16. fejezet

16. fejezet (Rob)

Hosszú és unalmas volt az út Párizsba, annyiban mégis élvezetes, hogy Emilie nem mellettem foglalt helyet, hanem valamivel előrébb. Ez persze nem gátolta meg abban, hogy időről időre hátra ne forduljon, és fel ne bosszantson a pillantásával.

- Ez meg mit forral már megint? – jött egy morgós kérdés a balomról. Kellan ült mellettem, az ő másik oldalán meg a felesége, Haley. Aki szintén észrevette, amit mi is, és epésen megjegyezte

- Nyilván nincs kivel csillapítania a testi éhségeit. De neked itt vagyok én – fordította maga felé Kellant, aki cseppet sem szemérmesen kezdte csókolni.

Mielőtt a ruhájuk lekerülhetett volna, köhintettem párat, jelezni szándékozván, hogy hol is tartózkodunk. Nem kapkodták el az elszakadást, de végre újra két darabban ültek a helyükön.

Kellannek mázlija volt, mert itt volt a saját, külön bejáratú villámhárítója Haley személyében. Nekem viszont otthon kellett hagynom Kristent, aki máris hiányzott, és fel akartam hívni, amint földet érünk, de a sors rögtön közbeszólt: rajongók hada várta az érkezésünket.

Kellan elnézően mosolyogva pózolt Haleyvel a fotósoknak, míg én próbáltam inkább a háttérben maradni, de néhány asszisztens a stábból – vagy maguk a fejesek; még mindig nehezen bírtam megkülönböztetni, ki kicsoda – kegyetlenül előrelökdöstek a vakuk kereszttüzébe. Valamint Emilie karjaiba.

Azonnal piócaként tapadt rám, amint felfogta, hogy mellé kerültem, én pedig a felmorajló sajtósok szeme láttára mégsem lökhettem el a francba, ezért a kötelességembe beletörődve inkább átöleltem. Kínos mosollyal tűrtem mindezt, közben pedig azt fogalmazgattam magamban, hogy fogom ezt kidumálni Kris előtt.

Legalább fél órába telt, mire kiszabadultunk a média karmai közül, és egyáltalán átjuthattunk a hotelbe. A recepción a kezembe adták a kulcsomat, és mivel volt még két órám a forgatás kezdete előtt, úgy gondoltam, elbújok a világ elől, meg felhívom a családomat, de a szerencse megint került engem.

Még a liftig sem értem el, amikor egy Fred nevű pasas közölte a csapatunkkal, merre van a konferenciaterem. Többen is kicsit hülyén nézhettünk rá, mert megkönyörült rajtunk, és azt is elárulta, miért kell ezt tudnunk. Hál' Istennek nem elszállásolni akartak bennünket ott, hanem csak sajtótájékoztatóra voltunk hivatalosak.

Nem igazán értettem, minek, hisz az előbb is betámadtak minket, de engedelmes birkaként követtem a nyájamat. Útközben lopva pötyögtem egy sms-t Kristennek, melyben kifejeztem neki a tisztelettel vegyes részvétemet aziránt, hogy épelméjű bírt maradni ebben a szakmában. Azt is gyorsan hozzáírtam, hogy szeretem és puszilja meg helyettem a gyerekeket, később hívni is fogom, majd felpillantottam, és rádöbbentem, hogy már a helyemen ülök.

Ennek a tetejébe legalább negyven szempár bámult rám várakozásteljesen. Biztos voltam benne, hogy valamit kérdeztek tőlem, de hogy mit, arról halvány elképzeléseim sem voltak.

- Elnézést! Csak a családommal próbáltam kommunikálni… - Gondoltam, jobb az őszinteség. Azonnal megbántam. Rögtön lecsaptak rá.

- Igaz, hogy három gyereke van? – Ezt jobb szerettem volna elkerülni…

- Hát…

- Mit szól a felesége ahhoz, hogy elvállalta ezt a szerepet? – jött a következő kérdés, még mielőtt az elsőre háríthattam volna a válaszadást.

- Nos, igazság szerint…

- Igaz, hogy az utóbbi időben megromlott a házassága?

- Mi? Nem! – Úgy festett, muszáj lesz egyszavas válaszokra szorítkoznom, bár a témájuk alapján inkább figyelmen kívül hagytam őket.

- Milyen kapcsolat fűzi Emilie de Ravinhez?

- Munkakapcsolat. – Ezen a ponton kívántam másodszor azt, hogy valaki mentsen meg. Persze nem volt szerencsém. Épp ellenkezőleg. A többi szereplő sosem volt még ilyen csendben.

- Mi igaz abból, hogy a forgatáson meglehetősen összemelegedtek?

- Semmi – vágtam rá. Mintha az előbb nem lettem volna elég világos.

- Vajon Emilie is megcáfolja ezt? – Fordult ekkor a figyelem a másik fél felé.

Egyetlen pillantást váltottunk csupán, de a ribanc ennyiből is leszűrhette, hogy megölöm, ha nem felel okosan.

- Dolgozunk rajta, hogy minél könnyebben bírjunk együttműködni – szólalt meg végül diplomatikusan. Ez sem tetszett, de legalább nem állt neki hazudozni.

Ezután hál' Istennek leszálltak rólam, és sorban kifaggatták az összes szereplőt, majd a rendezőt is a filmmel kapcsolatban. Vagyis végigunatkoztam az egészet. A végén tettek csak fel megint egy ránk, immár hármunkra – vagyis Emilie-re, Kellanre és rám – vonatkozó kérdést, mivel mi alkottuk a főszereplők trióját, de ekkor Kellan szólalt fel.

- Sosem keverjük össze a munkát és a magánéletet.

Haley, aki a háttérből figyelt, hálás tekintetet vetett a férje felé, én nemkülönben, amiért beelőzte Emilie-t a válaszadással. Sőt, valamiért úgy éreztem, ez a válasz nekem is szól… Több mint egy év, és egy ilyen szituáció kellett hozzá, hogy végérvényesen megbizonyosodjam róla, sosem feküdtek le Kristennel.

Még akkor is ezen elmélkedtem, amikor véget ért a vallatás, de közben úgy elrepült az idő, hogy fél óránk maradt odaérni az Eiffel-toronyhoz, ahol ma este forgatnunk kellett. Direkt miattunk zárták le, és drága mulatság volt, úgyhogy nem hiányozhattam.

A szobámban épp csak ledobtam a táskámat, majd mentem vissza a recepcióra, közben meg folyamatosan hívtam a feleségemet, aki viszont nem vette fel a telefont. Emiatt kicsit ideges lettem, de eszembe jutott, hogy Vic is ott van éppen, így megpróbálkoztam vele.

- Nem akar veled beszélni – szólt bele köszönés helyett.

- Miért nem? – kérdeztem meglepetten. – Történt valami? – A szívem máris a torkomban dobogott az idegességtől.

- Ezt majd ő elmondja. – Hát ettől sem lettem boldogabb. Na meg okosabb sem.

- De mikor, ha nem áll velem szóba? – estem kétségbe. – A gyerekekkel van baj? – kúszott a félelem a torkomba.

- Nem, a kicsik jól vannak. – A hangja nyugodtan csengett, de csak ezért hittem neki.

- Akkor Kristen? Mi történt vele? – aggódtam tovább.

- Majd elmondja ő, csak előbb le kell nyugodnia. Nem akar veled veszekedni. Addig légy türelmes. – Ezzel lerakta.

Még percekig állhattam döbbenten a szálloda portájánál, ahova közben lejutottam valahogy, de Kellan hangjára eszméltem.

- Minden rendben, haver? – rakta a kezét a vállamra.

- Nem tudom – motyogtam.

Mennünk kellett aztán, de végig azon járt az agyam, mi lehet otthon a gond. Vic azt mondta, hogy Kristennek előbb meg kell nyugodnia, mert nem akar veszekedni velem. Majd utána elmondja… Mi lehet az, ami vitát gerjeszthetne köztünk? – tűnődtem, de kézenfekvő volt a válasz. Aaron. Bár „engedélyeztem”, hogy kommunikáljanak, de fogalmam sem volt, mi lehet az most, ami miatt vitázhatnánk, azaz inkább nem akartam elkezdeni gondolkodni ezen.

Képzeletben viszont már Aaron kínzását kiviteleztem, de aztán újból bevillant ez a veszekedés-dolog. Ha Aaron lenne az ok, akkor maximum én lehetnék ideges. Változtattam a gondolataimon. Nemcsak Aaron lehet a gond. A tekintetem Emilie felé vetődött…

Rápillantottam arra a rémálomra, aki úgy tűnt, megkeseríti az életem, de csak a toronynál volt alkalmam szót váltani vele.

- Mi a fenét műveltél már megint? – támadtam rá, amíg a sminkesek utolsó simításait tűrtük immár a kamerák előtt.

- Semmit. Miért? – Nem tévesztett meg az ártatlan arckifejezés, amellyel meg akart etetni.

- A feleségem valamiért haragszik rám, de egyelőre nem akarja elmondani az okát – világosítottam fel hűvösen. – Biztos vagyok benne, hogy közöd van hozzá.

Nem tetszett a vigyor, amellyel válaszolt.

- Felvétel! – hangzott el ekkor, ő pedig megúszta, hogy felelnie kelljen. Egyelőre.

Egész idő alatt irritált a tekintete, míg a szerepem szerint romantikusan tettem neki a szépet. Egyenesen hányingerem támadt, amikor meg kellett kérnem a kezét, majd csókkal örülni az igenjének. Ráadásul többször is fel kellett vennünk ugyanazokat a jeleneteket. Kellan szintén velünk játszott, ő alakította a féltékeny harmadikat, így könnyedén felismerte, hogy nem véletlenül vagyok feszült. Szünetben – úgy éjfél körül – oda is jött hozzám.

Pont Kristent próbáltam hívni, de persze sikertelenül – a jelek szerint még nem tudott lehiggadni; ezért még határozottabban utáltam Emilie-t. Nem küldtem el Kellant, vártam, hogy közölje, mit szeretne.

- Mit csinált megint? – biccentett az átkom felé, aki a rendezővel csevegett tőlünk nem messze.

- Nem tudom – feleltem ingerülten. – Próbálnám kideríteni, de Kristen egyelőre nem áll szóba velem – morogtam. Úgy éreztem, megint olyasmiért bűnhődöm, amiről pedig nem tehetek.

Elkeseredetten nyúltam a zsebembe a cigimért, hogy legalább az segítsen lecsillapodnom, de aztán eszembe jutott, hogy nincs nálam. Mióta a gyerekek megszülettek – pláne, mióta hárman voltak – már régen nem szívtam annyit, hogy állandóan magammal hurcoljam, csak akkor esett jól, ha valami miatt igazán dühös voltam – mint például most.

Kellantől kértem egy szálat, aki adott is, majd felajánlotta, hogy megpróbálja ő felhívni a feleségemet, ha gondolom, de köszönettel elutasítottam. Mélyen lenyeltem a füstöt, de alig szívtam bele kettőt a szálba, mikor rám szóltak, hogy itt tilos a dohányzás. A hangulatomnak ez sem kedvezett, de engedelmeskedtem.

Ezután újra hívni próbáltam Kristent, megint csak hiába, de kitartóan. Reméltem, hogy egyszer megunja és hajlandó lesz elárulni, mit követtem el szerinte, ekkor viszont abba kellett hagynom a hívogatását, mert letelt a szünet. Ugyanazt a jelenetet vettük, orrvérzésig.

Hajnali kettő múlt, mire Ryan ismét úgy döntött, hogy megajándékoz bennünket tíz perc szünettel. Láttam, hogy szerelmem már keresett közben, úgyhogy az első dolgom volt haladéktalanul visszahívni.

És Kristen végre felvette!

- Szia! – szóltam bele, hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, úgy megörültem a hangjának.

- Szia. Ne haragudj, hogy nem vettem fel, csak Emilie…

- Gyere, édes, folytatásra vágyom – szólalt meg ekkor szinte közvetlenül a fülembe Emilie. Abba a fülembe, amelyhez a mobilt is tartottam. Kristen tökéletesen hallotta, mit mondott, mert benne rekedt a szó.

Én pedig komolyan úgy éreztem, hogy ezért most gyilkolni fogok…


(Kristen)

Kiborított, amit a férjem kocsijában találtam, de megpróbáltam logikusan végiggondolni a dolgot. Kizártnak tartottam, hogy tényleg beeresztette volna ide azt a nőt, pláne, hogy hazavitte volna, azt meg főleg, hogy esetleg nemcsak haza vitte… hanem más is történt.

A hátsó ülés előtt talált bugyi mindenesetre arról tanúskodott, hogy így történt, valamint az ülésen szemmel látható foltok sem hagytak kétséget számomra, hogy valami igenis történt a kibaszott autóban!

Remegtem az idegességtől, mikor bementem a házba, ahol Vic rögtön kiszúrta, hogy valami baj van – csoda lett volna, ha nem veszi észre. Csak az előző esti hibám tartott vissza tőle, hogy megint elővegyem a gyógyszeres dobozt, sőt, a sógornőmet is megkértem, hogy lehetőleg pakolja el valahova, ahol nem találom meg.

- Mi történt? – kérdezte rögtön. Egyelőre képtelen voltam beszélni róla. Úgy döntöttem, nem is hiszem el, mert ilyen nincs! Kizárt, hogy igaz legyen! Képtelenség…

Sokáig győzködtem magam, hogy az egész egy hazugság, és nem az van, amit a látszat mutat – de közhely ide vagy oda, az sosem csal! Délutánra totálisan elegem lett. Pedig még alig négy órája hagyott itt minket a férjem. Ezt pillanatnyilag nem is bántam. Tudtam, hogy ha most itt lenne, már csúnyán összevesztem volna vele, még akkor is, ha ártatlan esetleg, mert egy ilyet kimagyarázni… Neki még az is sikerült volna, persze.

Én meg hittem volna neki. De mi van, ha mégis igaz? Ez már több annál, mint amit a videók és fotók jelentettek a minap. Ez a kocsija! Akárhogy igyekeztem megnyugodni és az agyamba vésni, hogy nem tenne ilyet, sokkolóan hatott az, amit a garázsban láttam. Ha Emilie nem említi, észre sem veszem. De így… Még beszélni sem akartam vele addig, amíg higgadtan nem vagyok képes rá. Fogalmam sem volt, az mikor lesz.

Miután küldött egy sms-t, hogy megérkezett, jól van, puszilja a gyerekeket és szeret engem, valamelyest átrendeződtek bennem a dolgok, de csak mert eszébe jutottam. És ez az érzés is csupán egyetlen percre öntött el.

Nem volt rendetlenség a házban, Vic mégis úgy döntött, hogy hasznossá teszi magád. A meddő faggatásom helyett, mely arra irányult, miért vagyok ideges, nekiállt nagytakarítani, így a nap nagy részében a gyerekekre bíztam, hogy lekössék a figyelmemet, közben mégis az apjuk járt a fejemben.

- Jobb lenne, ha megbeszélnéd vele – javasolta Vic, és tudtam, hogy igaza van, sőt, azt is, hogy így fogok cselekedni, de még nem nyugodtam meg ehhez kellőképpen. Egészen késő estig.

Amikor Rob éjfél körül hívott, pont etettem a lányokat, ezért nem bírtam felvenni a telefont, utána pedig hiába hívtam vissza, nem vette fel. Vártam, de az egész napos stresszem miatt lassan elálmosodtam. Már aludtam, amikor újra keresett, de az ébredésemmel együtt a kétségeim is újjáéledtek. Ennek ellenére elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, nem halogatom tovább a dolgot.

Felvettem, és mielőtt nekiszegezem a kérdést, bocsánatot próbáltam kérni, amiért – talán fölöslegesen, talán nem – őt is felidegesítettem, nemcsak magamat, amikor olyan tisztán, mintha a telefonba szólt volna bele, meghallottam azt a hangot, amely jelenleg a leggyűlöltebb volt a számomra. És nem is akármit mondott.

A hangom elakadt, szóhoz sem jutottam egy pár másodpercig, utána viszont képtelen voltam tovább magamban tartani azt, ami a szívemet nyomta. A férjem iránt érzett töretlen szerelmem ellenére a bizalmam odaveszett és bármennyire nem akartam, a tényeké lett a hitem.

- Most is éppen egy kocsi hátsó ülésén keféltek? – kérdeztem nem sok kedvességet kölcsönözve a hangomnak.

Rob persze nem hallotta a szavaimat, mert közben szintén igen csekély szimpátiával érdeklődte meg Emilie-től, hogy miért nem takarodik a picsába végre. Ennek hallatán elbizonytalanodtam. Ismertem őt, és azt, mikor gondol valamit komolyan. A színészi tehetsége remek volt, erről már Malibun meggyőzött, és azóta is jó néhányszor, de arra mérget mertem volna venni, hogy ilyen hangot utoljára Dylannel szemben használt. Vagy amikor róla beszélt. Őszinte és színtiszta gyűlölet rezgett minden egyes betűjében. Látnom sem kellett hozzá, hogy ne kételkedjem tovább.

Mindehhez persze szükséges volt ez az adott szituáció. Ha előbb beszéltem volna vele, amikor nem alakul ki köztük közben ez a szóváltás, lehet, hogy a félelmeim maradandóbbak és a józan ítélőképességem sem jelentkezik túl intenzíven. Most viszont…

- Bocs, nem értettem, mit mondtál – fordult a férjem figyelme ismét felém.

- Semmit – suttogtam. – Már nem fontos.

- És azt elárulod, min vagy úgy kiakadva? – kérdezte aggodalmasan. – Esküszöm… a gyerekeinkre, hogy nem csináltam semmit, ami…

- Tudom - szakítottam félbe. Nem akartam, hogy kimondja.

- Akkor? Mi történt? Nem akarom, hogy utálj! – Olyan kétségbeesetten aranyosan mondta ezt, hogy majdnem elnevettem magam.

- Nem utállak – nyugtattam meg. – Emilie-t viszont minden eddiginél jobban. – Rob felnyögött kínjaiban, majd kelletlenül megkérdezte, mivel vádolom már megint. – Téged semmivel – feleltem. – A csaj viszont a kocsidban dugatta meg magát valakivel, velem meg megpróbálta elhitetni, hogy veled. Legalábbis a nyomok a hátsó ülésen erre utalnak…

Szerelmem hallgatott. Túl sokáig. A lélegzetét sem észleltem az éteren át. Aztán lassan vett egy mély lélegzetet.

- Most már nem hiszed, hogy én voltam? – kérdezte feszülten.

- Nem – vágtam rá.

- De azt hitted – mondta inkább, mint kérdezte.

- Rob…

- Figyelj ide – kérte. – Ha szerinted képes volnék ilyesmire, akkor… Ez nem jó így, Kris… – Megint Krisnek szólított, ami tényleg nem volt jó.

- Ne haragudj, csak… képzeld magad a helyembe! – kezdtem vele vitázni, pedig pont ezt akartam elkerülni. – Mi másra gondolhattam volna szerinted? Te mire gondolnál, ha… megtalálnád… Aaron alsónadrágját a kocsim hátsó ülésén és foltokat a huzaton? – Ez így elég hülyén hangzott, de Aaron mindig jó alibi volt, ha érvelnem kellett. Mint most is. De ezúttal visszafelé sült el.

- Szóval számíthatok ilyesmire? – kérdezte a férjem hűvösen.

- Nem! – tiltakoztam hevesen. – Nem – ismételtem aztán halkabban, nehogy a gyerekek felébredjenek a hangomra. – De te sem biztos, hogy rögtön hinnél nekem.

Tudtam, hogy igazam van. Ezt támasztotta alá az újabb pár percnyi hallgatás is.

- Most vissza kell mennem – mondta aztán Rob, nem reagálva le a dolgot bővebben. Reméltem, hogy később még meg tudjuk beszélni, de a távolság, mely Londont elválasztotta Párizstól – engem pedig tőle – nem könnyítette meg a helyzetet. – Később beszélünk – tette még hozzá, majd lerakta.

Könnyek szöktek a szemembe, mert most éreztem azt, amit ő érezhetett valószínűleg egész nap. Azt hittem, ha tényleg lenyugszom, főleg, miután hallottam, hogy beszél Emilie-vel, nem lesz olyan vészes elmondanom neki és megbeszélnünk, mi történt, de a jelek szerint tévedtem.

Abban reménykedtem már csak, hogy reggelig kiheveri a hülyeségemet, és higgadtan át tudjuk majd rágni magunkat ezen az ügyön. Szívem szerint máris odarepültem volna hozzá, mert nem tartottam a dolgot telefontémának, de a gyermekeimet nem hagyhattam magukra. Hacsak…

Egy olyan ötlet furakodott az agyamba, amelyet nem gondoltam ugyan végig, mégis teljesen ráállt az agyam, olyannyira, hogy a könnyeim is elapadtak. Felhívtam a repteret, mikor indul másnap Párizsba közvetlen járat. Reggel nyolckor máris volt egy, helyet is sikerült rá szereznem, így a jegyet lefoglaltam, majd megérdeklődtem, ugyanaznap visszafelé mikor sikerülne utaznom? Még egy mázli jött velem szembe: délután több járat is indult. A négy órásra foglaltam helyet.

Egyedül az okozott fejtörést, hogyan fogok tudni Robbal beszélni, miközben ő forgat, de úgy döntöttem, ezen majd akkor gondolkodom, amikor ott leszek. Sajnáltam és rossz érzés volt, hogy itthon hagyom a gyerekeket, de most mondhatni a házasságunk forgott kockán. Legalábbis a lelki békénk és a szerelmünk.

Aludni nem bírtam tovább, amúgy sem lett volna értelme, a lányok ugyanis háromra voltak időzítve, így etetés következett. Szerencsére már normálisan is szoptathattam őket előző este óta – sokkal jobb volt így, mint cumisüvegből. Nekik is és nekem is. Később pedig szánt szándékkal igyekeztem ébren maradni és ezerszer átgondolni, mit fogok majd mondani a férjemnek. Azon kívül persze, hogy szeretem.

Vic korán kelő lévén már fél hétkor felébredt – ennek külön örültem, mert nem kellett kizavarnom az ágyból. Addigra készítettem a hűtőbe annyi tejet, amennyivel Dorothy és Sophie estig kibírják, majd Victornak is csináltam elegendő zöldségpürét, és összeszedtem egy-két holmit, amit magammal akartam vinni.

Sógornőm nagyon örült a tervemnek, sok sikert is kívánt, mielőtt búcsúzóul megölelt, majd biztosított róla, hogy minden rendben lesz, Claire is átjön, hogy segítségére legyen a három picivel napközben, engem pedig este várnak vissza mindannyian.

Megköszöntem neki a segítséget, majd elindultam a reptérre. Időben indultam, időben érkeztem, az utat persze végigtürelmetlenkedtem. Meg idegeskedtem. Rob, ha akart is hívni reggel, még felszállás előtt kikapcsoltam a mobilomat, Vicet pedig megkértem, hogy ne árulja el neki az érkezésemet, hadd legyen meglepetés. Reméltem, hogy abból is a kellemesebb fajta lesz.

Fölret érve rögtön visszakapcsoltam a mobilom, és nem tévedtem: sms-t kaptam kedvesemtől, aki aggódik az eltűnésem miatt, mert Vic nem mondott neki mást, csak azt, hogy elmentem otthonról. Nem bírta ki, hogy hozzá ne biggyessze: reméli, nem Aaron karjaiban kötök ki végül. Elfintorodtam, de jogos volt tőle a visszavágás, így nem húztam fel magam a minimálisnál jobban.

Életemben még csak kétszer jártam Párizsban, de mivel Los Angelesben nőttem fel, nem jelentett gondot kiigazodnom a városban. Könnyen kitaláltam, hogy a reptérről hogyan juthatok a legkönnyebben Rob hoteléig: taxival.

Már majdnem dél volt, így csúcsforgalom, de így is fél óra alatt odaértem. Csak az aggasztott, hogy valószínűleg forgat valahol éppen a városban, és képtelen leszek megtalálni. A szerencse viszont a szállodában is nekem kedvezett. Alighogy odaértem a recepcióhoz, hogy legalább a szobaszámát tudjam, és végszükség esetén ott várakozzam, amíg nem indul a visszagépem, Kellan szólalt meg a hátam mögött. Megfordultam, mikor kimondta a nevem.

- Tényleg nem szellemet látok. Hogy kerülsz te ide? – kérdezte meglepetten, majd magához ölelt.

- Kibékülni jöttem a férjemmel, nem tudod, merre lehet? – néztem körbe, bár ilyen mázlim már nem lehetett, hogy ő is felbukkanjon.

- Még mindig az Eiffel-toronynál vacakolnak. Tegnap nagyon nem mentek a felvételek, ezért most megpróbálják nappali fényben. Ehhez én már nem kellek, úgyhogy kaptam egy szabadnapot. Csak én meg a nejemet nem találom – pillantott ő is körben.

Volt egy tippem, hogy Haley bevetette magát a butikok közé, amelyek a szálloda utcájában felsorakoztak, de megértettem, hogy Kellan nem áll neki végigjárni mindet. Azt tanácsoltam neki, hogy hívja fel, majd úgy döntöttem, én is odamegyek, ahol Rob forgat éppen. A torony alig pár utcányira volt.

- Csak óvatosan – mondta még Kellan, mielőtt magára hagytam volna, de nem értettem, mire céloz. Megkérdeztem. – A férjed hajnaltájt igencsak paprikás hangulatban volt. Nem egyszer kellett lebeszélni róla, hogy megfojtsa Emilie-t.

- Elmesélte neked, mi történt? – érdeklődtem. A hírek, amelyeket tőle kaptam, mindenesetre jók voltak.

- Nem. Csak annyit, hogy megint sikerült megfúrnia a bizalmadat benne. Elég elkeseredett volt – tette hozzá rosszallóan. – Lehetnél egy kicsit kevésbé szigorú. – Ekkor kiböktem, mi nyomta a bögyömet egész előző nap. – Ó. Így már más – bizonytalanodott el ő is.

Mivel az idő szorított, nem feszegettem vele tovább a témát, inkább indulni készültem, miután köszönetet mondtam neki az infókért, majd a bejárat felé indultam, ahol… éppen belépett a férjem.

Egy idegen nővel a karján...

Földbegyökerezett lábakkal vártam, hogy közelebb érjen, és felfedezze az ittlétemet.