17. fejezet

17. fejezet (Rob)

Nagyon nehezen bírtam csak fékezni az indulataimat Emilie-vel szemben. Ezen az sem segített, hogy már megint sikerült miatta összevesznünk Kristennel. Szívem szerint hagytam volna az egész forgatásosdit a picsába, és inkább hazamentem volna a családomhoz – főként imádott feleségemhez, hogy egyszer s mindenkorra felfogja végre, nincs szükségem más nőre rajta kívül.

Persze végül nem mentem. Úgy gondoltam – szerelmem ötletét lenyúlva –, hogy jobb, ha előbb mindenki megnyugszik szépen. Nem szűnt meg az érte való rajongásom, de igenis vissza akartam neki adni, amit én álltam ki őmiatta. Még ha gyerekes dolog is ez. A fiam tuti nem vacakolt volna ennyit, simán letépi Emilie fejét és ezzel meg is van oldva az ügy. Szívesen alkalmaztam volna a módszereit.

Egyre gyűlöltebb partnernőm valamiből megsejthette, hogy milyen szándékaim vannak vele, mert úgy került engem, mint a pestisest, ráadásul minden szünetben maga köré gyűjtött valakiket, akik közül túl feltűnő lett volna elrángatnom, hogy aztán gravitálni tanítsam lefelé a torony tetejéről, ahol voltunk éppen.

Kellan is az agyamra ment, persze csupa jó szándékból. A forgatás végére őt sem tipikusan civilizáltan kértem meg, hogy törődjön a saját dolgával.

Hajnalban visszamentünk a hotelbe, hogy aludjunk pár órát a folytatás előtt, de csak vergődtem. Nem jött álom a szememre. Az volt az igazság, hogy utáltam veszekedni a feleségemmel. Az hagyján, hogy Kristen megint egy ribanc alaptalan kreálmányainak hitt, és egy teljes napon át szívatott engem, de ilyen messziről még egy tisztességes békülő szexet sem bírtunk eszközölni.

Reggel már alig vártam, hogy hallhassam a hangját – még akkor is, ha esélyes volt, hogy megint összeveszünk –, ezért félreraktam a sértettségemet és felhívtam. Ki volt kapcsolva a mobilja. Egyelőre nem aggódtam. Hívtam Vicet. Ő sokára, de legalább felvette.

- Kristen alszik még? – kérdeztem tőle halkan.

- Hát… – kezdte Vic bizonytalanul. – Nem egészen.

- Akkor szoptat? – próbálkoztam tovább, de nem túl sikeresen.

- Nem szoptat. Az a helyzet, hogy… Nem tudom adni és kész.

A nővérem biztos azt hitte, hogy ennyivel megelégszem. Alig akartam elhinni. Jó pár évtizede ismert már pedig. Tudhatná, hogy úgyis kiszedem belőle, amit akarok…

- Nincs otthon, ugye? – kértem rajta számon. Erre még nem reagált, úgyhogy kénytelen voltam rákapcsolni. – Képes volt Aaronnal tölteni az éjszakát? – borultam ki hirtelen. Biztosra vettem, hogy Vic máris megijedt. Mielőtt azonban reagálhatott volna, tovább húztam előtte a mézes madzagot. – Hogy volt képes ezt tenni velem? Pedig én sosem csaltam meg! Hányingerem van Emilie-től, de Kristen… meg Aaron… Mindig is tudtam, hogy ez lesz – csuklott el a hangom.

Szerintem életem eddigi legpocsékabb alakítását nyújtottam, de a nővérem, úgy tűnt, bevette.

- Nem! Dehogy csalt meg, verd ki ezt a fejedből!

- Úgy tudtam, hogy ez lesz… – hajtogattam. Az elkeseredésem is megjátszott volt.

Valójában fogalmam sem volt, hogy a feleségem képes volna-e így bosszút állni rajtam, arra viszont mérget mertem volna venni, hogy az elmúlt éjszaka nem feküdt le senkivel. Azt a dolgot már megbeszéltük. De akkor mégis hol van most? Ha Jennyhez ment volna át, vagy Lizzyhez, azt Vic simán elárulta volna. Éppen ezért sejtettem valami mást a háttérben.

- Rob, baromságokat beszélsz!

- Te meg még falazol is nekik! – vádoltam meg őt is, amivel remekül elértem, hogy jól felhergelje magát.

- Nem falazom egyikőtöknek sem! – jutott szóhoz úgy félpercnyi levegő után kapkodást követően. – És ha te meg ennyire azt hiszed, hogy bepasizott, akkor tegyél már valamit, az ég áldjon meg!

Ezt a ziccert nem hagyhattam ki.

- Igazad van – fejeztem be a nyavalygást. Bánatos hangról sírire váltottam. – Beadom a válópert. – Ismernem sem kellett hozzá a nővéremet, hogy tudjam, erre le fog csapni. Én viszont még ismertem is. Jól.

- Meg vagy te húzatva? Ezt nem teheted! – kiabálta elképedve. Ő adta alám a lovat, már nem álltam le.

- És ő megteheti, hogy fűvel-fával összefekszik, amint egy kicsit összezörrenünk?

- Nem ez a helyzet, te idióta! – Erre is számítottam. Már nem sok választotta el tőle, hogy kibökje a valóságot.

- Mégis mit kéne hinnem?

- Ne hidd, inkább tudd végre, hogy téged szeret, és épp azon van, hogy rendbe hozza az újabb hülyeségeteket! Már valószínűleg egy gépen ül feléd!

- Mi? Idejön? – A döbbenetemet nem kellett megjátszanom, teljesen igazi volt.

A korábbi csel tökéletesen bevált. Vic önként árulta el ezt nekem, bár tény, hogy némi fondorlat volt hozzá szükséges. És micsoda hírt közölt az imént!

- Nem bánnám, ha eltitkolnád előtte, hogy tudod – könyörgött ráadásul máris ijedten. Bár nem látta, vigyorogva esküdöztem, hogy meg fogok lepődni, ne aggódjon.

Ezután kifaggattam a gyerekekről, szerencsére mind rendben voltak, de a biztonság kedvéért megfenyegettem, hogyha bármi bajuk történik, kitagadjuk a családból. Hatott a dolog, mert imádta a piciket. Ahogy én is. És nemcsak az anyjuk hiányzott… De még három és fél napot kellett kibírnom a tündérkék nélkül… Az nyújtott csak némi vigaszt, hogy legalább életem párja hamarosan megérkezik, és eszemben sem volt tovább veszekedni vele. Inkább valami mással töltjük azt a kevés időt, amíg velem lehet.

Igen ám, csak még azt nem tudtam, hogyan lógjak el a forgatásról. Egész napra ki volt írva, mely jeleneteket vesszük, de Vic elmondása szerint Kristen dél körül érkezik. Muszáj volt valamit kitalálnom. Először nyilván a hotelben fog keresni – gondoltam –, ezért ide kell majd visszajönnöm. Egyedül a hogyan maradt meg kérdésnek, és egész délelőtt foglalkoztatott.

Bizalmatlan kis feleségem megérdemelte volna ugyan, hogy kutatnia is kelljen utánam, de tartottam tőle, hogy Emilie csak újabb bonyodalmakat gerjesztene, ha találkoznának,  így jobbnak láttam, ha inkább távol tartom őket egymástól. Lehetőség szerint minél távolabb. Vagyis nekem kell visszajutnom valahogy…

A sors meghallgatta az imáimat, mert tizenegykor, pont amikor feladtam a reményt, hogy elszökhessek és időben visszajussak, mielőtt ő lenne gyorsabb, bedöglött a hangtechnika. Senkinek nem volt fogalma, hogy mitől, a szerelő szakemberre pedig estig kellett volna várni. Habozás nélkül otthagytam őket, és mázlimra a taxi kereken délben fékezett le velem a szálloda előtt. Alig vártam már, hogy találkozzunk. Mindenféle sértettségem ellenére az iránta érzett szerelem magas lángokba borította a szívem.

Azt sejtettem, hogy nem lesz totál beszélgetésmentes a délutánunk, de bíztam benne, hogy azért némi romantikára is jut idő. A nővéremtől megtudtam, hogy Kristen vissza tervez menni az esti géppel, de eleve az, hogy ideutazott... mérhetetlenül boldoggá tett.

A szerencsesorozatom azonban egy picit megdőlt, ugyanis alighogy kiszálltam a taxiból, egy nő összeesett előttem az utcán. Reflexből nyúltam utána, de nem veszítette el az eszméletét. Miután megköszönte, hogy talpra segítettem, elárulta, hogy rá így hat a terhesség. Én még egyszer sem tapasztaltam ilyet, pedig mi kétszer is várandósak voltunk Kristennel, de hittem neki.

Rávettem a nőt, hogy pihenjen meg a hotel halljában, míg jobban nem lesz, és nem is kellett soká győzködnöm. Belém karolt, így léptünk be az előcsarnokba.

Ahol átmenetileg és kivételesen a peches jelzővel kellett magamat illetnem. A nejem toppant ugyanis elénk magyarázatot követelő, villámló tekintettel. Meg sem kellett szólalnia, hogy tudjam, mindent félreért.

A nőt gyorsan a szálló kávézórészéhez kísértem, ahol leültettem, sok boldogságot kívántam neki a babához, majd visszaléptem Kristenhez, és mielőtt meggyanúsíthatott volna, hogy már idegenekkel is megcsalom, fogtam magam és villámgyorsan átölelve megcsókoltam. Fél perc kellett, hogy megtörjön a jég és visszacsókoljon, de onnan már nem érdekelt a külvilág.

- Rájöttem, mi a ti bajotok – zökkent ki mindkettőnket Kellan, aki fogalmam nem volt, hogy kerül ide, de aztán beugrott, hogy ma neki kimenője van. A gondolatmenetét folytatta is gyorsan. – Sziámi ikreknek kéne lennetek. Akkor állandóan egymásba olvadva lehetnétek.

Kelletlenül szakadtam el szerelmemtől, hogy egy igen helytelenítő pillantást vessek a kollégámra, de csak a vigyorával találtam szembe magam. Aztán a liftek felé intett.

- Na, húzzatok szobára. Vagyis… te mit keresel itt? – nézett rám kérdőn. Röviden elmeséltem neki, majd engedelmeskedtünk a „parancsának”.

- Nagyon haragszol rám? – kérdezte Kristen két csók között, miközben a lift már felfelé haladt velünk.

- Nagyon – feleltem komolyan, de a tetteim megcáfolták az állításomat. Nem bírtam visszafogni magam, és mivel csak ketten tartózkodtunk a liftben, nem is próbáltam. Szerelmem pólója alá dugtam a kezem, hogy közelebbről tapinthassam, ő pedig ezt egy újabb perzselő csókkal jutalmazta. – De örülök, hogy itt vagy – tettem hozzá.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és halk csengetés jelezte, hogy felértünk a huszadikra. Kézen fogtam őt, és rögtön a szobámhoz vezettem. Összefonódva és ölelkezve léptünk be, körül se néztem. Kristent rögtön az ajtónak döntöttem belülről, és nekiálltam megszabadítani a ruháitól. Egy pillanatig sem tiltakozott. De aztán…


(Kristen)

Először irtó pipa lettem, de aztán feltűnt, hogy Rob csak támogatja a nőt, akármiért… Utána viszont már nem volt időm – meg lehetőségem sem – megérdeklődni, miért is jótékonykodott, mert alighogy visszaért hozzám, magához rántott, és csókolni kezdett.

Őszintén szólva nem ilyen fogadtatásra számítottam, ellenkezni viszont nem volt kedvem. Örültem, hogy egyáltalán így köszön nekem, bár volt egy gyanúm, hogy nem véletlen az ittléte. Meg is akartam kérdezni tőle – ezt is –, de közben már valahogy a liftbe értünk, és semmi másra nem bírtam figyelni, csak rá.

Azt állította, hogy haragszik rám, ehelyett nem zavart el, épp ellenkezőleg, majdnem szó szerint a szobájába rángatott. Csodálkoztam, hogy nem tévesztette el sem az emeletet, sem az ajtót, mivel közben végig rám figyelt, meg persze arra, hogy levetkőztessen…

A lakosztályába érve már nem volt kifogásom a dolog ellen, sőt, én is bontogatni kezdtem kifele őt a ruháiból, de ekkor egy „apróságon” megakadt a tekintetem. Rob épp a nyakamat halmozta el csókjaival, ujjai pedig fürgén gombolgatták a farmeremet, amikor megdermedtem.

Úgy gondoltam, nem állok neki rögtön hisztizni, inkább a logikát követem.

- Hányas szobában laksz? – kérdeztem kedvesemet. Mielőtt beléptünk, én a 211-es táblát láttam az ajtón fityegni.

- A kétszáztizenegyesben – felelte zihálva, majd felemelte a fejét, és kérdőn a szemembe pillantott. Azaz csak szeretett volna gondolom, mert én egy bizonyos pontra és dologra szegeztem a tekintetem, ami a kanapé háttámláján tekergett. Nem kígyó volt. De semmi kétségem nem volt, hogy egy kígyó tulajdona.

- És mióta játszol transzvesztitát? – faggattam tovább, miután kitértem a csókja elől. Ezzel már az ő hangulata is romlani kezdett.

- Miről beszélsz, kincsem? – Látszott, hogy kezd fogyni a türelme, de az enyém ahhoz képes már rég a béka segge alatt volt. Mind mennyiségileg, mind minőségileg.

- Arról a harisnyatartóról, amit a kanapédon látok – árultam el neki nyugalmat erőltetve magamra. Eldöntöttem, hogy juszt is meghallgatom, milyen újabb mesével áll elő.

Egyelőre nem kezdett védőbeszédbe, inkább elengedett engem, de mintha fertőző volnék, majd megpördült, és kiszúrta az ominózus darabot. Ezután nagyon gyorsan kijött a sodrából. Odalépett ahhoz a csipkevacakhoz, felvette onnan, és tiszta erőből felborította a kanapét.

- A kurva életbe, hogy egy kibaszott percre sem bír leszállni rólam az a rohadt ribanc! – ordította közben, és persze ennél válogatottabb jelzőkkel is illette közben… Emilie-t. Csak ő lehetett.

Felsóhajtottam. Már meg sem lepett a dolog. Sőt, számíthattam volna rá, hogy megint ez lesz. De eszem ágában sem volt most is felháborodni ezen. Ha Rob tényleg lefektette volna, kizárt, hogy felhozott volna ide engem.

- Nyugodj meg, kérlek – szóltam rá, amikor az asztal felé indult. Valójában még sosem láttam ilyen indulatosnak, és meg is ijesztett egy kicsit, mégis jólesett a reakciója. A jelek szerint tényleg tök fölöslegesen aggódtam az utóbbi napokban, mert ha így viselkedik, akkor kizárt, hogy bármi pozitív érzést táplálna Emilie iránt. Ettől függetlenül meg akartam kímélni a hotel többi bútorát.

- Ezt már nem sokáig bírom tolerálni! – nézett rám felbőszülten. Én sem repestem, de érte most már kifejezetten aggódtam.

Közelebb léptem hozzá és megpróbáltam elérni, hogy rám figyeljen. Nem ment könnyen.

- Hogy a picsába bírt ide bejönni? – dühöngött, de ezt is hiába. Megtörtént, nem tudtunk tenni ellene.

- Nekem van néhány tippem, de már mindegy – feleltem, bár kedvesem nem várt választ. Tovább átkozta a csajt, ami nekem tényleg egyenesen örömet okozott, de nem akartam rápazarolni azt a néhány órát, amíg még itt vagyok Párizsban.

- Próbálj nem törődni vele – csitítottam, mire hitetlenkedve rám pillantott.

- Te nem is vagy ideges emiatt? – mutatta fel a csábos ruhadarabot, amit még mindig szorongatott. A rosszalló tekintetemet észrevéve azonban a tőlünk legtávolabbi sarokba hajította. – A tegnapi miatt kiakadtál, ez meg semmi? – Nem vettem magamra a szemrehányó szavakat, bár telibe talált velük, de azóta beláttam, hogy hülyén viselkedtem.

- Hidd el, hogy legszívesebben kitekerném a nyakát – biztosítottam róla határozottan.

- Azt meg sem merem nézni, mit művelt vajon a hálóban – motyogta ekkor lehunyt szemekkel. Vettem egy mély lélegzetet és megtettem helyette, bár riadtan megkért, hogy inkább ne tegyem, mert nem akar elveszíteni.

Ha nem készítettem volna fel magam az ide úton mindenre, bele bírtam volna kötni a szavaiba – mintha nemcsak sejtené, hanem pontosan tudná, hogy mi vár rám odabent –, egyelőre mégis tartottam magam.

A hálószoba ajtaján éppen csak belestem, de már ez is bőven elég volt, hogy kiboruljak – persze csak ha hagytam volna eluralkodni magamon az érzéseimet. Egy elfojtott káromkodást mégis eleresztettem. Rob ruhái szerteszét voltak szórva – de csak egy szettnyi, mintha sietve vetkőzte volna le őket – női holmik ugyanígy… főleg fehérnemű, az ágy összetúrva…

- Na most már elég! – morogta férjem a fülem mellett. A jelek szerint nem bírta ki, és utánam jött. – Én ezt megölöm. – A hangja most már halk volt, de csak álnyugodt. Pontosan éreztem, micsoda düh munkálkodik benne. Többet közt azért, mert én is hasonlót éreztem. – Ha feljelentem zaklatásért, akkor az vajon segít? – tűnődött hangosan.

- Nem hiszem – lomboztam le, miközben felé fordultam, és a derekát átkarolva hozzásimultam. Aztán elengedtem egy tehetetlen sóhajt. Gondolkodni kezdtem, de szerelmem beelőzött, és olyasmit mondott, amitől egy másodpercre meghűlt az ereimben a vér.

- És ha megkapná, amit akar, utána békén hagyna? – Hiába ölelt vissza az imént, valószínűleg elfelejtette, hogy jelen vagyok, mert az kicsit durva volt, hogy mondhatni Emilie lefektetésén agyal, miközben én vagyok a karjaiban.

- Meg ne próbáld! – emeltem fel a fejem. – Ezt… ugye nem mondtad komolyan? – Még mindig alig tértem magamhoz.

- Nem – sóhajtott fel ő is. – Akkor sem bírnék hozzányúlni, ha fegyvert fognának rám. Maximum, ha veletek zsarolnának – pillantott rám gyöngéden. Ez meghatott, de azért nem tett felhőtlen boldoggá vele. És bíztam benne, hogy senki nem kezdi fenyegetni vagy zsarolni velünk. – De nem hagyom tovább, amit művel – mondta egy rövid puszi után.

- Van valami ötleted? – érdeklődtem kíváncsian. – Azon kívül persze, hogy „megadod neki, amit akar”? – ismételtem fintorogva az előbbi szavait. Még mindig rosszul esett, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi, de végül is… nekem is eszembe jutott volna.

- Nincs… De hagyjuk most inkább Emilie-t – állt elő egy bosszúnál is jobb ötlettel, mert mialatt ezt mondta, elhúzott a háló ajtajától, egész addig, míg oda nem értünk a kanapé mellé.

Egy pillanatra fintorodott csak el – sejtettem, miért: itt találtam meg az első „bizonyítékot” –, de aztán leült, engem pedig az ölébe húzott.

- Hiányoztál – suttogta és puszikkal közeledett a nyakamról a szám irányába. Legalábbis reméltem, hogy oda tart, addig is visszasúgtam:

- Te is nekem… Utálom, hogy folyton valami zűr van, ha nem vagyunk együtt – nyögtem aztán. Tudtam, hogy hangulatrombolok, de szerettem volna egyszer s mindenkorra kibékülni vele. nemcsak szerelmezni egy jóízűt. Azt is persze, csak…

- Én is – húzódott rögtön távolabb. – Legközelebb inkább mondd el, ha olyasmi történik. Ne hagyj kétségek közt fél napokra, mert az baromi idegőrlő bír lenni ám…

- Megígérem – fogadkoztam. A karjaimat a nyaka köré fonva most én halmoztam puszikkal a nyakát. – Csak nem akartam kiborulni. Tudod, milyen érzés volt meglátni azt a… ami ott volt?

- Mit kerestél a kocsimban? – tolt el megint kicsit. Elbizonytalanodtam, de ezt észrevéve gyorsan helyesbített: – Ne érts félre, nincs titkolnivalóm, csak hogy találtál rá azokra a… ki a fenével dugatta meg magát a kocsimban?! – csattant fel rögtön megint-idegesen, amint eljutott a tudatáig, mit is meséltem neki éjjel.

- Nem tudom.

- Ez már a magántulajdon megsértése! Vagy rongálás! Tökmindegy… De ezért fel fogom jelenteni! – sziszegte. Helyeseltem, de most már nekem lett elegem a témából.

- Mi lenne, ha inkább mással ütnénk el a maradék… két és fél órát, amíg indul a gépem vissza, haza? – ajánlottam, és hogy teljesen egyértelmű legyek, gombolni kezdtem az inget, amit viselt.

Nem kellett tovább győzködnöm. A száját az enyémre szorította, és szinte szaggatta lefelé a ruháimat. Habár két napja sincs, hogy utoljára együtt voltunk, elképesztően jó érzés volt megint vele lenni. Sikeresen el is felejtettük a külvilágot.

Én voltam nyerőbb helyzetben, vagyis több mozgásterem volt, így én vetkőztettem őt gyorsabban, de a saját pólómtól is egyetlen mozdulattal képes voltam megszabadulni. Szerelmem ujjai, majd szája szinte rögtön a melleimre tapadtak, míg én a nadrágján folytattam a hadműveletet.

Ő bírta kevesebb ideig. Alighogy végigsimítottam teste legvágyódóbb pontján, felnyögött, majd megragadta a csípőmet, és maga alá fordított a kanapén. A lábaim még így is a derekát ölelték, de elhúzódott, hogy a farmeremtől is megszabadítson. Engedtem, de csak mert én is hatékonyan égtem már a vágytól, és azt kívántam, mielőbb forrjunk eggyé.

Rob persze nem siette el a dolgot; míg a gombjaimmal vesződött, ismét a melleimet, aztán a hasamat borította apró puszikkal, majd a bugyim szegélyét, ahogy az felszabadult az anyag alól.

Megremegtem attól, ami még ránk vár, de ekkor…

Kopogás hallatszott az ajtó felől. Ezzel még nem is lett volna gond, mondhatni meg sem hallottuk, de aztán felcsendült egy hang.

- Engedj be, szivi, tudom, hogy visszajöttél. A holmimat szeretném elvinni, de persze… hasznosan is tölthetjük az időt, míg vissza nem kell mennünk a forgatásra…

Már a szivi szó óta dermedten hevertem ugyanott. Rob sem másként pillantott rám. A tekintetében a szenvedély helyét düh, majd gyilkos fények vették át, és tőlem elszakadva az ajtó felé indult. Az utolsó pillanatban álltam elé, mielőtt kinyithatta volna az ajtót.

- Hadd intézzem el én – kértem, míg helyre igazítottam a ruháimat.

Nem kérleltem, mert határozott terveim voltak Emilie-vel. Szerencsére kedvesem sem tiltakozott, talán érezte a hangomon, hogy hasonlót szándékozom tenni, mint amilyen ötletei neki lettek volna az ajtó túloldalán várakozó, és minden bizonnyal újabb adag szart keverő lotyóval.

- Tied a pálya… – hátrált el egy lépést tőlem és az ajtótól is, majd az utolsó gombot is visszagombolta az ingén, és elvigyorodott. – Nézhetem? – kérdezte izgatottan.

Nem feleltem. Megfordultam, és szélesre tártam az ajtót…