13. fejezet (Kristen)
Még a másnapot kellett túlélnem, legalábbis Rob szexjeleneteit tekintve. Meg neki is. Már reggel ette az ideg, hogy vajon ez alkalommal milyen balhé fog plusz pikantériát kölcsönözni a dolognak.
- Én meg sem fogok mukkanni – ígértem. – Sőt, oda sem megyek. Victort oltásra kell vinni, úgyhogy ma amúgy sem tudnék – tettem hozzá, mire férjem tekintete szomorúvá vált, ahogy ránk pillantott.
Épp az említett pockot etettem almapéppel, de a neve hallatán ő is felemelte a fejét. Megsimogattam, majd letöröltem a szája széléről a felesleget. Elfintorodott, pont úgy, ahogy Rob szokott időként. Imádtam, mennyi mindenben hasonlítanak.
- Sokkal szívesebben mennék veletek – motyogta az apukája bánatosan.
- Tudom – feleltem hasonló hangszínnel, majd eszembe jutott valami. – A doki után benézünk, ha gondolod – ajánlottam, mivel a kórház szinte a stúdió szomszédságában volt. Csak szinte, mert valójában kétutcányira tőle, de még mindig közelebb, mintha a város másik végén lett volna.
Rob arca rögtön felderült.
- Nagyon örülnék – hatódott meg, majd eszébe jutott valami. – A lányokra ki vigyáz addig? Jules?
- Igen.
- Legyetek óvatosak – kérte még búcsúzóul, majd odahajolt hozzánk. A fia egy puszit kapott, én viszont egy szédítő csókot. Alig akartam elengedni, de mennie kellett. Még felszaladt az emeletre a babákhoz, akik aludtak, majd visszafelé jövet ismét mi kaptunk puszit, utána pedig elment.
Anyám nem sokkal később támolygott elő a szobájából, és megdöbbent azon, hogy már mennyi az idő.
- Mi a mai program? – kérdezte két kávéval később. Ez kellett neki, hogy felébredjen.
Beavattam abba, amit én terveztem, szerencsére nem volt kifogása ellene, hogy addig vigyázzon a lányokra, akiket előbb meg szándékoztam etetni, de ahhoz meg kellett várni, hogy felébredjenek.
A két kis csillag, mint mindent, ezt is egy időpontra időzítette, így nem kellett külön várnom rájuk, de így is dél lett, mire el tudtam indulni Victorral. Nehezen hagytam magukra a lányokat, de muszáj volt, anyámat viszont elláttam ezernyi tanáccsal velük kapcsolatosan, de leintett, mondván, hogy már felnevelt engem és a bátyámat. Pár órán át ellesz a kicsikkel is, meg különben is volt már ilyen. Igaza volt, mégis aggódtam. Meg én voltam az anyjuk, mit várt?
Az kórházba érve legnagyobb meglepetésemre Melanie-vel találkoztunk a recepción. Kissé zavarba jött, de elárulta, hogy a nőgyógyászához jött. Rögtön megfordult valami a fejemben, de eloszlatta azzal, hogy csak a szokásos vizsgálat, de épp új időpontot kér, mert nincs kedve végigülni a sort. Ennek ellenére rá tudtam beszélni, hogy tartson velünk, közben pedig beszélgessünk egy kicsit.
Főként a klub ügyeiről beszélt, vagyis a jövendőbeli klubéról, mivel Rob és Ian elhatározták, hogy ismét azzá teszik, a jobb bevételek reményében. Azt furcsállottam, hogy Aaronról nem mond semmit, és faggatni sem akartam, mégis mikor gyanúsan kerülte, hogy akár csak a nevét is kimondja, nyíltan rákérdeztem:
- Veszekedtetek?
Melanie szemei tágra nyíltak, és megpróbálta hárítani a kérdést, de hajthatatlan voltam. Vesztemre, mert váratlanul dühbe gurult.
- Azért érdekel ennyire, hogy ha mi szakítunk, te se unatkozz napközben, hanem vele lehess, míg a férjecskéd forgatni van? – Nem kerülte el a figyelmemet, hogyan ejtette ki a forgatni szót, na meg a férjecskémet. A mondat lényege mégsem ez volt.
- Nem – döbbentem meg. – Hogy gondolhatsz…
- Tudok rólatok mindent! – szakított félbe, mire nekem nyíltak el a szemeim.
- Mi mindent? Nincs köztünk semmi – védekeztem, de már nem lehetett megállítani a lavinát, amit az előbbi ártatlan kérdésemmel önkéntelenül elindítottam.
- Ne nézz hülyének, kérlek! – Mielőtt tovább győzködhettem volna, mekkorát téved, felpattant és elrohant, minket pedig szólítottak.
A figyelmem rögtön elterelődött, mert Victor, mintha csak tudta volna, mi vár rá, sírdogálni kezdett, alighogy az orvosa színe elé járultunk. Tartottam ettől, a kisfiam ugyanis csak az apja mellett bírt hős maradni, az én közelemben mindig érzékenyebb volt. Biztos érezte rajtam, hogy ideges vagyok miatta, meg egyébként is: rossz volt nézni, ahogy a finom kis bőrét össze-vissza lyukasztja egy csúnya bácsi, aki amúgy imádta a gyerekeket, és velünk is mindig kedves volt, csak ebből Victor még nem fogott fel semmit, neki a tű számított.
Épp mentegetőzni kezdtem miatta, amikor meglepő dolog történt. Váratlanul nyílt az ajtó és Rob lépett be rajta. A fia sírását mintha elvágták volna, ő pedig büszkén lépett mellénk. Kaptam tőle egy gyors puszit, majd a dokihoz fordult, hogy akkor lássuk azt a szurit.
Egész addig nem tértem magamhoz, míg a férjem öltöztetni nem kezdte a picit, aki persze áruló módon ezt is zokszó nélkül tűrte. Bezzeg nekem fél órámba telt otthon ráadni a ruhákat… Látszott, hogy Victor melyikünkért rajong jobban, de nem vettem a lelkemre, én magam is imádtam a szóban forgó apukát, aki mindennel végezvén a karjaiba vette csendesen szemlélődő gyermekét, engem kézen fogott, és a dokitól elköszönve kihúzott a rendelőből.
- Hát te? – jutottam végre szóhoz a folyósón.
- Ebédszünet van, és felhívtam Julest, eljöttetek-e már. Szerencsére igen, úgyhogy csak át kellett ide szaladnom – magyarázta. Szó szerint értette, mert a kocsiját sehol nem láttam a parkolóban, ahová időközben kiértünk.
A kezét elengedve kinyitottam a saját autóm ajtaját, mire Rob beszíjazta Victort a gyerekülésbe, majd felém fordult.
- Nem is örülsz nekem? – húzott magához a derekamnál fogva. Rögtön visszaöleltem.
- Dehogynem! – Ezt alátámasztandó a nyaka köré kulcsoltam a karjaimat, majd magamhoz húztam egy csókra. Nem kellett nagyon rábeszélnem, hogy viszonozza. A nyelve rögtön a számba siklott, felpezsdítve ezzel a vérem. Bevillant, hogy nemrég még valószínűleg Emilie-t csókolta, de úgy döntöttem, nem érdekel.
Kissé túlhevülten engedtük el egymást végül, azt is csak azért, mert Victor panaszkodni kezdett az autóból, hogy elhanyagoljuk. Rob rögtön beszállt mellé, miután megkért, hogy vigyem vissza a stúdióba, úgyis útba esik hazafelé. Megtettem, de még beléptünk vele egy percre. Néhány kollégája rögtön lecsapott ránk, főként a fiunk miatt. Körbezsongták a kis királyfit. Kivéve Emilie-t, aki hál’ Istennek nem mutatkozott, de őt amúgy sem engedtem volna a gyerekem közelébe.
Kellan ehhez képest rögtön elrabolta, minket meg elzavart egy kicsit kettesben lenni Rob öltözőjébe. Nem szívesen hagytam vele a picit, de megígérte, hogy nem lesz baja. A nővéreinek már ezer gyerekük van, és hozzájuk is ért. Victor látszólag jól érezte magát a figyelem középpontjában, úgyhogy hagytam, hogy Rob pár lépésnyit odébb húzzon – túl messzire ő sem akart eltávolodni tőle, így nem az öltözőjébe mentünk, csak egy csendesebb sarokba.
- A sminkes csajok fejét máris elcsavarta – jegyezte meg büszkén mosolyogva. Mintha csak azt mondta volna: „az én fiam!”. Mindenesetre nagyon reméltem, hogy ő nem követi a fia példáját.
Ennek érdekében hozzábújtam, és megérdeklődtem, mikor várhatjuk ma haza. Ha tehettem volna, máris magammal cipelem, de sajnos még dolga volt. Azt nem akartam tudni, milyen, így indulni készültem. Az ebédszünete is lejárt, erre a rendező hívta fel a figyelmünket. Aki engem is észrevett, és a gyerekből nyilván kikövetkeztette, ki lehetek.
- Még nem is ismerem személyesen a csinos kis nejedet – jött oda hozzánk, amint kiszúrt.
- Nem is fogod – nézett rá ellenségesen a férjem.
- Nyugi – súgtam oda neki. Majd Ryan felé fordultam. – Jules viszont talán nem ismeretlen – védtem ki a szinte azonnali randimeghívását – legalábbis a tekintete ezt sugallta. Elképedtem, hogy mindezt Rob előtt tenné, de őt ez sem zavarta volna. Anyám neve hallatán viszont rögtön megváltozott az arckifejezése.
- Túl jól bánsz a férfiakkal – motyogta Rob a nyakamba, miután Ryant némi bájcsevej után leráztuk. – Nem teszik ez nekem – nézett aztán rám homlokráncolva.
- Egyet kivéve – pillantottam a fiunk felé. – Ő az apukáját imádja jobban – néztem az illetőre szeretetteljesen, aki rögtön hárítani próbálta ezt. Egy csókkal. Aztán még eggyel.
Egész addig nem vettünk tudomást a körülöttünk zajló külvilágról, míg valaki el nem kiáltotta magát, hogy már csak két perc van a felvételig.
- Nem maradtok még egy kicsit? – ajánlgatta szerelmem, mikor kelletlenül eleresztett, de nem igazán voltam kíváncsi rá, hogyan mászik megint egy nő karjaiba, így nemet mondtam.
Közös erővel kiszabadítottuk a fiunkat Kellan kezei közül, valamint a hölgykoszorúból, akik köré csoportosultak, és kisétáltunk a parkolóba.
- Szeretlek – súgta kedvesem, mielőtt indultam volna.
- Én is téged – mosolyogtam vissza rá már a volán mögött ülve, majd elindultam. Ő nem nagyon foglalkozott vele, hogy már vagy egy perce kamerák előtt kéne állnia – vagy feküdnie –, a tekintetével addig követett, míg be nem fordultunk a sarkon.
Mire hazaértem, Victort kifárasztották az izgalmak, így már aludt, mikor bevittem a házba, ahol egyből megcsapta a fülemet a lányaim hangja az emelet irányából. A fiamat nem akartam kitenni a zajnak, így a nappaliban fektettem le, majd felmentem, hogy megmentsem anyámat a piciktől.
Éppen cumisüveggel próbálta meg megetetni őket, totál sikertelenül. Ők az originált akarták, és valahogy megérezhették, hogy itt is vagyok, mert mindkettő elcsendesedett, alighogy beléptem.
- Segíts! – nézett rám anyám könyörögve. Megkértem, hogy addig vetkőztesse le Victort, és helyezze valami nyugis helyre, hadd pihenjen, én pedig nekiálltam megetetni a csöppségeket.
Egy-egy babával a melleimen eléggé helyhez kötött maradtam, de mire végeztünk, visszajött a nagyanyjuk, és most ő segített nekem a továbbiakban.
- Legalább egy órán át próbáltam őket megnyugtatni – mondta fáradtan. Meg sem kérdeztem, miért nem hívott, sejtettem, hogy nem akart zavarni az orvosnál, de ha ezt tudom, nem időzünk ott a stúdióban.
Eszembe jutott, hogy illene a férjemet valami finommal hazavárni – magamon kívül persze, mert így jellemzett reggel, mikor ébredés után kicsit még összebújtunk –, ezért a sírásban és evésben elpilledt lányok lefektetése után a konyhába irányultam, hogy készítsek neki valami finomságot.
Anyám körülöttem somfordált, és mintha mondani akart volna valamit.
- Bökd ki! – szóltam rá, mikor eluntam. Kibökte.
- Haza kéne utaznom. – Meglepetten megfordultam. Mi sosem marasztaltuk, hisz Rob már nélküle is tökéletesen elboldogult, mégis meglepett, hogy most ezt úgy mondja, mintha ráparancsoltunk volna, hogy nem mehet.
- Nyugodtan – feleltem. – Mikor indulnál?
- Holnap – jött a következő meglepetés. – De úgy félek, nem tudom, hogy fogsz egyedül boldogulni ennyi kicsivel – nézett körül, mintha itt sertepertélne körülöttünk mind.
- Anyu, menni fog, ne aggódj – csitítottam, mielőtt belelovallja magát. – Eddig is megoldottunk mindent.
- De ha megint orvoshoz kell vinni valamelyiket, vagy… akármi más, és a férjed épp a szeretőjével van, akkor…
- Nincs szeretője! – világosítottam fel hűvösen. Nem akartam, de máris sikerült kiakasztania ezzel. Pedig már előző este az értésére adtuk, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Anyámat viszont már nem lehetett leállítani.
- Vagy te akarsz egy rövidke pásztorórát a tieddel…
- Nekem sincs senkim rajta kívül! – Önkéntelenül kezdtem kiabálni, de néha úgy bele bírta lovallni magát az ilyen hülyeségekbe, hogy nem lehetett lelőni.
- Oké. Szóval azt hiszem, kelleni fog melléjük valaki, aki majd vigyáz rájuk, ha… ha kell. – Szerencsére értett az előbbi tiltakozásomból, és ezúttal enyhébben fogalmazott, de zavart, hogy még mindig ilyent feltételez rólunk, úgyhogy előbb azt akartam vele megértetni, hogy téved.
- Szeretjük egymást, és nincs szükségünk semmiféle pótlékra, vagy akármit is képzelegsz… Rob forgatni jár, és bár tényleg egy ribanc a partnerre, nem csal meg vele. Aaron pedig csak a barátom! Megbeszéltük ezeket és minden rendben, hidd el. A gyerekekkel pedig boldogulni fogok – tettem hozzá a kiindulási témára visszatérve.
Közben eszembe jutott Melanie, és úgy döntöttem, megbeszélem ezt a dolgot Aaronnal, ezért már nyúltam is a telefonom után, de nem vette fel. Írtam neki egy sms-t, hogy ha tud, majd ugorjon át valamikor. Anyám gyanakvását azzal ástam alá, hogy megkértem, legyen ő is jelen, mikor beszélgetek a barátommal. Persze, hogy hárította, mondván, neki csomagolnia kell. El is vonult.
Fogalmam sem volt, hova ez a nagy sietség, és egyáltalán, miért akar máris hazamenni, pláne ilyen sürgősen, ezért felhívtam apámat, hogy kiderítsem. Ő sem vette fel, ezért a figyelmem egy pár percre a vacsorakészítés felé terelődött. De csupán pár percre, mert Aaron betoppant, és elég gondterheltnek tűnt.
- Beszéltem Melanie-vel, elmondta, mi történt a kórházban – vágott a közepébe őszinte sajnálattal a hangjában. – Sajnálom, hogy úgy neked támadt, Kris. Megpróbálom kiverni a fejéből ezt az egészet.
- Én tehetek valamit? – néztem rá kérdőn. – Szívesen beszélek vele, ha nem rohan el megint…
- Nem tudom, segítene-e… – motyogta, majd kivette a kezemből a kést, és pillanatok alatt szétkapta a csirkét, amivel negyedórája bajlódtam.
- Kösz – mondtam, és vissza akartam csaklizni tőle a teendőt, de nem engedte, ehelyett újra beszélni kezdett.
- Azt hittem, jobb lesz, ha őszintén elmondok neki mindent. És amikor kijöttem a börtönből, meg is tettem. Azóta nem került szóba, de most valamiért megint ezen lovagol, pedig esküszöm, meg sem említelek előtte – nézett rám kétségbeesve. Megsajnáltam, mert tudtam, hogy Melanie igenis jelent neki valamit, még ha nem is egészen úgy, mint ahogyan én.
- Beszélek vele – ígértem, de Aaron későnek gondolta.
- El akar költözni – sóhajtott, majd lerakta a kést, és a pultra támaszkodott. – Fogalmam sincs, mit csináljak.
- Te akarod, hogy elmenjen? – kérdeztem pár pillanat töprengés után.
- Nem – érkezett felőle a halk, ám határozott válasz.
- És tudja, hogy most itt vagy? – érdeklődtem, hisz ha erre igen a válasz, akkor valószínűleg menthetetlen a dolog. Én is kiakadnék Melanie helyében.
- Nem – rázta a fejét. – Akkor már csomagolna is.
- Ez esetben nyomás haza helyrehozni a dolgokat – álltam oda mellé, mire rám pillantott. – Győzd meg, hogy… nem szeretsz engem. Hanem őt szereted… – A valóság ismeretében kicsit nekem is nehezemre esett kimondani ezt, de valamennyi igazság ebben is lehetett.
- Hogy csináljam? – tette erre fel a legfogósabb kérdést. – Kérjem meg a kezét? – nevetett fel hitetlenkedve. A jelek szerint ehhez nem volt kedve.
- Ne, ha nem akarod elvenni, de… biztosítsd afelől, hogy én… úgyis elérhetetlen vagyok – sóhajtottam. Kellemetlen egy beszélgetés volt ez. – És szükséged van rá. A nők szeretik, ha szükség van rájuk – bizonygattam.
- Oké – gondolkodott el egy pillanatra. – Virágot is vigyek? – kért tőlem tanácsot úgy, mintha mindezt nem bírná magától is kitalálni.
- Azt is – helyeseltem, miközben a karjánál fogva a bejárati ajtónk felé húztam. – Meg talán valami kis ékszert. Érezze, hogy fontos neked. Menni fog! – biztattam, reméltem, hogy sikerrel.
- Köszönöm – nézett rám, mikor kinyitottam előtte az ajtót, hogy mielőbb kezdjen el intézkedni. A mosolya valódi hálát tükrözött.
- Ha pedig gond van, szólj, és megpróbálok én is a lelkére beszélni. – A mondatom vége már az ölelésébe fulladt. Erre nem számítottam, de visszaöleltem, majd noszogatni kezdtem, hogy ne késlekedjen, mert a végén még Melanie lelép, ő meg…
- Szólok – engedett el, majd egy puszit adott az arcomra, és már sietett is a kocsijához.
Egyelőre megkönnyebbültem, hogy talán sikeres volt a „segítségem”, bár nem igazán tettem semmit, de kíváncsian és aggódva vártam a fejleményeket. Reméltem, hogy kibékülnek, mert azt nem szerettem volna, ha elsősorban egy szakítás oka vagyok, másrészt pedig Aaron újra egyedül marad, és ismét elkezd esetlen a nyakamra járni a szerelmével. Ami igazán megtisztelő volt, de nem akartam miatta felrúgni a boldog házasságomat. Meg félreértéseket sem, amelyekből az utóbbi időben megint kijutott nekünk.
Visszamentem a konyhába, és tovább variáltam a vacsorával, remélve, hogy Robnak ízleni fog. Szerencsére jó lett az esti időzítés – a gyerekeket megetettem, elláttam, a lányokat körbefényképeztem, majd mindenkit elaltattam, és anyám gondjaira bíztam, aki már csaknem mindenét bőröndökbe halmozta, de az utolsó itteni estéjén még megkértem, hogy figyelje a picik álmát, míg mi a férjemmel romantikázunk kicsit.
Ennek érdekében gyertyafényes hangulatot varázsoltam az ebédlőbe, amit csak néhanapján használtunk, majd szépen megterítettem, és az asztal közepére raktam azt a csokrot, amit előző este tőle kaptam. Még mindig fenséges illata volt! Akárcsak a főztömnek.
Elnosztalgiázgattam azon, hogy régen, mikor megismerkedtünk, még az ő szakácsművészete nyűgözött le engem, de mostanság alig jutott ideje erre. Nem bántam, mert időközben én is megtanultam egy-két fogást, de annak idején mindig szívesen figyeltem alkotás közben.
Most még át is öltöztem gyors, mielőtt szerelmem megérkezik – telefonált, mikor indul haza –, és mindennel teljesen készen vártam szinte az ajtóban. A kutyák már előre jelezték, hogy jönni fog, de csak pár pillanat múlva hallottam meg az autót a felhajtóra gördülni. Azonnal kiszaladtam elé.
Egy kicsit elgondolkodónak tűnt, miközben kiszállt, de amint észrevett, csillogó tekintettel mért végig, majd a karjaiba zárt.
- Hiányoztál – súgta a fülembe, majd a nyakam végigcsókolgatása után a számat kényeztették ajkai.
- Te is nekem – lihegtem, mikor elengedett.
- Mit ünneplünk? – pillantott végig rajtam.
- Semmit – vontam vállat. – Csak tetszeni akartam neked – jöttem zavarba. Máris hülyeségnek tűnt, hogy kicsíptem magam, hisz semmi különösebb okom nem volt rá.
- Mindig tetszel – felelte elkomolyodva. A házba lépve még nagyobb meglepettséget mutattak a vonásai, ahogy az ebédlőbe érve megpillantotta a meglepetés másik részét. – Te akarsz tőlem valamit – állapította meg gyanakvóan.
- Akarok – vallottam be. Az étvágyam elment, de nem a szó rossz értelmében. Valami másra éheztem hirtelen. Rob is hasonlóképp érezhetett, mert le sem ült, és nem az ételért nyúlt, hanem értem.
Lassan cirógatta végig a vállam, amelyet most nem a szokásos, itthon hordott póló takart, hanem az ujjatlan ruhának köszönhetően semmi, majd a keze a tarkómra siklott, és a hajam közé túrva húzott magához egy csókra. Közben a derekamnál fogva szorosan magához húzott, így rögtön felfedeztem, hogy valami másra vágyik, nem evésre. Ahogyan én sem.
Hagytam, hogy az ebédlőasztal használaton kívüli feléhez lépkedjünk – csak az egyik végén terítettem meg magunknak, hogy ne legyünk olyan távol, de ez most kapóra is jött, hisz így a másik végét nyugodtan használhattuk… akármire…
- Hol van Jules és a gyerekek? – kérdezte suttogva Rob egy újabb csókot követően a melleim felé haladva.
- Egymásra bíztam őket… – nyögtem, mert miután az asztalra ültetett az egyik tenyere beborította még érzékeny melleimet. – A picik alszanak…
- Jó – húzta végig a nyelvét újra a nyakamon, a kezei pedig a szoknyámat gyűrték egyre feljebb a combjaimon, míg szét nem bírtam tárni őket. Ő rögtön közéjük helyezkedett, majd a fenekembe markolva szorította hozzám máris vágytól duzzadó testét.
Felnyögtem, mikor egymáshoz értünk, holott a ruháink anyaga egyelőre közénk feszült. A vágy egyre magasabb lángokba csapott körülöttünk és bennünk egyaránt, de nem siettünk el semmit. Legalábbis eleinte.
Rob csókokkal borította a bőröm, melyet centiről centire szabadított ki a ruhából, majd egy pillanatra mégis elengedett, de csak hogy becsukja az ajtót, amelyet óvatlanul nyitva hagytunk magunk mögött. A kulcsot is ráfordította, nehogy anyám most találjon meg bennünket, amikor egészen más tervek forogtak a fejünkben, majd visszalépett hozzám, és ismét simogatni kezdett.
Míg ő az imént az ajtóval foglalkozott, én teljesen megszabadultam a ruhámtól, így már csak a fehérneműm állta útját a csókjainak, de azokat ezen át is remekül rám bírta helyezni, pont a legérzékenyebb részeken.
- Ezt előre kitervelted, igaz? – mormolta a szám felé közelítve, de nem láttam rajta semmit, ami arra utalt volna, hogy esetleg kifogásolná a dolgot, mégis bevallottam, hogy semmi ilyen szándékom nem volt, csak vacsorát főztem neki. – Semmi ilyen szándék, mi? – kérdezte vidáman, majd hanyatt döntött az asztalon, és még mindig – vagy már megint – a lábaim között állva a nyakamtól simított végig a testemen, egész a combjaimig. Utána a nyelve követte szintén ezt az útvonalat.
Nehezen bírtam csak fekve maradni, én is érinteni akartam őt, de mivel lefogta a kezeimet, nem volt más választásom, mint élvezni a csókjait, melyek egyre közeledtek a bugyim irányába. Odaérve őrjítően lassan szabadított meg tőle, végigsimított a lábaimon, majd megállt.
Már eddig is az asztalra könyökölve figyeltem, mit csinál, de most a tekintetemmel kérdeztem, miért hagyta abba. Láttam, hogy alaposan végignéz rajtam, minden porcikám bizseregni kezdett a pillantásától. Főleg egy. Ahol hosszabban elidőzött, majd oda is nyúlt, én pedig szinte összeestem a kéjtől, mikor némi izgalmas simogatás után belém fúrta az ujjait.
Alig bírtam elnyomni a hangjaimat, amikor mozgatni kezdte őket, de közben fölém hajolt egy csókért, így mégis sikerült. Borzasztóan felizgatott közben, úgyhogy többet akartam belőle, ezért kihasználtam az alkalmat, és a nadrágjához nyúltam. Először azon át simogattam meg többször is hatalmasra duzzadt férfiasságát, majd kioldottam a sliccét, hogy szabadon is tapinthassam.
Rob belenyögött a csókunkba, sőt, az ujjai is belém dermedtek egy pillanatra, amikor megmarkoltam, és körülbelül eddig tartott az önuralma. A szája elszakadt az enyémtől, megragadta a derekamat, aztán a combjaim közé nyomult. Gyorsan hatolt belém, de nem fájdalmat okozott vele, csupán gyönyört.
Ezután felemelt magához, mire én a karjaimat a nyaka köré fonva csókoltam meg ismét, hogy lehetőség szerint minél kisebb zajt csapjunk szenvedélyünk vihara közben. Ez csak többé-kevésbé sikerült, egyedül az vigasztalt, hogy anyám az emeleten valószínűleg nem hall semmit. Bár nyilván sejti, miért zárkóztunk ide be, de pillanatnyilag ez érdekelt a legkevésbé.
Az már inkább, hogy miközben azonos, gyorsuló ütemben hajszoltuk a mámort, megpróbáljam őt is minél több ruhától megszabadítani, hogy csupaszabban simulhasson hozzám, de ez nem sikerült, csak az ingét bírtam kigombolni rajta reszkető ujjakkal, a beteljesülés előbb érkezett.
Zihálva igyekeztünk ezt minél tovább húzni, de érzékeink hurrikánjának lecsillapodása közben is apróbb csókok közepette öleltük egymást. Rob még akkor is gyengéd simogatásokkal kényeztetett, miközben a „támadásáért” bocsánatot kérve segített nagyjából újra felöltözni. Az étel persze kihűlt, mire összeszedtük magunkat, de ezzel egyikünk sem igazán foglalkozott, sőt, két terítékre sem volt szükség.
Szerelmem ölébe ülve kaptunk be néhány falatot, puszikkal fűszerezve mindegyiket. Miután sikerült nagyjából visszatérnünk a valóságba, elárultam neki, hogy anyám másnap itt hagy bennünket, mire rögtön aggodalmassá vált a tekintete, amiatt aggódott ő is, hogyan fogok majd boldogulni a kicsikkel. Megnyugtattam, hogy minden rendben lesz, de ekkor megijesztett a viselkedésével.
Vett egy mély lélegzetet, letette a villát a kezéből, majd komolyan a szemembe nézett.
- Nekem is van egy hírem, csak… nem akartam vele elrontani a hangulatot – kezdte. Ez már most sem tűnt túl biztatónak, hát még amikor hozzátette: – Egy elég rossz hírről van szó…
- Mi az? – Sápadtam el rögtön, és sajnos nem is feleslegesen.
- Emilie-vel kapcsolatos...
