18. fejezet

18. fejezet (Kristen)

Kinyitottam az ajtót, és Emilie kicsit sem meglepett tekintetével találtam szembe magam. Ezzel be is bizonyosodott, hogy direkt jött ide éppen most, valószínűleg valahonnan kideríthette, hogy én is itt vagyok.

- Ó, szia, Kris – mosolygott rám tettetett-meglepetten. Kapott cserébe egy fintort. Egyelőre még nem ugrottam neki, többek közt azért nem, mert Rob keze a derekamon nyugtató hullámokat sugárzott belém.

- Mi járatban, kedves Emilie? – kérdeztem nyájasan.

- Csak a holmimért jöttem, amit a férjed szaggatott le rólam hajnalban – játszott meg egy álpirulást. A szavai más esetben azt bizonyították volna, hogy igazat beszél, de túl jól ismertem már őt, emellett most… reális bizonyosságot sikerült szereznem róla, mennyi is a dolog valóságtartalma.

Az agyamba villant, amit szerelmem kocsijában láttam, meg az, amit az imént a hálóban.

- Szánalmas vagy – közöltem vele. – Elég ciki, ha idegenekkel dugatod meg magad annak érdekében, hogy el akard velem hitetni, hogy a férjemmel henteregtél.

A tekintete csak egyetlen pillanatra tükrözött meglepetést, de hamar összeszedte magát, és folytatta a színjátékot.

- Nem idegenekkel, vele – bökött a szóban forgó férj felé.

- Hazudsz – mosolyogtam rá őszinte jókedvvel. Rob vetett is rám néhány kétkedő pillantást, eddig ugyanis sorban kiborultam az ellene szóló bizonyítékok miatt. Az adu azonban már a kezemben volt. Vagyis a fejemben.

Már bántam, hogy nem korábban kerültem ennyire szemtől szembe a ribanccal, azaz inkább mégsem. Az autós és a mai akciói után már a gyerekeimbe mertem volna fogadni, hogy sem a forgatáson, sem pedig máshol nem szexelt Robbal. Ezt közöltem is vele.

Mindketten megdöbbentek, ő bizonyára azon, hogy jöttem rá erre, életem párja pedig azon, hogy végre teljes mértékben hiszek neki.

- Tévedsz – ragaszkodott még mindig a saját igazához.

- Nem hiszem – csóváltam meg a fejem sajnálkozva. Aztán magyarázattal is szolgáltam. – Egyrészt, ha már a forgatáson lefeküdt volna veled, téged mostanra egy cseppet sem érdekelne. Nem történt volna köztetek semmi az autóban, meg itt ebben a szobában – böktem a hátam mögé. – Téged csak addig érdekel egy pasi, amíg nem járt a lábaid között. Így viszont, hogy elsőre nem tette, sértettségből azt próbálod elhitetni velem és mindenkivel; még magaddal is – mértem végig megvetően –, hogy szeretők lettetek, pedig nem. Bizonyítéknak ott van Mike. Ugye emlékszel még Mike-ra?

Az arckifejezéséből ítélve emlékezett rá. A mellettem megdermedő férjem visszafojtott lélegzetéből ítélve ő is. Most mégsem foglalkozhattam azzal, hogy neki vajon hogy esik valaha volt exem megemlítése, arra még lesz időnk, hogy megbeszéljük, ezt a helyzetet viszont itt és most kezelnem kellett. Sőt, lehetőleg egy életre megoldani és lezárni.

- Azóta megváltoztam – próbálkozott tovább Emilie, de már hiába. És ezt is elcseszte. Nem ezt bizonygatta volna, ha igazat állít, hanem azt, hogy igenis lefeküdt a férjemmel.

- Másrészt pedig… – folytattam, nem zavartatva magam. – Hajnalban érkeztem. Rob velem töltötte az időt egész reggelig, míg el nem kezdődött a forgatás – blöfföltem. Bevált, de tettem rá még egy lapáttal. A férjem felé fordultam, és a mellkasán fel a tarkójára simítottam a tenyerem, majd magamhoz húztam.

Azonnal vette a lapot: visszacsókolt. Emilie nem szólalt meg többé – rácsuktuk az ajtót. Ha ez nem volt neki elég meggyőző ahhoz, hogy nem fog neki sikerülni éket vernie közénk az alaptalan hazugságaival, akkor így járt, de sajnálni nem bírtam érte.

A férjem viszont megdöbbentően gyorsan el is feledtetett velem mindent, ami a külvilág: nekidöntött a csukott ajtónak, és a nemrég általunk elkezdetteket igyekezett folytatni. Először azzal, hogy egyetlen mozdulattal lerántotta a pólómat, majd a melltartómtól is megszabadított. Felszisszentem, mikor a tenyere a melleimre tapadt – a mai szoptatás kimaradása miatt még a normálisnál is érzékenyebbek voltak a bimbóim.

- Bocsánat – súgta rögtön, de akkor sem haragudtam volna rá, ha nem teszi. – És köszönöm – adott egy, szenvedélyes tetteivel ellentétben gyengéd csókot. Tudtam, miért hálás, de nem miatta tettem. Hanem a házasságunk miatt.

- Ne köszönj semmit, inkább… csak csináld, amit elkezdtél – szóltam rá, mert az ujjai szavaival egy időben megdermedtek a hasam tájékán. Jobban mondva már majdnem benyúlt a nadrágomba, és most azt szerettem volna, ha ez nemcsak majdnem-szinten valósul meg.

Kérésemnek eleget téve csinálta. A gombjaim tán csak fél percig állták útját az érintésének, mellyel máris a bugyimba férkőzve kényeztette érte epedő nőiességemet. A vágy hullámai messzire sodortak az élvezet tengerén, miközben én is vetkőztetni kezdtem őt, de ez igencsak szakadósra sikeredett.

- Bocs – kértem ezúttal én bocsánatot, de halkan felnevetve hárította.

A szája végigsiklott a testemen, miközben elém térdelt, hogy teljesen megszabadítson a nadrágomtól, persze a bugyimmal egyetemben.

Felnyögtem, mikor ujjait ismét a testem mélyén éreztem, de ez most nem volt elég. Már Emilie megjelenése előtt is felzubogott bennem a vágy iránta, de most egy felhőkarcolóval vetekedett a láng, mellyel égtem.

A vállánál fogva döntöttem hanyatt szerelmemet a padlón, és egyből teste máris kőkemény része fölé helyezkedtem.

Szólni akart, de csókkal fogtam be a száját, míg én is a nadrágjával bíbelődtem, persze sikertelenül. Az ujjaim remegését sem bírtam már koordinálni, így ő segített kioldozni, majd le is vette magáról, hogy kedvemre játszadozzam rajta. Elakadt a lélegzete, mikor az általa számítottal ellentétben nem a kezemmel simítottam végig rajta, hanem a nyelvemmel.

Hosszan ízlelgettem, míg hangosan nyögni nem kezdett, és kérve kérlelt, hogy húzzam már magamba. Kínozni akartam egy kicsit, de csupa jó szándékból, így addig feszítettem a húrt, míg el nem szakadt.

Ő maga rántotta el a fejem, és egy gyors mozdulattal maga alá fordított a padlón. Szinte azonnal kitöltötte a bensőmet, és feltérdelve megemelte a csípőmet, hogy minél mélyebben magamba bírjam fogadni. Megtettem. Rob nem volt túl kíméletes, de most nem is arra vágytam. Csakis rá. Megkaptam. Nem tartott sokáig a lebegés, mely a gyönyörünket kísérte, de annál romantikusabbra sikeredett.

A padló keménységét szerelmem azzal ellensúlyozta, hogy kielégülésünkből felrévedve magához húzott, és anélkül, hogy kiszállt volna belőlem, felemelkedett velem a földről. A kanapéig bírt így elvinni engem, ott rogyott össze – én az ölében kötöttem ki, de ha nem így lett volna, akkor is odamászok.

Szerelmes csókkal kedveskedett, melyet újból viszonoztam – megtagadni képtelen is lettem volna tőle.

- Jól csináltad – biccentett kicsivel később az ajtó felé. Emilie-re célzott. Vállat vontam.

- Ennyivel még nincsen vége – közöltem vele, mielőtt beleéli magát, hogy máris megszabadult a csajtól. Ennél azért keményebb diónak ismertem meg sajnos, és tudtam, hogy két folyománya lesz ennek az ügynek: vagy tévedek, és tényleg leszáll Robról, vagy épp ellenkezőleg, bedurvul.

Elmondtam ezt a férjemnek is, aki elképedt.

- Bedurvul? Még ennél is jobban? – intett a háta mögötti hálóajtó felé.

- Nem tudom – sóhajtottam egy aprót gondterhelten. – Remélem, feladja…

- Megölöm, ha még egyszer bármi hasonlót művel! – morogta ekkor szerelmem igen határozottan. Megpróbáltam lebeszélni róla, hisz annyit nem ér a csaj, hogy élete végéig börtönbe kerüljön miatta. Aztán eltereltem a figyelmét – mocorogni kezdtem az ölében. Mivel még mindig bennem volt, megtízszereződött az érzés mindkettőnk számára. Fel is nyögött egyet ennek következtében. – Mikor is indul a géped? – kérdezte akadozva.

- Másfél óra múlva kell a reptéren lennem – feleltem hasonló halkan.

Nem mondta ki, de a tettei beszéltek: használjuk ki a maradék időt. Nem volt kéznél megfelelő kifogásom…


(Rob)

Nehéz szívvel figyeltem, ahogy kedvesem a kéjes órákat követő közös – szintén kéjes – zuhanyzás után öltözködni kezd. Az én mobilom is ciripelt már néhányszor, hogy ideje lenne visszaindulnom a forgatásra, de nem kapkodtam. Nem akartam elengedni Kristent, de három apró oka volt, hogy mégis megtettem: Victor, Sophie és Dorothy.

- Ne haragudj, hogy nem kísérlek ki a reptérre, de annyi időm már nincs – mentegetőztem, és én is magamra kaptam valamit, amiben visszamehetek a forgatásra.

- Semmi gond – mosolygott Kristen és közelebb jött hozzám egy csókért. Félve adtam meg neki, mert tartottam tőle, ha megint belemelegedünk, ő lekési a gépet, engem meg kirúgnak szerződésszegésért.

Még kivett egy ásványvizet a minibárból az útra, majd egész a portáig nem engedtük el egymást, ott is csak addig, míg hívattunk két taxit, melyek mindkettőnket oda szállítanak, ahova mennünk kell. Neki is szemmel láthatóan nehezére esett elindulnia, de a gyermekeink bőven elég indokot szolgáltattak ennek a muszájságára.

- Szeretlek – súgtam a fülébe számtalanszor, mikor már a taxiban ült.

- Én is szeretlek – felelte. Egy utolsó csók után sok sikert kívánt a továbbiakhoz – tudtam, mire, vagyis kire céloz –, majd megígérte, hogy jelzi, ha hazaérkezett, és aztán elment.

A saját taxim rám dudált, mert olyan soká figyeltem az ő távolodója után. Vettem egy mély lélegzetet, és indultam.

A várakozásaimmal ellentétben Emilie-n semmi nem látszott abból, ami történt. Dühös sem volt, csalódott sem… de hál’ Istennek nyomulni sem próbált. Teljesen úgy viselkedett, mintha egy szimpla kollégám volna, nem pedig a nő, aki megkeserítette az elmúlt heteimet – kiváltképp a magánéletem és a magánszférám szempontjából. Biztos voltam benne, hogy nem vagyok paranoiás, de most emiatt lett gyanús.

- Mit csináltál vele? – kérdezte egyik szünetben Kellan, akivel lelógtunk a torony aljába cigizni. Délután már ő is csatlakozott hozzánk, és neki is feltűnt, hogy Emilie viselkedése merőben más az eddigihez képest.

- Semmit – feleltem neki szórakozottan. Épp sms-t pötyögtem Kristennek, aki még nem jelentkezett, pedig már haza kellett volna érnie. Arra gondoltam, biztos csak késik a gépe, és olyan vészes csúszásban még egyelőre nem volt, hogy komolyabban is aggódni kezdjek. – Nem én voltam – fordultam Kellan felé, amikor befejeztem, és zsebre vágtam a telefonomat. – Kristen beszélt a fejével – önkéntelenül is elvigyorodtam. Még bennem volt az utolsó kép: Emilie döbbent tekintete, mielőtt a feleségem maga felé vonta volna a figyelmemet.

Nem is akárhogy. Beleborzongtam a kellemes emlékekbe. Aztán le is lombozódtam, mert a következő három napot és két éjszakát még nélküle kellett volna valahogy átvészelnem. Valamint a kicsik nélkül… ők is rettentőmód hiányoztak.

- Kris? – jött a meglepett kérdés Kellan felől.

- Igen. A ribanc beállított, és elő akarta adni, hogy velem volt éjszaka, de a nejem hamar letörte a lelkesedését – meséltem el neki a sztorit. Jót derültünk együtt, majd lassan visszalifteztünk a helyünkre.

- Remélem, a továbbiakban is ehhez tartja magát – biztatott Kellan, mielőtt felértünk volna, és egyelőre így is lett. Emilie a nap során már nem piszkált, és a szobámban sem várt újabb meglepetés tőle, mikor újra hajnalban véget ért a forgatás.

Ekkor viszont már nagyon aggódtam, sőt, kifejezetten idegbetegen hívogattam a feleségemet, majd Vicet, hogy mi történt, mert szerelmem még mindig nem jelentkezett, és a mobilja is ki volt kapcsolva.

A nővérem viszont nem mondott jó híreket.

- Azt hittem, veled maradt, mert haza még nem ért. A kicsikkel elbírok ugyan, hagyott elég tejet a lányoknak is, és már én is kerestem, de semmi.

Vettem egy mély lélegzetet, és megpróbáltam reálisan végiggondolni mindent.

- A híradóban nem volt szó repülőszerencsétlenségről? – mondtam ki a legnagyobb félelmemet.

- Nem – jött a végtelenül megnyugtató válasz.

- És más… autóbaleset, vagy bármi a környéken? A reptértől hazáig? – faggattam tovább, de erre sem érkezett pozitív megerősítés.

- Nem tudom, mi lehet vele, Rob, de már én is aggódom! – A nővérem is kétségbe volt esve, ezt pontosan hallottam a hangján. Majd felkiáltott: – Megjött!

- Mi? Add neki rögtön a telefont! – követeltem, de Vic közben letehette a mobilját valahova, mert csak a háttérből hallottam hangokat. Egy férfiét. De Kristenét nem.

Azonnal megnőtt a gombóc a torkomban. Mit keres ott egy férfi? És ha egy férfi ment hozzánk, miért hitte azt Vic, hogy Kris ért haza?

Megkaptam a választ. A férfi emelte fel azt a telefont, amit a testvérem félretett, és beleszólt.

- Rossz hírt kell közölnöm. Kristen…


(Kristen)

Nem tudtam, hol vagyok, és mi történik velem. Az utolsó emlékem az volt, hogy sikeresen landolt a gépem – az úton szinte végig aludtam, bár mikor Párizsban felszálltam, még nem voltam álmos… Aztán beszálltam a kocsimba, és elindultam hazafelé. De hogy azután és azóta mi történt, arról fogalmam sem volt.

Megpróbáltam kinyitni a szemem, de nem ment, mintha valamiféle szemkötő lett volna rajtam. Fájt a fejem, kínzóan szaggatott. Szólni is megpróbáltam, hogy valaki segítsen enyhíteni, de a szám sem nyílt, akárhogy is erőlködtem.

Aztán hangokat hallottam.

- Kristen… – A hang suttogott, de mégis értettem, mit mond. Ismerős volt, de nem jöttem rá, honnan. Válaszolni akartam, persze ezt is sikertelenül. – Ne félj, minden rendben lesz – folytatta a hang.

Egyáltalán nem éreztem azt, hogy minden rendben lesz, akármit is állított az illető. A hangja kellemes volt, úgyhogy ennek ellenére úgy döntöttem, bízom benne, és hiszek neki.

- Most… ez egy picit fájni fog – szólt ismét. Ekkor kinyitottam a szememet, de csak sötétséget láttam, azt nem, aki szólt hozzám. – Örülök, hogy magadhoz tértél – mosolyodott el. Ezt a hangsúlyból állapítottam meg. Válaszolni akartam, hogy mégis miért ne lennék magamnál, de csak a szám nyílt el, hang nem jött ki a torkomon, ellenben egy rekedt nyöszörgés igen.

Aztán még erősebb fájdalmat éreztem, és belesüppedtem az újabb öntudatlanságba.

Amikor újra magamhoz tértem, már nem voltak fájdalmaim. Teljesen sikerült felébrednem, kinyitottam a szemeimet, és megpillantottam… a sötétséget. Nem értettem. Most puhaságot éreztem magam körül, be is bírtam azonosítani, hogy minden bizonnyal egy ágyban fekszem, de nem értettem, miért van ennyire sötét. Ha szimplán csak éjszaka lenne, akkor beszűrődne némi fény az ablakon…

Kerestem az ablakot, de nem találtam. Nem is erőlködtem sokáig, csak a szememmel pásztáztam körbe a helyiséget, ahol lehettem, mert a nyakamat nem bírtam mozgatni. Fura volt. Mintha mindenem le volna rögzítve. A karomat sem bírtam megmozdítani és a lábaimat sem, csakis az ujjaimat.

Félni kezdtem. Nem tudtam, ki és miért zárt be ide ebbe az ablaktalan szobába, és kötözött ki az ágyhoz, mindenesetre egyre rémisztőbb képek sorakoztak fel az agyamban.

- Kris – hallottam megint a hangot. – Nyugodj meg! – kérte. Nyilván a zihálásom miatt, mert levegő után kapkodva próbáltam felhívni magamra a figyelmét… akárkinek.

Éreztem egy érintést a homlokomon. Hűs volt a forrónak érzett bőrömhöz képest, lehűtötte a szemem mögött lüktető szintén furcsa érzéseket is.

- Hol vagyok? – akartam volna kérdezni, de csak egy, a számomra is rekedtes nyöszörgés lett belőle. Nem csoda, hogy nem értette a kérdezett. Nem is arra felelt, amit kérdeztem.

- El sem tudod képzelni, mit éltem át miattad. Most már remélem, velem maradsz! – mondta a hang, majd éreztem, hogy felemeli a kezem, és puszit lehel az ujjaimra.

Kérdezni akartam, kérdések ezrei sorakoztak az agyamban, de ahogy erőltettem, hogy melyiket tegyem fel elsőnek, ismét megfájdult a fejem.

- Magához tért? – csatlakozott még egy hang valami ajtó nyílását követően. Arrafelé fordítottam a fejem, de még most sem láttam a fényt, amit úgy kerestem. A beszédem pedig ezúttal is nyöszörgésbe fulladt.

Ekkor, fogalmam sincs, honnan, de bevillantak a gyerekeim. Van három kisbabám! – döbbentem rá. És én nem velük vagyok. De miért nem?

- Gyerekek… – suttogtam végre érthetően.

- Ők jó kezekben vannak – felelte az első hang, majd a tulajdonosa elengedte a kezem, és a másik illető felé lépdelt. – Csak pár perce tért magához – közölte vele. – De még… nem teljesen tiszta… beszélhetnénk odakint?

A sutyorgást is tökéletesen megértettem, de mire újra összeszedtem volna magam, hogy beszédképes legyek, magamra hagytak. Egyedül, sötétben, tudatlanságban. Az a tudat vigasztalt csupán, hogy azt mondta, a gyermekeim jó kezekben vannak. Ennek ellenére sírni kezdtem.

Ettől még jobban felerősödött a szemem mögött érzett sajgás, de nem bírtam abbahagyni, a könnyek megállíthatatlanul törtek elő a szemhéjaim alól. A kezemet most már én is bírtam mozgatni, így letöröltem, de ettől még nem szűnt meg a kétségbeesésem.

Aztán az első férfi visszajött, és újra megfogta a kezem.

- Sss – súgta. Megcirógatta az arcom, majd egy tűszúrást éreztem a másik karomon. Nem ő adta be azt az akármit, amit kaptam, mert nem lehetett egyszerre a két oldalamon.

- Ez gyorsan fog hatni – jött az ellenkező oldalamról.

- Minden rendben lesz – hallottam aztán a fülem közvetlen közelében. – Pihenj még egy kicsit.

Nem akartam pihenni, magyarázatot akartam… mindenre!

- Rob – nyögtem, mert időközben, míg ők kint voltak, a gyermekeim mellett a férjem is eszembe jutott. Lassan a családom is, de a legszorosabb kapcsolatom vele és a közös gyermekeinkkel volt, így őket tartottam elsődlegesen fontosnak. – Hol vagy? – kérdeztem, abban bízva, hogy valamelyik férfi, aki itt van velem, meg tudja ezt mondani. Egyikük hangja sem volt az övé, tehát nem lehetett mellettem. de akkor… – Hol van?

Nem kaptam választ… elaludtam.