29. fejezet

29. fejezet (Rob)

A nővérem már akkor átjött, amikor éjszaka felhívtam, és az első dolga volt, hogy lehülyézzen.

- Te nem vagy normális, öcsém! – támadt rám, alighogy ajtót nyitottam neki. – Most tényleg el akarod hagyni a családodat?

- Nem…

- Bocs, rosszul fogalmaztam. Tényleg most akarod elhagyni Krist?

- Lehetne, hogy ne ébreszd fel a gyerekeket? – kértem halkan.

A nappaliba mentem, hátha onnan kevésbé hallatszik fel a további beszélgetésünk, aztán a kanapéra rogyva a nővéremre néztem.

- Mi a franc ütött beléd? – kérdezte fájdalmasan, mégsem olyan megrágott hangon, mint amilyennek én éreztem magam.

- Ez most már sok, Vic – nyögtem. – Képtelen vagyok végignézni, hogyan veszítem el. Aaron bármikor ráveheti, hogy ő maga hagyjon el engem. – Tudtam, hogy az álmomban is hasonló történt, de a csókjelenetet már túléltem, valamint Emilie is kikerült a képből – éppen, mint ott –, úgyhogy reméltem, ez nem fog valóra válni. Csak időre volt szükségem.

- Mi? Eddig azt hittem, hogy Kristen felnőtt, felelősségteljes nő. Miért hagyna el téged? Titeket? Ez baromság! – értetlenkedett Vic.

- Nem… – próbáltam megmagyarázni, hogy miért téved, de ő még nem fejezte be.

- Téged imád, amióta megismerkedtetek, pedig azóta szét is mentetek párszor – érvelt. És helyesen. Igaza volt, csakhogy most ezen az sem segített, hányszor vesztünk össze és békültünk ki mégis az évek során, csak mert a szerelem újra egymás karjaiba hajtott minket.

- Vic, ez nem egy egyszerű félreértés, vagy egy kisebb vita! – mondtam.

- És melyik szakításotok oka volt az? – Még mindig azt hitte, hogy meg tud győzni.

- Tudod, az esküvőnkkor megfogadtam, hogy boldoggá fogom tenni. Vagyis bármit megteszek, hogy ő boldog legyen – magyaráztam.

- Elég sajátos elképzeléseid vannak a boldogságról – gúnyolódott, de nem voltam vevő rá.

- Tudja jól, hogy mit érzek iránta. Nem kell neki ezt bizonygatnom – feleltem. – Most el kell döntenie, hogy engem akar, vagy Aaront, aki nemcsak a látását adja vissza ezen a… különleges módon, hanem… érzéseket is táplál iránta.

Megosztottam Vickel, amit ma a feleségem mondott, mielőtt elaludt volna. Ettől már a nővérem is jobban megértett. Beleképzelte magát a helyembe.

- Rob… – nyögte tehetetlenül fogva a fejét. – Ez így akkor sem jó – suttogta. Már korábban leült mellém, és most megfogta a kezem. Jólesett, hogy itt van, és legalább ő érti, mi a gondom.

- Ide tudnál költözni, amíg én nem vagyok itt?

- De hova akarsz menni? És mennyi időre? – kérdezte. – Nagyon remélem, hogy nem végleg.

- A gyerekek nélkül úgysem bírnám… – néztem rá gyötrődve. De már az fájt, hogy ha Kristen máshogy dönt, nekem már csak ők maradnak majd.

- És nélküle? – célzott életem párjára. Válaszra nyitottam a számat, de végül egy fájdalmas nyögés lett belőle.

Sajnos belegondoltam, milyen sivár lenne nélküle az életem a továbbiakban. Ő jelentette nekem a Napot reggelente, ami felragyog az égen, és a Holdat ugyanott éjjelente. A csillagokat, amelyek sosem hunynak ki, örökké bearanyozzák az életünket… Ha ő nem lenne mellettem…

- Nem tudom – gyűltek könnyek a szemeimbe.

- Még meggondolhatod magad – javasolta ekkor, de megráztam a fejem. – Nincs késő, kérlek, csak reggelig gondold át! – kérlelt. – Nem szólok erről a beszélgetésről soha senkinek, csak ne dönts elhamarkodottan.

Már végiggondoltam. Nem volt kedvem még egyszer elképzelni, hogyan veszítem el szépen lassan. Akkor már inkább most, és gyorsan. Ám cseppet sem fájdalommentesen.

- Brightonban leszek – árultam el Vicnek. – Kérlek, ne mondd el ezt neki, ezzel sem akarom befolyásolni.

Valóban nem akartam, hogy a múlt egy boldog szegletére emlékezve várjon vissza. Ha emlékeztetném minden egyes közös, örömteli pillanatunkra – volt belőlük jó néhány –, akkor biztosan mellettem rakná le a voksát, de most a jelenlegi helyzetből indultam ki. Csak rajta kellett, hogy múljon, kire van nagyobb szüksége.

A reggel elég hamar érkezett, addig viszont legalább százszor tört darabokra a szívem. Vic még egyszer megpróbált meggyőzni, mielőtt az emeletre indultam volna, de hiába.

A gyerekekhez mentem először. Még aludtak. Ennek ellenére megsimogattam az arcukat, kezüket, és belehaltam abba, hogy egy időre – az örökre szót nem akartam használni egyelőre – el kell válnom tőlük. Ez még annál is rosszabb volt, amikor Párizsba kellett mennem napokra. Itt több tétje volt a dolognak.

Miután sokadjára a szívembe véstem a vonásaikat, amelyeken egyszerre tükröződött az enyém és Kristené, a hálóba mentem, és halkan összedobáltam pár holmit egy sporttáskába, amit aztán a folyosóra raktam. Ezután a fotelba ültem, és kínok között vártam, hogy felébredjen szerelmem.

Amint ez megtörtént, mielőbb el akartam menekülni előle, a fájdalma elől, a saját idiótaságom elől, úgyhogy a közepébe vágtam. Még életemben nem éreztem magam olyan pocsékul, amikor sírni kezdett. Minden erőmre szükségem volt, hogy felálljak mellőle, és elhátráljak egy lépést.

- Miért nem megy? Annyi minden ment már eddig… – zokogta fájdalmasan. – Ezt is megoldjuk, csak kérlek… ne menj el…

- Időre van szükségem – mondtam halkan. – És neked is. Vic majd segít a gyerekekkel. Te pedig gondolkodj. Aztán dönts úgy, ahogy… az eszed súgja. – Majdnem szívedet mondtam, de az nem illett volna ide. A szíve most neki is valahol összetört, ezt láttam rajta, de tudtam, hogy Aaron össze bírja neki foltozni. A kérdés csak az, hogy a befolyásoltsága mennyire változtatja meg az irántam eddig táplált érzelmeit.

- Szeretlek – omlott össze az ágyon. Nem akartam végignézni, ahogy összeroppan. Még a sajátomat sem bírtam elviselni, nemhogy az övét.

- Majd jelentkezem – léptem vissza hozzá. Megsimogattam az arcát, melyet felém fordított hirtelen. A szemei duzzadtak voltak a sírástól, a hangja a szívemet gyötörte, az arca csupa könny… mégis ő volt számomra a világon a legszebb. – Vigyázz magadra, Kristen – suttogtam.

Egy láthatatlan erő afelé lökdösött, hogy legalább csókoljam meg búcsúzóul, de tudtam, hogy akkor elvesznék, itt maradnék, és minden folytatódna, ahogy eddig.

Kristen elfordult tőlem, és a párnába fúrta az arcát. Lassan lépdeltem ki a szobából, de alig értem az ajtajáig, amikor keservesen újra felzokogott. Szinte menekültem lefelé a lépcsőn. Vicnek odaintettem, aztán az autómhoz siettem.

A kutyák megugattak, pedig nem szoktak. Talán érezték, hogy most egy ideig ők sem láthatnak. A csomagtartóba dobtam a táskámat, majd előre indultam. Csakhogy Aaron támaszkodott az autómnak.

- Tűnj az utamból! – parancsoltam. Villámgyorsan sikerült rendre utasítanom a vonásaimat, hogy ne lásson rajtuk semmit, hogy ne kárörvendezhessen.

- Hova a francba mész? – nézett rám dühösen, hitetlenkedve és egyúttal rosszallóan. Tán még csalódottság is sugárzott felőle.

- Semmi közöd hozzá – feleltem, majd félrelöktem az útból, és beszálltam. Az ajtót nem bírtam magamra csapni, mert lefogta.

- Arra ébredtem, hogy a feleséged olyan kínokat él át éppen, amilyeneket még soha eddig nem éreztem felőle – határozta el, hogy utoljára még belém rúg párat és az idegeimre is megy egyúttal, de nem reagáltam a szónoklatára. – Ha azt akartad, hogy belepusztuljon, akkor nagyszerűen csináltad! Miért nem küzdesz érte? Ölj vagy verj meg, de harcolj, az istenért! – dühöngött. – El akarod veszíteni? – nézett rám úgy, mintha elment volna az eszem. El is ment.

- Tényleg semmi közöd hozzá – mondtam higgadtan. – És majd te megvigasztalod – néztem rá fáradtan elmosolyodva. – Ő is érez téged, tudod? – árultam el neki, amit még nem tudhatott. – Bármikor befolyásolhatod az érzéseit – vágtam magam alatt még tovább a fát, de már nem érdekelt. El akartam tűnni innen végre.

Aaront sikerült is annyira megdöbbentenem, hogy elengedte az ajtót, így azt be tudtam csukni. Lehajtottam a feljáróról, és az utcára gördültem. A visszapillantó tükörben még láttam, hogy a feleségem lehetséges jövője belép a házunk ajtaján.

Elkezdődött…

(Kristen)

Soha még ilyen fájdalmakat nem éltem át, pedig volt részem pár hasonlóban. Mégsem közelítette meg ezt, amit most kellett elviselnem.

Rob elhagyott – zakatolt a fejemben. Mintha én akartam volna… Mintha én tehetnék erről az egészről, a vakságomtól kezdve eddig az érzésekkel kapcsolatos, megmagyarázhatatlan valamiig, ami Aaronnal kapcsolatos. Ha én tehetnék róla, azonnal tennék ellene is, de ezt nem bírtam elviselni.

A könnyeim megállíthatatlanul záporoztak. Valami mintha nyugtatni próbált volna – rögtön rájöttem, hogy csak Aaron lehet, de most őt is hibáztattam, ezért kizártam magamból. Nem akartam, hogy befolyásoljon. Akkor már inkább a szenvedés, az legalább valós. És le is gyűrt pillanatok alatt. Fogalmam sem volt, fel bírok-e még kelni valaha.

Eszembe jutott, hogy a férjem a minap valami rosszat álmodott egy ehhez hasonló dologgal kapcsolatban. A jelek szerint valóra kívánta váltani, mert elment… Elhagyott. Fel akartam ébredni. Azt akartam, hogy én is csak álmodjam ezt az egészet, de mégsem sikerült. Ébren voltam. Túlságosan is.

Egy érintést éreztem a hátamon, de ez nem az ő keze volt.

- Kris – suttogta Vic. – Én úgy sajnálom – mondta sírós hangon. Vagy valami ilyesmit. Nem értetem tisztán. Én már csak a saját zihálásomat hallgattam, a szétszakadt szívem utolsónak ható lüktetéseit, és a minden eddiginél erősebb fájdalmat.

Egy vékony hang szivárgott a tudatomba. A fiam sírása. Éhes volt. Vic rögtön felugrott mellőlem, és átsietett hozzá a gyerekszobába. Én moccanni sem bírtam. Mintha az ágyhoz szegeztek volna, szinte éreztem a csontomig hatoló és abba is kíméletlenül belefúródó szegecseket. Valamint egy, az előzőnél sokkal erősebb érzéshullámot.

Picire összehúztam magam. Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy befogadjam a nyugalomdózist, melyet a hálószobában álló Aaron sugárzott felém. (Fú, most olyan bizarr New Moon feelingem támadt, csak ott Jacob később lépett színre :D na mindegy, úgyis más lesz ebből...)

- Menj innen – nyöszörögtem, de vagy nem hallotta, vagy nem érdekelte a kérésem. Még közelebb jött, csakhogy én nem voltam képes megnyugodni. De eltolni sem, amikor leült mellém és magához ölelt. Megismételtem, amit mondtam, közben elapadtak a könnyeim, már csupán egyfajta szárazsírás rázta a testem.

- A férjed egy idióta – hallottam suttogni –, de vissza fog jönni – próbált szavakkal is csillapítani, de szintúgy feleslegesen.

Victor hangját már nem hallottam egy ideje, ettől könnyebb volt, de felállni nem bírtam, hogy megnézzem a lányaimat, ők jól vannak-e. Tovább reszkettem, már fáztam is, pedig belülről a pokol tüze emésztett. Lassan égtem, hogy minél fájdalmasabb legyen.

Aaron elővette a mobilját és beszélt valakivel, de nem értettem, hogy miről. Utána megint átölelt. Nem tudta kiűzni belőlem a gyötrelmeket.

Rob elhagyott. Haragudnom kellett volna rá, de nem sikerült. Ahogy a remegésem sem hagyott alább. Ez az egész még rosszabb volt így, bezárva a sötétségbe.

Kis idő múlva új hangok hatoltak el a tudatomig.

- Mi van, becsődölt a tudományod? – kérdezte valaki. Aaron felelt.

- Pofa be, csak csináld! – Nem tudtam, mit akarnak, de nem is igazán érdekelt.

- Így megint nem fog tudni szoptatni – morogta Ian. A hangját közben azonosítottam.

- Alig él. Ha belehal ebbe, akkor úgyis mindegy, nem? – nyögte a testvére gyötrődve. Remek – gondoltam –, ezek szerint ő még érez engem. Csak nekem sikerült kitiltanom magamból.

- Ha vállalod ezért a balhét, amit majd csapni fog…

- Vállalom!

Ezután elfeszegették a karomat a testemtől. Görcsben volt mindenem, az izmaimat sem ernyesztettem el, nem ment. Nem is próbáltam. Ian ettől függetlenül talált rajtam egy vénát, amibe belefecskendezett valamit, ami még sokkal később is hatástalannak bizonyult.

Már Aaron is zihált és remegett mellettem, a szíve mégis erősebben vert az enyémnél, ami lassult. Tudtam, hogy minél közelebb tartózkodik hozzám, annál jobban fogja az érzéseimet. Nem értettem, minek van még itt.

- Menj el – nyögtem, de a válaszát már nem hallottam. A férjem arcát láttam lecsukott szemhéjaim mögött. Párizsban láttam őt utoljára. Akkor még szeretett… ma viszont elhagyott… pedig nem én kértem erre.

Ian újabb dózis valamit pumpált az ereimbe. Na, ettől már könnyebb lett. Már szimplán csak fájt mindenem. Főleg a szívem, ami tovább töredezett.

Aaron ezután eleresztett, de nem ment messzire. Nem fogtam fel az időt, ami pedig telt. Nem volt kedvem felkelni, vagy egyáltalán; megpróbálni, képes volnék-e rá. Időnként hallottam a hangjukat, Lizzy és Vic mindig itt voltak, sőt, még Jenny is átjött, de ő nem maradt sokáig: miután szívszaggatóan sírni kezdett, valaki kivitte a szobából.

Vic volt az egyedüli, aki tartotta magát. Ő nevelgette a gyerekeimet is. Sokszor behozták őket mellém. Olyankor kinyújtottam a kezem, hadd játszanak az ujjaimmal. Csodaszépek voltak. Ők semmit nem fogtak fel abból, mi történik, én viszont csak percekre tudtam visszafogni a könnyeimet. A sógornőm ilyenkor mindig elvitte őket tőlem, bár mindegy volt. Úgy is folyton az apjuk járt a fejemben.

Egyszer, amikor nem voltak mellettem az „őreim” – beleértve Aaront is, aki a nap nagy részét mellettem töltötte –, felküszködtem magam az az ágyban, elvánszorogtam az ajtóig, és magamra zártam. Utána a gardróbba mentem, hogy megnézzem, mennyi ruhát vitt magával Rob, mert ha mindet… Nem vitte mindet. Mégsem bírtam megnyugodni, vagy örömet érezni.

Összekuporodtam a gardrób padlóján, mert az ágyba visszamenni már nem volt elég erőm, és újra előtörtek belőlem a könnyek. Egy csattanást hallottam valahonnan, majd felemeltek, és az ágyba raktak. Tök mindegy volt, hol húzom össze magam. Meg sem kíséreltem figyelni rá, mit mondanak, kérdeznek, vagy javasolnak. Utóbbi főleg arról szólt, hogy szedjem össze magam, és gondoljak legalább a gyerekeimre.

A Nap kilencszer nyugodott le és kelt fel újra, mire rájöttem, hogy nem fogok meghalni. Bármennyire is szerettem volna, nem ment. A szobában éppen egyedül voltam, nem vigyázott rám senki. Ian is azon dolgozott, hogy ne haljak meg – jöttem rá, amikor a karomba rögzített infúzióra esett a pillantásom. A gyerekeket nem etethetem – döbbentem rá, majd arra is, hogy csúnyán elhanyagoltam őket az elmúlt napok során.

Remegve felálltam az ágyról, és a végébe hajtogatott köntösömért nyúltam. Nem akartam cipelni az egész állványt, így óvatosan kihúztam magamból a tűt, és egy darab rongyot a sebre szorítva indultam el a kicsik szobája felé. Nem találtam meg őket, de le kellett ülnöm, mielőtt a további keresésükre indulok.

Körülnéztem a szobácskában; minden úgy volt, ahogy legutóbb láttam. Akárcsak a hálóban, ahonnan idejöttem. Ellenőriztem, hogy vérzik-e még a karom, de nem volt vészes, úgyhogy levettem róla a gézt, és újra elindultam. A fal mellett tapogatózva haladtam lassan a lépcső irányába. Odalentről halk beszélgetés ütötte meg a fülem. Aaron volt az és Vic.

- Ő is hasonlóan érzi magát, de ennyire nem vészes – mondta épp a sógornőm. Sejtettem, kiről beszél.

- Miért nem jön már vissza? – mérgelődött Aaron. – Ha ezt látná, talán észbe kapna végre.

- Azt mondta, még nem képes rá. Mintha várna valamire.

- Mire?! – csattant fel most már. – Legszívesebben elmennék érte, iderángatnám, és beleverném a fejét abba, amit csinált!

- Neki sem könnyű – védte meg Vic. Mostanra már leértem a lépcsőn, és a legalsó fokra lekucorodtam. Még nem vettek észre. A kanapén ülve beszélgettek tovább. A gyerekek nem voltak itt. Fogalmam sem volt, hova tűnhettek. – Attól fél, hogy ti majd…

- Ne viccelj már – nevetett fel Aaron örömtelenül. – Ha táplálna is irántam bármilyen érzelmeket a felesége, teljesen egyértelmű, hogy iránta ezt ezerszeresen érzi.

Vic erre nem tudott mit mondani. Én sem tudtam volna. Pillanatnyilag nem éreztem semmit. Senki iránt. A fájdalmam eltompult, az agyam is… a szívem meg nem lüktetett olyan hevesen, hogy segítsen elárulni nekem a választ.

- És te most…

- Megszűnt az a dolog, ha erre gondolsz. Kris valahogy… bezárkózott, vagy mit tudom én. Eleinte még én is vele szenvedtem, de most már semmi. – Én tudtam, miért van ez. Nem „bezárkóztam” előle, hanem valóban nem éreztem semmit. Bár reméltem, hogy ez tartós marad, és többé nem fog érezni felőlem semmit. Ahogy én sem felőle. És iránta sem.

- Ez… azért jó, nem? – kérdezte Vic.

- Most mit mondjak neked? Ettől még nem szeretem kevésbé. – Olyan halkan mondta, hogy alig hallottam, a lényeg mégis eljött a tudatomig. Aaron már nem érez engem, csak szimplán még mindig szerelmes belém. Kicsit sem mozdított meg bennem semmit ez az infó.

Vic ezután felállt, és tán a konyha irányába indult, de közben mellettem kellett elhaladnia. Döbbenten torpant meg, amikor észrevett, majd a nevemet kiáltva leguggolt elém.

- Jól vagy? Te jó ég! Hogy jöttél le? Várj, segítek – nyúlt a karom alá, segített felállnom. Nélküle nem sikerült volna. Mire ezzel megvoltunk, már Aaron is előttem állt. Mindketten csodálkozva szemléltek.

- Hol vannak a gyerekek? – kérdeztem rekedtesen.

- Lizzy elvitte őket… a parkba – mondta kissé habozva a sógornőm. Tudtam, hogy hazudik.

- Melyik parkba? – kérdeztem.

- Gyere, ülj le ide – vezetett a kanapé felé –, majd később elmondunk mindent. Nem vagy éhes? Szomjas?

Nem ültem le a kanapéra. Kiszabadítottam magam Vic kezei közül, majd az előtérben levő komódhoz mentem. Rob itt szokott tartani egy doboz cigit, hogy amikor hiányzik neki, rágyújtson. Elővettem, majd a hátsó kert felé indultam, hogy odakint szívjam el. Aaron kapott el az kijárat ajtaja előtt, mielőtt összeestem volna.

- Ezt talán nem kéne. – Egyenesen a szemébe néztem. Nem tiltakozott tovább. – Legalább hadd menjek veled – motyogta. Így is tett. Kikísért, majd leült mellém a hintaágyba.

Itt romlott el minden – jutott eszembe. Lassan szívtam a cigit. A pillantásait magamon éreztem, és azt is, hogy kérdezni akar valamit, de nem szólalt meg. Kérdeztem én.

- Elárulod, hol vannak a gyerekeim? – pillantottam rá futólag, majd a remegő ujjaim közé fogott cigarettára esett a tekintetem.

- Lizzy a férjedhez vitte őket.

- Miért nem ő jött ide? – kérdeztem. Választ nem vártam rá, mégis kaptam.

- Azt mondta, még nem képes rá.

- Már nem akar engem – közöltem vele. Végigrohant rajtam a hideg, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Aaron viszont – az előbb bent közölt, irántam érzett akármije ellenére Rob mellett kezdett kampányolni.

- Dehogynem akar! – simított végig a hátamon biztatóan. – Csak még időre van szüksége. – Vic nem csatlakozott hozzá a védőbeszédben, pedig ő is kijött velünk, és csak kicsit távolabb foglalt helyet.

Majdnem felnevettem ezen a képtelenségen. Hát másfél hét nem volt elég neki?! Mélyet szippantottam a cigiből, és mivel végigégett, egy újabb szálra gyújtottam. Ő rögtön okoskodni kezdett, hogy ezt nem kéne csinálnom, de csak vállat vontam. A továbbiakban hallgatott. Legalábbis ebben a témában.

- Nyögd ki – kértem, amikor már zavart, hogy tudom, kérdezni akar valamit, de nem teszi fel.

- Újra látsz, igaz? – Bólintottam. Már napok óta visszatért a látásom, mindenféle kezelés meg egyéb hókuszpókusz nélkül. Mintha egy ajtót nyitottak volna ki előttem, mely kivezetett a sötétségből, ahova eddig be voltam zárva. – És már nem érzel… velem kapcsolatban, ugye? – Most megráztam a fejem. Ő meg megkönnyebbülten felsóhajtott. – Nálam is vége ennek – közölte.

- Örülök neki. Most már nem szenvedsz velem. – Emlékeztem rá, hogy ő is velem együtt pusztult bele majdnem az első napon történtekbe. Amikor a férjem elhagyott minket. Engem…

- Ha ezt megtudja, biztos, hogy visszajön.

- Nem akarom, hogy megtudja – néztem rá határozottan. – És te se mondd el neki – pillantottam aztán Vicre. Rögtön megkérdezték, miért nem, de a létező legegyszerűbb választ adtam. Megismételtem, amit az előbb mondtam: – Mert nem akarom, hogy megtudja.

Nem értették, normális esetben én sem értettem volna. Most, hogy „felébredtem”, úgy döntöttem, ideje megpróbálnom nélküle létezni. Hiába mondta, hogy majd vissza fog jönni, a számára ez az idő még nem érkezett el. Én meg nem akartam kényszeríteni semmire.

Egy utolsó szál cigi kivégzése után felálltam, és közöltem velük, hogy lezuhanyzom, aztán… eszem valamit. Vic rögtön a konyhába szaladt, hogy főzzön nekem, Aaron meg felkísért az emeletre.

- Kösz, egyedül is menni fog – próbáltam lerázni a fürdőszoba ajtajában, de nem tágított.

- Ha elesel a vizes csempén, és bevered a fejed, akkor magamat fogom okolni érte – tiltakozott. Én meg vállat vontam. Ha kínozni akarja magát, akkor az az ő baja.

Totál érdektelenül vetkőztem le, és álltam be a forró víz alá. A zuhanyfülke falának dőlve élveztem a rám záporozó sugarakat. Lehunytam a szemeimet, hogy tökéletesen átadjam magam a felfrissülésnek, de hirtelen egy érintést éreztem a derekamon. Ekkor tűnt csak fel, hogy elkezdtem lefelé csúszni. Aaron tartotta meg a testem.

Kinyitottam a szemeimet és ránéztem.

- Nem bírom ezt nézni – suttogta.

- Akkor minek vagy itt? – Barátságtalan volt a hangom, de őt nem bántottam meg. Ő volt az egyetlen olyan ember ezen a földgolyón, akit soha egyetlen szóval, tettel, semmivel nem bírtam megbántani soha. Mert nem érdekelte.

- Tudod, hogy miért – felelte, majd magához ölelt. Nem vetkőzött le, a ruhája már teljesen átázott; nyilván gyorsan lépett be mellém, amikor elkezdtem csúszni.

- Mert szeretsz? – néztem rá nyíltan. Nem felelt. A tekintete beszélt helyette.

- Te viszont még mindig őt – motyogta kicsivel később.

Megcsóváltam a fejem, de nem azért, mert konkrétan nemet akartam erre válaszolni, csak mert magam sem tudtam, mit érzek. Rob azzal, hogy elment, kitépte a szívemet a helyéről, és magával vitte. Tudtam, hogy csak akkor lesz ismét bennem minden valaha iránta érzett szerelmem, ha visszatér, és visszaülteti belém azokat. Addig viszont…

Eltoltam magamtól Aaront, és hátat fordítva neki mosakodni kezdtem. Még éreztem a derekamon a kezeit, jól is jött ez, amikor időről időre pillanatokra elvesztettem az egyensúlyomat – régen ácsorogtam már ennyit –, de úriember volt, mint ahogy eddig is állandóan – dühíteni kezdett, hogy mindig olyan kibaszott nagy önuralma van!

Amikor befejeztem, elzártam a csapot, kinyúltam egy törölközőért, és magam köré csavartam. Utána neki is nyújtottam egyet, bár szinte mindegy volt, így is, úgy is eláztatta a fürdőt. Villámgyorsan ledobálta a ruháit, míg én törölköztem, maga köré csavarta azt, és visszakísért a hálóba, de aztán eltűnt.

Nem foglalkoztam vele, hova mehetett, felöltöztem, aztán leültem az ágyra… és vártam. Úgy éreztem magam, mintha belülről totál kiürítettek volna, és valójában nem érdekelt semmi. A halálvágyam is elmúlt, egy dolgot mégis éreztem. Hiányoztak a gyermekeim.

(a köviben ígérem, lesz Rob!)

28. fejezet

28. fejezet (Kristen)

Csodálkoztam rajta, hogy Rob kettesben mert hagyni Aaronnal, bár én közel sem éreztem olyan veszélyesnek ezt – és őt sem –, mint a férjem.

Azzal tisztában voltam, hogy szerelmem féltékenysége újabban megint a csillagok távolságával vetekszik, de a reggeli ki-, illetve elrohanásáig fogalmam sem volt róla, milyen mélyen érinti ez az egész. Aaron tényleg többet tartózkodott nálunk, amióta elfogadtam, hogy csak az ő szemein át látok tisztán, de az ettől független időben minden erőmmel azon voltam, hogy éreztessem vele, ő az, akiért még mindig dobog a szívem. És olyankor sírtam, amikor aludt.

Hetek teltek el, a tárgyalás is simán lezajlott, Tom kitett magáért, mert még olyan dolgokat is előszedett Sam segítségével Emilie múltjából, amiket – jó pénzért – eddig egy fiók mélyére süllyesztettek, így a ribanc sokszorosan megkapta méltó büntetését. Tőle tehát megszabadultunk.

Kaptak helyette egy új színésznőt, valami Annie-t, de róla anyám is csak annyit tudott, hogy feltörekvő új arc. Rob viszont még nem találkozott vele, hogy szubjektív véleményt mondjon, ezért egyelőre nem aggódtam. Az egész forgatást elhalasztották, szabadságot adva miattam a férjemnek.

Akartam is, hogy itthon maradjon, meg nem is. Nem tett jót neki, hogy végig kell néznie a nyomoromat. Éreztem, hogy feszült – és nemcsak Aaron miatt –, de a jelek szerint nem bírtam eloszlatni a kétségeit sem a látásommal, sem a szerelmünk szilárdságával kapcsolatosan. Ez pedig az én idegeimet is próbára tette.

Szerettem volna, ha bízik bennem. Tudtam, hogy újra fogok látni és tudtam, hogy mellette a helyem, nem pedig Aaron mellett. De ő kételkedett ezekben. Holott ő papolt nekem régen a bizalomról folyton. Most mégis kitartottam, és igyekeztem erősnek tűnni előtte. Csak ezt Rob talán másként értelmezte. Ezért utálta Aaront is napról napra jobban, pedig tényleg sokat segített nekem, a gyerekekkel kapcsolatban is és például abban, hogy újra biztonságosan és határozottan közlekedhessem a házunkban.

Ezt sosem a férjem előtt gyakoroltuk, hanem azokban a lopott pillanatokban, amikor ő éppen a picikkel foglalkozott egy másik helyiségben. Ilyenkor Aaron a hátam mögé állt, magához húzott és megmutatta nekem, mi merre van. Ez a közelségünk Robnál tuti kicsapta volna a biztosítékot, de a bátyám többnyire jelen volt és felügyelte, nem fajul-e el a dolog. Nem fajult el. Aaron tudta jól, hol a helye és mindig tartotta magát az ígéretéhez, miszerint nem rondít bele a házasságunkba.

Egészen addig, amíg én nem kérem rá… Akkor nem fog nemet mondani. Tisztán hallottam, hogy Rob figyelmeztette, tudni fog róla, ha elveszíti a fejét, Aaron meg ezekkel a szavakkal felelt. Tisztázni kívántam vele ezt a dolgot, így amint elhalkult a távolodó autó, mellyel Rob Cameront és Samet vitte ki a reptérre, felvigyázóm felé fordultam.

- Szeretnék beszélni veled – mondtam határozottan, de elbizonytalanodtam, amint a derekamra rakta a kezét, bár aztán rájöttem, hogy csak a hátba akar bevezetni. Idekint nem sokszor jártam, sőt, egyszer sem, mióta nem látok, így inkább én is belekapaszkodtam, amíg ismerős terepre nem értünk.

- Miről van szó? – kérdezte mit sem sejtve. Kibontakoztam a karjaiból, és mivel a kezemmel már leellenőriztem, hogy merre járunk – megérintettem a komódot az előtérben –, odalépdeltem a kanapéhoz.

- Rólad és rólam – vágtam a közepébe.

- Igen? – Aaron hangja óvatossá és riadttá vált, de ezt értettem is. Mostanra bennem is kialakult egyfajta „érzés” vele kapcsolatban, így most is éreztem, hogy fél. Ezt nem árultam el neki, és Robnak sem persze, mert mindkettejükből más-más igen erős hatást váltott volna ki a dolog, ezt pedig nem akartam.

- Talán hanyagolnunk kéne ezt a… dolgot. – Nem tudtam jól megfogalmazni, mit is szeretnék, vagyis de, csak az túl durva lett volna, megbántani pedig nem akartam őt. – Vagy legalábbis visszább venni belőle…

- Milyen dolgot? – ült le mellém, majd rám nézett. Láttam magamat. Inkább lehunytam a szemeimet, hogy ne legyen így – csak akkor láttam, amit ő, ha az én szemeim is nyitva voltak –, majd vettem egy kisebb lélegzetet.

- Robot nagyon megviseli, hogy ilyen sokat vagyunk együtt – kezdtem, de máris félbeszakított.

- Nem vagyunk együtt többet, mint előtte. Na jó… nem sokkal többet – javította ki magát. – És mindig tartottam a három lépés távolságot, nem? – hallatszott szinte a fülem mellől.

- Most sem tartod – szóltam rá elmosolyodva.

- Mert most nincs itt a férjed – hajolt közelebb. – És senki más…

- Azt mondtad neki, nem csinálsz ilyet, csak ha én kérlek rá – fordultam felé. Kinyitottam a szemeimet. Még nem volt túl közel, de elég közel ahhoz, hogy egy kicsit megijedjek.

- Így is van – felelte, és rögtön elhúzódott. Biztosan érezte, hogy megijedtem. Ez valahol borzalmas volt, valahol pedig elképesztő, hogy ennyire… rám van hangolódva. Ahogy újabban én is arra, hogy ő „hogy van” éppen. – Fogalmad sincs, milyen nehéz.

- De igen, sejtem – nyúltam a kezéért, mire megszorította az ujjaimat.

- Nem tehetek róla, Kris… és ellene sem sajnos. Nekem is könnyebb lenne, ha nem éreznélek – ez bizony nekem is, mert a gyötrelmei és a szívfájdalma rám is kihatott –, ha nem látnál általam, és egyáltalán… ha nem érezném irántad azt, amit érzek. De képtelen vagyok szabadulni tőled. Túl mélyen belém ivódtál. Melanie sem segített ezen – vallotta be halkan, amit eddig nem tudtam.

- Amíg még együtt voltatok, könnyebb volt, nem?

- De igen. – Nem tagadta. – Csak ő nem bírt ezzel élni.

- Sajnálom – suttogtam. Ekkor Aaron váratlanul ideges lett, de továbbra is higgadtan szólalt meg.

- Mintha sírnának a lányok, megnézem őket jó? – emelkedett fel mellőlem, a kezemet is elengedte.

- Én is jövök – csatlakoztam hozzá a lépcső felé menet. Kicsit óvatosabban és lassabban haladtam, mint ő, de elég normálisan sikerült haladnom. Már a karjára sem volt szükségem, amit nyújtott felém.

A lányaimat csak tisztába kellett tenni – szinte olyan gyorsan ment, mintha a saját szemeimmel láttam volna őket, bár ezt megoldottam eddig vakon is –, Victor pedig éhes volt.

- Kinéznél az ablakon? – jutott eszembe valami. Aaron megtette, így én is láttam, hogy szépen süt a nap odakint. Döntöttem. Az ő kezébe adtam a lányokat, én pedig a fiamat emeltem fel. – Vigyük ki őket a kertbe – adtam utasításba az ötletemet.

- Igenis – mormolta Aaron. Én mentem elől. Lefelé kapaszkodnom is kellett, de megoldottam a feladatot.

Minden kicsit a kertbe vittünk, Sophie-nak és Dorothynak oda volt készítve egy lefedett kiságy – hogy a falevelek ne hulljanak bele – az árnyékban, Victort pedig egy pokrócra tettem a kedvenc, már rongyosra szaggatott plüssök közé.

Mellé ültem, amíg Aaron hozott ki neki pár szem szőlőt, majd letettem a fiam és közém a kistálat, és egyenként a szájába adogattam a szemeket. Szerencsére – mivel éhes volt – segített benne, de közben újabb nyulat cincált. Vagyis annak készülhetett, mostanra már nem voltam benne biztos, mi volt a jószág.

Kis idő elteltével felálltam, és odaültem Aaron mellé a hintaágyba. Egyelőre a gyermekeimre nézett, így én is őket figyeltem. Olyan kis szép volt mind. Aztán hirtelen elszomorodtam. Nem értettem, miért, de egy pillanat múlva beugrott: Aaron érzelmeit tettem a magamévá, ezért lettem ilyen búskomor. Még mindig a gyerekeimet nézte, és bánatos lett, így kikövetkeztettem, mire gondolhat.

- Neked is lesznek majd – suttogtam.

- Honnan tudod, hogy…? – Nem fejezte be, de nem is kellett. Felé nézve elmosolyodtam. – Te is érzel? – döbbent meg. Nem akartam, hogy ezt kitalálja, így kissé füllentettem.

- Nem, csak azt láttam, hogy őket figyeled – reméltem, hogy arra nem jön rá, hazudtam. A jelek szerint sikerült jól titkolnom, mégis újra közelebb hajolt hozzám a kelleténél.

- Már azt hittem, jobb a képességed az enyémnél – sóhajtott erre egyet olyan képtelenül tettetett megkönnyebbüléssel, hogy önkéntelenül is felnevettem.

- Sosem versenyeznék veled benne – feleltem tovább mosolyogva. – Csukd be a szemed – fordultam aztán felé, ugyanis láttam, hogy engem néz.

- Miért? – kérdezte.

- Nem akarom látni magam – feleltem. Inkább le is hajtottam a fejem, hogy ha rám is néz, ne lássam a saját arcomat – meglepő módon már vagy egy órája tartott folyamatosan a „látásom”, nemcsak pillanatokra, mint eddig, de ezen már nem tudtam kellő ideig elgondolkodni, Aaron ugyanis az állam alá nyúlva felemelte a fejem, és közelebb húzódott hozzám.

Különös érzések jártak át, és ebben a másodpercben áldottam magam azért, hogy nem tudja, hogy én is érzem őt… még a végén megpróbálna befolyásolni. Valami mégis átáramolhatott felé abból, amit én éreztem (vagyis ő, de felőlem érezte a saját érzéseit), mert érzékeltem, hogy felém hajol.

- Csukva vannak – suttogta. Vágy lobogott a hangjában, ezáltal pedig bennem is, és ő ezt érezhette, amikor a szája végigsimított az enyémen.

- Azt ígérted, nem teszed, csak ha én kérlek rá – figyelmeztettem, de közben mintha lebénultam volna, nem tudtam elhúzódni.

- Hazudtam – csúsztatta a kezét a tarkómra, és az ajkaimra szorította a száját.


(Rob)

Dermedten néztem végig, ahogy Aaron megcsókolja a feleségemet. Ez az „apróság” nem egyezett az álmommal, mivel ott fordítva történt, Kristen csókolta meg őt. Egy fél másodpercen belül elindultam feléjük, mert úgy döntöttem, nem fogom hagyni, hogy csak úgy elvegye tőlem a nőt, akit imádok, két lépés után viszont megtorpantam.

Mivel nem csaptam nagy zajt, még nem vettek észre. De valami meglepő dolgot láttam.

Kristen Aaron vállára tette a kezeit, és igen egyértelműen tolta el magától.

- Ezt ne! – szólt rá olyan határozottan, hogy ettől a fajta hangjától általában még én is meghúztam magam az egyik sarokban. A „támadója” is meggondolta magát és hátrébb húzódott.

- Bocsáss meg, csak… ne haragudj – mentegetőzött közben. – De hiszen éreztem, hogy te is… – A félbehagyott mondat újabb gondolkodnivalóra adott nekem okot. Hogy mit érzett? Visszaléptem az erkélyajtóba, mivel a veszély átmenetileg elhárult, és tovább hallgatóztam, hátha megtudhatok valami olyasmit, amit nyíltan sosem mondanának el nekem.

Mindeközben persze forrt bennem a düh és a féltékenység, na meg természetesen a vágy, hogy ezért minimum nemzésképtelenné tegyem Aaront.

Láttam, hogy a feleségem feláll a hintaágyból, majd Aaron felé fordul és megáll tőle másfél méternyire. Ő nem látott engem, holott szembe állt velem, Aaron meg így háttal ült nekem, szóval nem volt okom túlzottan elrejtőzni.

- Nem tudom, mit éreztél – próbált tagadni Kristen, én viszont ismertem már annyira, hogy tudjam, hazudik. Pontosan tudja, vagyis… tényleg érezte azt, ami arra késztette Aaront, hogy csókolja meg. Ez pedig azt jelenti, hogy… ő is akarta.

Két választásom volt. Vagy odalépek hozzájuk, mintha még csak most érkeztem volna, és semmiről sem tudok, vagy fogom Aaront, és… A fiam szakította félbe a gondolataimat.

- Apa! – kiáltotta, majd felállt a takaróról, amin eddig játszott, és felém tipegett. Elé indultam.

Közben ők is felém fordították a figyelmüket. Gyorsan kellett döntenem, melyik verzió mellett tegyem le a voksom. Végül a középutat választottam.

Victort a karjaimba vettem, és közelebb léptem hozzájuk. Kristen kicsit bűntudatosnak tűnt, de nem olyan durván, mint álmomban. Aaron viszont felállt a hintaágyról, és a feleségem elé állt. Mintha bántani akarnám! Elképesztett a viselkedése. Itt csak egy valakit akartam bántani, és az nem a nejem volt.

- Szívem, megfognád Victort, amíg kikísérem Aaront? – kérdeztem halkan.

- Persze, hol van? – könnyebbült meg Kristen, amiért nem hallotta rögtön dulakodás hangjait.

Elléptem Aaron mellett, és szerelmem kezébe adtam a kicsit. Most inkább mellőztem az üdvözlő csókot.

- Gyerünk – indultam el Aaron előtt aztán a kijárat felé. Vagyis előbb be a házba, majd át rajta, és ki a ház elé. – Mondtam, hogy vigyázz, mit művelsz! – szorítottam a falhoz kint rögtön. A nyakánál fogva.

- Hé, mi folyik itt? – szólalt meg mögöttem Ian. Nem érdekelt. „Kedvesen” megkértem, hogy maradjon ki ebből. – Oké, akkor később visszajövök – mondta, és a szemem sarkából láttam, hogy el is lépdel.

- Szóval? Mi volt ez? – A haragom erősebb volt, mint eddig valaha, a tenyerem pedig határozottan tapadt Aaron torkára. Az ujjaim meg egyre jobban a nyaka köré fonódtak. Biztos voltam benne, hogy egyetlen mozdulatába telne elhárítani a meggyilkolására irányuló késztetésemet, de nem tette.

- Ő is akarta – sziszegte felém levegő hiányában.

- De nem kért meg rá! – raktam helyre a tévedését.

- Nem tettem volna, ha nem érzem, hogy akarja – feleselt még mindig. – Különben meg eltolt. Mit akarsz még? – Ez könnyű kérdés volt.

- Azt, hogy tűnj el az életünkből! Örökre! – emeltem feljebb a hangomat. – Elég volt belőled, és ebből az egészből, ami köztetek van!

- Erről nem ártana őt is megkérdezned – tanácsolta egyre jobban fuldokolva. Eleresztettem. Nem szándékoztam bemocskolni a kezemet.

- Takarodj innen – néztem rá vérszomjas tekintettel. Nagyon pici tartott vissza attól, amiből még Tom sem bírna kimosni a bíróság előtt.

- Megyek. De azért kérdezd meg – javasolta megint levegő után kapkodva. 

Végig követtem a tekintetemmel, amíg el nem tűnt a házukban. Utána vettem pár mély lélegzetet, és a bolhát egyelőre megpróbáltam nem elültetve érezni a fülemben. Visszamentem Kristenhez. Victor mellett ült a hintaágyban, és együtt játszottak.

- Rob? – kérdezte rögtön, amint megjelentem mellettük, pedig nem láthatott.

- Itt vagyok – adtam egy puszit az arcára. Jelenleg csak oda voltam képes. – Meg kéne beszélnünk néhány dolgot – mondtam halkan.

- Tudom, hogy most mit gondolsz – kezdte, de nem most voltam rá kíváncsi. Nem rögtön. Még nem emésztettem meg, és féltem, hogy olyasmit találok mondani, amit nem gondolok komolyan.

- Később – vettem egy mély lélegzetet, majd megcirógattam az arcát, és a lányaimhoz lépdeltem.

Furcsa félelem, vagy egy még annál is rosszabb érzés költözött a szívembe, amikor lehajoltam hozzájuk. Bár az álmom nem vált valóra, valami sokkal borzalmasabb volt készülőben. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz ennek a vége. Addig viszont szerettem volna a családommal tölteni a maradék… jót.

A gyerekek megfürdetése és megetetése után volt csak lehetőségünk beszélgetni, amikor már mind aludtak.

A hálószobába mentünk, ahol legszívesebben máris az ágyba döntöttem volna szerelmemet, hogy addig szeretkezzünk, amíg bele nem halunk félig, de a félelmem a megérkezésem óta egyre csak erősödött.

- Nos, mi is történt pontosan? – kérdeztem a fotelba ülve, és a térdeimre könyökölve. Kristen körülbelül háromméternyire volt tőlem, ő az ágyon foglalt helyet. Túl messze és egyúttal túl közel is a következő témához, amit meg kellett beszélnünk.

- Mit láttál? – kérdezett vissza válasz helyett.

- Az most mindegy. Tőled szeretném hallani, mi történt?

És elmesélte. Már akkor megfagyott a vér az ereimben, amikor azt ecsetelte, hogy nemcsak látni képes Aaron segítségével, hanem már érzi is őt. Pontosan úgy, ahogy Aaron Kristent. A szívem hasadozni kezdett a szavai hallatán, főleg akkor, amikor eljutott a következő „fázisig”.

- Mielőtt megcsókolt… én azt éreztem, amit ő, vagyis… Nem tudom ezt máshogy mondani, valahogy…átváltoztak az én saját érzéseim azokká, amiket ő érzett, és… És aztán ő ugyanazt érezte felőlem, amit eleve ő érzett, nem azt, amit én.

Ez elég csavarosan hangzott, de képes voltam felfogni. Sajnos…

- Akkor tehát most… befolyásolni tudja az érzéseidet? – kívántam tisztázni a legborzasztóbb részét a dolognak.

- Azt hiszem – érkezett a bizonytalan válasz.

Felsóhajtottam, és hátradőltem a fotelban, így figyeltem tovább szerelmemet. A nőt, aki az életemnek értelmet adott. Döntöttem, de még nem voltam képes beengedni a döntést az elmémbe. Csak „éreztem” – hogy stílusosan ne lógjak már ki a sorból közülük.

Fogalmam sem volt, hogyan kéne erre normálisan reagálnom. Legszívesebben most rögtön megöltem volna Aaront, hogy így irtsam ki belőle mindazt, amivel a feleségemre hatni tud, ez viszont nem lett volna fair tőlem. Egyszer megfogadtam, hogy ha Kristen talál magának valakit, aki jobb a számára, megfelelőbb, mint én, akkor elengedem.

Most jött volna el ennek az ideje? Nem akartam, hisz ezáltal a gyermekeimet is elveszíteném – akárcsak álmomban. Nem mertem megkockáztatni. Egyedül azt tudtam, hogy ezt nem tudjuk egy félórás, de még egy éjszakás beszélgetéssel sem megoldani. Időre van szükségünk. Neki is és nekem is.

- Rob? – suttogta kedvesem, majd a kezét nyújtotta felém. – Ne haragudj rám – pityeredett el. – Nem én akartam ezt.

- Tudom – nyögtem. Fájó szívvel figyeltem, ahogy feláll, de nem vártam meg, hogy elinduljon felém, én léptem oda hozzá, és a karjaimba zártam. – Tudom – ismételtem.

Kristen megremegett a karjaimban és sírni kezdett. Én is szívesen tettem volna hasonlóképp, mert úgy festett a helyzet, hogy a kapcsolatunk megint egy olyan fordulóponthoz érkezett, amivel nem lesz könnyű megbirkóznunk. Azaz máris le lettünk győzve az első csatában. Ez már sok volt a "jóból".

- Mi lesz most? – szorított magához erősen, de a fejét felemelte, mintha megpróbálna rám nézni. A szemeibe pillantottam. Újra olyan gyönyörű zöld színük volt, mint amilyenekbe beleszerettem annak idején. És a lányaink is örökölték a színét.

- Még nem tudom – feleltem fojtott hangon, holott egyre biztosabban tudtam. – Csak… gondolkodnom kell. Szeretlek – suttogtam még, mielőtt megcsókoltam volna. Piszkosul sajgott bennem a tudat, illetve a kép, amelyet róluk láttam. Az sem igazán vigasztalt a most már ismert érzés-viszontérzés tekintetében, hogy Kristen ott és akkor eltolta magától Aaront. Mi lett volna, ha nem teszi meg?

Elfáradtam. Az elmúlt hetek és a ma történéseinek súlya szinte összeroppantott. Sejtettem, hogy szerelmemnek sem könnyű, mivel ő van ennek az egésznek a középpontjában, de képtelen voltam rá, hogy csak úgy elmenjek a történések mellett, vagy hagyjam, hogy bekövetkezzenek.

- Én is szeretlek. És csak téged – suttogta Kristen, mikor elengedtem az ajkait.

Magammal húztam az ágyba ezután, és ott a paplan alatt átöleltem. Még sírdogált egy ideig, de nem firtatta többet, hogy mi lesz most. Meggyőzni sem próbált. Vagyis teljesítette a kérésemet, mely szerint gondolkodnom kell. Nekem is meg kéne adni a lehetőséget a számára, hogy gondolkodhasson.

Egyetlen baj volt csak ezzel: eddig mindent együtt oldottunk meg. Ez a probléma viszont most kifogott rajtunk. Ehhez muszáj egy időre… Nem mertem gondolni rá, mit kellene tennünk. Mégis cselekedni kezdtem, már akkor, amikor elaludt a karjaimban. Kibújtam az öleléséből, és előhúztam a mobilomat a zsebemből.


(Kristen)

Reggel valami szokatlanra ébredtem. Rob nem volt mellettem. Fáztam, és hiányzott, hogy nincs kihez odabújnom. Emlékeztem az előző esti beszélgetésünkre, amely után villámgyorsan elnyomott az álom, de csak mert nagyon kimerített mindaz, ami történt, nem beszélve a feszültségről, mely az ezerszeresére növekedett köztünk.

Felültem az ágyban, de ekkor észleltem, hogy mégsem vagyok egyedül.

- Rob? – szólaltam meg kicsit rekedtesen, mire hallottam, hogy valaki feláll a szemközti fotelből. Reméltem, hogy a férjem az. De miért ül ott?

- Itt vagyok – felelte. Legalább ő volt, nem más. Már attól féltem, hogy besokallt, és most… bele sem mertem gondolni, mit tesz. Nem akartam, hogy megtegye.

- Féltem, hogy elmész – kezdtem, de alighogy kiültem az ágy szélére, éreztem, hogy besüpped alatta a matrac pont mellettem.

- Vic ideköltözik egy időre – mondta halkan. A keze után tapogatóztam, ő pedig ezt észrevéve megfogta, és összekulcsolta az ujjainkat. Nem értettem, miért jön ide a nővére, megkérdeztem hát. – Én pedig tényleg elmegyek – folytatta figyelmen kívül hagyva a kérdésemet, mégis felelve rá.

- Mi? – nyögtem elakadt lélegzettel. – Ne! – szorítottam görcsösen az ujjait, de a könnyeim máris megállíthatatlanul potyogtak. – Ne! – sírtam, és a karján végigfuttatva az ujjaimat hozzá bújtam. Átölelt, de valahogy… nem volt az igazi. – Miért?

- Kristen ez így nem megy – felelte. Éreztem a hangján, tisztán átjött, hogy nem akarja ezt. Megpróbáltam meggyőzni. Ígértem neki mindent, hogy Aaronnal ezentúl nem találkozom, nem is beszélek vele, vagy megkérem, hogy költözzön el a világ másik végére, és csak mi maradunk, de Rob már döntött.

- Kérlek, ne – csuklott el a hangom, mikor kibontakozott a karjaimból, és felállt. Úgy éreztem, összeomlik körülöttem a világ.

27. fejezet

27. fejezet (Kristen)

Különösnek találtam ezt az egészet. Kételkedtem benne, hogy Aaron valóban érezné, amit érzek. Még azután is nehezen hittem el, hogy Rob megerősítette, tényleg így van.

Már a kórházbeli beszélgetésünkkor is furcsállottam, amiket Aaron mondott, de… Hogy érezné már, amit én? Ez lehetetlen.

Másnap reggel is még ezen gondolkodtam, míg a férjem aludt, de én kibújtam mellőle és áttapogatóztam a gyerekszobába. A lányok gügyögéséből ítélve ők is már ébren voltak. Nem sírtak sem ennivaló miatt, sem pedig azért, mert tele van a pelus, egyszerűen csak „beszélgettek”. Victor hangját nem hallottam, de a lélegzetét igen.

El sikerült jutnom a lányokig, akik megint egymás kezét fogták. Még erre a látványra is emlékeztem. Csodálatos volt! Rob viszont csak később láthatta, mert Aaron volt itt velem, amikor először megtörtént…

Ezzel már megint ő járkált a gondolataimban, pedig egy kis időre szerettem volna megfeledkezni róla. Nem akartam, hogy érezzen engem. Azt kívántam, bárcsak Robbal történt volna ez a csoda, nem pedig vele. Ám ez hiú ábránd volt. Bár álom lett volna akkor már az előző nap! Vagy inkább Párizs óta…

Dühös lettem és egy sóhajjal inkább befejeztem a lehetetlen, múltat megváltoztatni kívánó dolgok utáni vágyakozásomat, majd óvatosan a karjaimba vettem az egyik lányomat.

Puha illata segített rájönnöm, hogy Dorothy az. Lassan hátrálva eljutottam a széles fotelig, melynek egyik felébe belefektettem. Megismételtem ezt még egyszer, de Sophie-t már nem tettem le a karjaimból, miután Dorothy mellé ültem. Neki is jó illata volt, de mégis más… Mielőtt teljesen elállatiasultam volna a szimatolgatásuktól, tovább kezdtem töprengeni. Most a csöppségek apján.

Rob álmodott már egyszer borzalmasat, napokig frászban volt utána és azt leste, mikor kell megakadályoznia, hogy öngyilkos legyek. Ez az ideköltözésünk idején történt. Ma éjjel viszont rögtön rájöttem, mi okoz neki újabb tudatalatti szörnyűségeket. Attól fél, hogy most közelebb engedem magamhoz Aaront, őt meg elhagyom miatta, pedig ismerhetne már annyira, hogy tudja, ez mekkora baromság.

Egy ideje már bevallottam magamnak, hogy többet érzek Aaron iránt, mint barátságot, sőt, mint a legigazabb barátságot, de eszem ágában sem volt megcsalni vagy akár elhagyni érte azt a férfit, aki a szívemet birtokolja.

Amikor még adott volt az esély, hogy Rob – bármennyire is imádjon bennünket – mégis valahogy Emilie hatása alá kerül, egy kósza, őrült pillanat erejéig elgondolkodtam rajta, mihez kezdenék nélküle. Azon kívül, hogy belehalnék.

Nem szívesen ismertem be, hogy Aaront fogadnám el utána támaszomnak, mert bár fizikailag közel sem vonz úgy senki, mint Rob – akármilyen tagadhatatlanul jó pasi legyen is az illető –, ő az, aki majdnem annyira odavan a gyerekeimért, mint az apjuk. Mellette biztonságban lennénk mindannyian. Ha előbb találkoztam volna vele, mint a férjemmel, tán még esélyt is adtam volna neki, de így… Kizártnak tartottam a dolgot.

Aztán a gondolat elszállt, mára pedig Emilie is eltűnt az életünkből… Nem volt okom azon agyalni, mi lenne, ha Rob elhagyna minket. Azaz mégis. A látásom. Vagyis annak a hiánya. Megriadtam ettől, mert nem akartam, hogy elmenjen, ezzel szemben azt viszont akartam, hogy ne nézze és élje velem végig ezt az egészet.

Néha csak egyetlen pici hajszál választott el attól, hogy megint elküldjem. Persze nem gondolnám komolyan, és nagyon meg is bánnám utána – így megpróbáltam nem elszakítani azt a hajszálat –, de sokszor annyira kilátástalannak tűnt minden…

Féltem, hogy nekik lesz igazuk, és tényleg csak a kezelés segítene rendbe hozni a látásomat, de nem etethetném én a lányokat. Ezzel szemben láthatnám őt és a gyermekeinket, ha viszont nem csinálom, percről percre nő a kockázata, hogy sosem látok többé.

Ambivalens érzések kavarogtak bennem, és sokadjára elbizonytalanodtam. Ez szinte óránként történt, lassan, de biztosan őrölve fel az idegeimet.

Az sem segített, hogy most Aaron is beljebb került az életembe ezzel a… dologgal. Ez már túl kísérteties és misztikus volt ahhoz, hogy vállat vonva elmenjek mellette – holott ezt próbáltam érzékeltetni vele és a férjemmel is. Nem akartam megbántani a közönyömmel, de Robnak sem akartam fájdalmat okozni. Bőven elég lehetett neki az egyéb bajom meg az, hogy szinte egyedül maradt a gyerekekkel, nem kívántam tetőzni a gondjait.

Mire eldöntöttem magamban, hogy egyelőre nem is állok neki kideríteni, mi ez a dolog Aaron és köztem pontosan, Victor is ébredezni kezdett.

- Mami – szólított, mikor észrevette, hogy itt vagyok. Pontosan észleltem, honnan érkezik a hangja. Mosolyogva fordultam felé. A következő pislogás után pedig… tágra nyílt szemekkel meredtem felé. Láttam!

Felállt a kis rácsos ágyban, és felém nyújtotta apró karjait. Még egyet pislogtam, de ezt nem kellett volna tennem – mintha lehúzták volna a rolót. Megint csak a sötétet láttam. De az előbb… tisztán és élesen a fiam! Éppen úgy, mint a múltkor Melanie-t.

- Istenem… – suttogtam magam elé. Még nem egészen tértem magamhoz. Azt mégis észleltem, hogy valaki más is van a szobában. Reméltem, hogy szerelmem az, nem pedig valamelyik nővére. – Rob? – kérdeztem rá a jelenlétére. Hallottam, hogy közelebb lép, és egy kéz simult az arcomra, ahogy „felnéztem rá”.

- Most már hiszel nekem? – kérdezte helyette Aaron. Újra kihagyott a szívem egy ütemet.

- Miattad láttam őt? – döbbentem meg. – Tényleg csak… így fogok látni ezentúl? Csináld megint! – parancsoltam rá. A miérteket későbbre halasztottam.

- Nem hiszem, hogy menni fog, ha akarom… Eddig mindig véletlenül történt. Most épp a jó pillanatban ezek szerint – tétovázott, de magamon éreztem a pillantását.

- A lányokat is látni szeretném. Megtennéd, hogy megpróbálod…? Nézz rájuk véletlenül, csak egyetlen másodpercre!

Semmi nem történt. A picik viszont hangoskodni kezdtek.

- Mi folyik itt? – hallottam aztán a férjem nem túl szívélyes hangját az ajtó felől. Ezt követően pedig eltűnt a karjaimból Sophie.

- Engem a nővéred engedett be – felelte Aaron a kérdésére, így én is megtudhattam, hogy kerül ide, eddig nem gondolkodtam rajta.

Rögtön elmeséltem Robnak, mi történt, közben Dorothyt emeltem fel magam mellől, és a keblemre szorítottam. Éhes lehetett, mert elkezdett jó irányba tapogatózni. Aaron előtt mégsem szerettem volna megetetni.

- Kicsit korán jöttél. – Szerelmem hangjában remegett a feszültség, és ettől én is kicsit idegesebb lettem.

- Tíz óra múlt – feleselt a vendégünk. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, muszáj volt közbeszólnom, mielőtt elfajul.

- Rob, nyugi. Aaron kimennél? – osztogattam a parancsokat, és hál’ Istennek engedelmeskedtek. Legalábbis Aaron lépteit távolodni hallottam. A férjem viszont még morgott valamit, de nem értettem. – Láttam Victort! – csordult ki egy csepp könny a szemem sarkán, miközben már ki is oldoztam a köntösömet, hogy megetessem a piciket. Rob Sophie-t is visszarakta rám, miután a húga elhelyezkedett az egyik mellemen.

- Magadtól, vagy…?

- Aaron nézett rá, és csak egy pillanat volt az egész!

- Remek… – Ezt a morgást már teljesen jól hallottam, mert közelebb volt hozzám. – Leviszem Victort reggelizni – mondta még halkan, és ezúttal az ő távolodó lépteit hallottam.

Szerettem volna, ha kicsit jobban örül velem, de én így is két méterrel lebegtem a föld fölött… Láttam a fiamat!


(Rob)

Annyira tudtam, hogy ez lesz! Máris úgy tűnt, valóra válik az álmom. Kristen kezd rájönni, hogy Aaron milyen hasznos a számára. Én viszont… fölösleges – sajdult meg a szívem.

Bármennyire is sejtettem, hogy igenis fontos neki az, hogy osztozzak az örömében, most képtelen voltam rá. A feszültséget azonban nem rajta kívántam levezetni. Hanem inkább máson. Hamar leértem a földszintre, Victort is víve, hogy tényleg megreggeliztessem közben.

- Mi a francot képzelsz? – támadtam le Aaront, aki épp Sammel kávézott a konyhában. Közben próbáltam egyelőre higgadt maradni, mert a fiam a kezemben volt.

A hűtőhöz léptem, hogy elővegyek neki tejet – ő már nem az anyjáét fogyasztotta – meg némi kekszet a szekrényből. A pultra ültettem – ez már simán ment neki – és a kezébe adtam egy darab finomságot, hogy egyhelyben maradjon, míg tejet is töltök neki a cumisüvegbe. Ezalatt pedig vártam Aaron válaszát, de egész addig nem szólalt meg, míg rá nem néztem.

- Éreztem, hogy zaklatott valamiért és csak…

- Elég! – kiabáltam rá. A dühöm elszabadult, ő elhallgatott, Kathy meg döbbenten szemlélt minket.

- Mi folyik itt, fiúk? – kérdezte gyanútlanul.

- Amíg ti széttépitek egymást, addig őt fedezékbe viszem a potyogó húscafatok elől – bukkant fel Vic, aki a szótlanul kekszet rágcsáló fiamat a karjaiba véve kimenekítette őt a frontvonalról.

- Szóval? – jött képbe ismét Sam. Nem vele néztem farkasszemet éppen, úgyhogy nem hozzá intéztem a szavaimat.

- Nem akarom, hogy hívatlanul bejárkálj ide.

- Tudom, hogy mit érzel…

- Mi az, már engem is? – kötöttem bele megint. Ő zavartalanul folytatta.

- …de inkább most is vele kéne lenned ahelyett, hogy velem vitázol.

- Inkább veled vitázom, mint vele – köptem felé a szavakat.

Sam ekkor felállt – kettőnk közé, talán naivan azt hitte, meg tudná akadályozni, hogy egymásnak essünk –, és nyugodt hangon követelte, hogy azonnal mondjuk el, mi folyik itt. A valahai kedvenc kollégája összefoglalt neki egy vázlatot.

- Aha. – A szempillája nem rebbent a hallottaktól. – Oké. Ezt gyerekjáték megoldani – jelentette ki szinte rögtön. Mi meg kizökkentünk és már nem egymást figyeltük feszülten, hanem őt hitetlenkedve. – Tönkre akarod tenni Rob házasságát? – intézte a kérdést előbb az ex-társához.

- Nem – felelte az halkan, és újra rám nézett közben.

- Akkor csak szimplán le akarod nyúlni a nőjét?

- Nem!

- Akkor mit akarsz?

- Csak segíteni – morogta a kérdezett. Hitetlenkedő hangot hallattam, mire Sam felém fordult, de mielőtt engem is ízekre szedhetett volna, Aaron folytatta: – Az a baja, hogy még mindig szeretem Krist – bökött rám.

- Mintha én lennék ezért a hibás!

- Jó reggelt! Mi folyik itt? – toppant közénk a sógorom is, majd nem zavartatta magát és elsőként megcsókolta Samet. A pultnak dőlve vártam, hogy befejezzék. Aaron a konyha másik végében ugyanígy tett. – Hmm. Szóval?

Neki Sam mesélte el a sztorit, én meg kezdtem besokallni attól, hogy már mindenki tudja, kiért fog elhagyni a feleségem.

- Hiába próbáltam igazságot tenni köztük, nem ment – panaszkodott a jelenlevő egyetlen nő. Cam kicsit határozottabban kísérelte meg ugyanezt.

- A húgom azóta van beléd esve fülig, amióta ismer – nézett rám komolyan. – Eleinte nem értettem, miért, de… képes volt három gyereket szülni neked az a csaj, akiből sosem gondoltam volna, hogy családanya lesz. A karrierjét is csak úgy feladta, hogy itt élhessen veled a világ másik végén. És most mindezt feladná egy másik pasiért? Kizárt! Úgyhogy nyugi. Te meg ne epekedj érte feleslegesen – kapta meg Aaron is a magáét, bár ő nem lett úgy leosztva, mint én.

Feladtam a harcot ellenük, mert tudtam, úgysem értik meg, mi megy végbe bennem. Azt meg nem álltam neki magyarázni, hogy emiatt a vakságos-látásos dolog miatt igenis van okom attól félni, hogy Kristen „lecserél”. Kiváltképp a borzalmas álmom után…

Nem hagytam, hogy tovább idegesítsenek, inkább befogtam a számat, és visszamentem az emeletre. A nappali ajtaja előtt elhaladtomban láttam, hogy Vic az unokaöccsével játszik, aki pedig élvezi ezt, így nem vettem el tőle.

Szerelmemre a gyerekszobában találtam rá, de ekkor már nem a fotelben ültek.

- Hagyd, majd én! – léptem mögé. A pelenkázó asztalnál állt, és Dorothyt bontogatta ki épp a rugdalózójából, míg Sophie a kiságyban nézegette az egyik lábát.

- Meg tudom csinálni – erősködött. Már a nyelvemen volt, hogy nem, nem tudja, de visszanyeltem a szavaimat. Inkább a derekára raktam a kezem, közelebb léptem hozzá, és a válla fölött előrelesve néztem, hogyan csinálja. Egész ügyes volt. – Ideadnád a törlőkendőt? – kérdezte, mikor sikeresen levetkőztette a kicsit. – Elfelejtettem, hova raktuk… – tapogatózott körbe az asztalon.

- Itt van – fogtam meg a kezét, és a csuklójánál fogva odavezettem. Meg is ragadta, és teljesen jól letisztogatta a lányunkat. Utána ugyanígy a tiszta pelenkák helyét mutattam meg neki.

- Megy ez! – sóhajtott fel elégedetten. Igazat kellett neki adnom.

- Ügyes vagy – fordítottam magam felé, és megpusziltam. – De Sophie-t majd én tisztába teszem, oké?

- Jó – bólintott, majd visszafordult a már kész lánykánkhoz, és a karjaiba vette. Követtem, amíg odament vele a fotelig, de már le sem kellett ellenőriznie, tényleg nem ül-e mellé, annyira pontosan kiszámolta a lépéseket.

Mialatt Sophie-t vettem kezelésbe, azon csodálkoztam, hogyhogy máris ilyen könnyen megy ez neki. Persze, rá van kényszerülve – fojtottam el egy bánatosféle sóhajt, de már végeztem is közben a másik csöppséggel. Kristen karjaiban a kisebbik már szendergett, és Sophie-t sem kellett soká dajkálnom, hogy becsukja a szemecskéit.

- Elaludt? – suttogott kedvesem. Biztos az ölében fekvő babára célzott, aki nem gügyögött már, csak az anyukája köntösének övét markolászta álmában.

- El – feleltem.

Mindkettőjüket lefektettem a helyükre, ehhez viszont meg kellett fosztanom Kristent az övétől. Boldogan adta oda, így viszont szétnyílt rajta a köntös, és mivel nem viselt alatta semmit… egyből feltámadtak a vágyaim. Csakhogy vendégeink voltak… már megint. És nem is akármilyenek.

Összehúztam rajta a csábos, amúgy is alig takaró ruhadarabot, és magamhoz öleltem.

- Ne haragudj, hogy az előbb itt hagytalak – kértem bocsánatot, de csak egy enyhe fejrázással felelt.

- Megértem, hogy mi a bajod, de…

- Nem fogok akadékoskodni. Ha a segítségével láthatod a kicsiket, akkor csak szólnod kell, és áthívom. – Nehezen jöttek elő belőlem a szavak, de tudtam, hogy nem tehetek mást, ha meg akarom tartani őt.

Mindeközben meg majd reménykedem, hogy nem úgy fog történni minden, mint álmomban.

- Miért veszekedtetek? – kérdezte halkan kedvesem, ahelyett, hogy reagált volna az előző kijelentésemre.

- Ezt ne itt beszéljük meg, hadd aludjanak – karoltam át már csak fél kézzel, és a hálószobánk felé terelgettem. Ott az ágyra ültettem, amíg előveszek neki valami ruhát. Meg magamnak is. Ébredéskor csak egy farmert húztam fel.

- Szóval? – vette le magáról közben a köntösét Kristen. Felnyögtem, amikor megláttam, de legyűrtem a vágyaimat, és visszaerőszakoltam az agyamba, mivel kapcsolatban is kérdezi ezt.

- Semmin – feleltem. Fogalmam sem volt, honnan veszi, hogy veszekedtünk, de a következő szavai meghökkentettek. Pont, mint korábban, csak akkor a dühöm volt előtérben Aaron jelenléte miatt.

- Láttalak – suttogta, mire megálltam egy mozdulat közben.

- Mi? – néztem rá.

- A konyhában voltatok, igaz? – mosolyodott el. – Úgy hiányzik, hogy… – pityeredett el, és nem fejezte be a mondatot. Letérdeltem elé a szőnyegre, és megpróbálva figyelmen kívül hagyni a meztelenségét, magamhoz öleltem.

- Tényleg láttál? – kérdeztem. Aztán feleltem is magamnak: Aaron szemein keresztül biztos. Akárcsak álmomban. Kezdődik…

- Mérges voltál rá azt hiszem, de mintha csak az én szemembe néztél volna. Kathy is ott volt köztetek. Valamit mondott – sorolta el a történteket.

- Tényleg így történt, de nem veszekedtünk – igyekeztem megnyugtatni, majd kicsit távolabb húzódtam. – Bárcsak… – elharaptam a mondat végét, nem mervén olyasmit kívánni, amiről tudom, hogy esélytelen a megvalósulása.

- Bárcsak a te szemeiddel láthatnék – mondta ki mégis Kristen. – Sokszor a tükör elé állítanálak – mosolygott rám vidám-szomorkásan.

- Normálisan is látni fogsz! – győzködtem magam, és elsősorban őt. – Nem lesz rá szükséged – céloztam Aaronra, és a kettejük közti fura kapcsolatra.

- Tudom – simogatta meg az arcom. Megfogtam a kezét, és végigpuszilgattam az ujjait. A gyűrűjét is.

- Szeretlek – csókoltam meg aztán. A helyzet pikánsságából fakadóan még ennél is szívesebben döntöttem volna be az ágyba, hogy beteljesítsem, ami elindult bennem, de emlékeztem, hogy nem vagyunk totál egyedül, így kis időnyi élvezet után elhúzódtam.

Nem volt egyszerű feladat az, ami ezután következett. Kristen minden porcikámat vonzotta, csábította magához, ugyanis cselesen megjátszotta, hogy képtelen egyedül felöltözni. Velem húzatta magára az összes ruhadarabot, amit csak kigondolt mára, ezzel viszont alaposan próbára tette az akaraterőmet.

Főként a mosolya, amely ártatlannak tűnt, de én tudtam jól, micsoda őrjítő szenvedélyt rejt. Angyalinak látszott, mégis boszorkányos volt. A tízedik is. Számoltam, hányszor állapítja meg egy-egy darabról, hogy túl szűk, túl bő, vagy éppen szúrósabb anyagú.

Az elején még bevettem, az ötödiknél gyanakodni kezdtem, a tízedik sajnálkozó fintora után pedig szakadt a cérna. Szó szerint letéptem róla a pólót, a melltartójával együtt, őt meg az ágyra tepertem.

Szerelmem boldog kacaja sem volt képes csillapítani a legyőzöttségem miatti csalódottságomat. Teljesen elcsavarta a fejem.

- Direkt kínzol! – vetettem a szemére, miután egy füllesztő csók után hagytam levegőhöz jutni. De csupán ahhoz, mert le nem szálltam róla. Veszettül kívántam.

- Nem direkt – lihegte, majd elakadt a szava, mivel a bugyija is reccsenéssel adta a tudtára, hogy innen már nincs visszaút.

Ekkor kinyitotta a szemeit. Mintha egyenesen rám nézett volna. És a tekintete szerelmesen csillogott felém, magában hordozva a vágyat is. Végem volt.

Pár másodperc alatt kiszabadítottam magam a nadrágom fogságából, és a következő pillanatban életem oázisába nyomultam. Kristen felnyögött, mikor megérezte, hogy benne vagyok, aztán szorosan a csípőm köré kulcsolta a lábait. Ha ezzel meg akart állítani, hogy tovább kínozhasson, akkor alaposan melléfogott, ugyanis a teste túl perzselően ölelt magába.

Többet akartam. Szüntelenül játszottam a nyelvével, miközben mozogni kezdtem benne. Gyors, iszonyú kéjes lökésekkel repültünk a csúcsra, ahova megérkezve Kristen gyönyöre hangos sikollyal csalt fel engem is. Kifulladva öleltük egymást, csókjaink tovább záporoztak, ő még sokáig remegett.

- Ezért nem kérek bocsánatot – súgtam. Bár durvább voltam vele a szokottnál, ő provokálta ki tulajdonképpen.

- Nem is akarom – suttogta vissza, és hozzám hasonlóan nem sietett kibontakozni a szituációból.

A bátyja hangja rebbentett szét bennünket, amikor a hálószoba ajtaján túlról azt firtatta, láthatnak-e még ma bennünket, mire eszembe jutott, milyen sokakat várakoztatunk odalent. Köztük egy olyan valakit is, aki minden bizonnyal szinte átélte, amit a feleségemmel csináltam, vagyis amit okoztam neki.

Letörölhetetlen volt a vigyorom a továbbiak során, főleg mikor egy már valamivel gyorsabb öltözködést követően a földszintre leérve Aaron szenvedő képébe botlottam. Ekkor már a testvére is itt volt – kicsit kezdtem úgy érezni, túl sokan vagyunk a házban, de egyelőre majdnem mindeninek jó oka volt nálunk lebzselni, így nem raktam ki senkit. De azért azt már most tudtam, kivel fogom kezdeni.

Ian félrehívott egy pillanatra; azt hittem, a klubbal kapcsolatban, de az ő nyakában is Aaron feliratú transzparens lógott.

- Ne csináld ezt vele – kérte.

- Kivel és mit? – értetlenkedtem.

- Tudod jól. Ő tényleg csak segíteni akar. Soha egyetlen lépést sem tett, hogy tönkretegye azt, ami köztetek van, pedig számos alkalommal megtehette volna.

- Mi a garancia rá, hogy nem fog próbálkozni most? – szegeztem neki a kételyemet. Eddig valóban megúsztuk a komolyabb viszályt Aaron miatt, de nem hittem benne, hogy a jelen helyzetben is így marad ez.

- Az adott szava – felelte Ian röviden. Vettem egy mély lélegzetet, és inkább eltereltem a szót, de megígértem, hogy igyekszem majd visszább fogni magam. – Tom járt bent tegnap, és aláírtuk a szerződést. Már csak a te aláírásod hiányzik róla – vette a lapot, és válaszolt a tématerelő kérdésemre.

- Majd valamikor beugrom – ígértem meg, hogy nem maradok ki a „buliból”. Már mentem volna vissza a feleségemhez, akit innen egyre közelebb érzékeltem Aaronhoz, de Ian még visszatartott.

- Még mindig nem hajlik a kezelés felé?

- Nem – ráztam meg a fejem tehetetlenül. – Reménykedik.

- Úgy tűnik, te nem…

Nem igazán hibázott rá, azaz valójában nem gondolkodtam még el rajta, mi lesz, ha soha nem nyeri vissza a látását. Hogyan fogunk élni… hogy neveljük fel a gyerekeinket… Egy dologban voltam biztos: amíg szüksége van rám, addig mellette leszek.

Az elkövetkező napok során többször kellett önuralmat gyakorolnom, mint eddigi életem során összesen. És nem a szexszel kapcsolatosan, hanem azért, mert a félelmeim valóra válni látszottak. Aaron egyre több időt töltött nálunk, nekem meg nyelnem kellett. Minden egyes alkalommal sikerült valamit csinálniuk – a véletlenekben már nem hittem –, ami miatt Kristen láthatta a gyerekeket.

Egyszer borultam ki, de akkor nagyon: arra kérte a „szemét”, hogy nézzem rám, hátha úgy engem is láthat. Azonnal magukra hagytam őket a nappaliban, és a konyhából pár üveg sört elcsenve az emeletre mentem, hogy az erkélyen dühöngjem ki magam néhány doboz cigivel is megspékelve.

Egyetlen téren volt még mindig minden rendben köztünk, és ez az ágy volt. Az álmom ezen része szerencsére nem valósult meg, mert nem hogy el nem távolodtunk egymástól, csak még közelebb kerültünk azzal, hogy Kristen nem látott. Egyszer kipróbáltam, milyen lehet neki közben. Nagyon nehéz volt, de végig csukva tartottam a szemeimet. Illetve majdnem végig… A gyönyör hullámzásait az arcán igenis látni akartam. Csodálatos volt.

Egy dolognak örültem még: én érzékeltem, hogy Aaron szenved. Ez volt az egyetlen olyan ok, ami miatt örültem a jelenlétének nálunk azon kívül persze, hogy Kristen láthatta a gyermekeinket.

Most viszont elegem lett. Vagy csak féltem. Ezért nem mertem visszamenni a forgatásra sem, pedig már hívtak, hogy lassan el kéne kezdenünk a film újrakészítését az új színésznővel. Tudták, mi történt a feleségemmel, és mivel a korábban tervezett határidőt úgyis képtelenség lett volna tartani, adtak még egy kis – fogalmam sem volt, mennyi – időt nekem, amíg képes vagyok újra munkába állni. Egyelőre nem akartam órákra egyedül hagyni Kristent, bár sejtettem, hogy azért lenne társasága… Csak épp az illető személyének nem örültem volna túlzottan.

Cameron jött fel hozzám, de ő sem szolgált jó hírekkel. Már majdnem két hete voltak nálunk, és Samnek is lejárt a szabadsága, vissza kellett utazniuk az államokba.

- Mikor mentek? – kérdeztem, miután fáradtan bólintottam. Nem marasztalhattam őket, pedig némileg megkönnyítették a helyzetet, sokat segítettek a gyerekekkel kapcsolatban, ha a nővéreim épp nem értek rá.

- Még ma – döbbentett meg. – Azt hittem, Sam említette…

- Nem.

- Bocs. Négykor indul a gépünk – habozott ezután, de biztosítottam róla, hogy minden rendben lesz. Még azt is felajánlottam, hogy kiviszem őket a reptérre, addig is egy kicsit… elszabadulhatok itthonról.

Gondolkodnom kellett.

Cam is jó ötletnek tartotta, ha kiszellőztetem a fejem, de többször kihangsúlyozta, hogy nincs mitől tartanom, a húga úgyis engem szeret. Ő volt tán az egyetlen, aki legalább annyira ismerte Kristent, mint én, ezért megpróbáltam hinni neki.

Az ebédet még családi körben költöttük el – szigorúan a rokonaink jelenlétében –, utána nekiálltam hívogatni Lizzyt, Vicet, még a szüleimet is, hogy ki tudna átjönni pár órára, amíg elfuvarozom a sógoromékat a reptérre. Senki.

A szüleim elutaztak valahova pont ma reggel, és bár csak estig, a két időpont éppen ütötte egymást, a nővéreimnek szintén halaszthatatlan dolguk akadt… Későn szóltam mindenkinek. Jennyt sem akartam a lányával átrángatni, mert sajnos oltás után voltak, és Melissa belázasodott, mint ahogy az én gyermekeim is rendszerint.

Egyetlen ember maradt, akire bízhattam a családomat, amíg távol vagyok. A Caméknek tett ígéretemet ugyanis nem akartam megszegni – bár felajánlották, hogy majd taxiznak, de tartani akartam a szavam –, valamint arra a töprengésre és cseppnyi egyedüllétre is szükségem volt. Na meg ezáltal így kénytelen-kelletlen kísérletnek vethettem alá Kristent és Aaront is.

Őt hívtam át. Meglepődött, hogy szívességet kérek tőle, hisz az utóbbi hetek során nemigen álltam vele szóba, azt is csak szerelmem miatt. Tulajdonképpen nem sokban hasonlított az életünk az álmomra: nem hidegült el tőlem, én sem mentem vissza naphosszat forgatni… így most ezt a rövidke távollétet gondoltam egyfajta tesztnek.

- Sietek vissza – csókoltam meg Kristent búcsúzóul, majd hagytam, hogy a bátyja és Sam is hasonlóképp cselekedjenek. Addig is odaléptem Aaron mellé. – Vigyázz, mert tudni fogok róla, ha olyasmit teszel, ami nekem nem tetszene… – figyelmeztettem, de nem volt túl szívbajos.

- Ha ő kér rá, nem fogok nemet mondani – vágott vissza. Ránéztem, és veszekedés helyett ezúttal szótlanul jövendöltem meg számára a fájdalmas kínhalált, ha hozzá mer nyúlni a feleségemhez, de aztán mennünk kellett, hogy időben kiérjünk a Heathrow-ra.

Nem késtünk, simán felraktam őket a gépre, még egyszer végighallgattam előtte, hogy miért is ne tartsak Aarontól – még Sam is kezeskedett érte, sőt, mi több, állítólag ő is beszélt vele, és feleslegesen parázom –, aztán leléptek abban reménykedve, hogy hamarosan mi látogatjuk meg őket a másik kontinensen, és már egy látó Kristent viszek magammal. Nem tettem nekik rá elhamarkodott ígéretet, ugyanis fogalmam sem volt, mikor lesz erre lehetőségünk.

Hazafelé gyorsabban nyomtam a gázt, de inkább feszültség-levezetési céllal, nem azért, mert rohantam vissza az otthonomba. A múltkori tudatalatti borzalmak közül most az egyik jelenet lüktetett a fejemben, és… alig akartam elhinni, amikor hazaérve észrevettem, hogy a hátsó ajtó nyitva. A jó időre való tekintettel biztos kivitték a gyerekeket levegőzni – jutott eszembe, mégsem emiatt öntött el pánik.

Kristen kacagása törte meg a csendet – képtelen voltam hangosabban közlekedni, kíváncsi voltam rá, vajon azt találom-e odakint, mint álmomban. És igen. Nem akartam hinni a szemeimnek. Megálltam a nyitott ajtóban. Nem vettek még észre. A gyerekeim sem, akik az árnyékban levegőztek. A lányok aludtak, Victor meg egy plüsst cincált.

Ami a figyelmemet lekötötte, az mégis a tőlem kétméternyire ülő páros volt.

- Csukd be a szemed – fordult szerelmem Aaron felé, aki egész eddig őt figyelte.

- Miért? – kérdezte.

- Nem akarom látni magam – felelte Kristen. Még a fejét is lehajtotta, hogy elősegítse a kérését. Aaron viszont az álla alá nyúlva felemelte a fejét, és közelebb húzódott hozzá. Láttam, hogy behunyja a szemeit, de már túl közel voltak egymáshoz, hogy…

- Csukva vannak – suttogta. Kristen szája alig milliméterekre volt az övétől...