15. fejezet

15. fejezet (Kristen)

Megijedtem, amikor ma Tom betoppant. Gyanútlanul nyitottam ajtót, mert mindenkire számítottam, csak rá nem. A legutóbb, mikor idetévedt, legalább Aaron itt volt a közelemben, és Rob is az emeleten tartózkodott, ezúttal viszont egyedül voltam a gyerekeimmel, és így egy sokkal védtelenebb helyzet állt elő.

Nem voltam vele túl kedves, mert rögtön feltört az emlékeimből mindaz, amit velem tett. Szinte éreztem a fájdalmat…

- Mit akarsz itt? – nyögtem remegő hangon, de nem sok jóban reménykedtem.

- Ne félj tőlem, Kris! – csattant fel erre bosszúsan. Persze, hogy még jobban megijedtem, és minden valaha volt színészi képességem csődöt mondott. Nem bírtam eltitkolni.

- Majd ha több mint egy mérföldre leszel tőlem, akkor nem leszek ideges, hidd el! – vágtam vissza. Kényszerítettem magam, hogy ne csak arra emlékezzem, amit velem tett, hanem arra is, amit értem, de ez nem ment egyszerűen. Mégis megpróbáltam arra a csekélyke lelkiismeretre hatni, ami jó mélyen eltemetve, de tán még benne gyökerezett.

- Már itt sem vagyok – felelte rögtön, de még hozzátette, hogy Robbal szeretne beszélni üzleti ügyben, de nyilván nincs itthon, mert akkor már szóltam volna neki.

Elgondolkodtam rajta, hogy mit tenne, ha kimondanám az amúgy is nyilvánvalót, miszerint a férjem valóban nincs itthon, de aztán inkább úgy döntöttem, tudatlan maradok.

- Hívd fel, de most tűnj el innen – javasoltam ridegen. Szerettem volna becsapni az ajtót előtte, de képtelen voltam megmoccanni.

- Rendben – húzta el a száját –, de Kris… Nem kell félned tőlem. Nem tudnék még egyszer olyat tenni.

- Tűnj innen – ismételtem.

Egy pár pillanatig még habozott, majd megfordult. A kutyák ugatása kísérte vissza a kocsijáig. Nem volt több két percnél, amíg itt volt, mégis óráknak tűnt. Amikor láttam elhajtani, megkönnyebbültem, és vissza tudtam menni a házba.

Az ajtón található összes zárat alkalmaztam, majd a nappaliba mentem. Itt voltak a gyermekeim. Aludtak mind, úgyhogy nem kellett tartanom attól, hogy esetleg szolidárisan velem együtt sírnak, én viszont képtelen voltam visszafojtani. Próbáltam minél halkabban, nehogy felébresszem őket, de inkább a konyhában folytattam.

Nem tudtam, miért ilyen rossz most, hisz találkoztam már vele, bár akkor nem voltam egyedül. Nehezen bírtam csak lecsillapodni – vagyis inkább sehogy, mivel állandóan elképzeltem, mi lett volna, ha megismétlődik a múlt. A gyerekeim nem tudtak volna megvédeni. Más pedig…

Kopogás zaja zökkentett ki a gondolataimból. Odakaptam a tekintetem, és nem akartam elhinni, hogy visszajött. Nem is moccantam, míg meg nem szólalt az illető.

- Engedj be, Kris, csak én vagyok! – De én most Aaront sem akartam látni. – Tudom, hogy valami baj van. Ha nem nyitod ki, bejutok máshogy!

Remegő lábakkal mentem az ajtóhoz, és el akartam küldeni, mert most képtelen voltam vele találkozni, ehelyett mégis kinyitottam. Ahogy meglátott, belépett, én elhátráltam, ő meg becsukta maga mögött az ajtót.

- Hé – szólalt meg, miután nyugtázta magában, hogy sírtam. – Éreztem én, hogy baj van – motyogta, majd hangosabban kérdezett rá. – Mi történt?

Megráztam a fejem, így próbálva közölni, hogy semmi, meg hogy nem érdekes, ő viszont ismét tett felém egy lépést, és én megint elhátráltam. Ez önkéntelen volt, de másodjára már nem jött be. Mögöttem volt a fal. Aaron pedig csak előttem állt meg.

- Te félsz tőlem – állapította meg rögtön. A könnyeim ismét eleredtek, mire ő tovább gondolkodott hangosan. – Miért félsz? Sosem bántanálak – emelte fel a kezét, hogy megérintse az arcom, de félrekaptam a fejemet, ezzel persze elértem, hogy juszt se hagyja abba. - Te nem is tőlem félsz­… de valaki bántott. Ki volt az? A férjed? – Hallottam a hangján, hogy ebbe már bele is lovalta magát, de nem akartam kitálalni neki.

- Menj most inkább el, Aaron – kértem, amint végre szóhoz jutottam. Kezdtem bánni, hogy egyáltalán beengedtem.

- Ha a férjed volt az, én megölöm! – közölte felbőszülten. Normális esetben erre legyintettem volna, az ő szájából hallva viszont… Tudtam, hogy képes lenne rá.

- Nem ő volt – tiltakoztam, de nem akarta elhinni. – Rob sosem tenne ilyet!

- Akkor ki és mit csinált veled? – Nem adta fel. Én meg tudtam, hogy úgysem szabadulok, amíg ki nem nyögöm. A könnyebb utat választottam.

- Tom volt. Az a Tom, akit te is ismersz – tettem hozzá, hogy ne fussunk plusz köröket. – És… hogy mit tett? – nevettem fel zokogva. – Csak megerőszakolt. – Most már nemcsak Rob, Rick, Jenny és Kellan tudott erről, hanem Aaron is. Aki levegőt sem kapott hirtelen.

- Akkor őt ölöm meg – mondta halkan, de elszántan, aztán pedig elindult az ajtó felé.

Most én döbbentem meg, és utána lépve elé álltam, hogy megakadályozzam abban, amit minden kétséget kizáróan tenni akart. Kinéztem belőle, hogy most megy, és tényleg megöli Tomot.

- Hagyd! – tartottam vissza. – Ez már évekkel ezelőtt volt.

- Fogalmam sem volt róla, hogy…

- Nem tudják túl sokan. De le is tartóztatták, szóval… ne kerülj miatta is börtönbe, kérlek – igyekeztem meggyőzni, és eltűntetni a szeméből azt a gyilkos fényt, ami egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet.

- Hogy tehette ezt? – dühöngött tovább. Szidni is elkezdte, és nem igazán válogatta meg a szavait. A gyerekeim még nem ébredtek fel a hangoskodásra, mely időnként kiszakadt belőlünk, de esélyes volt, hogy ha így folytatjuk, bekövetkezik.

- Már tényleg mindegy. – Reméltem, hogy kiveri a fejéből az előbbi őrült gondolatát. – Ígérd meg, hogy békén hagyod! – Nem ígérte meg.

- De miért most borultál ki miatta? – faggatott, miközben ezúttal ő hátrált el a közelemből.

- Mert az előbb is itt járt – vallottam be, már úgyis mindegy alapon.

- Kris – lépett ekkor vissza hozzám, és megfogta a kezem. – Ez…

- Ígérd meg! – kértem megint. Hosszan gondolkodott, miközben az arcomat nézegette, de aztán kelletlenül bólintott.

- Ha még egyszer hozzád mer nyúlni…

- Nem fog, nyugi! – győzködtem, bár is ettől rettegtem állandóan.

Egy haszna volt ennek a beszélgetésnek Aaronnal. Meg talán annak, hogy hirtelen nem éreztem magam egyedül. A gyomrom remegése még nem szűnt meg, de most már nem sírtam. Valamelyik lányom viszont igen.

Elléptem az ajtótól, és önkéntes bérgyilkosomtól is, hogy megnézzem, mi a gond, de mire a nappali ajtajába értem, elhallgatott az imént felszólaló csöppség. Azért a biztonság kedvéért odahajoltam a kiságy fölé, hogy szemügyre vegyem őket.

Még elég kicsik voltak mind a hárman, így kényelmesen elfértek egymás mellett.

- Csoda, hogy ők egyáltalán megszülethettek azok után – szólalt meg mögöttem suttogva Aaron, de megfordultam, és kijjebb tessékeltem.

- Ez is Robnak köszönhető, ő segített… túljutnom rajta – árultam el neki, amint kellő távba értünk, hogy normális hangon beszélhessünk.

- Azt hittem, ő okozott neked fájdalmat, bocs… – kért elnézést. – De hogy Tom…

- Miért jöttél át? – kérdeztem hirtelen. Elég összefüggéstelenül beszélt, amikor megérkezett. És most is.

- Valamiért… volt egy olyan érzésem, hogy nem vagy jól – felelte zavartan, de mielőtt kielemezgethettem volna ezt, vállat vonva folytatta. – Nem tudom. Akarod, hogy itt maradjak, amíg haza nem jön a férjed? Csak hogy ne legyél egyedül?

- Ne – ráztam meg a fejem. – Minden rendben lesz. Máris felhívom, hogy mire számítson – jutott eszembe, hogy Tomnak is azt mondtam, keresse őt telefonon. – Kösz, hogy jöttél, de… mint látod, egyben vagyok – próbáltam rámosolyogni, de nem sikerülhetett túl meggyőzőre, mert Aaron egy fintorral viszonozta, aztán sóhajtott egyet, és elindult az ajtó felé. Kikísértem.

- Ha bármi gond van, szólj, rendben? – mondta még, mielőtt kilépett volna az ajtón.

- Köszönöm – bólintottam, de úgy voltam vele, hogy ilyen „apróság” miatt, mint egy pánik, nem fogom zaklatni. Meg egyébként sem.

Aaron egy pillanatig még a szemeimet fürkészte, majd elfordult, és elment. Reméltem, hogy hatott rá a győzködésem, és nem kapok este hírt róla, hogy letartóztatták, mert mondjuk feldarabolta Tomot… vagy csak kasztrálta, mindegy…

Utána éppúgy bezártam az ajtót, mint mielőtt átjött volna, a félelem pedig ismét a gyomromba kúszott. Fogalmam sem volt, miért, de arra tippeltem, mivel megint egyedül maradtam.

Bementem a gyerekekhez a nappaliba, hátha a közelségük megnyugtat. Most, hogy már nem sírtam, nem féltem, hogy felébresztem őket, de tovább hergeltem magam, hogy tényleg: csoda, hogy azok után ők itt lehetnek most velem… Hirtelen még idegesebb lettem, de egyelőre fogalmam sem volt, mitől. Az önmagamnak tett ígéretem értelmében felhívtam a férjemet, hogy figyelmeztessem, de nem vette fel; nyilván jelenetben volt.

A babák ismét mocorogni kezdtek, mikor leraktam, és most már tényleg fel is ébredt mind a kettő. Az idegeim most nem bizonyultak túl simának ahhoz, hogy túl türelmesen viszonyuljak hozzájuk, de megtettem a tőlem telhetőt, hogy egyikük se szenvedjen hiányt semmiben. A szeretetemben se.

Először kimenekítettem őket Victor mellől, aki tovább aludt, aztán megetettem őket, végül sort kellett keríteni a pelenkázásra. Alighogy ezzel végeztem, hívott Rob.

Enyhén felbosszantott azzal, hogy máris elintézte, másnaptól ideköltözik a nővére, amíg ő Párizsban tartózkodik. Nekem is volt egy ilyen ötletem még reggel, Tom felbukkanása előtt, és gondoltam, majd este megbeszélem a férjemmel is, de ez, hogy önkényesen intézkedett… picit kicsapta a biztosítékot, mert tudtam, hogy nemcsak a nekem való segítség miatt akarja, hogy valaki állandóan mellettem legyen. Attól tart, hogy addig Aaronnal fogok szórakozni. Sértett a feltételezés és a bizalmatlansága, ezért úgy vágtam vissza, mintha én is csupa „jót” feltételeznék róla.

És körülbelül eddig bírtam magamban tartani az újabb kiborulást, és vele is sikerült összevesznem, de nem volt vészes. Mindenesetre megkért, hogy hívjak át valakit, amíg haza nem ér. Eszem ágában sem volt engedelmeskedni. Inkább előszedtem némi nyugtatót a konyhában levő gyógyszeres dobozból, majd felmentem az emeletre, ahova a gyerekeket is felköltöztettem, és a hálóban egy csokorba rendeztem őket. Victor védte a lányokat az egyik oldalról, én pedig a másikról.

Egy ideig boldogan nézegettem őket – a tablettáknak hála hamar jobban éreztem magam –, majd hozzájuk hasonlóan én is elaludtam. Nem tudtam, mennyi idő telt el, de Rob motoszkálására ébredtem. Mintha valami telefonálást említett volna, és aztán jön. Visszazuhantam nyugodt álmomba, míg egyszer csak azt éreztem, hogy szerelmem mögém fekszik, és cirógatni kezd. Nem moccantam, amíg teljesen fel nem ébredtem, akkor viszont már örültem, hogy hozzá simulhatok, és végre itt van.

Egy köszönő csók után elmesélte, hogy Tom miért kereste. Nem örültem, amiért megint hallanom kellett ezt a nevet, meg egyáltalán: annak, hogy gondolnom kell rá, de végül nem ellenkeztem hevesen, mikor Rob kitért arra az ajánlatra, ami miatt Tom tulajdonképpen beszélni akart vele. Még jól is hangzott, és ha azt vettem, hogy a klub felfuttatása a cél, akkor helyeseltem is volna, csak az ötletgazda személye nem volt a szívem csücske.

A végső döntést Robra bíztam, de ezután a téma után következett a neheze. Rob váratlanul elkomorult, és végignézett rajtunk. Majd egy olyan dolgot ejtett ki a száján, amit az életben soha nem néztem volna ki belőle. Felajánlotta, hogy ha úgy nekem jobb, vagyis ha én úgy gondolom, Vic helyett hívjam át Aaront vigyázni ránk.

- Micsoda? – kérdeztem vissza. Azt hittem, rosszul hallok. Az a féltékeny Rob, akibe szerelmes vagyok, sosem mondana ilyet.

- Nem fogok miatta balhézni, megígérem. Kivéve, ha rád mászik, vagyis… ha engeded, hogy rád másszon – kezdett el utólag gondolkodni azon, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet felajánlania ezt a „hívjam át Aaront, ha úgy nagyobb biztonságban érzem magam” című dolgot. Én viszont már eldöntöttem, mit szeretnék.

- Nem lesz rá szükség – mosolyodtam el. – Minden rendben lesz nélküle is – biztosítottam őt meghatottan, amiért ennyire megbízna bennem. Leszámítva az utolsó mondatát, de nem vettem magamra. Rob tiltakozni próbált, de közbeszóltam. – Köszönöm, de komolyan, mindent megoldunk Vickel.

- Ha viszont mégis gond van, akkor nyugodtan hívd át, oké? – erősködött, bár kissé furcsállotta, hogy tiltakoztam, holott ilyen ajánlatot nem utasítanék vissza, ha többet jelentene nekem Aaron, mint amennyit valójában. Ha annyit jelentene, mint amit Rob gondol, hogy jelent, de be kívántam neki bizonyítani, mekkorát téved. Ehhez pedig az kell, hogy majd ne szóljak neki, ami meg nem lesz nehéz, hisz amúgy sem terveztem.

- Oké – bólintottam rá mégis, de csak hogy befejezze. Én tudtam, hogy nem fogom sem ideköltöztetni, sem áthívni Aaront, amíg nem lesz itthon az a férfi, akiért a szívem dobban.

Utóbbi tényről egy csókkal próbáltam meggyőzni, de először csak a nyelvemmel rajzoltam körbe a száját, hogy előkészítsem a folytatásra… Nem jött be a tervem. Azonnal visszacsókolt, olyan forrón, hogy minden porcikám izzani kezdett. A gyermekeink viszont megérezhették, hogy jelen van az apukájuk, mert szinte egyszerre ébredtek fel mind a hárman. Még egy fél percet adtunk magunknak, hogy a szerelem legyen a középpontban, majd kibontakoztunk egymás karjaiból, hogy a piciknek szenteljük a további figyelmünket.

Rob szíve láthatóan fájt, amiért itt kell hagynia bennünket másnap.

- Mikor kell indulnod holnap? – kérdeztem tőle fürdetés közben. Persze nem álltam meg, hogy a lubickoló lányokon kívül rajta is többször végig ne járassam a tekintetem. A picikhez volt „öltözve”, bár csak nagyjából: a felsőteste volt meztelen, miközben mosdattuk a gyermekeinket.

Victor türelmesen várt a sorára a gyerekszoba sarkában, bár időről időre hangos visítással örült annak, mikor sikerült letépnie az egyik újabb plüssállat lábát vagy fülét. A mostani áldozatot a nagybátyjától kapta. Reméltem, hogy Cam nem mostanság tervez meglátogatni bennünket.

- Tizenegykor indul a gép. Előtte már nincs jelenésem a stúdióban… – felelt, majd elgondolkodott egy pillanatra. – Vic már korábban átjön… Biztos tudna rájuk vigyázni egy kicsit… – pillantott a gyerekekre. – Kiviszel a reptérre? – kérdezte egy reménykedő mosoly kíséretében.

- Szívesen – feleltem. Örültem, hogy ez felmerült benne egyáltalán, bár annak már kevésbé, hogy ezek szerint fel kell készülnöm egy találkozásra Emilie-vel.

És nemcsak vele kell találkoznom, hanem a férjemet is illene ellátnom „útravalóval”, ha már öt napot távol leszünk egymástól – pillantottam rajta végig megint, de egyelőre a fürdetéssel volt elfoglalva.

Boldog mosollyal figyelte éppen Sophie-t, akinek jelenlegi életcélja az volt, hogy a létező legjobban összefröcskölje az apját. Dorothy nem viháncolt úgy az én kezeim között a másik kiskádban, de amint cseréltünk apuval, az ő felügyelete alatt kisebbik lányom is felelevenedett, és így már dupla sikkantások töltötték be a gyerekszobát. Nem hiába voltak ikreink.

A fürdetés végeztével mindkettejüket egy-egy nagy törölközőbe tekertem, és a már megtörölközött Rob karjaiba pakoltam, amíg rendbe rakom a csatateret, hogy a fiunkra is sor kerülhessen. Olyan kényelmesen elücsörgött a két kis csöppség az apjuk karján, mintha oda teremtették volna őket. Lopva egy fotót is készítettem róluk, mikor a felnőttebbik fél nem figyelt – utálta, ha fotózták, pedig… nem először vetemedtem ilyesmire. Volt egy titkos albumom róla az ágy alatt. Újabban a gyerekekkel töltött pillanatait örökítettem meg. Eddig nem buktam le.

Eddig.

- Te mit művelsz? – nézett rám gyanakvóan, mikor kiszúrta, hogy a kezeimet a hátam mögé rejtem. A pirulásom is okot adott neki a további faggatózásra. – Ugye nem az van a kezedben, amire gondolok?

- Nem tudom, miről beszélsz – pislogtam rá ártatlanul, a gépet pedig a hátam mögött levő pillanatnyilag csak ágyneműt tartalmazó szennyes kosárba pottyantottam, majd felmutattam üres kezeimet.

Robot viszont nem vertem át ilyen könnyen.

- Gyere csak ide – csalogatott mindentudó vigyorral. Közelebb léptem egyet. – Közelebb. – Újabb lépést tettem. – Még! – Az volt a mázlim, hogy a kezei a lányainkkal voltak tele, akik érdeklődő gügyögéssel figyelték, ahogy odaérve hozzájuk előbb nekik adok egy-egy puszit, majd az apjuk szája fölé hajolok. Ő nemcsak puszit kapott. Hosszan csókoltam, de a kisherceg, akinek még vissza volt a pancsolás, folyamatos mamázással követelte, hogy rá is figyeljek végre.

Az öltöztetést az apjától tűrte jobban, de a fürdetéseket tőlem várta előszeretettel. Addig a nagyherceg nekiállt babát öltöztetni. Nem volt könnyű dolga, mindkét lányunk kipihente magát a szinte egész napos alvás következtében, és próbára tették apjuk megrendíthetetlen türelmét.

Mire kisfiam is illatos-tisztára változott, teljesen elfelejtettem azt, hogy mennyi minden történt ma a lelki nyugalmam felzaklatása érdekében, és azt is ki bírtam zárni a fejemből, hogy életem párja holnaptól egy ideig nem lesz velünk.

Alighogy a siserehad patyolatul csillogott-villogott, gyerkőcöket cseréltünk, és míg a lányok nekiálltak gyötörni a melleimet, Rob a az ő újabb mosolykoncertjüktől feltöltődve jókedvűen a konyhába ment, hogy hozzon valami pépet Victornak is, aki már beelőlegezte magának a bannat, de kételkedtem benne, hogy banán lesz a menüje, reggel ugyanis elfogyott.

Az én tippem volt helyes; az apja elég sok időt töltött lent, meg mintha beszélt is volna valakivel telefonon, ugyanis csak az ő hangját hallottam, de mikor visszaért hozzánk, merészen zöldségpürét szervírozott neki. Emellett magával hozott két cumisüveget tejet – ez volt csak, amelyik részét nem értettem a dolognak. Az szintén meglepett, hogy a jelek szerint a hűtőben felejtette a jókedvét is.

- Mi a baj? – kérdeztem rögtön. – És azt minek hoztad? – böktem az üvegekre.

Rob mindent az ágy végébe pakolt, majd rám pillantott, rólam a mohón falatozó lányokra siklott a tekintete, végül ahelyett, hogy a szokást követve elkezdte volna etetni Victort, óvatosan elvette tőlem Sophie-t. Aztán Dorothyt is. Ezután összehúzta rajtam a köntöst és nekem adta a fiunkat.

- Mit művelsz? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Felhívtam dr. Lintont – közölte, miközben törökülésben az ágyra telepedett, a lányokat a combjaira pakolta és a szájukba dugta a két üveget.

Fogalmam sem volt, miért teszi ezt, de a piciknek a tegnapi tej is ízlett, úgyhogy folytatták az evést. Én is Victorba kanalaztam egy darabot, majd észbe kaptam, mit is mondott Rob az imént.

- A gyerekorvost? Miért kerested? Mind jól vannak… – néztem végig a kicsiken, de egyiken sem láttam, hogy bármi bajuk volna. Ezúttal a fiam sem lázasodott be a pár napja kapott oltástól.

- Később, Kris – sóhajtott egyet válasz helyett. – Előbb hadd egyenek nyugodtan.

Egyre növekvő rettegéssel kényszerítettem türelemre magam, hogy bírjak a kíváncsiságommal és türelmet gyakoroljak későbbig.

A titokra csak bő egy óra múlva derült fény, mikor a lányokat lefejtettük, Victor pedig a művészi hajlamait élte épp ki egy papíron, melyre ehetetlenül keserű zsírkrétával rajzolt felismerhetetlen alakokat.

- Most elmondod, miért beszéltél a dokival? – kaptam el Rob egy pillantását, miközben épp vetkőzött a zuhanyzáshoz.

- Találtam valamit a konyhában, ami lehet, hogy ártott nekik. De szerencsére nem. Csak álmosabbak lesznek a kelleténél – rejtélyeskedett tovább.

- Mi? Mit…? – Még mindig nem értettem, mi a franc van.

- Mióta szedsz te nyugtatót? – nézett ekkor rám egyenesen.

- Nem szedek, csak… Úristen! Ne! – Alighogy belegondoltam, önkéntelenül könnyezni kezdtem. – Biztos, hogy jól vannak? – aggódtam aztán rögtön, és a lányokhoz siettem. Miután leellenőriztem a pulzusukat meg a légzésüket – mindkettő normális volt –, valamelyest megnyugodtam, de a pánikom attól még tovább növekedett.

- Nem lesz bajuk, de te nem feleltél a kérdésemre – szólalt meg mögöttem a férjem. Felé fordultam, és a mellkasára bújtam.

- Eszembe sem jutott… – zokogtam halkan. És tényleg. Gondolhattam volna rá, amikor beszedtem, hogy még szoptatok, és nem feltétlenül jó ötlet így nyugtatóval tömnöm magam. – Ha valami történik velük, én…

Rob átkarolt, és megpróbált lecsillapítani, de attól még tovább utáltam magam. Hogy lehettem ilyen felelőtlen?

A józanabbik felem kivitt a gyerekszobából és a hálóba kísért.

- Semmi gond nincs, de jobb lenne, ha legközelebb nem vennél be ilyesmit… amíg még szoptatsz – próbált meg megnyugtatni, de hallottam a hangján, hogy neheztel rám, ezért újra meg akartam neki magyarázni, hogy véletlen volt. Azaz mégsem…?

- Nem direkt csináltam, hidd el! Csak…

- Tudom – szakított félbe. Láttam rajta, hogy csalódott bennem és ez még jobbá tette a hangulatomat. Nem akartam látni, ezért kibontakoztam a karjaiból és hátat fordítottam neki.

Nem vártam, hogy Rob átölel majd, azt sem, hogy tovább vígasztal – sőt, egyedül akartam maradni kicsit az önutálatommal –, ezért meglepett, mikor egy puszit lehelt a vállamra. Sehol máshol nem ért hozzám, de most ez minden másnál többet jelentett.

- Szeretlek – súgta a fülembe. A hangja is őszintének tűnt. A következő szavai viszont a szívembe martak. – De mielőtt legközelebb beszedsz valamit, kérlek, gondolj a gyerekeinkre is.

Rögtön elhúzódtam tőle, és felé fordultam. Az arcán valódi aggodalom ült, de mégsem bírtam most őt sajnálni.

- Azt hiszed, én nem szeretem őket? – kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél. – Szerinted nem gondolok rájuk a nap huszonnégy órájában?

- Kicsim, nem így…

- Tudd meg, hogy de igen. Belepusztulnék, ha valami történne velük! – Hangtalanul kezdtem könnyezni közben, de elhátráltam a férjemtől, amikor az közeledni próbált felém. – Ma megesett ez a… véletlen. Egyedül voltam, és Tom megjelenése kissé… felzaklatott. Nem akartam az egész napot végigbőgni meg idegeskedni, mert pontosan tudom, hogy nekik szükségük van rám! – mutattam a gyerekszoba irányába. – Ezért vettem csak be azt a kibaszott szem nyugtatót! Nem azért, hogy megöljem őket – rogytam az ágy szélére. A zokogásomat már nem tudtam visszafojtani. – Nem akartam bántani őket!

- Tudom – ült le mellém a férjem, majd erőtlen tiltakozásomat remekül hárítva magához húzott. Tisztára olyan voltam, mint bármelyik gyerekünk. A karjaiban egyből megszűnt minden idegességem. Legalábbis csillapodott. Instant kellett volna árulni őt. Illetve mégsem. Csakis nekem, saját használatra.

- Te nem tudod elképzelni, milyen ez – suttogtam. A könnyeim már elapadtak. – Más, ha telefonon kell vele beszélnem, és az is, ha van még ott valaki, de így… – Mindkét verzióra volt már példa, és az utóbbi időben egyre könnyebben elviseltem, de a mai eset merőben különbözött.

- Ne haragudj! – kért bocsánatot Rob, bár neki nem volt miért. – Elhiszem, hogy rossz. Legszívesebben veled maradnék, neki meg eltörném a lábait, hogy ne bírjon még egyszer idejönni – mondta ingerülten, mégis gyengéd puszikkal és cirógatásokkal támasztva alá a szavait. – Azt is tudom, hogy nem akartál ártani a lányoknak – tette hozzá. – Csak megijedtem, hogy esetleg… már régebb óta szedsz ilyeneket. – Kérdő és értetlenkedő tekintetemre megmagyarázta, hogy miért gondolta ezt. – Az utóbbi időben Emilie miatt nem mindig volt okod higgadtnak lenni.

Emilie hirtelen eltörpült amellett, amiben ma volt részem, de sikerült újra beférkőznie az agyamba annak, hogy Rob holnaptól öt teljes napot vele lesz.

- Szívesebben maradnék itthon, elhiheted – morogta, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.

- Bízom benned – biztosítottam róla, hogy az én hisztijeim miatt aztán igazán nem kell szerződést szegnie.

- Én meg benned. Ezért mondtam, hogy ha gond van, szólj Aaronnak. – Már vártam, mikor kerül elő ő is.

Hogy ne legyen később baj belőle, elárultam szerelmemnek, hogy ma is járt itt, de csak pár percig maradt, míg megkérdezte, hogy vagyok. A részleteket nem álltam neki ecsetelni, ennyitől is elsötétült a tekintete.

- Nem békültek még ki Melanie-vel? – kérdezte enyhén reménykedve, bár kizártnak tartottam, hogy akkor kevésbé gyötörné magát alaptalan féltékenységgel. De bevallottam, hogy fogalmam sincs. Teljesen kiment a fejemből, hogy megkérdezzem, bevált-e a visszahódítási terve.

- Megmondtam, hogy nem fogom áthívni, jól elleszünk a nővéreddel – próbáltam ismét érzékeltetni vele a döntésemet, mire hallatott egy enyhe sóhajt, de nem kötött belém megint. – És a nyugtatót is mellőzöm, megígérem. Mit mondott az orvos, mennyi idő, mire ismét szoptathatom őket? – jutott eszembe, hogy addig inkább tanácsos volna a piciket cumisüvegből etetni.

- Holnap este már talán lehet – felelte Rob. Gyorsan utánagondolkodtam, van-e annyi tej még tartalékban, és a szerencse nekem kedvezett.

- Addig még kibírják a mirelittel – motyogtam, majd ismét bocsánatot kértem a felelőtlenségemért. Mielőtt újra elkezdhettem volna könnyezni is, egy csókkal fojtotta el azt, majd még eggyel.

- Nagyon fogsz hiányozni – suttogta két szenvedély-megnyilvánulás között.

- Te is nekünk – súgtam vissza. A továbbiakban nem hagytunk helyet a szavaknak.

Rob előnyben volt velem szemben, de már volt benne gyakorlata, hogyan szabadítson meg pillanatok alatt a ruháimtól, így alig pár perc múlva már meztelenül simultam alá az ágyon. Csak a boxere választott el minket az eggyé olvadástól. Ő mégis felkelt mellőlem, és a gyerekszobába sietett.

- Victor is elaludt, lefektettem – súgta, mikor visszatért, és ismét fölém hajolt.

A nyelve végigkúszott a nyakamon, majd a mellbimbóim felé igyekezett, hogy nyöszörgéseket csalogatva elő belőlem, kőkeményre izgassa őket. Ujjai a testem különböző pontjain cikáztak közben, különös érzékenységgel találva rá azokra a centikre, melyek megérintése nyomán elakadt a lélegzetem.

Igyekeztem ugyanilyen gyengéden, mégis szenvedéllyel viszonozni számára a gyönyöröket. Furcsa volt, így tán még sosem szeretkeztünk. Jelenleg nem a nyers vágy dominált, sokkal inkább a szerelem; apró, szinte alig-érintéseink mégis a végletekig fokozták testünk és lelkünk vágyait. Rob szüntelenül csókjaival mintázta a bőröm egészen perzselővé, mialatt hanyatt fordulva lassan maga fölé emelt.

Ezt kimondatlan kérésnek tekintettem, és most én leptem meg nyelvem izzó érintésével az ő bőrét, szerte a mellkasán végighaladva a hasa felé, és még tovább. Akkor váltott át az eddigi idilli mámor elemivé, mikor legvágyódóbb testrészét ízlelhettem, melyet ő elfojtott nyögéssel konstatált, de nem bírta túl soká, bár még bele sem lendültem igazán.

Egyetlen határozott mozdulattal a teste fölé rántott, és további tétovázás nélkül húzott magára. A körmeim a bőrébe vájtak, miközben lassan tövig eltűntettem magamban, hogy aztán néhány pillanatnyi együtt-érzést követően mozogni kezdjek fölötte. Szerelmem kezei továbbra is bejárták a testem minden szegletét, majd felült, és a fenekembe markolva buzdított gyorsabb tempóra, közben a mellbimbóimat gyötörve további remegésekig.

Már mindenem lángolt, mikor a szája fölé hajoltam, hogy csókunkkal tegyem teljessé közös élvezetünket, megy hamarosan megérkezett, és egyazon pillanatban szórta ránk villámló csillagait. Utána is apró mozdulatokkal ingereltem tovább mindkettőnket, minek következtében újabb orgazmust élhettem át, és talán Rob sem panaszkodott.

Verejtékben úszva feküdt újra hanyatt, én pedig továbbra is magamban tartva helyezkedtem a mellkasára. Egymás szemébe néztünk, és biztosak lehettünk abban, ami nyilvánvaló: minket nemcsak a sors, hanem a biológia, a kémia, sőt, még Darwin elmélete is egymásnak teremtett.

Hosszan cirógattuk egymást majdnem-nyugodtra, de mikor egy közös zuhanyzást előirányozva indulni készültünk, észrevettem, hogy kedvesem újra tettre kész a folytatásra. Már épp moccantam is volna, hogy újra a legszebb csúcsok felé vágtassunk, de ekkor egyetlen gyors mozdulattal a hátamra fordított, és ő valósította meg a vágyainkat.

Heves ütemben hódította meg a testem, újra és újra, mígnem a szájával kellett elfojtania sikolyaimat, melyek ösztönből szakadtak ki belőlem, az épp átélt felfoghatatlan érzések és érzékek okán.

- Szeretlek – zihálta, mikor újabb robbanás „elszenvedői” lehettünk. Édes kínjaink közepette viszonoztam a vallomását, majd csókkal pecsételtük meg mindezt.

Zuhanyzásra kicsivel később került csak sor, de ott sem tétlenkedtünk, a vágyunk egész éjjel nagy lángon lobogott egymás iránt. Időnként meg kellett szakítanunk a boldogságot, hogy a gyermekeinkről is gondoskodjunk.

A lányok csodálkozva fogadták hajnalban a cumisüveget, mert engem egy ideig nélkülözniük kellett – sokadjára átkoztam el magam a hülyeségemért, hisz így egy teljes napra magamat is megfosztottam attól az élménytől, melyet az etetésük jelent, de a jelek szerint tényleg jól voltak, nem ártott nekik az a néhány „korty”, amit még azelőtt kaptak, hogy Rob elvette volna őket tőlem.

A bűntudatomat pedig úgy próbálta enyhíteni – rendkívül hatásos módon, hogy a gyermekeink ismételt elaltatása után különféle gyönyörökben részesített a hálószobánk rejtekén.

Alvásra egyikünk sem gondolt; sajnos tudtunk, hogy igen hamar reggel lesz, és el kell majd válnunk egymástól. Kicsivel nyolc előtt másztunk csak ki egymás karjaiból, mert Vic akkorra ígérte magát, majd már a földszinten – de persze továbbra is összebújva – vártuk az érkezését.

Rob megint megpróbált meggyőzni, hogy hívjam Aaront, ha történik valami olyan, ami megindokolná ezt, de ekkor kicsit elegem lett, miért hangoztatja ezt állandóan. Azt felelte, hogy ő is szeretné, ha biztonságban lennénk, és ezt sajnos csak olyasvalaki tudja garantálni, aki legalább negyedannyira szerelmes belém, mint amennyire ő.

Én jobb szerettem volna, ha Aaron még ezredannyira sem az, de tudtam, mi az igazság, így igazat is adtam Robnak, majd huszadjára is közöltem vele, hogy nem fogom áthívni. Abban persze nem lehettem biztos, hogy nem jön majd át akármikor, de elhatároztam, hogy bebizonyítom a férjemnek a mindenféle hűségemet. Ő is ezt akarta.

Megígérte, hogy szóba sem áll Emilie-vel a kötelezőkön kívül, de ekkor még nem tudhattuk, mit tartogat ez a párizsi út mindannyiunk számára. Csak abban bíztam, hogy bármi is lesz esetleg, meg fogjuk tudni beszélni. Hülyeséget tenni egyikünk sem szándékozott, hisz szerettük egymást. Meg a kapcsolatunkat sem akartuk készakarva egy drámának kitenni. Ki tudja, mennyit bírna még el, hiszen mindig van egy határ…

Vic érkezése vetett véget erről az szóló beszélgetésünknek, utána pedig nem sokkal indulnunk kellett a reptérre. Kellan is pont akkor érkezett oda, mint mi. Bekísértem Robot a terminálra, de ekkor ki is szúrt bennünket, és szélesen vigyorogva közeledett.

- Majd én szemmel tartom – kacsintott rám, aztán a férjemre pillantott. – Na és te nem félsz, hogy lecsapják a kezedről az asszonyt, amíg nem vagy itthon? – Kellannek fogalma sem volt róla, mennyire beletrafált. De neki mázlija volt, vihette Haleyt is. Csak nekem kellett itthon maradnom a gyerekek miatt. Bár…

- Senki nem fog ilyet tenni – felelte Rob kollégájának, majd felém fordult, és egy szédítő csókkal pecsételte meg ezt. Meg is érkezett a következő beszólás, melynek szövegezése még tűzoltókat meg erkölcsrendészetet is tartalmazott.

A stáb készen állt, csak egy valaki hiányzott – illetve ő senkinek, a listán viszont szerepelt –, de csak a rendező pattogott amiatt, hogy Emilie lekéste a gépet, szerelmem, és Kellan inkább fellélegeztek, hogy a gépen nyugtuk lesz tőle. Nem lettem nyugodt, volt egy olyan érzésem, hogy ettől még utánuk fog utazni, hisz közös jelenetek, stb… De Haley megnyugtatott, hogy majd ő pátyolgatja a fiúkat helyettem is, és nem hagyja, hogy őrültségre vetemedjenek.

Még őt is megöleltem, mikor elindultak az utolsó folyosó irányába, ahol Rob egy percre még elkapott, a falhoz szorított, és egy tényleg majdnem közszeméremsértő csókkal köszönt el tőlem. Valamint egy szerelmi vallomással. Mindkettőt boldogan viszonoztam.

Szomorúan végignéztem aztán, ahogy eltűnik a szemeim elől, és megfordultam, hogy hazainduljak, ám ekkor megpillantottam Emilie-t. Hanyagul közeledett, mint akinek tökmindegy, hogy eléri-e a gépet, vagy sem, de amint ő is meglátott engem, az arcára egy kegyetlen, és minden tekintetben irritáló mosoly ült.

Eddig hál’ Istennek nem volt alkalmunk így kettesben beszélgetni, és igazság szerint most is inkább elmentem volna mellette, de ő nem bírta ki, hogy utánam ne szóljon.

- A pasidat nem volt elég izgalmas meghódítani, de a férjedet… ez igazi kihívás, Kris, de a sors most az én kezemre játszik.

Tudtam, hogy igaza van, csakhogy volt valami, amiről ő nem tudott. Megtorpantam a szavaira, és felé fordultam, hogy ha már így alakult, lelombozzam a lelkesedését. Mégis az ő szavai döbbentettek meg, melyeket engem megelőzve kiejtett.

- Most, és tegnapelőtt is, mikor Rob hazavitt munka után, és hát… gondolom észrevetted, hogy összerúzsoztam az ingét – meresztett ártatlan nagy szemeket. – Véletlen volt! A kamerák előtt nem akarta csinálni, mert túl gátlásos a drága, de a kocsijában… Az igazán finom volt… Majd nézz körül, hátha találsz ott némi emléket… – Ezzel intett egy pát, majd ellibegett, épp az utolsó beszállási figyelmeztetéssel egy időben.

Köpni-nyelni nem tudtam, pedig biztosra vettem, hogy ez egy újabb trükk, és még az sem igaz, hogy Rob hazavitte. Vagy hogy a ribanc egyáltalán a kocsijában ült. Meg semmi! Az egész hazugság – mantráztam hazáig, mivel a reptérre az én autómmal jöttünk. Utána egyből a garázsba mentem, kinyitottam Rob kocsijának ajtaját… és nem akartam elhinni, amit látok.