14. fejezet (Rob)
Nem örültem neki, hogy Jules elmegy, több okból sem. Részben azért, mert Kristen segítségére volt. Másrészt pedig azért nem, mert így szerelmem afféle támasza is megszűnik, hogy kibírja azt a másik dolgot, ami éppen vár rá. Meg rám. De én már megbékéltem vele, mialatt hazaértem, neki viszont most kéne elmondanom… Csak azt nem tudtam, hogyan tegyem.
- Hogyhogy Emilie-vel kapcsolatos? – dermedt meg a karjaimban, mikor nagy nehezen belekezdtem.
- Egy utazásról van szó – próbáltam finoman, apránként adagolni a dolgot.
- Utazás? – kérdezte meghökkenten. Bólintottam. – Milyen utazás? Ki utazik? És hova? – Rápillantottam, de nem kellett kimondanom, rájött magától. – Te és Emilie… – Szinte rögtön elsápadt.
- Van pár jelenet, amit nem itt kéne felvennünk, hanem… Párizsban. – Ez volt a második kellemetlen momentum. Ahhoz a városhoz eddig csak kellemes emlékeink fűződtek, de most nekem sem volt beleszólásom a dologba. Végtére is leszerződtem,
- Pont Párizs? – kapkodott levegő után Kristen is, majd kibontakozott a karjaimból, felállt, és járkálni kezdett.
- Hidd el, hogy nem én akartam – kezdtem, de leintett.
- Tudom – felelte néhány másodpercnyi mély levegővételek után. – Oké. És mikor?
- Holnapután – nyögtem ki a harmadik problémát. – Kristen felnyögött, majd lehuppant a mellettem levő székre, és a tenyerébe temette az arcát egy pillanatra. – Én is csak délután tudtam meg… Későbbre tervezték eredetileg a párizsi forgatást, de most… – Inkább elhallgattam, tudtam, hogy feleslegesen mentegetőzöm.
- Semmi baj… És… mennyi időről lenne szó? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára. Nekem legalább ennyi kedvem volt az egészhez, mint amennyire ő „örült” neki.
- Öt nap – feleltem síri hangon. Már most fájt a szívem, hogy ennyi ideig nem láthatom a családomat. És érthetően a feleségem sem volt ettől elragadtatva. – Sajnálom.
- Semmi baj – ismételte, majd rám nézett. – Minden rendben lesz – próbálkozott egy mosollyal is, de ettől én még nem nyugodtam meg.
- Megkérem az egyik nővéremet, hogy költözzön ide arra az időre. – Ezt már korábban kitaláltam, és elhatároztam, hogy másnap beszélek is velük, melyikük érne rá ennyi időre.
- Nem szüksé…
- Én szeretném – szakítottam félbe kedvesemet, mielőtt hiábavaló tiltakozásba kezd. Gondolnia is kár volt arra, hogy majd hagyom, hogy ennyi ideig egyedül kelljen boldogulnia. – De nem azt, hogy Aaron múlassa itt az idejét napokig – motyogtam elfordulva.
- Eszembe sem jutott megkérni – tiltakozott Kristen, mire rápillantottam. – Különben is most azon van, hogy kibéküljön Melanie-vel. – Ezt volt kár mondania.
- Összevesztek? – rémültem meg rögtön.
- Nem… tudom… Csak apróság lehet, holnapra rendben lesznek – legyintett erre ő, majd felállt, hogy leszedje az asztalt. Segítettem neki, közben pedig tovább faggattam.
- Mikor beszéltél vele? És mi történt? – Volt néhány kellemetlen elképzelésem, de abban bíztam, hogy nem válnak valóra. Naná, hogy csalódnom kellett.
- Melanie megneszelte, hogyan érez irántam Aaron, és kicsit… kiakadt ezen – mesélte, miközben az edényeket a mosogatóba pakolászta, a vacsora maradékát pedig a hűtőbe. Ettől aztán rettentően boldog lettem.
- Na, már csak ez hiányzott – morogtam magam elé, de Kristen meghallotta.
- Hé, nyugi – fordult hátra felém. Én meg egyből odaléptem hozzá.
- Nem akarom, hogy Aaron meg azt neszelje meg, nem vagyok itthon, és nekiálljon…
- Nem fog – szakított félbe álmaim asszonya. Vagy inkább életem asszonya, hisz nemcsak álmodoztam róla. Azt azonban nagyon is reméltem, hogy Aaron csak álmodozhat róla.
- Rendben, befejeztem – adtam meg magam, nem akarván szerelmem agyára menni a féltékenységemmel, melyet most sem bírtam kezelni, és rögtön elszabadult az iménti jó hírek hallatán.
Fontosabbnak tartottam arról biztosítani, hogy neki sincs hasonlóra oka, csak mert öt kerek napig nem leszek Londonban. Ennek érdekében magamhoz öleltem, és egy nem olyan régi eseményeket felidéző csókot varázsoltam közénk. Jules eddig bírta ki, hogy a háttérben maradjon, most viszont megjelent.
- Gyerekek, holnap korán indul a gépem, elmennék lefeküdni, ha nem gond – szólalt meg a konyhaajtóból.
- Persze, anyu, menj csak – bontakozott ki a karjaimból Kristen, majd megérdeklődte az anyjától, mi van a picikkel.
- Mind alszanak, de a lányoknak szerintem már nem sokáig.
Pár percig még csevegtünk a másnapi elutazásáról – megkért, hogy vigyem ki a reptérre, aminek nem igazán örültem, hiszen így lemaradok egy hajnali összebújásról a feleségemmel, de rábólintottam, nehogy azt higgye, rossz veje vagyok.
Miután ő elbújt a szobájába, mi is felindultunk megnézni, mennyit nőttek a babáink az utóbbi pár órában. Azaz nekem reggel óta, hisz az anyukájuk elterelte a figyelmemet, mikor hazaérkeztem. És nemcsak róluk, hanem minden egyébről is. A lépcsőn felfelé haladva most is végignéztem izgató testén, és legszívesebben újra ágyba cipeltem volna, de kíváncsi voltam a porontyaimra is, úgyhogy picivel későbbre halasztottam az ágy-projektet.
Victor most is egy szétcincált, valaha plüssállatnak nevezett valamit szorongatott, ezért megkérdeztem Kristent, hogyhogy mostanság nincs egy ép kis játékállatunk sem?
- Emilie-nek képzeli őket – felelte szerelmem szemrebbenés nélkül. Így már mindent értettem. Halkan felnevetve hajoltam a fiamhoz, hogy adjak neki egy jó éjt puszit, de észre sem vette, olyan mélyen aludt. A lányok ellenben mocorogni kezdtek, amint beléptünk a lányszobába.
- Ha felkelnek, meg kéne még etetnem őket, de előbb lezuhanyoznék – fordult oda hozzám, és végigsimított a mellkasomon. Az érintése ellentétben volt a szavaival. – Tartanád addig a frontot? – A szavai alapján vagy tíz percig külön kell léteznünk, de legalábbis két külön helyiségben, a simítása viszont előre jelezte, mire számíthatok aztán.
- Persze – pusziltam meg, majd odaültem Sophie és Dorothy mellé.
Míg a zuhany zajait figyeltem, és elképzeltem alatta a feleségemet, akit egyből újra megkívántam, halkan dudorásztam a babáknak, akik már teljesen ébren voltak, de nem követelték hangosan a betevőjüket, inkább a hangomra figyeltek hatalmas szemeket meresztve felém.
Amint befejeztem, Dorothy egyből kalimpálni kezdett kézzel-lábbal, és a nővére utánozta is rögtön. Újra „rázendítettem”, persze mérsékelt hangmagassággal, erre abbahagyták, és megint engem figyeltek. Napról napra egyre szebbek lettek, pedig már születésükkor is elrabolták a szívem. Sosem hittem volna, hogy Victor után, aki maga is egy apró csoda volt, még részem lehet egy duplaörömben is, de Kristen megajándékozott velük. Ezzel pedig végtelenül boldoggá tett engem.
- Szívem – hallottam meg a hangját a háló felől hirtelen. Úgy a gondolataimba mélyedtem, hogy fel sem tűnt, már nem hallom a zuhanyzását.
- Máris jövök – mondtam a piciknek, majd arrafelé indultam, amerről kedvesem hívó szava jött. – Mi történt? – kérdeztem belépve. Ő az ágy mellett állt, egyetlen vékony, alakját kiemelő köntöst viselt, és az előző nap viselt ingemet tartotta a kezében.
- Azt hittem, a forgatáson… az ágyjelenetek közben… – nem kerülte el a figyelmemet a hangsúly, és máris nem számítottam sok jóra – nincsen rajtatok ruha – pillantott rám kérdően, tán megerősítésre várva.
- Nincs – adtam is meg neki rögtön. – Miért?
- Akkor hogyan kerül rúzsfolt az ingedre, mondd? – mutatta felém az előző nap viselt darabot. Ezt már a szennyesbe hajítottam tegnap este, de anélkül, hogy megnéztem volna, mi van vagy mi nincs rajta. Most viszont elvettem tőle, hogy megszemléljem azt az ominózus foltot.
- Fogalmam sincs – sóhajtottam fel ingerülten. Kristen alig használt rúzst, itthonra meg sosem, így őt tényleg ki lehetett zárni. Más nővel meg nem kerültem „szorosabb” kapcsolatba rajta, és gyűlölt partnernőmön kívül. Az utóbbival is csak kényszerből.
- Oké – vont vállat Kristen, majd el akart menni mellettem, nyilván a gyerekszoba felé, miután a sarokba hajította az előbb szemlélt ruhadarabot.
A karjánál fogva ragadtam meg, és húztam magamhoz.
- Nem tudom, hogy kerül rá, én észre sem vettem – vallottam be őszintén az igazat, de megrémített, mikor láttam, hogy szerelmem szemei könnybe lábadnak. – Esküszöm neked mindenre, amit csak akarsz – fogadkoztam –, Emilie a közelemben sem járt tegnap, és ma sem. – Valóban így volt, még furcsállottam is, hogy nem próbál újabban megkörnyékezni.
- Lehet, hogy olyankor csinálta, amikor nem voltál ott? – hitetlenkedett életem párja.
- Lehet – gondoltam utána. – Egymás mellett vannak az öltözőink – jutott eszembe.
Kristen felsóhajtott, és elernyedt a karjaimban. Már kevésbé volt feszült, mikor hozzám bújt, és a derekamat átölelve a mellkasomra hajtotta a fejét.
- Annyira utálom az ilyen kis húzásait… – morogta. – De annyira tipikus! – mérgelődött aztán.
- Ne vedd fel – biztattam. – Én sem teszem. Talán pont ezt akarja elérni, hogy mi veszekedjünk – gondolkodtam hangosan. – Ne adjuk meg neki ezt az örömet.
Kristen szipogott egyet, majd bólintott, és felnézett rám. Adtam egy puszit a homlokára, majd az ajkaira, de ekkor a lányaink konkrétabban is megéheztek, mint mikor még anyura vártunk, hogy végezzen a fürdőben.
Segítettem neki elhelyezkedni a kicsikkel, és kihasználhattam volna ugyan az alkalmat, hogy addig én is lezuhanyzom, amíg életem csöpp szerelmei megvacsoráznak, de akkor nem élvezhettem volna a látványt, így velük maradtam.
Nem akartam feldúlni a meghitt pillanatokat egy újabb magyarázkodással és a hűségem bizonygatásával, ezért csendben figyeltem, ahogy az apróságok eszegetnek, de Kristen közben engem figyelt, úgyhogy megpróbáltam lélekben mindenre felkészülni, ami csak következhet.
Az evés nem fárasztotta el eléggé a két kiscsajt, nem aludtak el rögtön, úgyhogy ezzel mondhatni időt nyertem. Mégis újra énekelgetni kezdtem nekik, és nem mást, hanem azt a dalt, amit évekkel ezelőtt, szinte a megismerkedésünk kezdetén írtam Kristennek.
Gyermekeim ettől sem álmosodtak el, inkább egyre élénkebben hadonásztak, úgyhogy igazságosan elosztoztunk rajtuk, én kaptam Sophie-t, szerelmemnek pedig Dorothy jutott. A kívánt hatást – a babák elalvását – nem értem el az énekemmel, de valami mást igen. Az illető, akinek költöttem, egyre kevésbé tűnt feszültnek, majd egyszer csak elmosolyodott.
- Már csak a gitár hiányzik – suttogta szerelmesen. – Meg a tenger moraja. – Egyet kellett értenem vele.
Mire befejeztem a dalt, már az érzelmek könnyei tolongtak csodaszép szemeiben, majd meg is köszönte, hogy ezt megalkottam neki akkor. Nem igazán volt ezen mit megköszönnie, így gyorsan hárítottam a dolgot, de egy csókot azért bezsebeltem érte.
A lányaink is megörvendeztettek ekkor minket. Először Sophie-n vettem észre, aki egyre kitartóban bámulta Kristent, hogy ez most egy új arckifejezése. Hirtelen csak furcsa volt, főleg az, hogy mozdulatlan volt a kis test a karjaimban.
- Nézd csak! – szóltam az anyjának, de aztán feltűnt, hogy egy ideje farkasszemet néznek. Visszalestem Sophie-ra, aki pedig ekkor… elkápráztatott engem Kristen mosolyával…
A szívem megállt egy pillanatra, a hátamon pedig végigfutott a hideg. Eddig is volt, hogy elhúzták a szájukat, de az önkéntelen és koordinálatlan volt. Teljesen más, mint az iménti mosoly! Belevesztem a gyönyörűségbe.
Kristen zokogva felnevetett, mire az ő kezei közt felsikkantó Dorothy vonásai is mosolyba öltöztek, én pedig meghaltam.
Percekig nem jutottam szóhoz. Azt hittem, nincs szebb annál, mikor ezt az anyjukon látom, de tévedtem. Az a szívszorítóbb, ha egyszerre látom ezt mindhármukon.
A nagy vidámságba aztán elfáradtak az apróságok, és kisvártatva már alvó kis arcocskájukban gyönyörködhettünk. Gyorsan, ám annál óvatosabban fektettük őket az ágyukba, majd néhány percnyi összeölelkezős nézegetésük után mi is aludni indultunk. Azaz én előbb zuhanyozni, addig Kristen Victorhoz ment be.
Még a víz sem bírta lemosni rólam az örömet, amit az előbb volt szerencsém átélni. Ez pedig csak fokozódott akkor, amikor Kristen belépett mellém. Nem kellett mondania semmit és én is hamar túltettem magam a megjelenése okozta meglepetésen. Azonnal magamhoz húztam, de ekkor már ő is nyúlt értem, és rögtön csókba forrtunk.
Tudván, hogy a gyermekeink biztonságban vannak, kényelmesen kényeztettük egymást gyönyörig és még tovább. Kedvesem sikolyait a számmal fojtottam el, de a teste remegése bennem is borzongásokat keltett, kiváltképp mivel ekkorra egymásba olvadtunk. Az érzékeink milliméter pontossággal hozták szinkronba mozdulatainkat, a mámor pedig hullámokban érkezett.
Reszkető kezekkel mosakodtunk le aztán, nem hagyva hiányt a további izgató érintéseknek, majd megtörölközve a hálószobánkba mentünk, hogy lágy öleléseink közepette elaludjunk.
Másnap hajnalban kivittem anyósomat a reptérre, aki megfenyegetett, hogy masnit formáz a nemesebbik szerveimből, ha meg merem csalni a lányát. Csakis azért nem feleseltem, mert a „megint” szócskát hál’ Istennek kihagyta a monológból.
Miután Julest majdnem szó szerint raktam fel a gépre, mert még azután is jobbnál jobb tanácsokkal próbált elhalmozni, hogy bemondták a járatát, egyenesen a stúdióhoz hajtottam, de hiába voltam gyors, majdnem így is elkéstem.
Szerencsére ma mellőzhettem Emilie társaságát, ugyanis Kellannel volt jelenetünk. Neki is jelenése volt Párizsban a következő öt napban, de nem bántam. Kimondatlan megállapodást kötöttünk, mely szerint, amíg nincs terítéken a feleségem, addig jól kijövünk. Amióta legutóbb itt járt a fiammal, nem volt terítéken, így valóban jól kijöttünk. Helyette közösen nem kedvelt kolléganőnk volt a téma, aki mindkettőnknek púp volt a hátán. Kellan éppúgy nem bírt szabadulni tőle, mint én. Együtt tervezgettük, hogy tudnánk leállítani, de épkézláb ötlet eddig nem jutott az eszünkbe.
Amióta Kellan… mondhatni „segítségével” a múltkor sikerült bebizonyítanom Kristennek és neki is, hogy nem hűtlenkedem a kamerák előtt – és persze mögött sem –, többet beszélgettünk, mint eddig valaha, és tulajdonképpen egész megkedveltem… volna, ha nincs miatta még mindig bennem az a régi tüske. Emiatt aztán úgy döntöttem, hogy „az ellenségeidet engedd még közelebb” elvet követem, és szemmel fogom tartani. A házassága ide vagy oda, a minap nem viccből mondta, hogy csak Kristennel bírná megcsalni a feleségét.
Az volt a szerencse, hogy másnap neki is utaznia kellett, így legalább miatta nem aggódom majd, amíg nem leszek itthon. Az már különben is sok lett volna. Így is bőven eléggé féltékeny voltam Aaron miatt. Már megint ő… Reméltem, hogy sikerült kibékülnie a barátnőjével, akármi is volt a gond közöttük. Bár ez szinte mindegy volt, ismerve az érzéseit, amúgy sem számítottam lelki nyugalomra a párizsi napjaim alatt.
Az enapi jelenetek – tényleg Emilie távollétének köszönhetően – elsőre is remekül sikerültek, de nem feledkeztem meg róla, hogy Kristen ma már egyedül kell, hogy boldoguljon a gyerekekkel, ezért már az első szünetemben felhívtam. Nem vette fel, amiből arra következtettem, hogy vagy még alszik, vagy éppen etet. Nem hívogattam tovább, gondoltam, úgyis látni fogja, hogy kerestem, inkább a nővéreim után kutattam a továbbiakban.
Lizzy Iannek segített a klubban, amit sajnos pont akkorra terveztek megnyitni, amikor én nem leszek itthon, de bíztam bennük, hogy nem herdálják el azt a pénzt, amiért én itt nap, mint nap vért izzadok. Kivéve, amikor nyugalom van, mint ma is. Maradt tehát Vic. Mázlimra ő ráért, és nemcsak ma, hanem végig, míg távol leszek.
- Oda is költözöm akár – javasolta jókedvűen. Ő is meg volt veszve a gyerekeimért. És nem is volt hülyeség, amit ajánlott!
Így több dolog is megoldódna, kezdve azzal, hogy szerelmem nem dilizne be a három apróság állandó felügyelete meg a háztartás miatt. Ezen felül jutna neki némi pihenő is, és végül, de nem utolsó sorban… Vic tudna nekem kémkedni, mennyi időt tölt nálunk Aaron. Tudtam, hogy Kristen elmondaná, ha bármi történne, mégis… Így jobbnak láttam.
- Megköszönném, ha megtennéd – reagáltam a nővérem ajánlatára. – Jules ma utazott el, úgyhogy üres a vendégszobánk – árultam el neki, de aztán elbizonytalanodtam. – Kristen még nem tud erről…
- Á. Nem véletlen őt akarod szemmel tartatni velem? – Hát igen. Egyik nővérem sem volt hülye.
- Nem... – tiltakoztam nem túl meggyőzően, mire Vic felnevetett.
- Tudod, hogy szívesen – mondta. – De ugye te sem csinálsz hülyeséget azzal a…kedves kolleganőddel?
Ilyen nincs! – gondoltam.
- Miért jön mindenki folyton ezzel? – bosszankodtam.
- És te? Miért nem bízol a feleségedben? – vágott vissza rögtön.
Nem is nagyon tudtam rá mit felelni.
- Akkor csak a gyerekek miatt – morogtam. – Kérlek! Esküszöm, ki sem ejtem a számon Aaron nevét! – fogadkoztam.
- Jó – örült meg neki Vic. – Máris csomagolok!
- Ma még otthon leszek. Elég, ha reggel költözöl.
Miután mindenben megállapodtunk, pont hívtak is vissza jelenetbe. Kristennel csak a következő szünetben sikerült beszélnem.
- Bocs, az előbb pelenkáztam éppen – mentegetőzött, de kicsit furcsa volt a hangja. Mégsem tulajdonítottam ennek jelentőséget. Egyelőre…
- Megkértem Vicet, hogy holnaptól segítsen – avattam be a kész tervekbe. – Reggel odaköltözik.
- Ó – lepődött meg szerelmem. – Jó. És rád ki fog vigyázni? – kötözködött rögtön. Nem vettem magamra, mert semmi kedvem nem volt veszekedni.
- Ma valószínűleg előbb végzem – avattam be inkább abba, amit én is nemrég tudtam meg.
- Oké, majd szólj ide, ha indulsz, elzavarom Aaront, mire megjössz – felelte epésen.
- Kristen…
- Kérlek, ne csináljuk már ezt egymással! Én szeretlek. Fogd fel végre, hogy téged! Nincs szükség rá, hogy Vic vagy akárki más vigyázzon rám! – Nem szokott így kiabálni velem, és bár megértettem volna, ha tényleg a féltékenykedésemből van elege, valami mást sejtettem a háttérben. Sajnos nem is tévesen.
- Mi a baj? Történt valami? A gyerekekkel? – ijedtem meg. Kedvesem ridegen közölte, hogy semmi bajuk. – Akkor?
- Ha nemcsak az Aaron miatti alaptalan hülyeségeiddel lennél elfoglalva, akkor feltűnt volna, hogy más is létezik, mint a gyerekek!
Ez nagyon összefüggéstelen volt, és egy szót sem értettem belőle, de tudtam, hogy a szavaival ellentétben Kristen most nem emiatt van így kiborulva.
- Mi történt? – kérdeztem megint, egyre növekvő aggodalommal. Amelyre nemhiába volt okom. A következő szavai engem sem töltöttek el boldogsággal.
- Tom járt itt. – Egyből megértettem mindent. Kristen egyedül volt otthon. Azaz a gyerekekkel, de ők mit tudtak volna tenni? Bár a múltkor is volt már „szerencsénk” egy Tom-féle látogatáshoz, de akkor otthon voltam én, meg még… Aaron is… A jelek szerint azonban most csak a feleségem. És egyedül…
- Mit akart? Bántott? – kérdeztem rögtön, amint újraindítottam a szívem.
- Nem – sóhajtotta szerelmem, a hangja viszont megremegett. – Veled akart beszélni a klubbal kapcsolatban. Megmondtam neki, hogy hívjon fel téged, ha akar valamit, vagy Iant, ha tényleg a klubról van szó. Ennyi. Aztán elment.
- Jól vagy? – Ez most jobban érdekelt, mint az, hogy mit akarhatott Tom.
- Mondjuk…
Ekkor – pont a legrosszabbkor – a nevemet kiáltották, jelezve, hogy letelt a szünetem. Eleresztettem egy halk káromkodást, de aztán nem volt választásom.
- Mennem kell – mondtam Kristennek. – Szólj Vicnek, vagy valakinek, hogy menjen át, míg haza nem érek, jó? Nem akarom, hogy egyedül maradj – kértem. Tomra sosem gondoltam volna, de pedig benne volt a pakliban, hogy nem fog kiszállni olyan könnyen a életünkből.
- Oké – suttogta, majd meghallottam, hogy a babáink felsírnak a háttérben, így el is búcsúzott rögtön, de még megígértettem vele, hogy komolyan szól valakinek.
Kicsit később jutott eszembe, hogy mi van, ha Aaront hívja át, de vele kapcsolatban inkább már gondolni sem akartam semmire. Sőt, mellette legalább biztonságban érezné magát – jutott eszembe egy keserű gondolat. Lehet, hogy őt kéne odaköltöztetnem arra az időre, amíg nem vagyok otthon – jött a még hülyébb ötlet valahonnan az agyam elmebetegebbik felének mélyéről.
Gyorsan elvetettem, mielőtt képes lennék egyáltalán belegondolni, hányszor enne a fene a tudattól, hogy együtt vannak. Bár tulajdonképpen csak egyszer enne. Az elutazásomtól a hazatérésemig folyamatosan.
A következő jeleneteket elszúrtam, mert már az járt a fejemben, Tom mit akarhatott vajon. Engem nem keresett, és csak hazafelé tartva tudtam felhívni Iant, hogy vele beszélt-e már, de nemleges választ adott. Szívem szerint megkerestem volna Tomot, hogy megkérdezzem, miért nem bír bennünket elfelejteni, de ez volt az utolsó estém itthon Párizs előtt, és mivel tényleg korábban végeztem, sietni akartam, hogy a családommal tölthessem az maradék időt.
Látszólag – kívülről legalábbis – minden rendben volt otthon, a kutyák is boldogan ugattak meg üdvözlésképpen, a házba lépve viszont már el is fogott egyfajta fura nyugtalanság. Részben azért, mert az ajtón levő összes zárat ki kellett nyitnom, hogy bejussak, holott csak egyet szoktunk használni általában. A másik, ami furcsa volt, a csend. Sehonnan nem hallottam sem a gyermekeinket, sem pedig Kristent matatni vagy tevékenykedni…
Az nem lepett meg ezek után, hogy sötét is van. Ha nem lettem volna biztos benne, hogy képtelenség, azt hihettem volna, hogy összepakolt, és elmentek valahová, de akkor minek zárta volna be így az ajtót?
Az emelet felé haladva már a nevén szólítottam, de felelet nem érkezett. A torkomban dobogott a szívem, mikor a háló felé közeledtem. Belépve pedig megállt…
Mind a négyen ott feküdtek az ágyon, Kristen mindkét karjával a gyermekeinket ölelte, és aludtak. Hatalmas kő zuhant le a szívemről, hogy csak ennyi történt: lefeküdtek pihenni.
Óvatosan léptem közelebb, nehogy felkeltsem őket. egyikük hangosabban szuszogott, mint a másik, én pedig túlcsordultam a szeretettől. Meg a szerelemtől, melyet a feleségem iránt éreztem. És aki ebben a pillanatban, mintha megérezte volna, hogy itt vagyok, álmosan pislogni kezdett, majd rám nézett.
- Szia – suttogtam mosolyogva. – Maradjatok csak – folytattam ugyanolyan halkan, miközben mégis fölé hajoltam, hogy egy puszit lophassak édes ajkairól. – Még elintézek valamit telefonon, aztán feljövök hozzátok – ígértem.
Kristen némán bólintott, de a tekintete még kicsit zavartnak tűnt. Kapott egy hosszabb csókot is, hogy tudja, nincs semmi gond, és főleg aggódnia vagy félnie nincs miért. Megcirógattam az arcát, ami kipirult egy kissé, és a szemei is csillogósabban néztek rám most már.
Végignéztem rajtuk még egyszer, majd a földszintre indultam, hogy felhívjam Tomot, mi a fenét akart itt megint. Csak reméltem, hogy nem egy újabb „hagyatékot” átadni Dylantől. Sokáig kicsengett a mobilja, mire felvette, és legnagyobb megdöbbenésemre közölte, hogy a klubban van. Nem kellett elárulnia, melyikben, pontosan tudtam.
- Mit keresel te ott? – kérdeztem elutasítóan. Semmi kedvem nem volt kidobatni, bár cseppet sem tetszett, hogy a jelek szerint megint bekavar az életünkbe. Ez bizonyosságot is nyert, amint beavatott abba, hogy mit miért tesz.
- Van egy üzleti ajánlatom. – Kíváncsiságmentesen vártam. Mire a végére ért, mégis megfontoltam a dolgot. De egyelőre magamban. Nem akartam, hogy túl korán örüljön.
- Gondolkodom rajta. És Iannel is meg kell beszélnem…
- Ő benne van, ha te is – szakított félbe. Még mindig nem akartam, hogy Tom túl korán örüljön. Kristennel is meg akartam beszélni.
- Jövő héten válaszolok. Addig lehetőleg kerüld el a családomat, ahogy eddig is tetted.
- Rendben… Kellemes utat! – Szinte láttam magam előtt a vigyorát. Nyilván már ő is hallotta az Emilie-sztorit. Istenem, hát senki előtt nincs titok ebben a rohadt városban? – bosszankodtam magamban, de persze feleslegesen, mert változtatni nem tudtam rajta.
Inkább nem álltam neki dühöngeni, hanem visszamentem az emeletre a családomhoz, majd félig levetkőzve elhelyezkedtem Kristen mögött. Az oldalán feküdt, a gyerekeket még mindig ölelte, és a jelek szerint megint elaludt. Nem akartam zavarni az álmát, úgyhogy későbbre halasztottam Tom ötletének a kivesézését, és inkább őket figyeltem. Ezt a boldog képet akartam magammal vinni Párizsba.
Nagyon nem volt kedvem itt hagyni őket, de sajnos választásom sem. Annak viszont már örültem, hogy a nővéremet idecsődítettem, legalább nem lesznek egyedül, ha egy maihoz hasonló helyzet előáll, holott úgy véltem, Tom nem fog örökösen átjárkálni hozzánk, de akkor is jobb volt, hogy nem maradnak teljesen egyedül.
Megfordult a fejemben, hogy egy régebbi esethez hasonlóan talán Aaront kéne megkérnem, hogy vigyázzon rájuk, hisz szinte minden megegyezik azzal, ami a múltban történt – én elutazom, a feleségem immár három picivel marad itthon, és nem alaptalanul tart Tomtól. Bár ez más, mint ami Dylannel volt, emellett a veszélyforrás sem olyan fenyegető, mint akkoriban, de mégis: a családommal kapcsolatban bármire képes volnék. Még arra is, hogy öt kerek napnyi előnyt adjak Aaronnak…? – kérdeztem magamtól.
Kristenre néztem, aki megint ébredezni látszott és a hasát cirógató kezemet megfogva a mellei közé vonta, majd kicsit felém fordult, hogy meg tudjam csókolni. Megtettem, nem számított a mai összezörrenésünk, sem az, hogy örök próbáknak van kitéve a kapcsolatunk – éreztem, hogy teljesen szét úgysem szakadhat ez a kapocs –, csakis az volt a fontos, hogy szeretjük egymást.
Ezt picivel később el is árultam ezt neki, mire az arca elsötétült, mielőtt azonban kétségbe eshettem volna, megcáfolta a látszatot.
- Ne haragudj, hogy ma úgy beszéltem veled…
- Semmi baj – szakítottam félbe és egy apró puszit is kapott további megerősítésként. Tényleg megértettem, hogy nem a legjobb hangulatában értem el. – Én is hülye voltam – ismertem be aztán. Miután enyhült szerelmem tekintetében a lelkiismeret-furdalás, elmeséltem neki Tom ajánlatát.
Látszott, hogy vannak fenntartásai ezzel kapcsolatban, de megnyugtattam, hogy még nem döntöttem. Neki is hagytam beleszólást. És persze gondolkodási időt, amíg meg nem jövök Párizsból.
Ezután úgy döntöttem, hogy kockáztatok.
Komoly tekintettel pillantottam végig a gyermekeinken, majd a nőn, aki az életemet jelentette, és mielőtt meggondolhattam volna magam, minden további habozás nélkül nekiadtam a bizalmamat…
- Nem hiszem, hogy Tom még egyszer idejönne, de ha úgy gondolod, hogy nagyobb biztonságban érzed magad, ha nem Vic, hanem… hanem Aaron van itt veletek és vigyáz rátok, akkor őt is áthívhatod.
…majd vártam a választ.
