12. fejezet

12. fejezet (Kristen)

Hát még én hogy sajnáltam, amiért idejöttem. Látni a férjemet így… alapból is padlóra küldene, nemhogy ezzel a címeres ribanccal! Legszívesebben odamentem volna és minimum kikaparom a szemeit, hogy többé a kutya se akarja megdugni! Rob meg… egyszerűen hagyja magát. Elképesztő!

Minden valaha létezett színésznői képességem háttérbe szorult amellett, amit éreztem. Tudnom kellett volna, hogy az egész csak trükk, tudnom kellett volna, hogy ott az a rohadt takaró, ami fölött talán csak Emilie meztelen, de alatta… A látványnak hittem, jobban mondva annak, amennyit én láttam. Fogalmam sem volt, mi történik ott, ahol nem látom…

Lehunytam a szememet, és vártam. Úgy döntöttem, megvárom, mi lesz ennek a vége.

De ki is sajnált az imént? Odanéztem és megláttam Kellant.

- Mit sajnálsz? – érdeklődtem nyugalmat erőltetve a hangomra. Nyugalmat, amelyről lassan már azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák.

- Hát… – pillantott Kellan tétován a gerlepár irányába. – Hogy ezt most látnod kell… Egyáltalán, minek hozott magával? – A pillantásomból kiolvashatta a választ. – Ja, nem tudja, hogy itt vagy –bólintott aztán. Majd kézen fogott. – Gyere, tűnjünk el innen.

Ő volt az erősebb, simán magával húzott a parkolóba.

- Ne… Állj meg, hova cipelsz? – hadakoztam vele, de hiába. Pedig már majdnem véget ért a jelenet, és láthattam volna azt, ami miatt nem állíttattam le; azaz, hogy a férjem vajon szintén meztelen-e, és ha igen, ha nem, felizgult-e a jelenet közben. Ezt csak akkor nem tudnám meg, ha ki is elégült. Kellan viszont minden tervemet keresztülhúzta.

A motorja mellett torpant meg végre.

- Most ezt miért kellett? – panaszkodtam a csuklómat dörzsölgetve. Haragosan néztem rá, de ő higgadtan vigyorgott rám vissza.

Aztán megdöbbentettek a szavai.

- Gyere el velem egy körre, Kris.

Tátott szájjal bámultam rá. A motorjára támaszkodott, lazán, mintha az időjárásról csevegnénk, de kétértelmű volt, amit mondott. A mosolya is.

- Mi van? – próbáltam meg vele egyértelműsíttetni.

- Az van… – kezdte elkomolyodva –, hogy egyetlen nő van ezen a Földön, aki… Nem, máshogy mondom. Ha valaha meg akarnám csalni Haleyt, akkor csak veled lennék erre képes.

Hosszan bámultam rá, amolyan borjú-módon, de a poén egyetlen szikráját sem fedeztem fel rajta.

- Mondd, hogy csak szívatsz! – könyörögtem. Erre újra elmosolyodott.

- Nem.

- Kellan… Nekem erre kurvára nincs szükségem! – Nem érdekelt, hogy bunkó vagyok, holott ő mindig – eddig – normális volt, kezdett lassan, de biztosan elegem lenni a férfiakból.

- Dehogy nincs – vágta rá minden meggyőződéssel.

- Nem! Nincs! – ráztam meg a fejem, mire ő sóhajtott egyet, körülnézett, majd vissza rám.

- Mindkettőtöknek erre van szükségetek, egy kis friss hús, valami más…

- Nem! – kiáltottam rá, de a szempillája sem rebbent, úgy folytatta.

- Nem akarsz visszavágni neki? Mondjuk velem? – emelgette a szemöldökét.

- Nem! – hátráltam el tőle riadtan egy lépést.

- Akkor csak motorozzunk egyet – lökte el magát a géptől, és értem nyúlt. Próbáltam eltaszítani, de ez épp olyan hiábavaló volt, mint korábban az, amikor nem akartam kijönni vele.

- Nem akarok csinálni veled semmit! – tiltakoztam, de most is erősebb volt nálam. Szorosan tartott, a derekamnál, majd az egyik keze a tarkómra csúszott, és így vont még szorosabban magához.

- Hadd mutassak valamit – hajolt felém. Túl közel…

A következő pillanatban ledermedtem, ugyanis megcsókolt. De nem akárhogyan…


(Rob)

Hála Istennek, vagy akárkinek, leállították a jelenetet, mielőtt én teszem azt meg. Nem túl finoman leemeltem magamról Emilie-t, majd az ágy mellé dobott köpenyért nyúltam, és magamra vettem. Lehet, hogy neki természetes volt ezernyi idegen előtt meztelenkedni, nekem viszont még alsónadrágban is tetőtől talpig ért a zavarom.

Most is, miközben a rendező szünetet rendelt el, mielőbb el akartam tűnni a szemek elől. Csak annak örültem, hogy most nincs jelen a fotós hadsereg, mint előző nap. Bár így sem volt könnyebb dolgom. Alig vártam, hogy ez a nap is véget érjen, és elindulhassak haza Kristenhez és a gyerekekhez.

Úgy döntöttem, amíg szünet van, kimegyek a parkolóba, és felhívom őket – egyedül ott nem zavart meg senki. Már tárcsáztam volna, amikor egy hang ütötte meg a fülem.

- Nem! – Mintha Kristené lett volna. Körülnéztem, bár biztos voltam benne, hogy hallucinálok, hisz mit keresne ő itt? De aztán megint: – Nem akarok veled csinálni semmit!

Elnéztem a másik irányba, és bennem rekedt a kifújni szánt füst attól, amit láttam. Az egyértelműnek tűnt, hogy ő mit is nem akar, az viszont megdöbbentett, hogy amint Kellan megcsókolta, a tiltakozása alábbhagyott. Ekkor már egészen közel jártam hozzájuk, és habozás nélkül kirántottam a nejemet a rohadék karjai közül.

Kellan nagyobb volt nálam, és minden bizonnyal erősebb is, de ez nem hátráltatott abban, hogy egyetlen ütéssel földre küldjem.

- Mi a fenét képzelsz magadról? – indultam meg felé újra, de valaki a karomba kapaszkodott. Odanéztem. Kristen volt az.

- Hé, nyugi! – próbált csitítani, de rá is dühös voltam. Hogy hagyhatta? – Nem történt semmi – bizonygatta, de nehezen hittem neki. A szájára esett a pillantásom, és megint elfogott a gyilkos indulat.

Újra Kellan felé fordultam, aki időközben felkelt a földről, és mosolyogva tapogatta az arcát.

- Ez igen – bólogatott elismerően. – Csak kár, hogy nem érdemeltem meg. – Nem értettem, miről beszél, hisz a szemem láttára csókolta meg a feleségemet, aki viszont hozzá hasonlóan ugyanezt kezdte magyarázni.

- Komolyan nem éri meg a haragodat az egész – kapaszkodott még mindig belém.

- És ugyan miért nem? – szegeztem neki a kérdést.

- Mert… ez nem igazi csók volt… – motyogta.

- A saját szememmel láttam! És te hagytad! Netán viszonoztad is? – A szívem fájdalmával csak a dühöm ért fel.

- Nem – felelte erre higgadtan. – Kellan csak megmutatta… – Pont erre nem voltam kíváncsi, úgyhogy inkább félbe szakítottam.

- Nem érdekel, mit mutatott – toltam el magamtól. – Az sem, hogy hogy kerülsz ide. De jobban teszed, ha most hazamész. – A „kérésem” hallatán ijedtség költözött a tekintetébe, és könyörögni kezdett, hogy hallgassam meg.

- Menj csak, majd én elintézem – biztatta Kellan is.

- Te csak ne szólj bele ebbe! – néztem megint rá egy pillanatra. Alig láttam a méregtől. Aztán vissza Kristenre. – Majd otthon megbeszéljük. – Nem akartam, annyira nem akartam ezt! Reggel úgy jöttem el onnan, hogy minden rendben. Mi a franc változott?

- Oké – suttogta letörten szívem darabokra tiprója. – Tényleg jobb, ha előbb lehiggadunk – húzódott el, majd Kellanre pillantott, utána vissza rám. – Este várlak – fordított hátat és a kocsijához ment. Vérző szívvel néztem utána.

A másik fél persze rögtön mentegetni kezdte.

- Nem az ő hibája volt…

Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy újból feléledjen a vágyam a megölésére.

- Mit akarsz tőle? – indultam el felé. Pont előtte álltam meg. – Azt kötve hiszem, hogy egy háromgyerekes családanya lenne minden perverz vágyad netovábbja! Akkor mit? Csak hanyatt dönteni és annyi? Ehhez nekem is lesz egy-két szavam!

- Nem egészen – gondolkodott el. – Ahogy neki is mondtam az imént, vele még az imádott nejemet is megcsalnám. Bármikor – öntött olajat a tűzre, de ezúttal elkapta a kezem, hogy ne tudjam megütni. – Viszont most hálásnak kéne lenned inkább.

- Ugyan miért? – köptem felé a szavakat.

- Mert megmutattam neki, mit műveltél te bent az imént Emilie-vel – közölte higgadtan.

- Látta? – szállt meg engem is a nyugalom. Meg az ideg, de most már valami más miatt. Ha ezt most végignézte, akkor nekem ma is annyi.

- Látta. És nem volt elragadtatva. Azt hitte, a szeme láttára dugod meg a csajt. – Kellan előkotort egy doboz cigit a zsebéből. Az enyém valahol a bejárat környékén maradt, úgyhogy elfogadtam, amikor megkínált.

- Nem dugtam meg – tiltakoztam erőtlenül, miközben felültem a parkolót szegélyező betonfalra.

- Pont ezt szemléltettem volna neki, amikor közbeavatkoztál.

- Mi van? – bámultam rá döbbenten. – Így? Szemlélt… hogy mit?

- Te is így smároltad le bent a nőt – bökött a stúdió épülete felé. – Legalábbis remélem… Mert én azt adtam elő neki, milyen az a bizonyos „filmes csók”. Vagyis amit manapság neveznek annak – fintorodott el. Ja, nagyban különbözött ez a régi filmekben alkalmazottól. – Ennek a folyománya a filmes szex. Imitáció az egész, haver. Ezt te is tudod, én is tudom. Ő is tudja, csak nem bírt elvonatkoztatni attól, hogy téged odabent, ezért volt rá szükség, hogy rádöbbentsem, ez az egész nem valódi. Remélem – mért végig egy pillanatra. Persze, hogy nem volt az, amit Emilie-vel csináltam, gondoltam, de már folytatta is. – Én sem szívből kaptam le Krist az előbb. Az egészen mást váltott volna ki belőle – emelte fel a karját, amin négy csinos, ám véres csík húzódott. Ezek szerint Kristen azután is tiltakozott, hogy Kellan megcsókolta. Csak nem hangosan.

- Én nem tettem semmit Emilie-vel – védekeztem.

- Most már tudom – vigyorodott el. – Bocs, hogy tegnap még nekem is úgy tűnt… De ha megtetted volna, nem támadsz rám ilyen veszettül. Ez a másik dolog, ami az ártatlanságodat bizonyítja. Mázlid van, kihúztalak a szarból. – Ezzel elnyomta a cigijét, és befelé indult.

Beletelt pár másodpercbe, míg felfogtam, mit akart mondani mindezzel.

- Hogyhogy kihúztál belőle? Semmiből nem húztál ki!

- Kris most már biztosan tudja, hogy a kamerák előtt csak színleltél. Ahogy én is – lesett rám futólag. – Ezt a ribancot viszont valahogy el kell intéznünk, mert Haley is egyre féltékenyebb. Nincs kedvem végigcsinálni vele azt, amit te Kristennel. – Ismét elvesztettem a fonalat, de a lényeg azért átjött.

Még egy cigi után – amit már egyedül szívtam végig –, a helyére került bennem néhány dolog. Kristen idejött ma, látott, ezt észrevette Kellan, meg nyilván azt is, hogy milyen hatással van kedvesemre a jelenet, majd mindezt a maga sajátos módján próbálta megoldani. Vagyis úgy, hogy közben engem is bevont a „játékba”, de tényleg nem történt köztük semmi. Én pedig moshatom kezeimet, mert mindenki rádöbbent, hogy nem szexelni szoktam a kamerák előtt Emilie-vel. Megérte behúznom egyet Kellannek is…

Fellélegeztem, ahogy ezt végiggondoltam, de még várt rám egy meccs Kristennel, amikor hazaérek. Kellantől kicsit később bocsánatot kértem, amiért megütöttem, de könnyedén lerázott:

- A nemes cél érdekében fátylat rá.

Ezután sokkal nyugodtabban folytattam a színjátékot a kamerák előtt. Emilie nem törődött bele egykönnyen – én meg vele nem törődtem semennyire –, hogy bármit is tesz, nem érdekel, mert a nap végére már dühösen puffogva jött-ment, de az ő lelki – vagy testi – hiányai izgattak a legkevésbé. A feleségeméi annál inkább.

Hazafelé menet betértem egy virágboltba, és a kedvenc virágaiból készíttettem neki egy csokrot. Reméltem, hogy a mai incidenst hamar el tudom vele feledtetni – főleg azt, ahogyan én beszéltem vele, mert azóta kínzott miatta a bűntudat, hogy megtudtam, feleslegesen –, és esetleg repetázhatunk majd a „reggeliből” is…

Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy otthon mi vár majd rám.


(Kristen)

Kellan egészen elképesztett, de egyúttal rá is döbbentett – amit tudtam, csak elvette az eszemet a látvány –, hogy mindez, az egész filmipar egy piszkosul nagy illúzió. Holott én magam is tisztában voltam ezzel, ő viszont pillanatok alatt meggyőzött róla.

Megcsókolt, de közel sem úgy, mintha komolyan vágyna rám. A szavai is megtévesztettek előtte, de tökéletesen rádöbbentem, hogy mi is történik: egy jelenetet kreált nekem. Én meg naivan besétáltam a csapdába… Azonnal megértettem, mit él át Rob a kamerák előtt.

A féltékenységem olyannyira elvakított, hogy Kellan csókja kellett ahhoz, hogy ráébredjek, mit érez egy olyasvalaki, aki még soha azelőtt nem filmezett, bár körülöttünk ott a parkolóban kamera sem volt – csupán a férjem, akinek sikerült félbeszakítania a „jelenetet”, ezzel pedig arról adott tanúbizonyságot, hogy nem megjátssza a dühöt – valódi volt, amiért egy másik férfi hozzám ért.

Rosszul esett, amikor és ahogyan hazaküldött, de megértettem az okait, és úgy döntöttem, nem veszem magamra, inkább hagyom estig lehiggadni. Emellett reménykedem benne, hogy Kellan elmagyarázza neki, mi is történt. Egész hazaúton korholtam magam, amiért egyetlen pillanatig azt hittem, ő majd ott, több tíz ember szeme láttára fogja lefektetni Emilie-t.

Persze a csajban nem lehettem száz százalékig – de még egyig sem! – biztos, de akármennyire is nyomul, azt most már tényleg elhihettem, hogy Rob részéről ez az egész egy görcs. És csak azért csinálja olyan profin, hogy előbb szabaduljon. Meg persze, mert profi is.

Mindettől függetlenül nem múlt el maradéktalanul minden kétségem – ami a partnernőjét illeti –, de végre megkönnyebbült a szívem. És valahol még büszke is voltam rá. Úgy éreztem, hogy most már semmi rossz nem történhet.

Anyám mégis egy olyan dologgal fogadott, ami kissé lelombozta a jókedvemet. Először is kioktatott, hogy férjes, háromgyerekes asszonynak, még ha ilyen fiatal is, mint én, illenék jobban bíznia a férjében, és nem kételkednem benne. Ezzel több okból is megdöbbentett. Alig egy napja még ő is hevesen utálta Robot, és elhitte a róla interneten terjengő pletykákat. Hogy most miért változott meg a véleménye, azt nem bírtam kiszedni belőle, úgyhogy simán csak örültem neki, hisz már én is nyugodt voltam.

Ezután következett a másik fejmosás. Arról is végighallgathattam egy kiselőadást, hogy hiába élünk a huszonegyedik században, rettentően erkölcstelen dolog, hogy férjes, háromgyerekes családanya létemre a szomszéd srác a szeretőm.

- Mi van? – hökkentem meg ma már nem először.

Az egyértelmű volt, kire céloz, de eddig Aaronnal sem volt semmi baja. A kérdésemre elárulta, hogy már járt itt, és az keltette fel a gyanúját, hogy olyankor akart velem beszélni, amikor a férjem nem tartózkodik otthon.

- Anyu! – szóltam rá, mielőtt totál beleéli magát ezekbe a képtelenségekbe. – Nyugi. Szeretjük egymást, és egyikünk sem kacsintgat félre.

Persze, hogy nem vette be, és ezután engem is árgus szemekkel lesett. Aztán egy óra múlva közölte, hogy a „szeretőm” arra kért, szóljak neki, ha hazaértem. Már akartam volna enélkül is, csak anyámtól féltettem szerencsétlent.

- Nyugi, addig majd vigyázok az unokáimra. Őket még nem fertőzte meg ez a… – A saját mázlija volt, hogy nem mondta ki, mi. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy hazatessékelem, hadd bajlódjon vele apám a továbbiakban.

Mivel nagyjából már napirendre tértem a stúdióban történtek fölött, úgy véltem, mindenkinek még jobb lesz, ha az Aaron-dolognak is pontot teszek a végére, nem először ugyan, de egyszer s mindenkorra, ezért előbb elláttam a lányaimat, játszottam kicsit Victorral, majd estefelé vettem egy mély lélegzetet, és áthívtam, hogy anyám szemmel bírjon tartani bennünket.

Ő a nappaliban vigyázott a kicsikre, míg mi Aaronnal némileg semleges terepre, a konyhába mentünk. Innen jól láttam a nappalit és közel voltam, ha kellenék. A hátrány annyi volt, hogy anyu is egyfolytában erre leskelődött, és le mertem volna fogadni, hogy a fülei is radarként vannak ideirányítva.

Alighogy kettesben maradtunk, Aaron bele is vágott…

- Tartozom egy vallomással.

…de leintettem.

- Tudok mindent. – Erre megdöbbent.

- Tényleg? – Zavartan elfordult, és felkapott egy almát a gyümölcsös kosárból, ezt kezdte babrálni egy kiskéssel. A viselkedése alapján Jenny igazat mondott.

- Jól megvagytok Melanie-val, igaz? – kezdtem meg a kihallgatást. Nem nézett rám a válasz közben, amely azonnal érkezett.

- Jól.

- De te még mindig… érzel irántam valamit, igaz?

Ekkor lassan végignézett rajtam. Kicsit furán érintett a pillantása, de nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget.

- Persze. Kedvellek – motyogta.

- Én ezt máshogy hallottam. – Úgy éreztem, jobb, ha végre ő is nyílt lapokkal játszik. – Én úgy hallottam, még mindig szerelmes vagy belém.

A tekintete ekkor elkomorult, majd a figyelme ismét az almára terelődött.

- Szóval a férjednek eljárt a szája. – Legalább nem tagadta. – Azt hittem, okosabb ennél – mosolyodott el.

- Nem ő volt. Rob jobban tart attól, hogy viszonzom, minthogy eláruljon egy ilyesmit. – Aaron már a mondatom közepén felkapta a fejét.

- És viszonzod? – kérdezte halkan, bár inkább lemondással, mint reménnyel telten.

- Nem. – Erre felnevetett.

- Akkor miről beszélünk, Kris? – Nem feleltem, összezavarodtam. – Mindezt eddig is sejthetted.

- És ugyan honnan? – csattantam fel. Ő még mindig a pultnak támaszkodva gyötörte az almát, látszólag több figyelmet szentelve annak, mint nekem. De csak látszólag, mert a kérdéseimre pontos válaszokat adott.

- Talán még emlékszel, hogy egyszer meghaltam, aztán pedig gyilkoltam érted. Börtönbe sem a hecc kedvéért vonultam.

Emlékeztem. És a szavai hallatán az összes akkori érzésem feltámadt, aminek az lett a vége, hogy eleredtek a könnyeim.

- Tudom – suttogtam. Felfigyelhetett a hangom változásaira, mert rám nézett, lerakta az almát, aztán mintha közelebb akart volna lépni, de végül nem tette. Nem bántam, mert azzal csak még jobban összezavart volna. – De azt hittem…

- Ezt most nem szemrehányásképpen mondtam. Nem várok el ezekért tőled semmit. Soha nem is vártam… Bár az a csók akkor jólesett, azt meg kell hagyni – vigyorodott el egy pillanatra, majd ismét komolyra váltott. – Mindig megelégedtem a barátságoddal, azzal, hogy néha láthatlak, és a közeledben lehetek. Nem is kérek ennél többet.

- Akkor miért kerülsz egy hete? – kérdeztem rá az egyik dologra, ami zavart, bár még az előzőt sem emésztettem meg, amit beismert.

- Kicsit nehéz volt az a múltkori eset. – Mivel fogalmam sem volt róla, mi volt neki abban nehéz, elárulta, hogy erős benyomást gyakorolt rá a fürdetés közben összevizesedett pólóm, meg a terhesség téma. – De már réges régen felfogtam, hogy nincs semmi esélyem, úgyhogy komolyan nincs mitől tartanod – tette hozzá végül.

- De ez így… olyan…

- Milyen, Kris? – szólalt meg gyöngéden, és mégis közelebb jött.

- Rossz… neked – néztem rá bűntudatosan.

- Volt már időm hozzászokni – mosolyodott el, és megfogta a kezemet. Hagytam. – Tényleg megpróbáltalak elfelejteni ebből a szempontból – célzott itt az érzelmeire –, de nem olyan egyszerű, mint hittem. Melanie viszont sokat segít ebben, és sem őt nem akarom megbántani, sem pedig a te házasságodba bekavarni. Úgyhogy marad minden, ahogyan eddig. Én nem reménykedem semmiben, te pedig boldog lehetsz azzal, akit választottál. – Egyre több könnyem csordult végig az arcomon, amelyet szorgosan törölgetni kezdett. – És a fantasztikus gyermekeitekkel.

Ezzel lett végem. Én magam öleltem át, és hirtelen minden feszültség kitört belőlem, még az is, amihez neki semmi köze nem volt.

- Bocs – húzódtam el aztán. – Nem akarlak folyton papírzsepinek használni – mentegetőztem, de olyan messze nem távolodtam tőle.

- Arra használsz, amire csak jólesik – felelte vigyorogva, majd ő is bocsánatot kért ezért. Amin meglepődtem, hogy egyáltalán nem tűnt letörtnek amiatt, hogy tisztáztuk a ki-kivel-hogyan van című dolgot.

- Már így is túl sokat tettél… – hárítottam kissé elpirulva a nyílt ajánlatot. Aztán számomra is meglepő felfedezést tettem…

Igaza volt Jennynek. Jólesik a figyelmesség más pasitól is, aki éppenséggel nem a férjem, de csak bizonyos kereteken belül. Aaronnak már joga volt ezt a keretet kicsit kijjebb tolni, hisz ismertem, és tudtam, hogy tartani fogja magát a saját maga által felállított távolságtartási szabályokhoz, úgyhogy nem aggódtam a flört miatt, amit a szavai rejtettek.

- Azt hiszem, túl sokat is – tolt el magától rögtön. És nem picit volt ijedt a tekintete. Egyből a nappali felé pillantottam, hátha anyám áll mögöttünk egy nagykéssel a kezében, hogy megóvja az erényeimet, de csodák csodájára sehol nem volt. A picik is csendben voltak.

- Ezt hogy érted? – néztem ekkor vissza Aaronra gyanakvóan.

- Lehet, hogy a férjed el fog tiltani tőlem… – vakarta meg a tarkóját, majd újra felkapta az almát, amelyet korábban nyúzott. Tehát Rob.

- Hogyhogy? – Erre már eddig is volt esély, de ilyen komolyan még sosem hangzott.

- Mondtam neki valamit reggel, amit szerintem eléggé a szívére vett… – Ez még mindig elég semmitmondó volt, de Aaron nem volt túl vicces kedvében. Amikor sokadjára kérdeztem rá, mi a fene van, kibökte: – Tudod, Melanie jóban van Jennyvel, és mesélt nekem ezt-azt… arról a csajról, akivel Rob forgat éppen.

Mégsem Rob. Megint Emilie van terítéken – sóhajtottam, aztán a hűtőhöz léptem, hogy levegyem róla a zsebkendős dobozt… Nem értem el, úgyhogy Aaron lépett oda, hogy segítsen.

- Kösz – mondtam neki, miután már az orromat is megtöröltem. – És? Mi van Emilie-vel?

- Vele semmi. Robbal mi van? – értetlenkedett rögtön. Kezdtem elveszíteni a fonalat.

- Mi lenne? – vontam vállat.

- Semmi kedvem úgy távol tartani magam tőled, hogy közben ő kikezd másokkal. – Ez még érzékeny pont volt nálam annak ellenére, hogy magamban már letisztáztam – Kellan segítségével –, mi a helyzet, úgyhogy megpróbáltam pontosan és lassan fogalmazni.

- Nem kezd ki senkivel.

- Biztos? – nézett rám aggodalmasan.

- Biztos. De… mit mondtál neki? – nőtt meg bennem rögtön a feszültség.

Aaron elfordult, viszont válasz nélkül, úgyhogy muszáj volt mellé lépnem, és ismét megkérdeznem. Ekkor árulta el, hogy mivel „fenyegette meg” a férjemet, csakis annak érdekében, hogy annak eszébe se jusson más nőre nézni. Egyből elfogyott a levegőm, úgy elképedtem. Ez megint egy olyan önzetlen dolog volt tőle, hogy a meghatott mosoly magától kúszott a vonásaimra. Képtelen voltam megállni némi hálanyilvánítást.

Lábujjhegyre álltam, hogy az arcára nyomjak egy puszit köszönetképp, de hirtelen megbillentem, a vállába kapaszkodtam, ő pedig odakapott a derekamhoz, rám nézett, és így a száját értem. Villámgyorsan el is húzódtam, mielőtt félreért mindent, amit az imént teljesen másként tisztáztunk, de a java csak most következett.

- Csak nem zavarok? – szólalt meg Rob jeges hangon a konyhaajtóból. Rémülten odapillantottam. Rá volt írva, miket gondol. De ha most elkezdek magyarázkodni, mint reggel… Vettem egy mély levegőt, aztán lehunyt szemmel a halántékomra szorítottam a kezem.

Aztán szerettem volna köddé válni. Nem sikerült. Kinyitottam a szemeimet, de a férjem még mindig ugyanott állt a küszöbön, és alig látott a dühtől, valamint Aaron mellettem, aki az előbb, mikor utánam kapott, a derekamra rakta a kezét, és ott is felejtette.

- Azt hiszem, most jobb, ha elmész – szóltam az utóbbinak.

- Én is azt hiszem – szólt közbe Rob, nem túl szívélyes hangon. Engem megrémített a tekintete, de Aaron nem volt ilyen félénk. Olyannyira nem, hogy volt mersze megcirógatni az arcom – ezzel tovább cukkolva a férjemet –, valamint a kezembe adta az almát, amit megérkezése óta gyötört. Most láttam csak, mit fabrikált belőle. Egy rózsa volt.

- Majd beszélünk – mondta még, majd az ajtó felé indult. Csakhogy a férjem elállta az útját.

- Ne! – szóltam ezúttal rá, mire rám villant a tekintete, de egyetlen millimétert sem moccant, hogy kiengedje Aaront. A már reggel óta sebes, és pillanatnyilag is ökölbe szorított keze volt az, ami arra késztetett, hogy közéjük álljak. – Hagyd, hadd menjen, mi pedig megbeszélünk ezt-azt – próbáltam lecsillapítani a szemmel láthatóan is növekvő dühét. Aaron semmit nem szólt, csak várt. Fogalmam nem volt, mit beszéltek meg szótlanul, de Rob végül félreállt. Ekkor vettem csak észre a másik kezében tartott csokrot.

Arra már nem figyeltem, mikor lép ki Aaron a házunkból, elvettem szerelmemtől a virágokat, és mélyen belélegeztem az illatukat.

- Köszönöm – súgtam neki szerelmesen, de még mindig nem tette túl magát azon, amit a megérkezésekor tapasztalt. Meglehetősen csalódottnak tűnt.

- Ezt most miért kellett? – kérdezte fájdalmasan. Ránéztem, és úgy döntöttem, jobb az őszinteség.

- Ő is csak rajtunk akart segíteni – magyaráztam nyugalmat kényszerítve magamra. Előttem már az összes külsős jóakaró indoka világos volt, és ezt akartam neki is a tudomására hozni. – Akárcsak Kellan. Itt mindenki azon van, hogy köztünk ne legyen félreértés, nem lehetne, hogy mi is erre törekedjünk? – kérdeztem tőle kissé fáradtan.

A mai nap után már tényleg nem érdekelt, hogy Emilie miben mesterkedik és Aarontól sem tartottam többé.

- Miért kellett megcsókolnod? – ismételte halkan, és kissé másként.

- Mert épp most vallotta be, mivel fenyegetett meg téged ma reggel. De fölöslegesen, mert már tudom, hogy nem csalsz meg Emilie-vel. És azt is, hogy sose tennéd…

Ezután minden bátorságomat összeszedve leraktam a rózsákat a karnyújtásnyira levő konyhapult szélére, de ott nem volt elég méltó helyen. Kinyitottam a konyhaszekrényt, de ekkor két kéz tapadt a csípőmre, majd kedvesem maga felé fordított, és a két oldalamon a pultra támaszkodott.

A tekintete egyszerre kérdezett és állított, olyasmit, amin megint fel bírtam volna húzni magam, de elegem volt a vitából. Inkább át akartam ugrani ezt a részt, és a békülő-csábítással kezdtem.  

Rob nyaka köré fontam a karjaimat, majd meg akartam csókolni, de ő egyelőre nem működött együtt. Ezért a szájától távolodva az arcán folytattam az utat, egész a füléig. Zavaró volt, hogy még csak át sem ölel, de minden további félelem és probléma nélkül suttogtam oda neki:

- Szeretlek! És alig várom, hogy folytassuk, amit reggel… – A saját szavaimtól is elpirultam, de ő még mindig nem enyhült.

- Szóval most már bízol bennem – összegezte az egyik témát rideg hangon. Legszívesebben visszavágtam volna, hogy „eddig is bíztam”, de ez sajnos nem lett volna igaz.

- Igen.

- Aaron meg csak azért mondta, hogy engem bosszantson, de semmi ilyen célja nincsen? Nem akar sem megvigasztalni, sem elszedni tőlem téged?

- Ahogy mondod. Te is bízhatsz mindkettőnkben. Én téged akarlak, és ezzel ő is tisztában van – motyogtam a kulcscsontjánál, mert közben tovább haladtam a puszikkal. A kezeimmel is, melyekkel már az ingét gombolgattam.

- Máskor is fogod még őt csókolgatni? Mire számíthatok? – Megdermedtem, de csak egyetlen pillanatra. Tehát ez a baja. Pedig az csak véletlen volt! Ez is elmondtam neki.

- Egyetlen férfi van, akit meg akarok csókolni – néztem aztán a szemeibe. – De ő most tökéletesen félreért megint mindent, és ezzel rombolja az örömömet, amit a hazaérése miatt érzek…

Nem kellett megjátszanom, hogy ez picit rosszul esik, tényleg rosszul esett. Ő pedig látta rajtam. A tekintete viszont elég lassan enyhült meg. Ahogy a testtartása is. Aztán mégis magához húzott, és csak egy pillanatig hagyott még kétségek közt, mielőtt végre egy igazi, házastársian szenvedélyes szia-csókban részesített volna.

Olyannyira jól sikerült az, aminek rögtön így kellett volna kezdődnie, amint belépett az ajtón, hogy a konyhapultra ültetett, és a kezei rögtön a testem különböző pontjai – az érzékenyebb pontjai – felé kalandoztak. A külvilág teljesen megszűnt, az ő ingének gombjait csókunk közben kioldottam, és épp letolni készültem a válláról, mikor ő a derekára kulcsolta a lábaimat, de egy ide nem illő hang szakította félbe majdnem-beteljesítendő vágyainkat.

Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy a konyhaajtón történt valami idegen kaparászás, vagy esetleg valaki torokköszörülése, és ez akasztotta meg a hangulatot.

- Bocsánat – motyogta anyám valahonnan az előtérből. Belépni biztos nem mert. – A babák éhesek… Vagy tejet szeretnék kihozni onnan, vagy a lányomat.

- Jövök – nyögtem. Robtól viszont még nem tudtam elválni. Ő is nehezen engedett csak el, és tovább puszilgatott, mialatt visszagombolta az ingét.

- Veled tarthatok? – kérdezte halkan, amint nem látszóvá varázsolta nyilvánvaló epekedését.

- Örülnék – súgtam vissza, majd egy újabb szerelmes – immár félreértés-, félelem- és féltékenységmentes – csókot követően kézen fogva indultunk megnézni és ellátni a gyermekeinket.

Anyám szerencsére nem hozta fel a rémes kombinálását mindkettőnkkel kapcsolatban, inkább nekiállt vacsorát készíteni, illetve melegíteni, hogy mire mi végzünk a gyerekekkel, meleg ételt szolgálhasson fel. Ekkor már rég nem bírtam rajta kiigazodni, de lassacskán fel is adtam.

Kicsivel később az etetést, fürdetést, valamint a nem kevés perzselő pillantással ötvözött családi vacsit követően szerelmemmel együtt álltunk a zuhany alá, és boldogan adtuk át magunkat az egymás iránti lenyugodott, ám féktelen szerelmünk érintésbeli kifejezésének.

Bár még várt ránk némi tisztáznivaló, hogy tényleg minden mindkettőnkben a helyére kerüljön, de Rob bírta kevesebb ideig az intimitástól való tartózkodást, hogy erre előbb sort keríthessünk, ugyanis alighogy végigmosdattuk egymást, egy törölközőbe tekert, és így vitt a hálóba, hogy ott lecsókolgassa rólam a bőrömön maradt apró vízcseppeket.

Ha nem tette volna, valószínűleg felszáradnak maguktól is, mert nemcsak a levegő forrósodott fel körülöttünk, hanem mi is.

- Az elmúlt napokban többször hittem, hogy elveszítelek, mint valaha – vallotta be egyszer a nyakam környékét csókolgatva. – Lehetne, hogy ne éljem ezt át többet? – pillantott a szemembe.

- Ez nemcsak rajtam múlik – válaszoltam.

- Tudom, de én… nem is bírnám… még ha akarnám se, de nem is akarom – kezdett magyarázni valamit, amiről úgy gondoltam, logika nélkül is értem.

A kezeim közé fogtam az arcát, és lágy csókot nyomtam a szájára. Ízlett ezért még egyet, és még egyet… De aztán szóban is az értésére adtam, hogy minden rendben. Soha többé nem fogok rá neheztelni amiatt, hogy mit művel a kamerák előtt.

- Amíg van rajtad megfelelő mennyiségű ruházat – tettem hozzá.

- Baromi zavarban lennék, ha meztelenkednem kéne annyi ember előtt – jött most is zavarba.

- Előttem viszont megteheted – rántottam le róla is a törölközőt, amit a derekán viselt.

- Előtted akármikor – felelte elakadó lélegzettel, ugyanis rögtön a kezembe is vettem a dolgok irányítását. Egyenesen magamba…

A sóhajunk csókba veszett, miközben eggyé váltunk. Rob aggodalmasan azonban most is megállt. Vigyázni akart rám, így kifaggatott, most sem fájok-e, nem kéne-e hanyagolni ezt, amíg pihen egy kicsit a testem, és a többi… Egy apróbb, kilátásba helyezett fenyegetéssel viszont elértem, hogy eszébe sem jusson most kiszállni belőlem.

Nem kellett soká győzködnöm. Gyengéd cirógatásai és csókjai az eszemet vették, miközben olyan óvatosan mozgott bennem, hogy a könnyeim is kicsordultak – részben a meghatottságtól, részben a gyönyörtől, amely elérkeztével egy sikoly is kiszaladt a torkomon, de szerelmem a szájával fojtotta el ezt, majd követett a csúcsra.

Hosszú ideig szótlanul próbáltunk magunkhoz térni a mennyországból, ahova újra ellátogathattunk, majd szerelmes suttogások közepette ért bennünket az álom. Utolsó gondolatom alapján biztos lehettem benne, hogy most már tényleg minden rendben van. A sors ezúttal sem tudott kifogni rajtunk. Együtt vagyunk és csak ez számít…