19. fejezet (Rob)
Meg sem lepett, hogy Aaron hangját hallom, az annál inkább, amit mondott. Sőt, nemcsak meglepett, meg is ijesztett nagyon.
- Kristen balesetet szenvedett. Elvittem a testvérem kórházába.
Legalább egy percig nem kaptam levegőt. Reméltem, hogy ez egy vicc, vagy csak álmodom… Bár Aaron hangja nem olyannak tűnt, mint aki viccelne… Őt, meg a feleségem iránti érzéseit ismerve, pláne nem.
- Micsoda? – ijedtem meg hitetlenkedés helyett. – Miféle baleset? Hogy van? – A félelem gombóccá gyűrte és összeszorította a szívem, de Aaron viszonylag nyugodt hangja megpróbált meggyőzni, hogy annyira talán nem komoly a helyzet.
- Autóbaleset. A reptértől pár kilométernyire. Biztos hazafelé tartott, ezt nem tudom pontosan, de egy erdős részen az árokba borult, így találtam rá. – Én biztos voltam benne, hisz tudtam, hogy hazafelé tartott, de…
- Egy árokban? Erdő…? De mi történt? Lesodródott? Hogyan? – Nem értettem, hogy történhetett.
- Valószínűleg elaludt – érkezett a cseppet sem kielégítő válasz. Újra megdöbbentem. Rettegtem is egyúttal, hogy vajon mennyire súlyosak a sérülései kedvesemnek. Egyelőre még nem fogtam fel teljesen, amit hallok.
- Oké. Ez most mindegy is. Hogy van? Ugye…? – Képtelen voltam kimondani.
- Életben van. – Végre megkönnyebbülhettem. – Ian még vizsgálja. Műteni nem kellett.
- Azonnal hazamegyek! – közöltem vele, majd kelletlenül, de megkértem valamire, amire szívem szerint soha nem kértem volna, bár sajnos tudtam, hogy enélkül is megteszi. – Addig vigyázz rá.
- Meglesz.
Amint letettük, habozás nélkül hívtam a repteret. Nem volt mázlim. Csak három óra múlva indult az első olyan gép, amelyre helyet tudtam szerezni. Utána pedig újabb órák következtek volna, míg hazaérek. Képtelen voltam addig is megnyugodni.
Miután közöltem Ryannel, hogy muszáj elmennem, mert a feleségemet baleset érte – nem tetszett neki, de pillanatnyilag nem igazán érdekelt a tiltakozása –, felhívtam Vicet.
- Bocs, azt hittem, Kris kocsija gurul a felhajtóra – mentegetőzött, amint felvette. A háttérben hallottam, hogy a fiam sírdogál, de a lányokra is rákérdeztem. – Jól vannak mind, csak… Kris teje fogy, amit a hűtőben hagyott, de majd megkérdezem a kórházat, mit tudok tenni velük.
- Köszönöm. Róla tudsz valami közelebbit? – Nem akartam megint Aaront hívni, és nem is kellett: Vic ugyanúgy el tudta mondani, mi történt, nyilván már leinformálták.
- Annyit, hogy egy viszonylag erős ütés érte a fejét, de be volt kötve, így komolyabb baja nem történt.
- És magánál van? – faggattam tovább.
- Azt hiszem, igen, de…
- De mi? – Már így is borzasztóan aggódtam, nem hiányzott volna, hogy Vic tetézze a kezdődő elmebajomat, mégis megtette.
- Nos, Aaron szerint a látása nem az igazi.
- Mi az, hogy nem az igazi? Nem lát? Azonnal mondd el, mi történt vele! – parancsoltam.
- Pontosan még ők sem tudják. Különféle vizsgálatokat végeztek, talán… valami vérrög lehet… nem tudom. Nem vagyok orvos. – A nővérem hangján is hallottam, hogy minimum annyira aggódik, mint én. Jobban viszont biztosan nem.
Vérrög. Belegondoltam. Nem kellett volna. Megköszöntem Vicnek a sajnos kicsit sem jó híreket, majd megkértem, amint új hírhez jut, hívjon. Megmondtam neki, mikor indulok, majd felhívtam anyámat is, hogy menjen át hozzánk segíteni neki.
A következő hívást Ianhez intéztem, de nem vette fel, csak a rögzítője jelentkezett. Rámondtam két, szerintem elég érthetetlen mondatot, hogy azonnal hívjon vissza, amint meghallgatja ezt, majd vártam.
Idegtépő órákon keresztül csak vártam.
Már a reptéren voltam beszálláshoz sorban állva, amikor megszólalt a mobilom. Ismeretlen számot írt ki, de amint felvettem, rájöttem, ki az.
- Most elaludt. Semmije sem tört el, az emlékezete is rendben, legalábbis… téged keresett. Meg a gyermekeiteket – árulta el Aaron. Ennek a résznek örültem. Mielőtt a másik dologra rákérdezhettem volna, folytatta is: –De van egy kis gond a látásával – ismételte el azt, amit már a nővérem is említett.
- Pontosan mi? – Bíztam benne, hogy többet tud, mint Vic.
- Uram, a gépen nem telefonálhat! – szólt rám egy nő a beszállásnál, de vele sem törődtem.
- A halántéka környékén van egy vérömleny, ez nyomja az idegeket – magyarázta szerencsére emberei és nem orvosi nyelven. – Amint ez felszívódik, valószínűleg rendbe jön, de addig…
Egy pillanatig nem kaptam levegőt, amikor felfogtam Aaron szavait. A „valószínűleg” szó volt mindben a legfájdalmasabb.
- Mikor derül ki, hogy mennyi ideig…? – A saját hangomat sem ismertem fel, olyannyira összeszorított a félelem a torkom.
- Ezt nem lehet megsaccolni. Talán csak pár nap, de pár hét is lehet, vagy… legrosszabb esetben pár hónap. – Díjaztam, hogy Aaron nem próbálja eltitkolni előlem az igazat, bármilyen szörnyű is az.
- Oké – feleltem, bár volt mit megemésztenem. – Most indul a gépem. Pár óra múlva Londonban leszek. Kérlek, mondd meg neki, hogy jövök – nyögtem még ki halkan, mielőtt magával ragad a kétségbeesés. – És szeretem! – Ezt talán nem vele kellett volna megüzennem, de most Aaron lelke sem érdekelt. Persze nem voltam benne biztos, átadja-e egyáltalán, de…
- Megmondom – ígérte mégis.
Fogalmam sem volt, hogy kerültem fel ezután a gépre, ott is csak magam elé bírtam bámulni, és végiggondolni, milyen következményekkel járhat, ami történt. És egyáltalán: mi történt? Tudtam, persze, a feleségem elaludt, de… hogyan? És miért pont ő? Miért pont velünk – vele – történik folyton ilyen szörnyűség? Nem találtam válaszokat.
Londonba érve taxiba szálltam, és azonnal Ian klinikájára vitettem magam. Ő fogadott személyesen, majd Kristen szobája felé kísért.
- Kapott egy elég erős nyugtatót – mondta, miután részletezte a diagnózist. – A betegek ilyen esetben, amikor hirtelen nem látnak, könnyen pánikba esnek, de arra neki nincs oka. Kába lesz ettől, de próbáld megnyugtatni, hogy rendbe fog jönni – látott el tanácsokkal. Csak bólogatni voltam képes.
Egész testemben remegve léptem át a szoba küszöbét. Féltem attól, amit majd látni fogok, de csak egyetlen kötés díszelgett szerelmem fején. Eszembe jutott, Aaron vagy Vic említette, hogy kapott egy ütést a fejére. Emiatt nem lát.
Ezt leszámítva teljesen olyan volt, mintha aludna. Nyugodt, és békés, azt leszámítva, hogy fehér, mint a fal. Mellé ültem, miután közelebb húztam az ágyhoz egy széket, és megfogtam a kezét. Még tán sosem láttam ilyen elesettnek Kristent. Akkor sem, amikor Tom… azt tette vele. Akkor is inkább rémült volt, de nem ennyire magatehetetlen.
A gondolataim azóta össze-vissza csapongtak, hogy megtudtam, mi történt. Minden eseményrészlet bennem kavargott attól a pillanattól kezdve, hogy szerelmem megérkezett hozzám Párizsba. Elaludt… Pedig nem tűnt fáradtnak, amikor elindult tőlem, és biztos a gépen is pihent… Mi történt?
- Rob… – érkezett ekkor felém egy sóhaj. Kedvesem viszont még mindig lehunyt szemmel feküdt. Egy pillanatra azt hittem, csak képzelődtem, de a nevem-alakú sóhaj megismétlődött.
- Itt vagyok – súgtam vissza rekedten, de más nem történt. Megsimogattam a kezét, az arcát… De ennyi. Gyűlöltem, hogy ennyire nem tehetek érte semmit.
Negyedóráig szólongattam halkan, amikor nyílt az ajtó. Aaron lesett be rajta.
- Beszélhetnénk? – kérdezte. Nem jött közelebb, az ajtóban maradt, a tekintetével mégis a feleségem arcát fürkészte. Én is visszapillantottam szerelmemre, de nyugodtan aludt tovább. Ennek ellenére nem igazán akartam magára hagyni. – Majd szólok, ha magához tér – tette hozzá Aaron.
Ezt nem értettem, miért mondja, hisz nyilván nem idebent akar velem beszélni, de végül nagy nehezen követtem.
- Mi az? – kérdeztem a folyosóra érve.
- A testvérem beszélt néhány specialistával. Az egyikük ide fog jönni megvizsgálni. Talán már holnap. Ezenkívül… Találtunk valamit a vérében.
A körülményekhez képest „jó” hírek után már „vártam”, mikor jön a rossz.
- Mit? – kérdeztem mindenre felkészülve.
- Mondjuk nekem nem világos, miért tette volna, de… Nagy mennyiségű altató volt benne. – Ez tényleg a rossz hír kategóriát gyarapította. Meg a döbbeneteim számát. – Mi a véleményed?
- Nem tudom – feleltem.
- Rendszeresen szedett ilyesmit? – Rá akartam vágni, hogy nem, de eszembe jutott az az eset, még az elutazásom előtt. – A múltkor vett be nyugtatót, egyszer, de… azon kívül soha – feleltem bizonytalanul.
- Oké, érthető, hogy most kételkedsz ebben, ahogy minden másban is, de ez fontos: szerinted szedett vagy nem? – tette fel ismét a kérdést.
- Nem. A gyerekek miatt még fájdalomcsillapítót sem szed. – Nem voltam teljesen nyugodt, hogy ezt mondtam, de reménykedtem benne, hogy igaz. Sosem ártott volna a babáinknak. Ahogy ők eszembe jutottak, fel akartam hívni Vicet, hogy tudjam, rendben van-e mind, de Aaron megint megelőzött.
- Ja, igen. Megkértem Lizzyt, hogy hozzák ide a kicsiket, van egy szoba Krisé mellett, ott kényelmesen elférnek. És itt etetni is tudjuk őket. – Nem voltam benne biztos, hogy örülök-e Aaron túlbuzgóságának, de nem álltam neki ezen mélyebben eltöprengeni. Legalább ő józanul bírt még gondolkodni. Én nem. Én aggódtam.
- Kösz – motyogtam el némi hálát, majd visszakanyarodtam az előző témára. – Fogalmam sincs, hogy… hogy kerülhetett altató a szervezetébe. Nálam volt Párizsban, és ott még teljesen jól volt…
- Igen, azt… éreztem – motyogta, de aztán Kris ajtaja felé nézett. – Körülnézek a kocsijában, hátha találok valamit. – Már épp meg akartam kérdezni, láthatom-e én is az autót, amikor egy újabb meglepő és elég hátborzongatóbb kijelentést tett. – Felébredt. Most menj be hozzá és nyugtasd meg. Ideges… Majd később beszélünk.
Kezdtem magam úgy érezni, mint aki valamiről mocskosul lemaradt, és senki nem is akarja közölni vele, miről. Aaron után bámultam két másodpercig, majd a „parancsának” engedelmeskedve visszasiettem szerelmemhez.
Tényleg felébredt. És tényleg ideges volt.
- Itt vagyok, szívem, nyugodj meg! – kértem, még mielőtt mellé ültem volna. De amint megtettem, a keze után nyúltam, mellyel valahova maga elé próbált tapogatózni.
- Rob? – kérdezte riadtan. Fogalmam sem volt, mit élhet át. Csak halvány elképzeléseim voltak, vagy még azok sem. – Hol vagyunk? Miért van sötét? – Ezek voltak azok a kérdések, amikre nem tudtam úgy válaszolni, hogy azzal tényleg megnyugtassam. Ráadásul, mielőtt megtehettem volna, érkezett a folytatás. – És te hogyhogy itt vagy? Vagy én vagyok még Párizsban? Mi történt?
- Nyugodj meg – ismételtem, bár én is egyre idegesebbnek éreztem magam. Félig mellé húzódtam az ágyra, hogy át bírjam ölelni. Alighogy ezt megérezte, ő karolta át a nyakam, és bújt a mellkasomra.
- Miért nem látlak? – jött ekkor a legszívszorítóbb kérdés. Én láttam őt, és azt is, hogy ő nemcsak engem nem lát, hanem semmit. Most, hogy kinyitotta a szemeit, feltűnt, hogy vörös színben játszik a szemfehérje és az írisze sem olyan azúros, mint általában.
- Felborultál az autóval – kezdtem bele remegő hangon. – Épp hazafelé tartottál a reptérről. – Megint átvillant az agyamon egy számomra is homályos folt: hogyhogy Aaron megtalálta? Félretettem, hogy később majd kiderítem, és újra Kristenre pillantottam. – Beütötted a fejed és… most egy vérömleny miatt nem látsz…
A mondat végét csak suttogtam, mert elhinni még nem bírtam mindezt. Életem párja sem vállat vonva nyugtázta, amit mondtam. Inkább még jobban bepánikolt.
- Megvakultam? – zihálta kétségbeesetten.
- Nem – tiltakoztam habozás nélkül. – Ez csak átmeneti és el fog múlni. Minden rendben lesz! – puszikkal is igyekeztem biztosítani erről, de a könnyei túl gyorsan kezdtek potyogni ahhoz, hogy mindet fel tudjam itatni.
- Látni akarlak – zokogta, miközben az arcom felé tapogatózott. Amint elérte a számat, az ujjait is összepuszilgattam. – És a gyerekeket is látni akarom! Hol vannak a gyerekek?
Átéreztem a félelmeit, de más választásom nem lévén én nem borulhattam ki úgy, mint ő.
- Vic nemsokára itt lesz velük.
Ezután még hangosabban sírt, de nem adtam fel; azon voltam, hogy mindent megtegyek azért, hogy egy kicsit lecsillapodjon.
Tíz perc múlva – talán a belé csepegő infúziónak, talán a jelenlétemnek és a csókjaimnak köszönhetően – valamelyest lecsillapodott. Még mindig a karjaimban tartottam, de már nem remegett és nem is sírt.
- Hogyhogy nem vagy Párizsban? – kérdezte egyszer csak váratlanul. Nem értettem, hogy kérdezhet most ilyet.
- Hazajöttem hozzád, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam – feleltem. – Szeretlek – tettem hozzá halkan. – Senki más nem számít, csak te.
- Én is szeretlek – szipogta vissza. – Behozod nekem a gyerekeket, ha megjönnek?
- Igen. – Nekem is már hiányoztak, de ők jó kezekben és jól voltak. Az anyukájuk viszont kevésbé, ezért én továbbra is rá vigyáztam.
Ő viszont pillanatok alatt elaludt. Nem sokkal később Vic nyitott be, de egyedül, a csöppségeket nyilván lerakta a szomszéd szobában, amit Aaron is említett. Vele akadt még némi beszélgetnivalóm, meg látni szerettem volna a pockokat, úgyhogy mivel kedvesem aludt, óvatosan kibújtam az öleléséből, adtam neki egy puszit, váltottam két szót a nővéremmel, aki megígérte, hogy átszól, ha Kristen felébred, aztán a gyermekeimhez siettem.
Aaront is ott találtam, ami nem lepett meg. Őt sem, hogy engem nem lepett meg.
- Sejtettem, hogy idejössz – fogadott. – Gondolom, kíváncsi vagy néhány dologra…
Ráhibázott, de egyelőre a kicsikkel foglalkoztam. Valaki egy kiságyat is hozott, hogy a picik kényelmesen legyenek, most abban feküdt Sophie és Dorothy, Victor pedig egy matracon ült, játékokkal körbevéve. Amint őket összeszámláltam, és nyugtáztam, hogy hiánytalanul – és egészségesen – rendben vannak, Aaronra pillantottam.
- Hogy találtad meg a feleségemet? – szegeztem neki az első kérdést, ami az utóbbi percekben a fejemben járt. – Nem mintha bánnám, mert… – Nem bírtam kimondani, mi történhetett volna, ha nem így történik. – Szóval köszönöm, de… hogyan?
- Ezt én sem értem – felelte.
A babák éppen aludtak, nem akartam őket felzavarni, de Victort a karjaimba vettem, és leültem vele az egyik fotelbe. A jelek szerint megismert, mert mosolyogva nézett rám, majd vissza a macira… vagy kutyára, amit éppen nyúzni próbált. Ha megkínoznak, akkor sem sikerült volna beazonosítanom, mi volt eredetileg. El is határoztam, hogy erről azért leszoktatom. Majd… Egyelőre más, nem kevésbé fontos ügyekre kellett választ keresnem.
- Arrafelé volt dolgod? – kérdeztem Aaront, míg a fiamat figyeltem.
- Nem – motyogta. – Nem tudom. – Rápillantottam, mire vállat vont. – Nem tudom, mi ez, sokszor érzem, hogy… Én sem értem.
Ez nem az a válasz volt, amit vártam, ugyanis ebből én sem értettem egy szót sem. Ő ráadásul elég zavarodottnak látszott.
- Mit érzel? – firtattam kelletlenül. – A nyilvánvalón kívül – tettem hozzá vonakodva. Nem arra voltam kíváncsi, hogyan vallja be megint, hogy szerelmes Kristenbe.
- Amikor a múltkor Tom járt nála – kezdte –, akkor félt. – Ebben biztos voltam, és Aaron is tudott róla, nem mondott tehát újat. – Tegnap dühös volt valamiért – nézett rám. Egyből beugrott Emilie. Párizsban, a szállodában tényleg az volt, amikor helyre rakta a ribancot. Csakhogy erről már nem tudhatott Aaron. – Aztán meg… boldog – húzta el a száját. Erre is emlékeztem. Én tettem boldoggá. A továbbiakat összeszűkült szemekkel hallgattam. – Boldognak érzem a legtöbbször. Tegnap este viszont fáradt volt. Aztán hirtelen semmi. Nagyon hirtelen semmi. Muszáj volt megkeresnem. Rossz előérzetem támadt, amikor megszűnt ez a… dolog.
- Honnan tudtad, hol keresd? – tettem fel a második kérdést, bár még kíváncsi voltam a folytatásra, de későbbre halasztottam.
- Nem tudom – vont vállat ismét. – Csak elindultam valamerre, aztán… megláttam egy fényszóró csóváját az erdőben az út mellett. Ő volt. Rögtön idehoztam.
- És amikor az előbb beszélgettünk, honnan tudtad, hogy felébredt?
- Éreztem, hogy bepánikolt. Félt, mert egyedül volt. Sötétben.
Hosszan emésztettem a hallottakat. Vagyis csak szerettem volna, de nem ment. Még mindig nem értettem.
- Hogyhogy… érezted? Miért érzed? Mit érzel? – záporoztak felé a kérdéseim. Kicsit sem voltam elragadtatva attól, amit ez az egész jelenthet.
- Hidd el, ha tudnám, miért van ez, valahogy… kikapcsolnám. – Aaron is szemmel láthatóan ideges volt miatta. Biztos voltam benne, hogy normális esetben nem mondaná el ezeket nekem. – Nem egy felemelő élmény átélni azt, amit ő él át, amikor veled… amikor együtt vagytok. – Ebben is biztos voltam. A gonoszabbik énem elvigyorodott bennem, de még mindig nem volt világos a dolog.
- Szóval azt akarod mondani, hogy érzed, mit érez a feleségem? – próbáltam összefoglalni a tényállást.
- Igen – bólintott vonakodva. Ettől sem lettem boldogabb.
- Miért?
- Tényleg nem tudom. – A hangja őszintén csengett. Nekem volt egy tippem, de inkább nem akartam belegondolni. Sosem hittem az ilyen természetfeletti hókuszpókuszban, és nem most akartam nekiállni, hogy gyakoroljam a hitet.
- Mióta? – tettem fel máshogy a kérdést.
- Amióta meghaltam – árulta el. Ez kezdett egyre hátborzongatóbbá válni. És álomszerűbbé. Fel szerettem volna ébredni.
- Ezt nem tudom elhinni… – ráztam meg a fejem. Levettem Aaronról a tekintetem, és a fiamra néztem. Hogy lehetséges ez? – kérdeztem magamban.
- Tudom, hogy hihetetlen. Nekem is az – motyogta. – Még máig is, pedig az nem mostanában történt. És tényleg nem a legjobb dolog tisztában lenni vele, hogy nem tekint rám úgy, ahogy… ahogy rád. – Nem ezt akarta mondani, de hálás voltam, amiért nem feszíti túl az amúgy is megtépázott idegeimet.
Annak ellenére, mennyire zavart ez a köztük levő dolog, egy szempontból most mégis kifejezetten örültem annak, amit mondott. A jelek szerint van előnye ennek a bizarr képességnek. Vagy akárminek… Legalább ebbe beletörődhet végre – gondoltam. Ha jól érzi. Reméltem, hogy igen. Viszont még így is homályos volt ez az egész.
- De az erdőben, amikor Jennyvel eltűntek, nem találtad meg magadtól – jutott eszembe egy emlék. – Ha tegnap megtaláltad, akkor is meg kellett volna.
- Most éreztem, hogy az út mellett kell keresnem – felelte. – Ne kérdezd, honnan. – Újra ránéztem.
- Miért mondtad el most mindezt? – tettem fel a pillanatnyilag utolsó kérdésemet.
- Mert máshogy nem sikerült volna megindokolnom, hogyan tudtam olyan gyorsan megtalálni tegnap. – Ebben igaza volt, de még nem voltam képes belenyugodni.
- És ha nem hinném el, amit összehordtál?
- Miért hazudnék? – kérdezett vissza. Jogosan. Tényleg nem érdeke mindezt csak úgy elmesélni nekem.
- Nem tetszik, hogy ezt csinálod – céloztam erre a megérzősdire. – Akár tudatosan, akár… véletlenül… Nem tetszik. Vajon visszafelé is működik? – tűnődtem hangosan. A fiam egy nemet motyogott pont ekkor. Bár nem érthette, miről van szó, jólesett a „biztatása”. Elmosolyodva adtam egy puszit a buksijára.
- Nem hiszem – motyogta szomorú hangon Aaron is. – Akkor talán… volna esélyem nála – nézett aztán rám kihívóan.
- De nincs – közöltem vele a tények biztos tudatában, holott sokszor úgy éreztem, Kristent csak egy hajszál választja el attól, hogy beadja neki a derekát. Reméltem, hogy tévedek. Most viszont blöffölnöm kellett.
- Nincs – hagyta helyben. – Én a helyedben nem mondanám ezt el neki – emelkedett fel a másik fotelből, ahol eddig ő foglalt helyet. – Lehet, hogy akkor lenne – kacsintott, majd közölte, hogy utánanéz Kristen holmijainak, amiket az autóban talált, és vizsgálatra küldetett, hátha valami tartalmazhat esetleg altatót, ha az állításom szerint nem önkezűleg szedett be ilyesmit.
Miután kiment, volt egy kis időm elgondolkodni. Alig bírtam felfogni, hogy ilyen létezhet. Miféle természetfeletti – vagy inkább természetellenes – erő az, amely egy embert ennyire tökéletesen ráhangol a másikra? – tűnődtem. Képtelen voltam rájönni. Egyszer Kristennél is észrevettem hasonlót – pont Aaronnal kapcsolatosan. Amikor még nem tudtuk, hogy életben maradt, és megláttuk őt Ianék háza előtt, mielőtt elutaztunk volna.
Aaron eddig, hónapok óta jól titkolta, hogy van ez a képessége. Az általa elmondottak, és az általam tapasztaltak alapján Kristen nem viszonozza ezt, de… teljesen biztos csak akkor lettem volna ebben, ha szerelmem megerősíti, hogy igazam van. Egyelőre mégsem zaklathattam ilyesmivel – bár a féltékenység új erővel dolgozott bennem, mivel ebben a sztoriban nem én voltam a férfifőhős… –, fontosabb volt, hogy meggyógyuljon. És persze attól is tartottam, ha esetleg ő most nem is így érez Aaron iránt, akkor a titok felfedésével mégis kezdene, hisz nyilván imponálna neki a dolog. Akkor nekem lenne végem.
Mire megegyeztem magammal abban, hogy nem szabad kiderülnie, Victor is elszundított a karjaimban, szorosan ölelve a néhai plüssállatot, ezért őt is lefektettem a helyére. A lányaimban gyönyörködtem eztán, mikor nyílt az ajtó. Ezúttal Ian látogatott meg. a testvére lehet, hogy nem mert azok után, amiket pár perccel korábban mondott nekem.
- Sikerült megtalálnunk az altató forrását – közölte rögtön.
- És? – izgatottan vártam, mi lehetett az.
- Egy ásványvizes üvegben volt. Azaz a tartalmába keverve. De hogy ez hogy kerülhetett hozzá, a szer pedig bele… – csóválta a fejét elgondolkodva –, arról fogalmam sincs.
Nekem volt. Azóta, hogy megnevezte a tárgyat. Emilie. Csak neki volt valamiféle bejárása abba a szobába, ha a ruháit is szét bírta szórni. Elképedtem, amiért altatót tett az ásványvízbe. Szerencsére csak azt, nem mást – bár szerelmem szeme világa miatt még mindig aggódhattam.
- Azt hiszem, én tudom – feleltem Iannek. – Beszélnem kell a rendőrséggel. Ez nem baleset volt – sóhajtottam, majd a mobilomért nyúltam.
Talán nem neki szánta az a lotyó, hanem nekem, Isten tudja, mi okból, de a végeredményt tekintve… nem szándékoztam túl könyörületes lenni vele.
