerem vissza, addig is az ő szemeit „használhassam” erre. Eddig viszont mindkétszer a legváratlanabb pillanatokban érkezett, és most… pont a legrosszabbkor.

Azt hittem, Robnak nem lesz kedve hozzám így, hogy nem láthatom őt közben, hogy nem nézek a szemeibe, de mégis akart. Még így is akart. Az én vágyaim is tomboltak iránta, a zuhanyzóban történtek pedig csak növelték bennem ezt az egészet. Folytatni akartam, csak közbejött ez a látomás Melanie-ról. Aaron nevét csupán azért mondtam, mert hozzá bírom kötni a csajt is, meg a látomás-dolgot is. Neki viszont túl sok volt ez. Fordított helyzetben nekem is az lett volna, ebben biztos voltam, mégis… annyira szerettem volna visszaforgatni az időt, hogy ne mondjam ki, ne toljam el magamtól az egyetlen férfit, akit szeretek. Késő volt.

Megdermedtem, és a sírásom is abbamaradt, amikor egy kéz simított végig hirtelen a vállamon, majd a karomon. Visszajött – nyugtáztam magamban. A további zokogásomat lenyeltem, és vártam, mi lesz a következő lépése. Nem lépett, de cselekedett: mögém feküdt, és a hátamhoz simult. Magához ölelt.

- Szeretlek – suttogta a fülembe, puszikkal támasztva alá ezt a nyakamon. – Sajnálom, hogy mérges lettem, de egy csöppet hangulatromboló volt, amikor meghallottam a nevét.

Nem feleltem, fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Már bocsánatot kértem. Elhúzódni viszont képtelen lettem volna tőle. inkább örültem, hogy újra itt van. Velem.

(Rob)

Iszonyú dühös lettem, amikor Kristen kimondta Aaron nevét. Az első gondolatom nem az volt, amit később mondott, hanem hogy valamiért róla fantáziál, miközben én… Nem akartam ezt.

Persze utólag kiderült, hogy „csak” Melanie-t „látta” valahogyan, és biztosan őt kapcsolta valahogy Aaronhoz, de fogalmam sem volt róla, hogy el merjem-e hinni neki ezt. Vagyis persze, hogy hittem neki, hisz bíztam benne, csakhogy ez az ő új „képességük” egymás iránt magas volt nekem. Felhőkarcolónyi. És a gyomrom nem tudta olyan könnyen bevenni, hogy egy új szereplő lépett a házasságunkba. Kétségkívül ez történt ugyanis. Akárhonnan is néztem a dolgot…

Kristen megint elküldött, amikor érezte rajtam, hogy nem egészen vagyok oda a történtekért, de csak az ajtóig jutottam. Ki is nyitottam, de végül nem hagytam őt magára. Megengedtem neki, hogy néhány percig itassa az egereket, de a sírása végül olyan szívszaggató hatást gyakorolt rám, hogy ösztönösen bújtam vissza mellé – mögé – az ágyba, hogy bocsánatot kérjek tőle.

Szerencsére ezúttal nem zavart el, így magamhoz öleltem, és egyszerűen élveztem a közelségét. Sejtettem, hogy a mai éjszakának, illetve a kezdeti gyönyörök folytatásának ezennel lőttek, de már az is boldoggá tett, hogy mellettem, az én karjaimban fogja álomra hajtani a fejét. Még azt is sikerült megérnem, hogy egy kis idő elteltével megfordult, és szemből bújt hozzám úgy, hogy ő is átölelt.

A könnyei elapadtak, de érezhetően még elég zaklatott volt. beleképzeltem magam a helyzetébe, és megállapítottam, hogy nekem sem lenne könnyű, sőt, valószínűleg idegesebb és idegesítőbb, meg elviselhetetlenebb, kétségbeesettebb lennék, mint ő, ezért képzeletben kalapot emeltem előtte. Kedvesem is feszült volt időnként, de mégsem tombolt tehetetlen dühében, mint ahogyan én tettem volna.

- Szeretlek – suttogtam elfogadva ezzel mindazon különlegességeket is, melyek a jövőben az életünk részei kell, hogy legyenek. Közben persze erősen imádkoztam érte, hogy mielőbb múljon el ez a dolog közte és Aaron között, mert fogalmam sem volt, meddig leszek elég erős ezt tolerálni.

A vallomásom nem kapott viszonzást, szerelmem elaludt. Sokáig hallgattam egyenletes szuszogását, hálát adtam a sorsnak, hogy létezik ő nekem, még így is, hisz szemernyit sem rontott számomra az értékén az, hogy átmenetileg nem lát – ebben is hinni igyekeztem, hogy nem tartós a vaksága –, és hogy elvisel maga mellett.

Emlékeztettem még magam az eskünkre, melyet nemcsak az oltárnál fogadtunk egymásnak, hanem már sokkal előbb és azóta is számtalanszor, majd szerelemmel a szívemben aludtam el örömmel adózva annak az apró, szinte jelentéktelennek tűnő, mégis a világot jelentő dolognak, hogy Kristennel összesimulunk.

A reggel túl hamar érkezett – legalábbis úgy éreztem, mintha semmit nem aludtam volna. Álomtalanul, de zaklatottan sikerült átvészelnem az éjt, a reggeli érzéseim mindenesetre erről tanúskodtak. A legmeglepőbb, és a legtöbb gondolkodásra okot adó dolog így hirtelen mégsem ez volt, hanem az, hogy egyedül voltam az ágyban.

Azonnal felkeltem, és szerelmem keresésére indultam. A gyerekszobában bukkantam rá, a lányokat szoptatta éppen.

- Rob? – kérdezte, mikor megálltam az ajtóban.

- Szia – köszöntem, közelebb léptem, és lehajoltam hozzá egy pusziért. – Bocs, hogy elaludtam. Felkelthettél volna, hogy segítsek – ültem le melléjük a kisszobában elhelyezett párnázott padra. Victor még aludt a saját kiságyában, úgyhogy életem nőiben gyönyörködtem.

- Vic segített – felelte kedvesem az ajtó felé biccentve. Ezek szerint még itt van a nővérem – nyugtáztam magamban, de annyira nem bántam. Most több segítségre szorultunk, mint eddig bármikor. Egyedül biztosan képtelen lettem volna ellátni a kicsiket meg Kristent is.

Eszembe jutott, hogy a sógorom, és Kathy… azaz Sam is nálunk időznek éppen, de az órára pillantva az is bevillant, hogy önkéntes házizsarunk már biztosan ügyet intéz Emilie-vel kapcsolatban. És talán Cameron is elkísérte. De ennek későbbre hagytam a kiderítését.

- Hogy vagy? – kérdeztem Kristentől. Lehunyt szemmel ült, mégis simogatta a lányokat, miközben ők falatoztak.

- Beszéltem Aaronnal – vágott bele a közepébe. Kiakadni sem volt időm, persze nem is állt szándékomban, csak magamban, de ő máris folytatta. – Melanie elhagyta tegnap, ezt láthattam meg véletlenül. – Erre viszont már megeresztettem egy enyhe sóhajt. Pedig a java még csak ezután következett. – Állítólag amiatt, amit Aaron érez… felőlem. Te tudod, miről lehet szó?

Sajnos tudtam. egy másodpercre átfutott az agyamon, hogy el kéne mondanom Kristennek, mi ez az egész – legalábbis az, amit én tudok róla –, végül mégsem tettem. Nem most akartam taglalni a furcsaságokat.

- Később, jó? – öleltem át a vállát, és a nyakára is adtam egy puszit. – Sajnálom, hogy éjszaka türelmetlen voltam – súgtam a fülébe. Éreztem, hogy megremeg, aminek megörültem, mert a jelek szerint még úgy hatok rá, mint régen. Fizikailag. Csak abban bíztam, hogy a szerelmet sem gyilkolom le benne. Egyelőre…

- Én is… Máshogy is lehetett volna – kért elnézést ő is, de nem akartam mélyebben belemenni a dologba megint, ezért megkértem, hogy felejtsük el. Rábólintott ugyan, mégsem hittem, hogy valóban elfelejti. Ahogy én sem.

Melanie elhagyta Aaront. Rengeteg gondolat tolult az agyamba hirtelen. A mobilom csörgése mentett meg attól, hogy be is eresszem őket a tudatomba. Vonakodva hagytam magára Kristent a picikkel, de megnyugtatott, hogy pár percig ellesznek, vegyem csak fel. Adtam neki még egy puszit, majd visszamentem a hálóba.

Tom hívott. Végre egyszer „szót fogadott”, és telefonon jelentkezik ahelyett, hogy beállítana – fintorodtam el, de azért örültem, és felvettem.

- Beszélnünk kéne – kezdte, majd közölte, hogy tárgyalt Emilie ügyvédeivel, akik persze azon dolgoznak, hogy ne legyen börtön az ügyből.

- Ha jól tudom, te nem is jöhetnél Kris közelébe, igaz? – jutott eszembe egy régebbi dolog. – Meddig is tart ez a… távolságtartási végzés, vagy mi? – kérdeztem tőle, mire egy sóhajt hallatott.

- Örökre. Vagy amíg Kris fel nem oldatja azt… – nyögte ki aztán. Nem számoltam utána, hányszor szegte már meg, inkább mással bíztam meg.

- Ha az a ribanc meg is ússza, mert nem vagy olyan jó, hogy lecsukasd… – ingereltem egy kicsit. Közbe is szólt.

- Nemcsak rajtam múlik.

- …akkor minimum egy ilyet akarok. Örökre. És nemcsak a feleségemmel ne érintkezhessen, hanem az egész családunkkal. Velem, a gyerekekkel…

- Meglesz! – ígérte, véleményem szerint ezt is könnyelműen, de kénytelen voltam bízni benne. Ő meg témát is váltott hirtelen, úgyhogy elterelte a figyelmemet. – A régebbi ajánlatomon gondolkodtál?

Nem tetszett, hogy Tom megint az életem – az életünk – része akar lenni, és igazság szerint nem is gondolkodtam, most valamennyi „hálaszerűt” mégis éreztem, amiért önként vállalkozott az ügyvédkedésre az oldalunkon, így… nehéz szívvel kimondtam a döntésemet.

- Igen. Csináljuk.

- Kösz, Rob. Nem fogod megbánni! – Máris bántam.

Miután letettük, visszasiettem a gyerekszobába. A nővérem is jelen volt már, rám mosolygott köszönés gyanánt. Épp Sophie-t pelenkázta, míg Kristen ölében Dorothy ücsörgött, és hatalmas szemekkel nézte, mit művel az én nővérem az övével.

Leültem melléjük.

- Én ezt nem fogom bírni – szólalt meg szerelmem, amint megérezte, hogy újra itt vagyok.

- Mit? – kérdeztem rá a pontosság kedvéért.

- Nem pelenkázhatom őket – kezdte el sorolni, és nem is állt meg ennyinél. Olyan hétköznapi és alapvető apróságok szerepeltek a listán, amelyek túl csekélységnek tűntek, és mégis…

- Még mindig dönthetsz a kezelés mellett – emlékeztettem, de újabb falakba ütköztem.

- Nem! Még fél évig szoptathatom körülbelül a kicsiket. Addig ez ki van zárva.

Fél év! Megpróbáltam nem belegondolni, mit jelent ez. A látása szempontjából mármint.

- Szívem…

- Döntöttem, Rob. Ha emiatt örökre megvakulok, ami szerintem kizárt, akkor… – Ő is elbizonytalanodott. Vártam, hogyan fogja folytatni, de elfogyott a türelmem.

- Akkor majd ideköltöztetjük Aaront, hogy lásson helyetted – szaladt ki a számon, de késő volt visszavonni.

Kristen megdermedt mellettem, és hasonló hangnemben reagálta le az elhamarkodott mondatomat.

- Jó ötlet! Ha én nem látok, majd lát helyettem ő. – Nagyon jól tudta, hogy mekkorát rúg ezzel belém. Gyűlöltem magam érte, mégis felvettem a harcot.

- Én meg már nem is fogok kelleni ide. Jól meglesztek… – morogtam, és felálltam mellőle. Jobbnak láttam, ha elhúzom a csíkot, mielőtt ebből még a mostaninál is komolyabb vita kerekedik, ezért kimenekültem a szobából.

Lezuhanyoztam, de rögtön bűntudatom támadt. Kristennel akartam zuhanyozni, hogy segíthessek neki benne. Már mindegy volt, de elhatároztam, hogy egy picit később megteszem. A férje vagyok, aki szereti, és ő is talán szeret még egy kicsit… kivéve most. Tudtam, hogy kiállhatatlan vagyok, de rohadtul nem tetszett ez az egész, ami történik.

Miután felöltözködtem, felhívtam Iant, hogy ki tudtak-e találni valamit a szakzsenik Kristennel kapcsolatban, de ugyanazt hajtogatta, amit korábban: kezelés nélkül nem fog menni a dolog, és csak a csodában bízhatunk. Épp abban bíztam a legkevésbé. A testvérével kapcsolatban is megkérdeztem, van-e rá magyarázatuk, de nem volt. Ezt például ők kezelték csodaként. Én inkább átokként, amely a házasságunkat és a szerelmünket veszélyezteti.

Ian is azt tanácsolta, hogy mondjam el a feleségemnek, mi ez kettejük között, de úgy éreztem, képtelen vagyok rá. Inkább elmeséltem neki, hogy hogyan határoztam Tommal kapcsolatban, mire megígérte, hogy vele majd ő törődik, én csak foglakozzam a családommal. Megköszöntem. Miután letettük, az ágy szélére ülve gondolkodni kezdtem. Nem Tomon.

Aztán fogtam a telefonomat, és mielőtt meggondolom magam, elintéztem még egy hívást. Utána rosszabbul éreztem magam, mintha kibeleztek volna elevenen. Egyszerre süppedtem önutálatba, és kínok közé, de azt nem bírtam eldönteni, helyesen cselekedtem-e. A sorsra bíztam, és fohászkodni kezdtem, hogy jól süljön el a dolog. Nekem jól.

Úgy belefeledkeztem, hogy fel sem tűnt a környezetem, csak az, amikor megérintette valami a hátam. Azaz valaki. Kristen volt az.

- Bocs, nem tudtam, hogy itt vagy, azaz… csak sejtettem – motyogta. Az én dühöm már elpárolgott, inkább a csodálkozás vette át a helyét.

- Hogy jöttél ide? – kérdeztem ennek megfelelően.

- Számoltam a lépéseket – árulta el, miközben leült mellém, de túl messzire. Közelebb csusszantam.

- Kristen…

- Hagyjuk – kérte halkan. – Segítenél, hogy… mondjuk engednél nekem vizet a kádba? – kérdezte, de jobb ötletem volt ennél. Nem volt ellenemre egy második zuhanyzás, ha azt vele tehetem.

- Gyere – álltam fel, majd kézen fogtam, és a fürdőbe vezettem. Határozottan biztosabban mozgott. Biztos megint számol – jutott eszembe.

A fülke mellett állítottam csak meg. Először az ő köntösének övét oldoztam ki. A látványtól éppúgy elakadt a lélegzetem meg a szívverésem, mint a legelső együttlétünk alkalmával. És úgy is hatott rám a dolog. Soha nem bírtam betelni vele, és ezen semmi nem változtathatott. Sem az, hogy mi történt a látásával, sem a… „vitánk”.

- Mit művelsz? – érdeklődött, mikor elléptem tőle, és a saját holmimat is ledobáltam,

- Zuhanyozni fogunk – jelentettem ki utána, és magammal húztam lassan a közben megnyitott víz alá.

- Nem akartam… – mormolta, de nem tiltakozott. Amikor viszont a derekánál fogva közelebb húztam, és a nyakát kezdtem csókolgatni, eltolt magától. – Ezt sem akarom – nyögte, amivel máris rácáfolt a szavaira, de nagy nehezen mégis elengedtem.

- Oké – suttogtam. Elnyomta a víz hangja. A segítést viszont nem adtam fel ilyen könnyen. A tusfürdőért nyúltam, de ahelyett, hogy nekiadtam volna, a saját tenyerembe nyomtam belőle, és elkezdtem végigmosdatni Kristent.

Ő persze ellenkezett, hogy meg tudja csinálni, de egy csak azért is puszi után hagyta, amibe belevágtam. Élvezettel cirógattam végig a testét. A mellei környékén még óvatosabban csináltam, hogy most, hogy újra szoptatni kezdett, érzékeny területekké váltak a mellbimbói. Fel is nyögött, mikor megérintettem, majd hátat fordított nekem. Mintha látna, csak nem akarna. Ezzel viszont öngólt rúgott.

A hátán folytattam a „lemosdatást”, igyekeztem olyan érzékien csinálni, ahogyan csak tőlem tellett. A nyögéseket meg is kaptam, főleg, mikor ismét a nyakát halmoztam közben csókjaimmal. Hiába fordította el a fejét. Magamhoz húztam, hogy érezze, mit vált ki belőlem elsősorban ő, másodsorban a helyzet, majd előrevezettem a kezeimet, és a hasán köröztem egy kis ideig. Aztán a csípőjénél fogva még közelebb húztam magamhoz.

A karjaival ösztönösen támaszkodott a szemközti fülkefalnak, a lábait pedig zihálva tette kicsit széjjelebb. Ezt beleegyezésnek vettem, és a hasán keresztül a combjai közé csúsztattam az ujjaimat. Egy nyögéssel üdvözölte őket magában szerelmem, de nem akartam így elsietni a dolgot. Lassan simogattam az érzékeny, tűzforró területeket, míg másik kezemmel a testén barangoltam mindenütt, csókjaim pedig a vállát, nyakát borították.

Néhány apróbb harapást is engedélyeztem magamnak, ám a sikolyát nem tudtam elfojtani a számmal – még mindig háttal állt nekem. Az egyetlen különbség az volt, hogy a korábbi tiltakozásával ellentétben mostanra ellazult, és a háta mögé nyúlva a kezébe fogta fájóan rávágyó testrészemet.

- Nem kell… – nyögtem a fülébe levegő után kapkodva. – Csak… neked akarok örömet szerezni.

- Én meg neked. Gyere – felelte egyszerűen. Közben kissé előrehajolt, a fenekét pedig kidugta felém. Egy mámorító másodpercre bevillant a legénybúcsúm. Pont így riszálta meg előttem magát, aminek persze képtelen voltam ellenállni, pedig akkor még nem tudtam, hogy saját magával csalom meg éppen.

Most sem bírtam ellenállni. Hagytam, hogy magába illesszen, onnan viszont nem volt megállás. A csípőjébe kapaszkodva és a hátát végigcsókolgatva kezdtem el mozogni benne. Szerettem volna, hogy sokáig tartson, de az izmai rám gyakorolt hatása miatt ez nem ment. Nemcsak könnyen nem ment, hanem sehogy.

Annyi lélekjelenlétem még akadt, hogy magamhoz húzzam, és míg sebesebb iramban mozogtam benne, a melleit becézgettem, aztán lejjebb. Kristen felsikkantott, mikor a teste mélyén végzett mozdulataimat még némi külsőbb simogatással is megfűszereztem. Élvezettel kényeztettem a csiklóját, heves remegést váltva ki ezzel belőle.

Ekkor fordult felém kicsit először, hogy meg tudjam csókolni. Azonnal a számba sikított, amint ajkaira tapasztottam. A gyönyör már felém is közeledett, de még egyszer legalább ki akartam elégíteni, mielőtt hagyom, hogy lesújtson rám. Eltávolodtam tőle, és a testét folyamatosan simogatva még keményebb lökésekkel hajszoltam őt a beteljesülés felé.

Megfeszült a teste a kezeim között, mikor elérte, és ekkor én is átadtam magam a mámornak. Reszketve és légszomjjal küszködve élveztem pár másodpercig azt a világot, melybe hirtelen csak mi ketten léteztünk, aztán kelletlenül kihúzódtam belőle, magam felé fordítottam, és a karjaimba szorítottam.

- Szeretlek – súgtam a fülébe. Most végre viszonozta, nem úgy, mint éjjel. Boldogsággal töltött el a halk szó, amely minden eddigi érzelmeinket sugallta. Az összes gondunk ellenére ez adott erőt, hogy újra kitartásra ítéljem magam. Akármi és akármilyen nehéz is lesz.

Amikor már kedvesem is meg bírt állni a lábán, tényleg lemosdattam őt, gyorsan még egyszer magamat is, majd elzártam a vizet, és egy-egy törölközőbe tekertem magunkat.

Legszívesebben a hálóban folytattam volna, hogy legalább még egy kis ideig csak mi létezzünk a világon, de mikor kiléptünk a fürdőből, odalentről hangokat hallottam. Nem időzhettünk fent tovább. Megérkezett, akit „vártam”. Mégis biztosra akartam menni, ezért öltözködés közben…

(Kristen)

Nem voltam hozzá megfelelő hangulatban, lelkileg a sárba tiport, megrágott, kiköpött, úthengerelt és cafatokra szaggatott a korábbi szóváltásunk, ezért nem akartam, mégis sikerült a férjemnek elérnie, hogy a vágyaim vegyék át a hatalmat az agyam fölött, és sikerült egy időre teljesen elfeledtetnie velem, hogy tulajdonképpen most nem vagyunk épp ennyire jóban.

Gyötört a tudat, hogy egyáltalán: veszekedtünk mondhatni, de a cirógatásainkat és a csókjainak képtelen voltam ellenállni. Ez még mindig működött köztünk. És azt is sikerült elérnie, hogy megbocsássam a korábbi szavait, belássam, hogy én is hibás vagyok, és kilencvenkilenc százalékban elfelejtsem, ami történt.

Egyedül azt sajnáltam, hogy a fürdés végeztével nem folytattuk a szerelmezést, hanem nekiállt engem felöltöztetni.

- Sajnos vendégeink vannak – morogta közben, szüntelenül puszikkal borítva a bőröm mindenütt, mielőtt egy-egy aktuális testrészemet épp elfedte ruhadarabokkal. Ez a bugyim esetében volt a legizgalmasabb.

Az ágy szélére ültetett ugyanis, mikor beléptünk, és mielőtt rám adta volna, széttolta a térdeimet, száját pedig vágyaim még ki nem hűlt középpontjára tapasztotta. Elakadó lélegzettel vetettem magam hanyatt, olyan váratlan és olyan hihetetlenül jó volt, amikor megéreztem, hogy a nyelvével végigsimít rajtam. Aztán bennem.

Az ujjaim a lepedőbe martak, mikor a fogai közé vette robbanásig hevült pontomat, és az ujjait is belém mártotta.

- Nem érdekelnek a vendégek, akarlak – nyöszörögtem önkívületben. Vágytam az újabb gyönyört. És szerencsére nem fosztott meg tőle.

Előbb engem akart ruhákba rejteni, így rajta még csupán a törölköző lehetett, melyet máris ledobhatott – nem láttam, csak azt éreztem, hogy újrakeményedett teste veszi át nyelve és ujjai helyét hirtelen. Majd a derekamba kapaszkodva húz magára. Ez mindig is tökéletesen helyre bírta rakni a nézeteltéréseinket, így nem tiltakoztam, sőt!

Kezeimmel megpróbáltam elér, és mikor sikerült, körömnyomokkal gazdagítottam szerelmem oldalát és hasát, mire fölém hajolt, és a tarkómnál fogva magához húzott egy csókért. Most gyorsabban és vadabbul csinálta, mint a fürdőben, néhány vérkiserkentő harapás lett a vége a csodának, melyben újra megmártózhattunk, semmivel sem volt azonban rosszabb, mint korábban a másik helyiségben.

Átöleltem Rob nyakát, nem akartam, hogy máris elhúzódjon, amint kimerültek a vágyaink, és a szemeimet kinyitva próbáltam megkeresni a tekintetét. Fogalmam sem volt, merre lehet, csak reméltem, hogy jól „célzok”. Elsuttogtam neki egy köszönömöt és egy szeretleket, mire újabb csóknyi idővel húztuk a vendégeink idegeit. Aztán ő elszakadt tőlem, és gyorsan, mielőtt újra egymásba gabalyodunk, felöltöztetett.  

Mielőtt a földszintre indultunk volna, ahonnan felszűrődve már megismertem a bátyám hangját, éppen beszélt valakihez, szerető férjem még egyszer a karjaiba zárt, és az érzéki folytatásra felkészítve újabb szenvedélyes csókot adott. Mosolyogva ígértem meg neki gondolatban, hogy részemről soha nem lesz ennek akadálya, majd hagytam, hogy a lépcső felé vezessen.

Mivel megtettem már párszor ezt az utat, viszonylag könnyedén lementem rajta – a karjába kapaszkodva persze, miközben ő is átölelt –, de leérve csak a csendet hallottam. Tudtam, hogy itt vannak valakik, ezért köszöntem.

- Szia, hugi! – lépett közelebb a bátyám. Rob elengedett, de nem láttam, mi történik, csak azt hallottam, hogy ellép tőlem, majd megáll, és továbbindul a konyha felé.

- Máris jövök – szólt még vissza. Hagytam, hogy Cam a kanapéig vezessen, de nem figyeltem rá, amikor poénkodni kezdett, megint a látásomat pécézve ki a viccei középpontjának.

A konyha felé füleltem, és most már tudtam, ki a vendégünk. Vártam, hogy mi fog ebből kisülni… amellett, hogy vérontás. Nem örültem neki, hogy a férjemmel van kettesben a konyhában, féltettem tőle.

Kisvártatva arra lettem figyelmes, hogy Cameron elhallgat, majd eltűnik mellőlem, és Rob ül helyette mellém.

- Kristen – kezdte. Felé fordítottam a fejem, hallottam, hogy mély levegőt vesz. A feszültség, amely belőle áradt, eddig nem tapasztalt méreteket öltött, amikor kimondta a következő szavakat: – Most egyedül hagylak… Aaronnal. Mondani szeretne valamit.