20. fejezet

20. fejezet (Kristen)

Zaklatott álomból riadtam. Most sem tudtam, hogy hol vagyok, és miért van ilyen sötét. Azt álmodtam, hogy megvakultam. Nem akartam, hogy ez valóra váljon! Pedig nagyon úgy festett, hogy…

- Miért? – nyögtem, de ugyanebben a pillanatban nyílt is az ajtó… valahol… – Rob? – kérdeztem a belépőtől, aki leült mellém, és megfogta a kezem. Nem a férjem keze volt az.

- Csak én vagyok – szólalt meg a látogatóm. – Aaron – tette hozzá, de a hangjáról már felismertem. Most fel, de korábban nem, pedig nyilván akkor is ő volt itt velem. De hol a férjem?

- Hol van Rob? – kérdeztem tőle.

- A rendőrökkel beszél, de máris itt lesz – árulta el Aaron, majd azt is elmondta, hogy a gyerekeink a szomszéd szobában alszanak. Látni akartam őket, de a pihenésüket megzavarni nem. Legalább ők rendben vannak. Reméltem…

- Hogy vannak a kicsik? – kérdeztem sírós hangon. Igyekeztem nem kiborulni, de az, hogy hiába pislogok, nem tisztul a kép, eléggé lehangolt.

- Mind jól vannak – éreztem egy simítást az arcomon. Ösztönösen odasimultam. Aaron megköszörülte a torkát, majd megszorította picit a kezem. – Te hogy érzed magad? – érdeklődött.

- Szerinted? – kérdeztem kissé ironikusan. – Meddig fog ez tartani? Örökké vak maradok? – Éreztem, hogy könnyezni kezdek. Ő törölgette le az arcomról a sós cseppeket.

- Holnap érkezik egy specialista, aki pontosabbat tud mondani, de… nem, nem maradsz örökké sötétben – felelte magabiztosan. Hinni akartam, és hittem is neki.

- Oké – bólintottam, és némi szipogás után elállítottam a sírásomat. – Hogy kerültem ide? Ki talált meg?

- Én – felelte valamiért vonakodva. Egy apróbb sóhajt is hallatott. – Én hoztalak ide.

- Együtt voltunk? – faggattam tovább. – Nem emlékszem… Csak arra, hogy Párizsban felszálltam a gépre, aztán… elaludtam…

- Nem voltunk együtt. Épp… arra jártam, amikor lesodródtál az útról, és rögtön kórházba hoztalak. – Ez valamiért nem stimmelt nekem.

- Arra jártál – ismételtem. Igennel felelt. – Mit kerestél arra? A reptérre tartottál?

- Igen – vágta rá. Hazudott. Ezt olyan biztosra vettem, mint azt, hogy nem látok.

- Miért nem mondod el az igazat? Elém jöttél, igaz? És együtt indultunk haza, azért… voltál velem, és… – Magyarázatot akartam kapni legalább erre, ha már a látásommal kapcsolatban nem értem a miérteket.

- Nem – tiltakozott. Éreztem, hogy valamit titkol, de nem jöttem rá, hogy mit. A fejem ismét megfájdult, ahogy gondolkodni próbáltam. Nem erőltettem tovább. Ráhagytam.

- Mindegy – dőltem hátra a párnákra. Behunytam a szemeimet, bár fölöslegesen, amúgy is csak a sötétség vett körbe. Aaron megsimogatta a kezem. Tudtam, hogy engem figyel. Ettől kicsit ideges lettem, de mielőtt megszólaltam volna, ő tette meg.

- Nyugodj meg, kérlek – szólt rám. Összeráncoltam a homlokom. Még ki sem fejeztem az ingerültségemet. Rám lenne írva? Meg akartam kérdezni, miből gondolja, hogy ideges lettem, de ekkor újra nyílt az ajtó.

- Felébredt? – kérdezte Rob. Felé fordítottam a fejem, Aaron pedig rögtön elengedte a kezemet, és hallottam, hogy felkel mellőlem; a szék lába megcsikordult a padlón.

Félelmetes volt. Igaznak bizonyult, amit erről hallottam. Ha az ember elveszíti az egyik képességét – esetemben a látást –, máris sokkal kifinomultabb lesz a többire. Azt is hallottam, hogyan lépdel ő az ajtó felé. A férjem lépteit még nem észleltem. Nem láttam őket, de a feszültséget a levegőben igen. Sejtettem, hogy Rob Aaron miatt viselkedik így, de hogy a másik fél miért, arról fogalmam sem volt.

- Rob – suttogtam. Ekkor végre elindult felém. Most ő fogta meg a kezem. Felültem, mire a karjaiba vett. Végigsimítottam a mellkasán, majd a nyaka köré fontam a karjaimat. – Nem akarom ezt – sírtam hozzá bújva.

- Tudom – súgta vissza. – De minden rendben lesz – próbált biztatni. Sikertelenül, mégis el akartam terelni a figyelmemet, meg nem akartam az agyára menni a folytonos panaszkodásommal és kétségbeesésemmel, ezért úgy döntöttem, mielőtt megint elbőgném magam, másra terelem a szót.

- Miről beszéltél a rendőrökkel? – kérdeztem felpillantva rá. Azaz csak szerettem volna ránézni. Nem láttam mást, csak a feketeséget… Nem tudtam, milyenek lehetnek a szemeim, úgyhogy inkább lehunytam őket, hogy ő se lássa… Ekkor a szemhéjaimra lehelt egy-egy puszit, mielőtt válaszolt volna.

- Kiderült, hogy mi történhetett…

Elakadt a lélegzetem egy másodpercre.

- Mi? – nyögtem.

- Nem fogsz örülni, én sem vagyok elragadtatva, de ne húzd fel magad nagyon, oké? – Ez máris jól indult. Megint rákérdeztem, hogy mi történt. – Emilie tett valami altatót a szobámban található palackokba. Nyilván nekem szánta, azt nem tudhatta, hogy te fogod meginni. Emiatt aludtál el vezetés közben. – Most már egészen konkrétan nem vettem levegőt, de nem éppen az idegességtől. Hanem a dühtől. – Feljelentettem. Ezt nem úszhatja meg. Ha találnak ujjlenyomatokat az üvegen, akkor neki annyi.

Ritkán éreztem késztetést rá, hogy káromkodjak, de most megeresztettem egyet a cifrább fajtából. Rob halkan felnevetett, és egyetértett velem.

- Hogy… ezt… Komolyan miatta kellett megvakulnom? – dühöngtem. – Emilie miatt? – Már kiabáltam is. – Ezt nem hiszem el, az a rohadt kurva…

- Ne izgasd fel magad – kérte szerelmem. – Valószínűleg nem neked szánta. Ha én ittam volna meg, nem történt volna mindez. – Ez bénán sikerült. Rob ahelyett, hogy megnyugtatott volna, még több zaklatottságot költöztetett belém. Eltoltam magamtól.

- Te véded? – döbbentem meg. Nyílt az ajtó, de nem történt más, nem is figyeltem rá. – Hogy védheted? – sziszegtem felé. Ha láttam volna, akkor most nyilván nem láttam volna a pipától.

- Nem védem – nyúlt utánam, de eltoltam a karjait magamtól. – Szívem, nem védem, de akkor sem neked szánta. Az más kérdés, hogy mégis ez lett belőle. Nem lesz enyhítő körülmény, hogy nem te voltál a célpontja.

- Azt ajánlom is! Ha a szemem elé kerül, én… megfojtom!

- Nem lesz rá szükség – szólalt meg ismét egy hang az ajtó felől, de most nem Aaroné. – Most hívott Ryan, hogy letartóztatták. Mi folyik itt? Miért csukták le Emilie-t? – Megerőltettem az agyam, hogy rájöjjek, kicsoda Ryan, majd leesett, hogy a férjem filmjének a rendezője. Aki pedig ezt elmondta az imént, nem más, mint…

- Kellan? – hunyorogtam az ajtó felé. Rob egy elfojtott sóhajt hallatott. Nem próbált megint átölelni.

- Szia, szivi! – hallottam közeledni. Tényleg Kellan volt. – Elég szarul festesz, most nem kéne sminkes a vámpírkinézetedhez – hajolt felém vigyorogva. Egy puszit éreztem az arcomon, majd egy újabb, ingerültebb sóhajt életem párja irányából.

Mégis a szavak ragadták meg a figyelmemet. Vámpír… ezek szerint vörösek a szemeim – összegeztem a lényeget. Remek… Lehunytam gyorsan, hogy ne lássa őket senki.

- Mit keresel te itt? – kérdeztem új látogatómtól.

- A forgatást lefújták, mivel a férjed lelépett, most meg Emilie-t is valaki kigolyózta… Haleyvel hazajöttünk. Akkor hallottam, mi történt veled.

- Megvagyok, kösz – morogtam oda neki egy cseppnyi szívélyesség nélkül.

- A düh jó – mondta erre vidáman. – Ha nem zuhansz magadba emiatt, akkor könnyebben gyógyulsz.

- Mikor raktad le a pszichológusi diplomádat? – pillantottam felé, választ nem is várva. Zavart, hogy Robról hirtelen nem tudok semmit. Kinyújtottam felé a kezem. Rögtön megfogta. Így legalább már éreztem, hogy még itt van.

- Nem kell hozzá annak lennem. Ismerlek, Kris. – A férjem izmai megfeszültek, ezt az ujjain át is éreztem. Nyilván nem örült Kellan jelenlétének, ahogy korábban Aaronénak sem. Úgy döntöttem, rövidre zárom egykori kollégám látogatását.

- Akkor azt is tudhatnád, hogy utálom, ha a nyomoromat szemlélik. Nem jönnél vissza akkor, ha majd már láthatom, ahogy elküldelek a fenébe? – fordítottam felé a fejem. Tudtam, hogy hálátlan vagyok, mert örülnöm kéne, hogy meglátogatott, de akkor sem akartam magam körül „látni” senkit, aki most nem szükséges ide.

- Tudom – nevetett fel az, akit pedig pont, hogy megbántani akartam az undokságommal, és lehetőség szerint elzavarni. Nem vette magára. – Már itt sem vagyok. Téged majd értesítelek, ha van valami, ami a filmmel kapcsolatos. – Ezt már biztosan Robnak mondta.

- Kösz – felelte ő. Még egy puszit kaptam eztán – kedvesem keze újra megrándult kissé. Kellan elköszönt, és magunkra hagyott minket, de ekkorra elfelejtettem, miért is voltam mérges Robra.

Elálmosodtam, amit csak azért nem bántam, mert gyorsabban telt az idő a valamikorig, amikor majd újból látni kezdek. Addig is…

- Mikor mehetek haza innen? – kérdeztem rekedten, félálomban szerelmemtől.

- Még nem tudom, megkérdezem Iant – hajolt közelebb hozzám. – Addig csak pihenj.

- Hozd ide a kicsiket – kértem tőle, de a fáradtság olyan hirtelen tört rám, hogy nem voltam képes kontrollálni magam. Rob reakcióját már nem hallottam… elaludtam.


(Rob)

Mivel Kristen megint elaludt, most sem tudtam behozni neki a gyerekeket, Lizzyt viszont – aki időközben előkerült, csak eddig Iannel volt – megkértem, hogy maradjon a feleségem mellett. Sürgős beszélnivalóm akadt Aaronnal. Meg Kellannel is, aki Kristen „kérésére” kijött ugyan a szobából, de a folyosón várt. Rám.

Csak azért nem firtattam konkrétabban az ittléte valódi okait, mert Haley is vele volt. Mindketten aggódva faggattak Kristen állapota felől. Elmondtam, meg azt is, hogy a jelek szerint Emilie miatt történt mindez, mire szidni kezdték, sőt, még hamis tanúzásra is hajlandóak lettek volna ellene. Erre nem számítottam tőlük. Jólesett, hogy még erre is képesek lennének, de nem akartam őket bajba sodorni, ezért nyomatékosan megkértem, inkább ne hazudjanak a bíróságon. Emilie ezt amúgy sem úszhatja meg. Vonakodva megígérték. Ezután még minden jót kívántak, végül elbúcsúztak.

Hálás voltam nekik, már csak az érdeklődés miatt is. Először nem örültem Kellan érkezésének, de végül kellemesen csalódtam.

A következő utam a gyerekekhez vezetett. Már ébredeztek, úgyhogy Aaront halasztottam későbbre, és bementem hozzájuk. Vic a fiam szájába adagolt valami pépet éppen, de a kissrác felém nyújtózkodott, mikor meglátott. Még néhány „pa-aa” kiáltással is tarkította ezt, miközben felemeltem, és az ölembe véve leültem vele az egyik fotelbe.

A lányok hangja egyszerre csendült fel a bátyjuk köszönésére, mire Vic rám bízta az etetés folytatását és odaugrott hozzájuk. A kezdődő fejetlenség közepébe toppant be anyám, aki rögtök kézbe vette az irányítást. Alighogy Victor jóllakott, a lányok pedig tiszta pelust kaptak, Lizzy érkezett a hírrel, hogy Kristen megint felébredt. Nem akartam nagyon leterhelni, úgyhogy egyelőre a fiammal mentem át hozzá.

Meglepő módon ült az ágyán, amikor beléptünk, mintha le akart volna szállni róla.

- Hova készülsz? – kérdeztem tőle, de Victor közbevágott:

- Mama!

Kristen felénk próbált nézni, és szinte sikerült is neki. Az arca végre nem kétségbeesést tükrözött, hanem örömöt. Mellé ültem, és óvatosan a karjaiba raktam a csöppséget. Nem féltem, hogy le fogja ejteni, olyan szorosan ölelte magához. Elpityeredve puszilgatta össze a pockot, majd felém pillantott.

- A lányok?

- Anyu és a nővéreim kényeztetik őket – nyugtattam meg, mielőtt nekiállna ijedezni. – Mindketten jól vannak – húztam magamhoz őt elsőszülöttünkkel együtt. – Később őket is behozom.

- Oké – bólintott egyet. Kissé zihálni kezdett, mintha ideges lenne megint, de a gyermekünket biztonságosan tartotta. – Mikor mehetek haza innen? – esett ekkor kétségbe.

- Nemsokára. – Legalábbis ezt reméltem. Be is előlegeztem neki a másnapot, miután megnézi majd az a specialista. Úgy tűnt, ettől megnyugodott.

- A szüleim tudják már? – kérdezte.

- Tőlem nem.

- Nem baj, csak feleslegesen aggódnának. – Ekkor elvette az egyik kezét az ölében gügyögő, köpenye övével játszó Victorról és az enyém után tapogatózott. – Ugye foglak még látni benneteket? – szorította meg aggódva az ujjaimat.

- Igen, fogsz! – vágtam rá határozottan. Tudtam, hogy nem szabad bizonytalankodnom, ha azt akarom, hogy ő se tegye. Mégis látszott, hogy nem győztem meg, de nem hangoztatta tovább a kételyeit.

- Szeretlek – súgta inkább a nyakamba bújva.

Felemeltem a fejét, megsimogattam az arcát, majd egy óvatos puszit adtam a szájára. Ezt viszonozta, úgyhogy megkockáztattam egy csókot is. Szerelmem ajkai egy apró sóhaj kíséretében nyíltak meg a nyelvem előtt, és szabad karját a nyakam köré fonva viszonozta a csókomat is. Minden szerelmemet igyekeztem belesűríteni, és ez talán valamelyest sikerült is. Mosolygott, mikor elengedtük egymást, majd újra Victor felé fordult.

- Mit csinálsz, kincsem? – kérdezte tőle. érezhette a matatást a hasán. A pici felnézett rá, de választ én adtam.

- Azt, amit én csak szeretnék – mormoltam szerelmem fülébe.

- Vagyis?

- Vetkőztetni próbál – árultam el neki az igazat. El is pirult rögtón, majd felnevetett.

- Ha majd otthon leszünk, váltsd valóra – kérte aztán szomorkásan.

- Megígérem – fogadkoztam, majd egy újabb szerelemízű csók után viszonoztam a korábbi vallomását. – Szeretlek.

- Ha mégsem fogok újra látni, akkor is szeretni fogsz? – jött elő aztán a leghülyébb kérdéssel, ami csak eszébe juthatott.

Szívesen megérdeklődtem volna, ő mit tenne fordított helyzetben, de annyira pontosan tudtam, mi lenne a válasza, hogy inkább rávágtam én.

- A végtelenségig – idéztem azt, amit nemcsak a gyűrűjébe vésettem, hanem a szívembe is. Kedvesem mosolyogva könnyesedett el ismét és új csókra nyújtotta az ajkait.

Az idillünknek Ian érkezése vetett véget, aki kötéscserét akart végezni Kristenen. Mi addig Victorral félrevonultunk az ágytól. Meglepett, hogy milyen sokat van itt, rá is kérdeztem, mi van a gondjaira bízott klubbal.

- Minden a tervek szerint megy. Egyre nagyobb a forgalom esténként – felelte rám sem nézve. Ennek őszintén örültem, de akkor sem értettem, hogyhogy ő itt van és nem ott. – Aaron ideiglenesen átvette a feladatot – árulta el egy sokatmondó pillantást követően. Valamit értettem belőle, valamit nem. Azt például igen, hogy miért lépett le a kórházból. Kristen viszont nem vett észre semmit, úgyhogy ezt a dolgot is későbbre toltam.

Nem kellett sokat várnom a válaszokra, mert a nővéreim megjelentek egy-egy babával a karjukon, pont, mikor Ian befejezte a vizsgálatokat. Kristen kimerültnek látszott, de a lányainknak nagyon megörült. Victort is otthagytam velük, és egy puszit nyomva szerelmem ajkaira odasúgtam neki, hogy van egy kis dolgom. Felém bólintott, majd könnyes szemmel a pöttömökhöz fordult.

A folyosón ezúttal Ian várt rám. Azt sejtettem, hogy a testvére miért ment el innen, de ő meg is erősítette ezt.

- Azt mondta, ha messzebb van, akkor könnyebb neki – mondta nekem zavarodottan, és egy irodába vezetett. – Én sem tudom, mi lehet ez az egész – folytatta odabent. A hallottak alapján Aaron neki is elmondta, mit érez. Vártam az orvosi szakvéleményt. – Mondjuk ikrek között normális az ilyesmi, de nekik semmilyen kapcsolatuk nincs. És velünk még sosem történt hasonló, pedig én vagyok a testvére… – Ő sem értette tehát.

- Nem örülök neki – morogtam. – Szerinted visszafelé is működik? – fogalmaztam meg a legnagyobb félelmemet.

- Ezt csak Kris tudná megmondani – vont vállat sajnálkozva. – Fogalmam sincs. Lehet. – Azt díjaztam, hogy nem kertel, de akkor sem lettem boldogabb. – Nem kell félned – látta meg rajtam ezt. – A testvérem nem fog ebből hasznot kreálni. Tudom, mit érez a feleséged iránt, de kizárt, hogy közétek álljon – tette hozzá, amint észrevette, hogy kérdőn pillantok rá.

- Azt már lassan mindenki tudja – nevettem fel örömtelenül. – Nem akarom ezt – dühödtem fel hirtelen. – Mi az, hogy érzi, mit érez Kristen? Nem értem! Miért érzi?

- Ahogy tudom, azóta van ez így, hogy Dylan meglőtte. – Én is így tudtam. – Talán akkor történt vele valami, amire nincs kézzelfogható magyarázat.

- És elmúlhat ez valaha? – néztem rá reménykedve.

- Nem tudom. – Vettem egy mély lélegzetet, hogy ne boruljak ki még emiatt is. Bőven elég stressz volt az, hogy életem párja átmenetileg nem lát. Féltem attól, hogyha az egyéb érzékei kifinomulnak, megérzi azokat a jeleket, amiket Aaron bocsát felé, és… bele sem mertem gondolni, mi lesz. – De ő téged szeret – szólalt meg Ian megint. – Akár viszonozza majd ezt a… dolgot Aaron felé, akár nem… ez biztosan nem fog változni – próbált megnyugtatni, egyelőre mégsem voltam képes kizárni ezt a lehetőséget.

- Ha ő azóta a baleset óta érzi, akkor… tartok tőle, hogy most Kristen is… emiatt a vakság miatt… érezni fogja – fogalmaztam meg zavaros gondolataimat.

- Majd figyeljük a viselkedését. De egyelőre ne árulj el neki semmit. A gyógyulásra kell koncentrálnia.

- Mennyi az esélye a látásra? – szegeztem neki a másik nehéz kérdést.

- Fifti-fifti. – Még egy ok, hogy az idegeim felmondhassák a szolgálatot, de kényszerítettem magam, hogy lecsillapodjak. – Ne aggódj, itt jó kezekben van.

- Holnap hazaviszem – közöltem ekkor vele ellentmondást nem tűrően azt, amit beígértem kedvesemnek is.

- De az az orvos…

- Őt még megvárjuk, de utána elviszem – ragaszkodtam hozzá.

- Ahogy gondolod. Majd írok fel néhány fájdalomcsillapítót meg nyugtatót arra az esetre, ha felidegesedne.

- Kösz – bólintottam. Nem indultam Aaron keresésére, lévén hiába tenném, inkább visszamentem a családomhoz.

Kristen épp a kicsiktől búcsúzkodott. Könnyes szemekkel fordult arra, amerre a nővéreim és anyu kivitték a félig alvó gyerekeket. Én is vetettem még rájuk egy-egy imádatteli pillantást, majd az anyukájukhoz mentem.

- Te nem vagy fáradt? – ültem le mellé. Megcsóválta a fejét tagadásképpen. Az éhségére vonatkozó kérdésre ugyanígy felelt.

- Átölelnél egy kicsit? – kérdezte ehelyett.

- Persze. – Eszemben sem volt megtagadni ezt tőle. Magamtól sem. Minden félelmem ellenére érezni akartam a közelségét, és reméltem, neki is jót tesz az, hogy érzi, vele, mellette vagyok.

Óvatosan mellé feküdtem, majd magamhoz húztam. Az ágy keskenységét úgy oldottuk meg, hogy félig rám feküdt, és a mellkasomra bújt, miközben szorosan kapaszkodott belém, de nem a leeséstől való félelmében. Kifaggattam, hogy érzi magát, nem fáj-e valamije, de mindre pozitív választ adott, vagyis, hogy rendben van, leszámítva a nem-látását. A fejét sem díszelgett már akkora kötés, csak egy kisebb tapasz, ahol felhorzsolódott a bőr a halántékán.

- Te mit tudsz arról, hogy kerültem ide? – Tartottam ettől a témától, de ő válaszokat akart.

- Annyit, hogy Aaron hozott be, miután kihúzott a roncsok közül – feleltem.

- Hogyan talált meg? – jött a következő kérdés. Nem akartam neki elárulni, amit tudok, és úgy döntöttem, nem is fogom. Egyelőre… Majd később talán, amikor már jobban lesz, ugyanis kíváncsi voltam rá, ő hogyan érez Aaronnal kapcsolatban, de addig…

- Biztos arrafelé volt dolga – próbáltam kibújni a konkrétumok alól. Szerelmem látszólag meg is elégedett ezzel.

- A forgatással mi lesz? – kérdezte aztán, kis hallgatást követően.

- Nem tudom – sóhajtottam. – Ha Emilie-t tartósan lecsukják, akkor… talán kapunk egy új színésznőt, akivel újraveszünk mindent, vagy… fogalmam sincs.

- Akkor még tovább tartana az egész – nyögött egyet rosszkedvűen.

- Inkább az, mint hogy ő szabadlábon legyen, és veszélyeztesse a világot – túloztam egy kicsit, hogy érzékeltessem vele, bármi jobb, csak ő ne kerüljön a közelünkbe többé.

- Igaz – értett egyet, majd mocorogni kezdett rajtam. Elég határozottan. Ez annyit takart, hogy pár másodperc múlva már rajtam feküdt, lábai a csípőm két oldalán, és a nyakamat csókolgatta. Tetszett a helyzet, mégsem hagytam, hogy az ajkai elérjék a számat.

- Mit művelsz? – kérdeztem tőle hitetlenkedve.

- Emlékszel, amikor te voltál kórházban az autóbaleseted után? – Hogyne emlékeztem volna, de az kicsit más volt, mint ez a helyzet. Ezt kedvesem értésére is próbáltam adni, de a csókjának végül nem bírtam ellenállni. – Hadd felejtsem el egy kicsit, hogy nem látok – hunyta le a szemeit, majd várt.

Nemcsak ezt szerettem volna elfeledtetni, hanem még egy csomó más dolgot is, csakhogy…

- Majd otthon, szívem, jó? – súgtam, és egy puszit nyomtam az ajkaira, mielőtt minden önuralmamat igénybe véve elhúzódtam tőle kicsit.

- Nem akarsz már… – zihálta ekkor.

- Dehogynem! – tiltakoztam a képtelen feltételezés miatt.

- Akkor… zárd ránk az ajtót.

- Kristen…

- Kérlek!

Tudtam, hogy nem kéne, mégsem bírtam tovább ellenállni. El akartam oszlatni azt a téveszméjét, miszerint már nem kívánom. Erre pedig csak egy megoldást láttam kivitelezhetőnek – a helyszínt figyelmen kívül hagyva.

Kibontakoztam szerelmem karjaiból, majd az ajtóhoz léptem, hogy ráfordítsam a kulcsot, de ekkor az kivágódott, és valaki olyan állt velem szemben hirtelen, akire most végképp nem számítottam…

19. fejezet

19. fejezet (Rob)

Meg sem lepett, hogy Aaron hangját hallom, az annál inkább, amit mondott. Sőt, nemcsak meglepett, meg is ijesztett nagyon.

- Kristen balesetet szenvedett. Elvittem a testvérem kórházába.

Legalább egy percig nem kaptam levegőt. Reméltem, hogy ez egy vicc, vagy csak álmodom… Bár Aaron hangja nem olyannak tűnt, mint aki viccelne… Őt, meg a feleségem iránti érzéseit ismerve, pláne nem.

- Micsoda? – ijedtem meg hitetlenkedés helyett. – Miféle baleset? Hogy van? – A félelem gombóccá gyűrte és összeszorította a szívem, de Aaron viszonylag nyugodt hangja megpróbált meggyőzni, hogy annyira talán nem komoly a helyzet.

- Autóbaleset. A reptértől pár kilométernyire. Biztos hazafelé tartott, ezt nem tudom pontosan, de egy erdős részen az árokba borult, így találtam rá. – Én biztos voltam benne, hisz tudtam, hogy hazafelé tartott, de…

- Egy árokban? Erdő…? De mi történt? Lesodródott? Hogyan? – Nem értettem, hogy történhetett.

- Valószínűleg elaludt – érkezett a cseppet sem kielégítő válasz. Újra megdöbbentem. Rettegtem is egyúttal, hogy vajon mennyire súlyosak a sérülései kedvesemnek. Egyelőre még nem fogtam fel teljesen, amit hallok.

- Oké. Ez most mindegy is. Hogy van? Ugye…? – Képtelen voltam kimondani.

- Életben van. – Végre megkönnyebbülhettem. – Ian még vizsgálja. Műteni nem kellett.

- Azonnal hazamegyek! – közöltem vele, majd kelletlenül, de megkértem valamire, amire szívem szerint soha nem kértem volna, bár sajnos tudtam, hogy enélkül is megteszi. – Addig vigyázz rá.

- Meglesz.

Amint letettük, habozás nélkül hívtam a repteret. Nem volt mázlim. Csak három óra múlva indult az első olyan gép, amelyre helyet tudtam szerezni. Utána pedig újabb órák következtek volna, míg hazaérek. Képtelen voltam addig is megnyugodni.

Miután közöltem Ryannel, hogy muszáj elmennem, mert a feleségemet baleset érte – nem tetszett neki, de pillanatnyilag nem igazán érdekelt a tiltakozása –, felhívtam Vicet.

- Bocs, azt hittem, Kris kocsija gurul a felhajtóra – mentegetőzött, amint felvette. A háttérben hallottam, hogy a fiam sírdogál, de a lányokra is rákérdeztem. – Jól vannak mind, csak… Kris teje fogy, amit a hűtőben hagyott, de majd megkérdezem a kórházat, mit tudok tenni velük.

- Köszönöm. Róla tudsz valami közelebbit? – Nem akartam megint Aaront hívni, és nem is kellett: Vic ugyanúgy el tudta mondani, mi történt, nyilván már leinformálták.

- Annyit, hogy egy viszonylag erős ütés érte a fejét, de be volt kötve, így komolyabb baja nem történt.

- És magánál van? – faggattam tovább.

- Azt hiszem, igen, de…

- De mi? – Már így is borzasztóan aggódtam, nem hiányzott volna, hogy Vic tetézze a kezdődő elmebajomat, mégis megtette.

- Nos, Aaron szerint a látása nem az igazi.

- Mi az, hogy nem az igazi? Nem lát? Azonnal mondd el, mi történt vele! – parancsoltam.

- Pontosan még ők sem tudják. Különféle vizsgálatokat végeztek, talán… valami vérrög lehet… nem tudom. Nem vagyok orvos. – A nővérem hangján is hallottam, hogy minimum annyira aggódik, mint én. Jobban viszont biztosan nem.

Vérrög. Belegondoltam. Nem kellett volna. Megköszöntem Vicnek a sajnos kicsit sem jó híreket, majd megkértem, amint új hírhez jut, hívjon. Megmondtam neki, mikor indulok, majd felhívtam anyámat is, hogy menjen át hozzánk segíteni neki.

A következő hívást Ianhez intéztem, de nem vette fel, csak a rögzítője jelentkezett. Rámondtam két, szerintem elég érthetetlen mondatot, hogy azonnal hívjon vissza, amint meghallgatja ezt, majd vártam.

Idegtépő órákon keresztül csak vártam.

Már a reptéren voltam beszálláshoz sorban állva, amikor megszólalt a mobilom. Ismeretlen számot írt ki, de amint felvettem, rájöttem, ki az.

- Most elaludt. Semmije sem tört el, az emlékezete is rendben, legalábbis… téged keresett. Meg a gyermekeiteket – árulta el Aaron. Ennek a résznek örültem. Mielőtt a másik dologra rákérdezhettem volna, folytatta is: –De van egy kis gond a látásával – ismételte el azt, amit már a nővérem is említett.

- Pontosan mi? – Bíztam benne, hogy többet tud, mint Vic.

- Uram, a gépen nem telefonálhat! – szólt rám egy nő a beszállásnál, de vele sem törődtem.

- A halántéka környékén van egy vérömleny, ez nyomja az idegeket – magyarázta szerencsére emberei és nem orvosi nyelven. – Amint ez felszívódik, valószínűleg rendbe jön, de addig…

Egy pillanatig nem kaptam levegőt, amikor felfogtam Aaron szavait. A „valószínűleg” szó volt mindben a legfájdalmasabb.

- Mikor derül ki, hogy mennyi ideig…? – A saját hangomat sem ismertem fel, olyannyira összeszorított a félelem a torkom.

- Ezt nem lehet megsaccolni. Talán csak pár nap, de pár hét is lehet, vagy… legrosszabb esetben pár hónap. – Díjaztam, hogy Aaron nem próbálja eltitkolni előlem az igazat, bármilyen szörnyű is az.

- Oké – feleltem, bár volt mit megemésztenem. – Most indul a gépem. Pár óra múlva Londonban leszek. Kérlek, mondd meg neki, hogy jövök – nyögtem még ki halkan, mielőtt magával ragad a kétségbeesés. – És szeretem! – Ezt talán nem vele kellett volna megüzennem, de most Aaron lelke sem érdekelt. Persze nem voltam benne biztos, átadja-e egyáltalán, de…

- Megmondom – ígérte mégis.

Fogalmam sem volt, hogy kerültem fel ezután a gépre, ott is csak magam elé bírtam bámulni, és végiggondolni, milyen következményekkel járhat, ami történt. És egyáltalán: mi történt? Tudtam, persze, a feleségem elaludt, de… hogyan? És miért pont ő? Miért pont velünk – vele – történik folyton ilyen szörnyűség? Nem találtam válaszokat.

Londonba érve taxiba szálltam, és azonnal Ian klinikájára vitettem magam. Ő fogadott személyesen, majd Kristen szobája felé kísért.

- Kapott egy elég erős nyugtatót – mondta, miután részletezte a diagnózist. – A betegek ilyen esetben, amikor hirtelen nem látnak, könnyen pánikba esnek, de arra neki nincs oka. Kába lesz ettől, de próbáld megnyugtatni, hogy rendbe fog jönni – látott el tanácsokkal. Csak bólogatni voltam képes.

Egész testemben remegve léptem át a szoba küszöbét. Féltem attól, amit majd látni fogok, de csak egyetlen kötés díszelgett szerelmem fején. Eszembe jutott, Aaron vagy Vic említette, hogy kapott egy ütést a fejére. Emiatt nem lát.

Ezt leszámítva teljesen olyan volt, mintha aludna. Nyugodt, és békés, azt leszámítva, hogy fehér, mint a fal. Mellé ültem, miután közelebb húztam az ágyhoz egy széket, és megfogtam a kezét. Még tán sosem láttam ilyen elesettnek Kristent. Akkor sem, amikor Tom… azt tette vele. Akkor is inkább rémült volt, de nem ennyire magatehetetlen.

A gondolataim azóta össze-vissza csapongtak, hogy megtudtam, mi történt. Minden eseményrészlet bennem kavargott attól a pillanattól kezdve, hogy szerelmem megérkezett hozzám Párizsba. Elaludt… Pedig nem tűnt fáradtnak, amikor elindult tőlem, és biztos a gépen is pihent… Mi történt?

- Rob… – érkezett ekkor felém egy sóhaj. Kedvesem viszont még mindig lehunyt szemmel feküdt. Egy pillanatra azt hittem, csak képzelődtem, de a nevem-alakú sóhaj megismétlődött.

- Itt vagyok – súgtam vissza rekedten, de más nem történt. Megsimogattam a kezét, az arcát… De ennyi. Gyűlöltem, hogy ennyire nem tehetek érte semmit.

Negyedóráig szólongattam halkan, amikor nyílt az ajtó. Aaron lesett be rajta.

- Beszélhetnénk? – kérdezte. Nem jött közelebb, az ajtóban maradt, a tekintetével mégis a feleségem arcát fürkészte. Én is visszapillantottam szerelmemre, de nyugodtan aludt tovább. Ennek ellenére nem igazán akartam magára hagyni. – Majd szólok, ha magához tér – tette hozzá Aaron.

Ezt nem értettem, miért mondja, hisz nyilván nem idebent akar velem beszélni, de végül nagy nehezen követtem.

- Mi az? – kérdeztem a folyosóra érve.

- A testvérem beszélt néhány specialistával. Az egyikük ide fog jönni megvizsgálni. Talán már holnap. Ezenkívül… Találtunk valamit a vérében.

A körülményekhez képest „jó” hírek után már „vártam”, mikor jön a rossz.

- Mit? – kérdeztem mindenre felkészülve.

- Mondjuk nekem nem világos, miért tette volna, de… Nagy mennyiségű altató volt benne. – Ez tényleg a rossz hír kategóriát gyarapította. Meg a döbbeneteim számát. – Mi a véleményed?

- Nem tudom – feleltem.

- Rendszeresen szedett ilyesmit? – Rá akartam vágni, hogy nem, de eszembe jutott az az eset, még az elutazásom előtt. – A múltkor vett be nyugtatót, egyszer, de… azon kívül soha – feleltem bizonytalanul.

- Oké, érthető, hogy most kételkedsz ebben, ahogy minden másban is, de ez fontos: szerinted szedett vagy nem? – tette fel ismét a kérdést.

- Nem. A gyerekek miatt még fájdalomcsillapítót sem szed. – Nem voltam teljesen nyugodt, hogy ezt mondtam, de reménykedtem benne, hogy igaz. Sosem ártott volna a babáinknak. Ahogy ők eszembe jutottak, fel akartam hívni Vicet, hogy tudjam, rendben van-e mind, de Aaron megint megelőzött.

- Ja, igen. Megkértem Lizzyt, hogy hozzák ide a kicsiket, van egy szoba Krisé mellett, ott kényelmesen elférnek. És itt etetni is tudjuk őket. – Nem voltam benne biztos, hogy örülök-e Aaron túlbuzgóságának, de nem álltam neki ezen mélyebben eltöprengeni. Legalább ő józanul bírt még gondolkodni. Én nem. Én aggódtam.

- Kösz – motyogtam el némi hálát, majd visszakanyarodtam az előző témára. – Fogalmam sincs, hogy… hogy kerülhetett altató a szervezetébe. Nálam volt Párizsban, és ott még teljesen jól volt…

- Igen, azt… éreztem – motyogta, de aztán Kris ajtaja felé nézett. – Körülnézek a kocsijában, hátha találok valamit. – Már épp meg akartam kérdezni, láthatom-e én is az autót, amikor egy újabb meglepő és elég hátborzongatóbb kijelentést tett. – Felébredt. Most menj be hozzá és nyugtasd meg. Ideges… Majd később beszélünk.

Kezdtem magam úgy érezni, mint aki valamiről mocskosul lemaradt, és senki nem is akarja közölni vele, miről. Aaron után bámultam két másodpercig, majd a „parancsának” engedelmeskedve visszasiettem szerelmemhez.

Tényleg felébredt. És tényleg ideges volt.

- Itt vagyok, szívem, nyugodj meg! – kértem, még mielőtt mellé ültem volna. De amint megtettem, a keze után nyúltam, mellyel valahova maga elé próbált tapogatózni.

- Rob? – kérdezte riadtan. Fogalmam sem volt, mit élhet át. Csak halvány elképzeléseim voltak, vagy még azok sem. – Hol vagyunk? Miért van sötét? – Ezek voltak azok a kérdések, amikre nem tudtam úgy válaszolni, hogy azzal tényleg megnyugtassam. Ráadásul, mielőtt megtehettem volna, érkezett a folytatás. – És te hogyhogy itt vagy? Vagy én vagyok még Párizsban? Mi történt?

- Nyugodj meg – ismételtem, bár én is egyre idegesebbnek éreztem magam. Félig mellé húzódtam az ágyra, hogy át bírjam ölelni. Alighogy ezt megérezte, ő karolta át a nyakam, és bújt a mellkasomra.

- Miért nem látlak? – jött ekkor a legszívszorítóbb kérdés. Én láttam őt, és azt is, hogy ő nemcsak engem nem lát, hanem semmit. Most, hogy kinyitotta a szemeit, feltűnt, hogy vörös színben játszik a szemfehérje és az írisze sem olyan azúros, mint általában.

- Felborultál az autóval – kezdtem bele remegő hangon. – Épp hazafelé tartottál a reptérről. – Megint átvillant az agyamon egy számomra is homályos folt: hogyhogy Aaron megtalálta? Félretettem, hogy később majd kiderítem, és újra Kristenre pillantottam. – Beütötted a fejed és… most egy vérömleny miatt nem látsz…

A mondat végét csak suttogtam, mert elhinni még nem bírtam mindezt. Életem párja sem vállat vonva nyugtázta, amit mondtam. Inkább még jobban bepánikolt.

- Megvakultam? – zihálta kétségbeesetten.

- Nem – tiltakoztam habozás nélkül. – Ez csak átmeneti és el fog múlni. Minden rendben lesz! – puszikkal is igyekeztem biztosítani erről, de a könnyei túl gyorsan kezdtek potyogni ahhoz, hogy mindet fel tudjam itatni.

- Látni akarlak – zokogta, miközben az arcom felé tapogatózott. Amint elérte a számat, az ujjait is összepuszilgattam. – És a gyerekeket is látni akarom! Hol vannak a gyerekek?

Átéreztem a félelmeit, de más választásom nem lévén én nem borulhattam ki úgy, mint ő.

- Vic nemsokára itt lesz velük.

Ezután még hangosabban sírt, de nem adtam fel; azon voltam, hogy mindent megtegyek azért, hogy egy kicsit lecsillapodjon.

Tíz perc múlva – talán a belé csepegő infúziónak, talán a jelenlétemnek és a csókjaimnak köszönhetően – valamelyest lecsillapodott. Még mindig a karjaimban tartottam, de már nem remegett és nem is sírt.

- Hogyhogy nem vagy Párizsban? – kérdezte egyszer csak váratlanul. Nem értettem, hogy kérdezhet most ilyet.

- Hazajöttem hozzád, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam – feleltem. – Szeretlek – tettem hozzá halkan. – Senki más nem számít, csak te.

- Én is szeretlek – szipogta vissza. – Behozod nekem a gyerekeket, ha megjönnek?

- Igen. – Nekem is már hiányoztak, de ők jó kezekben és jól voltak. Az anyukájuk viszont kevésbé, ezért én továbbra is rá vigyáztam.

Ő viszont pillanatok alatt elaludt. Nem sokkal később Vic nyitott be, de egyedül, a csöppségeket nyilván lerakta a szomszéd szobában, amit Aaron is említett. Vele akadt még némi beszélgetnivalóm, meg látni szerettem volna a pockokat, úgyhogy mivel kedvesem aludt, óvatosan kibújtam az öleléséből, adtam neki egy puszit, váltottam két szót a nővéremmel, aki megígérte, hogy átszól, ha Kristen felébred, aztán a gyermekeimhez siettem.

Aaront is ott találtam, ami nem lepett meg. Őt sem, hogy engem nem lepett meg.

- Sejtettem, hogy idejössz – fogadott. – Gondolom, kíváncsi vagy néhány dologra…

Ráhibázott, de egyelőre a kicsikkel foglalkoztam. Valaki egy kiságyat is hozott, hogy a picik kényelmesen legyenek, most abban feküdt Sophie és Dorothy, Victor pedig egy matracon ült, játékokkal körbevéve. Amint őket összeszámláltam, és nyugtáztam, hogy hiánytalanul – és egészségesen – rendben vannak, Aaronra pillantottam.

- Hogy találtad meg a feleségemet? – szegeztem neki az első kérdést, ami az utóbbi percekben a fejemben járt. – Nem mintha bánnám, mert… – Nem bírtam kimondani, mi történhetett volna, ha nem így történik. – Szóval köszönöm, de… hogyan?

- Ezt én sem értem – felelte.

A babák éppen aludtak, nem akartam őket felzavarni, de Victort a karjaimba vettem, és leültem vele az egyik fotelbe. A jelek szerint megismert, mert mosolyogva nézett rám, majd vissza a macira… vagy kutyára, amit éppen nyúzni próbált. Ha megkínoznak, akkor sem sikerült volna beazonosítanom, mi volt eredetileg. El is határoztam, hogy erről azért leszoktatom. Majd… Egyelőre más, nem kevésbé fontos ügyekre kellett választ keresnem. 

- Arrafelé volt dolgod? – kérdeztem Aaront, míg a fiamat figyeltem.

- Nem – motyogta. – Nem tudom. – Rápillantottam, mire vállat vont. – Nem tudom, mi ez, sokszor érzem, hogy… Én sem értem.

Ez nem az a válasz volt, amit vártam, ugyanis ebből én sem értettem egy szót sem. Ő ráadásul elég zavarodottnak látszott.

- Mit érzel? – firtattam kelletlenül. – A nyilvánvalón kívül – tettem hozzá vonakodva. Nem arra voltam kíváncsi, hogyan vallja be megint, hogy szerelmes Kristenbe.

- Amikor a múltkor Tom járt nála – kezdte –, akkor félt. – Ebben biztos voltam, és Aaron is tudott róla, nem mondott tehát újat. – Tegnap dühös volt valamiért – nézett rám. Egyből beugrott Emilie. Párizsban, a szállodában tényleg az volt, amikor helyre rakta a ribancot. Csakhogy erről már nem tudhatott Aaron. – Aztán meg… boldog – húzta el a száját. Erre is emlékeztem. Én tettem boldoggá. A továbbiakat összeszűkült szemekkel hallgattam. – Boldognak érzem a legtöbbször. Tegnap este viszont fáradt volt. Aztán hirtelen semmi. Nagyon hirtelen semmi. Muszáj volt megkeresnem. Rossz előérzetem támadt, amikor megszűnt ez a… dolog.

- Honnan tudtad, hol keresd? – tettem fel a második kérdést, bár még kíváncsi voltam a folytatásra, de későbbre halasztottam.

- Nem tudom – vont vállat ismét. – Csak elindultam valamerre, aztán… megláttam egy fényszóró csóváját az erdőben az út mellett. Ő volt. Rögtön idehoztam.

- És amikor az előbb beszélgettünk, honnan tudtad, hogy felébredt?

- Éreztem, hogy bepánikolt. Félt, mert egyedül volt. Sötétben.

Hosszan emésztettem a hallottakat. Vagyis csak szerettem volna, de nem ment. Még mindig nem értettem.

- Hogyhogy… érezted? Miért érzed? Mit érzel? – záporoztak felé a kérdéseim. Kicsit sem voltam elragadtatva attól, amit ez az egész jelenthet.

- Hidd el, ha tudnám, miért van ez, valahogy… kikapcsolnám. – Aaron is szemmel láthatóan ideges volt miatta. Biztos voltam benne, hogy normális esetben nem mondaná el ezeket nekem. – Nem egy felemelő élmény átélni azt, amit ő él át, amikor veled… amikor együtt vagytok. – Ebben is biztos voltam. A gonoszabbik énem elvigyorodott bennem, de még mindig nem volt világos a dolog.

- Szóval azt akarod mondani, hogy érzed, mit érez a feleségem? – próbáltam összefoglalni a tényállást.

- Igen – bólintott vonakodva. Ettől sem lettem boldogabb.

- Miért?

- Tényleg nem tudom. – A hangja őszintén csengett. Nekem volt egy tippem, de inkább nem akartam belegondolni. Sosem hittem az ilyen természetfeletti hókuszpókuszban, és nem most akartam nekiállni, hogy gyakoroljam a hitet.

- Mióta? – tettem fel máshogy a kérdést.

- Amióta meghaltam – árulta el. Ez kezdett egyre hátborzongatóbbá válni. És álomszerűbbé. Fel szerettem volna ébredni.

- Ezt nem tudom elhinni… – ráztam meg a fejem. Levettem Aaronról a tekintetem, és a fiamra néztem. Hogy lehetséges ez? – kérdeztem magamban.

- Tudom, hogy hihetetlen. Nekem is az – motyogta. – Még máig is, pedig az nem mostanában történt. És tényleg nem a legjobb dolog tisztában lenni vele, hogy nem tekint rám úgy, ahogy… ahogy rád. – Nem ezt akarta mondani, de hálás voltam, amiért nem feszíti túl az amúgy is megtépázott idegeimet.

Annak ellenére, mennyire zavart ez a köztük levő dolog, egy szempontból most mégis kifejezetten örültem annak, amit mondott. A jelek szerint van előnye ennek a bizarr képességnek. Vagy akárminek… Legalább ebbe beletörődhet végre – gondoltam. Ha jól érzi. Reméltem, hogy igen. Viszont még így is homályos volt ez az egész.

- De az erdőben, amikor Jennyvel eltűntek, nem találtad meg magadtól – jutott eszembe egy emlék. – Ha tegnap megtaláltad, akkor is meg kellett volna.

- Most éreztem, hogy az út mellett kell keresnem – felelte. – Ne kérdezd, honnan. – Újra ránéztem.

- Miért mondtad el most mindezt? – tettem fel a pillanatnyilag utolsó kérdésemet.

- Mert máshogy nem sikerült volna megindokolnom, hogyan tudtam olyan gyorsan megtalálni tegnap. – Ebben igaza volt, de még nem voltam képes belenyugodni.

- És ha nem hinném el, amit összehordtál?

- Miért hazudnék? – kérdezett vissza. Jogosan. Tényleg nem érdeke mindezt csak úgy elmesélni nekem.  

- Nem tetszik, hogy ezt csinálod – céloztam erre a megérzősdire. – Akár tudatosan, akár… véletlenül… Nem tetszik. Vajon visszafelé is működik? – tűnődtem hangosan. A fiam egy nemet motyogott pont ekkor. Bár nem érthette, miről van szó, jólesett a „biztatása”. Elmosolyodva adtam egy puszit a buksijára.

- Nem hiszem – motyogta szomorú hangon Aaron is. – Akkor talán… volna esélyem nála – nézett aztán rám kihívóan.

- De nincs – közöltem vele a tények biztos tudatában, holott sokszor úgy éreztem, Kristent csak egy hajszál választja el attól, hogy beadja neki a derekát. Reméltem, hogy tévedek. Most viszont blöffölnöm kellett.

- Nincs – hagyta helyben. – Én a helyedben nem mondanám ezt el neki – emelkedett fel a másik fotelből, ahol eddig ő foglalt helyet. – Lehet, hogy akkor lenne – kacsintott, majd közölte, hogy utánanéz Kristen holmijainak, amiket az autóban talált, és vizsgálatra küldetett, hátha valami tartalmazhat esetleg altatót, ha az állításom szerint nem önkezűleg szedett be ilyesmit.

Miután kiment, volt egy kis időm elgondolkodni. Alig bírtam felfogni, hogy ilyen létezhet. Miféle természetfeletti – vagy inkább természetellenes – erő az, amely egy embert ennyire tökéletesen ráhangol a másikra? – tűnődtem. Képtelen voltam rájönni. Egyszer Kristennél is észrevettem hasonlót – pont Aaronnal kapcsolatosan. Amikor még nem tudtuk, hogy életben maradt, és megláttuk őt Ianék háza előtt, mielőtt elutaztunk volna.

Aaron eddig, hónapok óta jól titkolta, hogy van ez a képessége. Az általa elmondottak, és az általam tapasztaltak alapján Kristen nem viszonozza ezt, de… teljesen biztos csak akkor lettem volna ebben, ha szerelmem megerősíti, hogy igazam van. Egyelőre mégsem zaklathattam ilyesmivel – bár a féltékenység új erővel dolgozott bennem, mivel ebben a sztoriban nem én voltam a férfifőhős… –, fontosabb volt, hogy meggyógyuljon. És persze attól is tartottam, ha esetleg ő most nem is így érez Aaron iránt, akkor a titok felfedésével mégis kezdene, hisz nyilván imponálna neki a dolog. Akkor nekem lenne végem.

Mire megegyeztem magammal abban, hogy nem szabad kiderülnie, Victor is elszundított a karjaimban, szorosan ölelve a néhai plüssállatot, ezért őt is lefektettem a helyére. A lányaimban gyönyörködtem eztán, mikor nyílt az ajtó. Ezúttal Ian látogatott meg. a testvére lehet, hogy nem mert azok után, amiket pár perccel korábban mondott nekem.

- Sikerült megtalálnunk az altató forrását – közölte rögtön.

- És? – izgatottan vártam, mi lehetett az.

- Egy ásványvizes üvegben volt. Azaz a tartalmába keverve. De hogy ez hogy kerülhetett hozzá, a szer pedig bele… – csóválta a fejét elgondolkodva –, arról fogalmam sincs.

Nekem volt. Azóta, hogy megnevezte a tárgyat. Emilie. Csak neki volt valamiféle bejárása abba a szobába, ha a ruháit is szét bírta szórni. Elképedtem, amiért altatót tett az ásványvízbe. Szerencsére csak azt, nem mást – bár szerelmem szeme világa miatt még mindig aggódhattam.

- Azt hiszem, én tudom – feleltem Iannek. – Beszélnem kell a rendőrséggel. Ez nem baleset volt – sóhajtottam, majd a mobilomért nyúltam.

Talán nem neki szánta az a lotyó, hanem nekem, Isten tudja, mi okból, de a végeredményt tekintve… nem szándékoztam túl könyörületes lenni vele.

18. fejezet

18. fejezet (Kristen)

Kinyitottam az ajtót, és Emilie kicsit sem meglepett tekintetével találtam szembe magam. Ezzel be is bizonyosodott, hogy direkt jött ide éppen most, valószínűleg valahonnan kideríthette, hogy én is itt vagyok.

- Ó, szia, Kris – mosolygott rám tettetett-meglepetten. Kapott cserébe egy fintort. Egyelőre még nem ugrottam neki, többek közt azért nem, mert Rob keze a derekamon nyugtató hullámokat sugárzott belém.

- Mi járatban, kedves Emilie? – kérdeztem nyájasan.

- Csak a holmimért jöttem, amit a férjed szaggatott le rólam hajnalban – játszott meg egy álpirulást. A szavai más esetben azt bizonyították volna, hogy igazat beszél, de túl jól ismertem már őt, emellett most… reális bizonyosságot sikerült szereznem róla, mennyi is a dolog valóságtartalma.

Az agyamba villant, amit szerelmem kocsijában láttam, meg az, amit az imént a hálóban.

- Szánalmas vagy – közöltem vele. – Elég ciki, ha idegenekkel dugatod meg magad annak érdekében, hogy el akard velem hitetni, hogy a férjemmel henteregtél.

A tekintete csak egyetlen pillanatra tükrözött meglepetést, de hamar összeszedte magát, és folytatta a színjátékot.

- Nem idegenekkel, vele – bökött a szóban forgó férj felé.

- Hazudsz – mosolyogtam rá őszinte jókedvvel. Rob vetett is rám néhány kétkedő pillantást, eddig ugyanis sorban kiborultam az ellene szóló bizonyítékok miatt. Az adu azonban már a kezemben volt. Vagyis a fejemben.

Már bántam, hogy nem korábban kerültem ennyire szemtől szembe a ribanccal, azaz inkább mégsem. Az autós és a mai akciói után már a gyerekeimbe mertem volna fogadni, hogy sem a forgatáson, sem pedig máshol nem szexelt Robbal. Ezt közöltem is vele.

Mindketten megdöbbentek, ő bizonyára azon, hogy jöttem rá erre, életem párja pedig azon, hogy végre teljes mértékben hiszek neki.

- Tévedsz – ragaszkodott még mindig a saját igazához.

- Nem hiszem – csóváltam meg a fejem sajnálkozva. Aztán magyarázattal is szolgáltam. – Egyrészt, ha már a forgatáson lefeküdt volna veled, téged mostanra egy cseppet sem érdekelne. Nem történt volna köztetek semmi az autóban, meg itt ebben a szobában – böktem a hátam mögé. – Téged csak addig érdekel egy pasi, amíg nem járt a lábaid között. Így viszont, hogy elsőre nem tette, sértettségből azt próbálod elhitetni velem és mindenkivel; még magaddal is – mértem végig megvetően –, hogy szeretők lettetek, pedig nem. Bizonyítéknak ott van Mike. Ugye emlékszel még Mike-ra?

Az arckifejezéséből ítélve emlékezett rá. A mellettem megdermedő férjem visszafojtott lélegzetéből ítélve ő is. Most mégsem foglalkozhattam azzal, hogy neki vajon hogy esik valaha volt exem megemlítése, arra még lesz időnk, hogy megbeszéljük, ezt a helyzetet viszont itt és most kezelnem kellett. Sőt, lehetőleg egy életre megoldani és lezárni.

- Azóta megváltoztam – próbálkozott tovább Emilie, de már hiába. És ezt is elcseszte. Nem ezt bizonygatta volna, ha igazat állít, hanem azt, hogy igenis lefeküdt a férjemmel.

- Másrészt pedig… – folytattam, nem zavartatva magam. – Hajnalban érkeztem. Rob velem töltötte az időt egész reggelig, míg el nem kezdődött a forgatás – blöfföltem. Bevált, de tettem rá még egy lapáttal. A férjem felé fordultam, és a mellkasán fel a tarkójára simítottam a tenyerem, majd magamhoz húztam.

Azonnal vette a lapot: visszacsókolt. Emilie nem szólalt meg többé – rácsuktuk az ajtót. Ha ez nem volt neki elég meggyőző ahhoz, hogy nem fog neki sikerülni éket vernie közénk az alaptalan hazugságaival, akkor így járt, de sajnálni nem bírtam érte.

A férjem viszont megdöbbentően gyorsan el is feledtetett velem mindent, ami a külvilág: nekidöntött a csukott ajtónak, és a nemrég általunk elkezdetteket igyekezett folytatni. Először azzal, hogy egyetlen mozdulattal lerántotta a pólómat, majd a melltartómtól is megszabadított. Felszisszentem, mikor a tenyere a melleimre tapadt – a mai szoptatás kimaradása miatt még a normálisnál is érzékenyebbek voltak a bimbóim.

- Bocsánat – súgta rögtön, de akkor sem haragudtam volna rá, ha nem teszi. – És köszönöm – adott egy, szenvedélyes tetteivel ellentétben gyengéd csókot. Tudtam, miért hálás, de nem miatta tettem. Hanem a házasságunk miatt.

- Ne köszönj semmit, inkább… csak csináld, amit elkezdtél – szóltam rá, mert az ujjai szavaival egy időben megdermedtek a hasam tájékán. Jobban mondva már majdnem benyúlt a nadrágomba, és most azt szerettem volna, ha ez nemcsak majdnem-szinten valósul meg.

Kérésemnek eleget téve csinálta. A gombjaim tán csak fél percig állták útját az érintésének, mellyel máris a bugyimba férkőzve kényeztette érte epedő nőiességemet. A vágy hullámai messzire sodortak az élvezet tengerén, miközben én is vetkőztetni kezdtem őt, de ez igencsak szakadósra sikeredett.

- Bocs – kértem ezúttal én bocsánatot, de halkan felnevetve hárította.

A szája végigsiklott a testemen, miközben elém térdelt, hogy teljesen megszabadítson a nadrágomtól, persze a bugyimmal egyetemben.

Felnyögtem, mikor ujjait ismét a testem mélyén éreztem, de ez most nem volt elég. Már Emilie megjelenése előtt is felzubogott bennem a vágy iránta, de most egy felhőkarcolóval vetekedett a láng, mellyel égtem.

A vállánál fogva döntöttem hanyatt szerelmemet a padlón, és egyből teste máris kőkemény része fölé helyezkedtem.

Szólni akart, de csókkal fogtam be a száját, míg én is a nadrágjával bíbelődtem, persze sikertelenül. Az ujjaim remegését sem bírtam már koordinálni, így ő segített kioldozni, majd le is vette magáról, hogy kedvemre játszadozzam rajta. Elakadt a lélegzete, mikor az általa számítottal ellentétben nem a kezemmel simítottam végig rajta, hanem a nyelvemmel.

Hosszan ízlelgettem, míg hangosan nyögni nem kezdett, és kérve kérlelt, hogy húzzam már magamba. Kínozni akartam egy kicsit, de csupa jó szándékból, így addig feszítettem a húrt, míg el nem szakadt.

Ő maga rántotta el a fejem, és egy gyors mozdulattal maga alá fordított a padlón. Szinte azonnal kitöltötte a bensőmet, és feltérdelve megemelte a csípőmet, hogy minél mélyebben magamba bírjam fogadni. Megtettem. Rob nem volt túl kíméletes, de most nem is arra vágytam. Csakis rá. Megkaptam. Nem tartott sokáig a lebegés, mely a gyönyörünket kísérte, de annál romantikusabbra sikeredett.

A padló keménységét szerelmem azzal ellensúlyozta, hogy kielégülésünkből felrévedve magához húzott, és anélkül, hogy kiszállt volna belőlem, felemelkedett velem a földről. A kanapéig bírt így elvinni engem, ott rogyott össze – én az ölében kötöttem ki, de ha nem így lett volna, akkor is odamászok.

Szerelmes csókkal kedveskedett, melyet újból viszonoztam – megtagadni képtelen is lettem volna tőle.

- Jól csináltad – biccentett kicsivel később az ajtó felé. Emilie-re célzott. Vállat vontam.

- Ennyivel még nincsen vége – közöltem vele, mielőtt beleéli magát, hogy máris megszabadult a csajtól. Ennél azért keményebb diónak ismertem meg sajnos, és tudtam, hogy két folyománya lesz ennek az ügynek: vagy tévedek, és tényleg leszáll Robról, vagy épp ellenkezőleg, bedurvul.

Elmondtam ezt a férjemnek is, aki elképedt.

- Bedurvul? Még ennél is jobban? – intett a háta mögötti hálóajtó felé.

- Nem tudom – sóhajtottam egy aprót gondterhelten. – Remélem, feladja…

- Megölöm, ha még egyszer bármi hasonlót művel! – morogta ekkor szerelmem igen határozottan. Megpróbáltam lebeszélni róla, hisz annyit nem ér a csaj, hogy élete végéig börtönbe kerüljön miatta. Aztán eltereltem a figyelmét – mocorogni kezdtem az ölében. Mivel még mindig bennem volt, megtízszereződött az érzés mindkettőnk számára. Fel is nyögött egyet ennek következtében. – Mikor is indul a géped? – kérdezte akadozva.

- Másfél óra múlva kell a reptéren lennem – feleltem hasonló halkan.

Nem mondta ki, de a tettei beszéltek: használjuk ki a maradék időt. Nem volt kéznél megfelelő kifogásom…


(Rob)

Nehéz szívvel figyeltem, ahogy kedvesem a kéjes órákat követő közös – szintén kéjes – zuhanyzás után öltözködni kezd. Az én mobilom is ciripelt már néhányszor, hogy ideje lenne visszaindulnom a forgatásra, de nem kapkodtam. Nem akartam elengedni Kristent, de három apró oka volt, hogy mégis megtettem: Victor, Sophie és Dorothy.

- Ne haragudj, hogy nem kísérlek ki a reptérre, de annyi időm már nincs – mentegetőztem, és én is magamra kaptam valamit, amiben visszamehetek a forgatásra.

- Semmi gond – mosolygott Kristen és közelebb jött hozzám egy csókért. Félve adtam meg neki, mert tartottam tőle, ha megint belemelegedünk, ő lekési a gépet, engem meg kirúgnak szerződésszegésért.

Még kivett egy ásványvizet a minibárból az útra, majd egész a portáig nem engedtük el egymást, ott is csak addig, míg hívattunk két taxit, melyek mindkettőnket oda szállítanak, ahova mennünk kell. Neki is szemmel láthatóan nehezére esett elindulnia, de a gyermekeink bőven elég indokot szolgáltattak ennek a muszájságára.

- Szeretlek – súgtam a fülébe számtalanszor, mikor már a taxiban ült.

- Én is szeretlek – felelte. Egy utolsó csók után sok sikert kívánt a továbbiakhoz – tudtam, mire, vagyis kire céloz –, majd megígérte, hogy jelzi, ha hazaérkezett, és aztán elment.

A saját taxim rám dudált, mert olyan soká figyeltem az ő távolodója után. Vettem egy mély lélegzetet, és indultam.

A várakozásaimmal ellentétben Emilie-n semmi nem látszott abból, ami történt. Dühös sem volt, csalódott sem… de hál’ Istennek nyomulni sem próbált. Teljesen úgy viselkedett, mintha egy szimpla kollégám volna, nem pedig a nő, aki megkeserítette az elmúlt heteimet – kiváltképp a magánéletem és a magánszférám szempontjából. Biztos voltam benne, hogy nem vagyok paranoiás, de most emiatt lett gyanús.

- Mit csináltál vele? – kérdezte egyik szünetben Kellan, akivel lelógtunk a torony aljába cigizni. Délután már ő is csatlakozott hozzánk, és neki is feltűnt, hogy Emilie viselkedése merőben más az eddigihez képest.

- Semmit – feleltem neki szórakozottan. Épp sms-t pötyögtem Kristennek, aki még nem jelentkezett, pedig már haza kellett volna érnie. Arra gondoltam, biztos csak késik a gépe, és olyan vészes csúszásban még egyelőre nem volt, hogy komolyabban is aggódni kezdjek. – Nem én voltam – fordultam Kellan felé, amikor befejeztem, és zsebre vágtam a telefonomat. – Kristen beszélt a fejével – önkéntelenül is elvigyorodtam. Még bennem volt az utolsó kép: Emilie döbbent tekintete, mielőtt a feleségem maga felé vonta volna a figyelmemet.

Nem is akárhogy. Beleborzongtam a kellemes emlékekbe. Aztán le is lombozódtam, mert a következő három napot és két éjszakát még nélküle kellett volna valahogy átvészelnem. Valamint a kicsik nélkül… ők is rettentőmód hiányoztak.

- Kris? – jött a meglepett kérdés Kellan felől.

- Igen. A ribanc beállított, és elő akarta adni, hogy velem volt éjszaka, de a nejem hamar letörte a lelkesedését – meséltem el neki a sztorit. Jót derültünk együtt, majd lassan visszalifteztünk a helyünkre.

- Remélem, a továbbiakban is ehhez tartja magát – biztatott Kellan, mielőtt felértünk volna, és egyelőre így is lett. Emilie a nap során már nem piszkált, és a szobámban sem várt újabb meglepetés tőle, mikor újra hajnalban véget ért a forgatás.

Ekkor viszont már nagyon aggódtam, sőt, kifejezetten idegbetegen hívogattam a feleségemet, majd Vicet, hogy mi történt, mert szerelmem még mindig nem jelentkezett, és a mobilja is ki volt kapcsolva.

A nővérem viszont nem mondott jó híreket.

- Azt hittem, veled maradt, mert haza még nem ért. A kicsikkel elbírok ugyan, hagyott elég tejet a lányoknak is, és már én is kerestem, de semmi.

Vettem egy mély lélegzetet, és megpróbáltam reálisan végiggondolni mindent.

- A híradóban nem volt szó repülőszerencsétlenségről? – mondtam ki a legnagyobb félelmemet.

- Nem – jött a végtelenül megnyugtató válasz.

- És más… autóbaleset, vagy bármi a környéken? A reptértől hazáig? – faggattam tovább, de erre sem érkezett pozitív megerősítés.

- Nem tudom, mi lehet vele, Rob, de már én is aggódom! – A nővérem is kétségbe volt esve, ezt pontosan hallottam a hangján. Majd felkiáltott: – Megjött!

- Mi? Add neki rögtön a telefont! – követeltem, de Vic közben letehette a mobilját valahova, mert csak a háttérből hallottam hangokat. Egy férfiét. De Kristenét nem.

Azonnal megnőtt a gombóc a torkomban. Mit keres ott egy férfi? És ha egy férfi ment hozzánk, miért hitte azt Vic, hogy Kris ért haza?

Megkaptam a választ. A férfi emelte fel azt a telefont, amit a testvérem félretett, és beleszólt.

- Rossz hírt kell közölnöm. Kristen…


(Kristen)

Nem tudtam, hol vagyok, és mi történik velem. Az utolsó emlékem az volt, hogy sikeresen landolt a gépem – az úton szinte végig aludtam, bár mikor Párizsban felszálltam, még nem voltam álmos… Aztán beszálltam a kocsimba, és elindultam hazafelé. De hogy azután és azóta mi történt, arról fogalmam sem volt.

Megpróbáltam kinyitni a szemem, de nem ment, mintha valamiféle szemkötő lett volna rajtam. Fájt a fejem, kínzóan szaggatott. Szólni is megpróbáltam, hogy valaki segítsen enyhíteni, de a szám sem nyílt, akárhogy is erőlködtem.

Aztán hangokat hallottam.

- Kristen… – A hang suttogott, de mégis értettem, mit mond. Ismerős volt, de nem jöttem rá, honnan. Válaszolni akartam, persze ezt is sikertelenül. – Ne félj, minden rendben lesz – folytatta a hang.

Egyáltalán nem éreztem azt, hogy minden rendben lesz, akármit is állított az illető. A hangja kellemes volt, úgyhogy ennek ellenére úgy döntöttem, bízom benne, és hiszek neki.

- Most… ez egy picit fájni fog – szólt ismét. Ekkor kinyitottam a szememet, de csak sötétséget láttam, azt nem, aki szólt hozzám. – Örülök, hogy magadhoz tértél – mosolyodott el. Ezt a hangsúlyból állapítottam meg. Válaszolni akartam, hogy mégis miért ne lennék magamnál, de csak a szám nyílt el, hang nem jött ki a torkomon, ellenben egy rekedt nyöszörgés igen.

Aztán még erősebb fájdalmat éreztem, és belesüppedtem az újabb öntudatlanságba.

Amikor újra magamhoz tértem, már nem voltak fájdalmaim. Teljesen sikerült felébrednem, kinyitottam a szemeimet, és megpillantottam… a sötétséget. Nem értettem. Most puhaságot éreztem magam körül, be is bírtam azonosítani, hogy minden bizonnyal egy ágyban fekszem, de nem értettem, miért van ennyire sötét. Ha szimplán csak éjszaka lenne, akkor beszűrődne némi fény az ablakon…

Kerestem az ablakot, de nem találtam. Nem is erőlködtem sokáig, csak a szememmel pásztáztam körbe a helyiséget, ahol lehettem, mert a nyakamat nem bírtam mozgatni. Fura volt. Mintha mindenem le volna rögzítve. A karomat sem bírtam megmozdítani és a lábaimat sem, csakis az ujjaimat.

Félni kezdtem. Nem tudtam, ki és miért zárt be ide ebbe az ablaktalan szobába, és kötözött ki az ágyhoz, mindenesetre egyre rémisztőbb képek sorakoztak fel az agyamban.

- Kris – hallottam megint a hangot. – Nyugodj meg! – kérte. Nyilván a zihálásom miatt, mert levegő után kapkodva próbáltam felhívni magamra a figyelmét… akárkinek.

Éreztem egy érintést a homlokomon. Hűs volt a forrónak érzett bőrömhöz képest, lehűtötte a szemem mögött lüktető szintén furcsa érzéseket is.

- Hol vagyok? – akartam volna kérdezni, de csak egy, a számomra is rekedtes nyöszörgés lett belőle. Nem csoda, hogy nem értette a kérdezett. Nem is arra felelt, amit kérdeztem.

- El sem tudod képzelni, mit éltem át miattad. Most már remélem, velem maradsz! – mondta a hang, majd éreztem, hogy felemeli a kezem, és puszit lehel az ujjaimra.

Kérdezni akartam, kérdések ezrei sorakoztak az agyamban, de ahogy erőltettem, hogy melyiket tegyem fel elsőnek, ismét megfájdult a fejem.

- Magához tért? – csatlakozott még egy hang valami ajtó nyílását követően. Arrafelé fordítottam a fejem, de még most sem láttam a fényt, amit úgy kerestem. A beszédem pedig ezúttal is nyöszörgésbe fulladt.

Ekkor, fogalmam sincs, honnan, de bevillantak a gyerekeim. Van három kisbabám! – döbbentem rá. És én nem velük vagyok. De miért nem?

- Gyerekek… – suttogtam végre érthetően.

- Ők jó kezekben vannak – felelte az első hang, majd a tulajdonosa elengedte a kezem, és a másik illető felé lépdelt. – Csak pár perce tért magához – közölte vele. – De még… nem teljesen tiszta… beszélhetnénk odakint?

A sutyorgást is tökéletesen megértettem, de mire újra összeszedtem volna magam, hogy beszédképes legyek, magamra hagytak. Egyedül, sötétben, tudatlanságban. Az a tudat vigasztalt csupán, hogy azt mondta, a gyermekeim jó kezekben vannak. Ennek ellenére sírni kezdtem.

Ettől még jobban felerősödött a szemem mögött érzett sajgás, de nem bírtam abbahagyni, a könnyek megállíthatatlanul törtek elő a szemhéjaim alól. A kezemet most már én is bírtam mozgatni, így letöröltem, de ettől még nem szűnt meg a kétségbeesésem.

Aztán az első férfi visszajött, és újra megfogta a kezem.

- Sss – súgta. Megcirógatta az arcom, majd egy tűszúrást éreztem a másik karomon. Nem ő adta be azt az akármit, amit kaptam, mert nem lehetett egyszerre a két oldalamon.

- Ez gyorsan fog hatni – jött az ellenkező oldalamról.

- Minden rendben lesz – hallottam aztán a fülem közvetlen közelében. – Pihenj még egy kicsit.

Nem akartam pihenni, magyarázatot akartam… mindenre!

- Rob – nyögtem, mert időközben, míg ők kint voltak, a gyermekeim mellett a férjem is eszembe jutott. Lassan a családom is, de a legszorosabb kapcsolatom vele és a közös gyermekeinkkel volt, így őket tartottam elsődlegesen fontosnak. – Hol vagy? – kérdeztem, abban bízva, hogy valamelyik férfi, aki itt van velem, meg tudja ezt mondani. Egyikük hangja sem volt az övé, tehát nem lehetett mellettem. de akkor… – Hol van?

Nem kaptam választ… elaludtam.