26. fejezet

26. fejezet (Rob)

- Rob – szólalt meg egy hang mellettem. Annak a személynek a hangja, akinek odabent kellett volna épp az oltár vagy a bármi felé haladnia… Aaron, vagyis a jövendőbelije felé…

Egy másodpercre lehunytam a szemem, aztán oldalra fordítottam a fejem, kinyitottam, és megpillantottam Kristent. Fogalmam sem volt, miért, de a nő, aki annyi fájdalmat, gyötrelmet, és kínt okozott nekem az elmúlt fél év során, most megsimogatta az arcomat, és egy csókért hajolt felém. Az ajkai megbabonáztak…

Akármi is történt, képtelen voltam nem élni a lehetőséggel. Talán utoljára csókolhatom, és ő akarta így. Képtelen voltam uralkodni magamon. Szorosan magamhoz öleltem, és az ajkaira tapasztottam a számat. A csókunk fájdalmasan idézte vissza azokat az éveket, melyeket együtt töltöttünk. Nem bírtam elengedni, még akkor sem, amikor a mellkasomra tette a tenyerét, és enyhe nyomást éreztem. Szabadulni próbált. Sikerült is neki, majd újra kimondta a nevem.

- Rob… Kérlek…

Súlyosan szedtem a levegőt, miközben kinyitottam a szemeimet, újra ránéztem, és megpróbáltam kitalálni, mire kér.

- Szeretlek – suttogtam.

- Hagyd ezt – kérte, és elhúzódott. Lemondóan hagytam. – Ha lehetne, inkább ne gyere most be, majd… holnap gyere a gyerekekért.

- Mi? Nem engeded, hogy lássam őket? – néztem rá döbbenten. Ő nem nézett rám, csak felém, még mindig nem jött helyre a látása.

- Ma lesz az esküvőnk. Tegnapelőttre vártunk, de ha csak most értél ide… akkor gondoltam megragadom az alkalmat, és végleg búcsút veszek tőled. – Tehát ezért csókolt meg – döbbentem rá. Nem azért, hogy reményt adjon, hanem hogy azt a semmit is elvegye, ami maradt.

- Ne csináld ezt, Kristen – könyörögtem. – Ne menj hozzá.

- Ugyan, miért ne? – kérdezte könnyedén elmosolyodva. – Aaron mindent megad nekem, amire valaha vágytam.

- És én nem adtam meg mindent? Ne mondd, hogy nem, mert nem volna igaz! – kezdtem vele veszekedni, mire nyílt a bejárati ajtó, és a jól idomított kopója megjelent az ajtóban. A nevét kiáltotta.

- Jövök! – kiabált vissza Kristen, de addigra már Aaron elindult felénk.

- Ne hazudj. Legalább magadnak ne! – kértem halkan szerelmemet, de időközben három főre gyarapodtunk.

- Mit keresel itt? Azt hittük, két nappal korábban jössz – nézett rám az, aki feleslegessé tette a létezésemet. Álltam a tekintetét. Volt egy olyan érzésem, hogy most végre Kristen is lát engem. Az ő szemein át…

- Dolgom volt – feleltem. – Sajnálom.

- Nyilván valamelyik nőcskéddel – morogta Kristen, mire felé fordítottam a tekintetem. Rossz volt, hogy ezt az orrom alá dörgöli, de megérdemeltem. Hogyan is érthetné meg viszont, hogy miért kerestem a társaságukat? Sehogy – jött belőlem a lesújtó felelet.

Nem reagáltam a szavaira, hisz igazak voltak. Tényleg összeszedtem pár csajt San Antonióban, amikor épp képes voltam teljesíteni is az ágyban, nemcsak illumináltan heverni benne, és józanodásra használni.

- Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem Kristent. Bevillant az emlékeimbe egy nagyon régi emlék, amikor először szakítottunk olyan komolyan, hogy ő Los Angelesig menekült előlem. Aztán visszajött Jenny esküvőjére, és Mike kísérte. A lagzi után ugyanezekkel a szavakkal próbáltam lerázni Mike-ot, ahogy most Aaront.

- Nem hiszem – felelte a „vőlegény”. – Lassan kezdenénk – nézett aztán szerelmemre.

- Máris jövök – felelte ő. – Öhm… beszélek vele. Öt perc, jó? – szorította meg Aaron kezét, aki eddig átkarolta, most viszont magához ölelte.

Hallottam, mit súg a fülébe, mielőtt elengedte.

- Szeretlek. Ne hagyd, hogy elkábítson valami kamudumával. Bent várlak. – Ezután még ahhoz is volt mersze, hogy megcsókolja a szemem láttára, alig egy méternyire tőlem. A kezeim ökölbe szorultak a zsebemben, mégis végignéztem. Rosszul esett, hogy Kristen viszonozta a csókot.

- Szerencsétlen házasságotok lesz – jegyeztem meg Aaron után bámulva, mikor egy rám vetett figyelmeztető pillantás után lelépett.

- Miért? – értetlenkedett néhai kedvesem.

- A vőlegény nem láthatja a menyasszonyt, csak az oltárnál – pillantottam újra rá. – Fújd le az esküvőt, kérlek! – esedeztem.

- Nem. – Ennyit reagált. – Sajnálom, hogy így alakult, de nem lehet.

- Nem lehet, vagy nem akarod? – ragadtam ki az utolsó szót a kupacból. Hátha még van remény.

- Nem akarom – felelte halkan.

- Tényleg nem érzel már irántam semmit? – kérdeztem.

Kristen rám nézett, de mivel már nem látott, ingerülten sóhajtott egy picit, majd megnedvesítette az ajkait, melyeket az imént – tán utoljára – érezhettem még egy pár pillanatra, aztán megszólalt.

- Tudom, hogy sok minden történt velünk. És sokat köszönhetek neked, de vége. – Minden egyes szavának minden betűje újabb ütést mért a szívemre. – A viselkedésed pedig csak rontott ezen – tette hozzá suttogva.

- Most azért vagy dühös rám, mert… néha berúgtam? – próbáltam finoman fogalmazni.

- Meg drogoztál, és kurváztál – egészítette ki lényegre törően. Nem cáfolhattam meg, hisz igaza volt. Tényleg ezt tettem.

- Tudod, mennyire nehéz nélküled? – nyögtem elcsukló hangon. A büszkeségem már úgyis a porban hevert, nem volt mit megtartanom magamnak. – Tudod, milyen rossz, hogy csak néha láthatom a srácokat? És téged… Most meg férjhez mész, és… te terhes vagy tőle! Mégis akarlak. Vissza akarlak kapni, Kristen.

- Késő – felelte csendesen.

- Nem! – Nem bírtam ebbe beletörődni. Még most, fél év távlatából sem.

- Már nem tudlak többé úgy szeretni, mint régen – adta meg a kegyelemdöfést. – Sajnálom – indult el a ház irányába. Akármennyire is padlón voltam, utána siettem, és a karjánál fogva segítettem neki eljutni az ajtóig. – Köszönöm – motyogta, majd a kilincs után tapogatózott. – Remélem, te is megtalálod még a boldogságod – mosolygott rám búcsúképpen. – Az én helyem már mellette van.

Mozdulatlanul bámultam az ajtót még percekig, miután eltűnt mögötte. A nászinduló újra felcsendült. Rájöttem közben, hogy az előbb csak próbálhattak, és most megy élesben a dolog. Döntenem kellett.

Vagy hagyom, hogy a nő, aki az életemet jelenti, csak úgy, simán kisétáljon az életemből immár végleg, pedig én még a választottja gyerekét is szívesen felnevelném, akit nemsokára meg fog szülni, ha ez azt jelenti, hogy vele maradhatok és újrakezdhetjük, vagy… Vagy megakadályozom ezt az egészet, tönkreteszem az ünnepséget, és magamból totál hülyét csinálva könyörgök még egyetlen utolsó esélyért. Nemcsak neki, hanem Aaronnak is.

Kérek tőlük pár napot. Hadd lehessek velük én pár napig. És ha utána Kristen elküld, mert tényleg képtelen megbocsátani, amit azóta tettem, hogy elhagytam őket, mert ő mást választott, akkor elmegyek, de azt vallva, hogy a halálraítéltnek is lehet még egy utolsó kívánsága, élni akartam ezzel a jogommal.

Éreztem, hogy súlya lesz, akárhogy is döntök. Ha elmegyek, kizárt, hogy túléljem. Ha viszont rájuk rontok, akkor… van remény? Nem tudtam a választ.

Ennek ellenére vettem egy mély lélegzetet, és a kilincsre csúsztattam a kezem…

A hátsó kertben tartották az esküvőt. Könnyedén odajutottam, nem találkoztam senkivel. A házban minden úgy volt, ahogy régen, semmit nem változtattak vagy rendeztek át. Kipillantva láttam, hogy a nővéreim is itt vannak, ők vigyáztak a gyermekeimre, amíg az anyjuk…

- Akarom – mondta éppen a pap kérdésére.

Az agyamba villant egy emlék, amikor én álltam mellette. Most viszont nem nekem mondta. A reményem odalett. Elkéstem. Ennek ellenére nem mozdultam onnan, ahol vagyok. Kristen, mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, felém fordította a tekintetét. Nem láthatott, mert Aaron nem engem nézett, hanem őt, de… mintha fájdalom csillant volna a tekintetében. Nem tudtam ezt mire vélni, de a gondolkodáshoz is kevésnek éreztem magam.

Vége – visszhangzott bennem, mint már oly sokszor. Most tényleg örökérvényűnek tűnt. Végem. Megpróbálhatnám tényleg tönkretenni a kint zajló eseményeket, de mi értelme volna. Már kimondta. És ezzel kitépte a szívem. Fogalmam sem volt, mit csináljak. A gyermekeimre pillantottam. Talán ők nem taszítanak el maguktól – gondoltam. Én vagyok az apjuk, muszáj, hogy szeressenek egy kicsit.

A tömeg közben felállva tapsolni kezdett odakint. Ezek szerint már vége is az egésznek – tértem magamhoz, és az ifjú párra pillantottam. Éppen megcsókolták egymást. Lebénított a fájdalom...

25. fejezet

25. fejezet (Rob)

Tudtam, hogy nem lett volna szabad hagynom, hogy Aaron mondja el Kristennek az igazat arról, mi is van kettejük között, vagyis ezt az egész természetfeletti hülyeséget. Fél éve gyötrődtem emiatt, pedig megpróbáltam, mindent megtettem annak érdekében, hogy túléljem. Mégsem sikerült.

Ha én mondhattam volna el neki, talán teljesen másként alakul minden – gondoltam már vagy ötezredszer át. Most is hiába. Vagy inkább késő ezen bánkódnom. Egyetlen mi lett volna, ha… kezdetű mondatnak sem láttam értelmét.

Eloltottam a cigimet, és visszaléptem az erkélyről a hálószobába. A csaj, akit éjszakára felszedtem a hotel bárjában, ahol jelenleg laktam, még aludt. Nem volt kedvem felkelteni. A neve sem jutott eszembe, de meg sem kíséreltem elgondolkodni, hogy hívhatják, pedig biztos mondta. Nem figyeltem. Totálisan nem érdekelt. Repetára sem vágytam abból, ami köztünk történt. Úgyis csak átmeneti kielégülést jelentett, azt is csupán testi értelemben, mert nem ő volt Kristen.

A fürdőbe léptem, és a történteket a másnaposságommal együtt megpróbáltam lemosni magamról a zuhany alatt. A víz alól kilépve a tükörbe néztem. Nekiálltam borotválkozni, bár ehhez most nem volt kedvem, de mégis. Nagy nap a mai. Láthatom a gyermekeimet. Nem akartam, hogy a szerencsétlen apjuk nyomorúságával kelljen találkozniuk. Azt sem akartam, hogy Kristen ilyennek lásson. Tudtam, hogy tudja, még mindig szeretem, de amióta ő meg Aaron… közösen éreznek, nekem nincs hely a közelében.

Eleinte csak Aaron érezte, hogy Kristen mit érez, de aztán ez változott. Már aznap, amikor szerelmem megtudta az igazat, máshogy viselkedett velem. Jobban mondva sehogy nem viselkedett. Hozzám sem szólt, ha én szóltam hozzá, túlságosan a gondolataiba mélyedt, majd délután megkért, hogy hívjam át Aaront megint. Látni akarta a kicsiket. Aaron szemein keresztül.

Ez aztán így ment napról napra. Lassan több időt töltöttek együtt, mint mi öten, a mi családunk. Kirekesztettnek éreztem magam, főleg, miután a filmet is újra kezdtük forgatni. Emilie helyett új színésznő lett a partnerem, de Kristent ezúttal nem érdekelte, megcsalom-e a jelenetek közben, előtt vagy után. Fájt azt látnom, hogyan távolodik el tőlem nemcsak lelkileg, hanem testileg is. Eleinte még eltűrte a közeledésemet, én meg megpróbáltam mindent megadni neki, hogy élvezze, de… Egyszer rajtakaptam Aaronnal csókolózni.

Máig nem törlődött ki az agyamból a jelenet. Épp a forgatásról mentem haza, ők meg jó idő lévén a kertben voltak. Kristen látása nem javult, de Aaron szemeivel egyre jobban tudott működni. A kacagása megtörte a csendet, én pedig megálltam a nyitott ajtóban mögöttük. Nem vették még észre, hogy megérkeztem. A gyerekeim sem, akik tőlük kicsit messzebb levegőztek az árnyékban. A lányok talán aludtak, Victor pedig éppen egy plüsst szedett darabokra.

Ami a figyelmemet lekötötte, az mégis a tőlem kétméternyire ülő páros volt.

- Csukd be a szemed – fordult szerelmem Aaron felé, aki egész eddig őt figyelte.

- Miért? – kérdezte.

- Nem akarom látni magam – felelte Kristen. Még a fejét is lehajtotta, hogy elősegítse a kérését. Aaron viszont az álla alá nyúlva felemelte a fejét, és közelebb húzódott hozzá. Láttam, hogy behunyja a szemeit, de már túl közel voltak egymáshoz, hogy…

- Csukva vannak – suttogta. Kristen szája alig milliméterekre volt az övétől. És a feleségem puszilta meg először. Aaronnak több sem kellett, magához ragadta a kezdeményezést, és mohón falni kezdte a feleségem ajkait. Ő meg hagyta! Mi több, viszonozta… Nem is akárhogy.

Megdermedtem, a lábaim földbe gyökereztek, és nem akartam elhinni, hogy az én feleségem az, aki Aaron nyakát átkarolva szinte rámászik, ő pedig a derekát ölelve magához húzza, és a látottak alapján nem éppen az újjáélesztést gyakorolták.

Egy végzetes gondolatként az agyamba furakodott, hogy ezt nem először teszik már… és ki tudja, mit művelhetnek naphosszat, míg én nem vagyok itthon.

- Apa! – kiáltotta aztán Victor. Felrévedtem a rémálomból, melyet át kellett élnem. Felkaptam a fiamat, amint odabillegett hozzám, és magamhoz szorítottam. A hintaszékben ülő másik két személy pedig ijedten szétrebbent.

- Rob – kapta a szája elé a kezét Kristen. Nyilván látott engem. Aaron szemein keresztül – fintorodtam el.

- Beszélhetnénk? – kérdeztem, amint úgy éreztem, képes vagyok ezt kimondani anélkül, hogy megremegne a hangom.

A szívem kettészakadt az imént, de csak a felét hagytam elsorvadni – a másik felét a gyermekeim birtokolták.

- Én akkor megyek most… – kezdte Aaron Kristen felé fordulva, de rászóltam, hogy maradjon csak. Elég határozott voltam ahhoz, hogy ne merjen moccanni. Még nem tudtam, mit fogok tenni vele, először Kristennel kellett erről beszélnem.

A feleségemnek már egész jól ment a közlekedés egyedül is, alaposan megtanulta, mi, merre és hány lépés, így gond nélkül odajött hozzám. Elléptem az ajtóból, hogy beengedjem. Remegve fordult felém.

- Rob, ez…

- Miért? – kérdeztem tőle halkan. Kristen ellépdelt a kanapéig. Követtem, de nem ültem le mellé.

- Kérlek, én csak… nem tudom.

- Mióta tart? – nyögtem. Nem nézett rám, de úgysem látott volna. Nem volt jelen a „szeme”.

- Ez nem az, amire gondolsz. – Még mindig tagadott.

- Szereted őt? – Muszáj volt tudnom, mit érez iránta. Nem kaptam választ. – Kristen… szereted?

- Sajnálom – motyogta potyogó könnyek közepette.

Ez elég volt hozzá, hogy a maradék szívem is darabokra hulljon. Még mindig karjaimban ficánkoló fiamra esett a pillantásom, aki nem fogta fel, mi történik. Leraktam, hadd szaladjon el játszani.

Képtelen voltam megszólalni. Tudtam, hogy tennem kéne valamit, harcolni érte, de… Ránéztem, és tudtam, hogy vége. Nem ma lett vége. Már sokkal korábban, csak nem akartam beismerni. Eddig.

Akartam őt, őket, a gyerekeket, mindent, de ez az újonnan – vagyis Isten tudja mikor kialakult helyzet – sok dolgot megváltoztatott. Ott minek rontsam a levegőt, ahol már nincs helyem? Sosem hittem volna, hogy ez fog velünk történni. A végtelenségig fogadtunk egymásnak örök szerelmet és hűséget, ehhez képest… Most megbizonyosodhattam róla, hogy a végtelen sem tart örökké.

- Mit rontottam el? – motyogtam magam elé.

- Semmit – zokogta a nő, akit még most, még így is minden reszkető és fájó porcikámmal imádtam. – Az én hibám.

Nem mertem volna mérget venni rá, hogy csak az ő hibája, és valóban nem akartam minden felelősséget ráhárítani. Biztos, hogy én is hibáztam, de hol? Nem jöttem rá.

Ezt követően képtelen voltam ott maradni. Összedobáltam néhány holmimat egy sporttáskába – Kristen végig ott pityergett mellettem és a bocsánatomért könyörgött, de már feleslegesen –, aztán pár napra a szüleimhez költöztem, hátha… történik valami csoda, és Kristen felhív azzal, hogy bocsássak meg és menjek vissza hozzá, de nem hívott. Én pedig nem mentem.

Nem egyszerűen megcsalva éreztem magam, hanem fölöslegesnek. Hiába töltöttünk együtt olyan sok időt, hiába bírt ki eddig a kapcsolatunk annyi mindent. Most be kellett látnom, hogy egyszer minden álomból felébred az ember. Nekem Kristen volt az álmom. Ő viszont felébresztett belőle.

Két hétig bírtam ki nélküle és a srácok nélkül. Akkor hazamentem, bár otthonomnak nem bírtam többé nevezni azt a házat. Aaron nyitott ajtót. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd Kristen is megjelent a háta mögött. Ő nem nézett rám, de tudtam, hogy lát engem. Csak éppen nem a saját szemeivel.

- Rob… – kezdte volna, tán újra a bocsánatkérést, amiből nem kértem, vagy a sajnálkozást, amiből szintúgy.

- Látni akarom a gyerekeket – szakítottam félbe, mire el is akadt a szava, de aztán bólintott.

- Máris lehozom őket – indult az emelet irányába. Magabiztosan mozgott, mégis aggódva néztem utána. Meg fájdalmasan. Ez utóbbit igyekeztem eltitkolni, de a jelek szerint nem ment túl jól.

- Sajnálom, hogy így alakult – szólalt meg Aaron. Hitetlenkedve, örömtelenül kinevettem.

- Dehogy sajnálod – feleltem. – Mindig is ezt akartad. Most megkaptad a feleségemet, de a gyerekeimről nem fogok lemondani ilyen könnyen. Róla is csak azért, mert azt akarom, hogy boldog legyen. – Borzalmas érzés volt beletörődni, hogy velem már nem tud az lenni többé. Annyira hiányzott!

A fiam és a lányaim is hiányoztak. Kristen megjelent a lépcső tetején, de csak Sophie-t tartotta a karjaiban.

- Feljönnél inkább? – kérdezte halkan. Habozás nélkül félretoltam magam elől Aaront, az sem érdekelt volna, ha emiatt nekem támad. A gyerekszobába mentem. Egyenesen, hogy véletlenül se kelljen benéznem a hálószobába, amely most már nyilván az övék.

Azt ugyan furcsállottam, hogy Aaron ilyen simán átvette a helyemet minden téren, és ez nem is rossz így neki – a mi közös ágyunkba befeküdni például –, de nem érdekelt jobban a dolog, mint a gyermekeim, így nem is gondolkodtam el inkább ezen mélyebben.

- Kimennél? – kértem meg Kristent, mikor végre megpillantottam a csöppségeket.

- Rob…

- Kérlek! – néztem rá. Szívfacsaróan szép volt, bár sötét árnyékok húzódtak a szemei alatt. Volt egy sejtésem, mitől nem bír aludni éjszakánként. Nyilván nem a gyerekek miatt. És a bánattól sem. Hanem inkább valaki nem hagyja.

Még én is emlékeztem, hogy a kapcsolatunk kezdetén napokig képesek voltunk ágyban maradni, nem ereszteni egymást, és csak az élvezetekre koncentrálni. Most ők teszik ugyanezt.

Egy könnycsepp gördült le ekkor az arcán, és újra kinyögött egy sajnálomot. Ekkor telt be a pohár.

- Ne merj engem sajnálni! – szóltam rá durván, mire összerezzent. Kivettem a kezéből Sophie-t, mielőtt elejti, és magamhoz szorítottam. – Boldog vagy vele, Kris? – suttogtam aztán a lányom közelségétől máris nyugodtabban.

Először csak az ajkába harapott, majd szóra nyitotta a száját, de mielőtt kimondta volna, tudtam, hogy mi a válasz.

- Igen.

- Menj ki – kértem halkan. – Nem maradok sokáig, ígérem. – Alighogy megtette, egyedül maradtam a három gyönyörű kis csodával, akik valaha a szerelmünk gyümölcsei voltak, illetve még most is, csak a szerelem halt meg az anyjuk részéről.

Borzasztó rossz volt nélkülük az élet. Éjszaka többször riadtam arra az álmatlan magam elé bámulásból, hogy vajon mi lehet velük, nem betegek-e, jól vannak-e vajon, de felhívni egyszer sem mertem Kristent. Tartottam tőle, hogy rosszkor keresném, azzal pedig csak még inkább közelebb kerülnék az őrülethez. A tudat is elég volt, hogy nem én ölelem át éjszakánként, nem tőlem kapja azokat a gyönyöröket, amit nyújtottunk egymásnak, és ő sem nekem viszonozza őket… A babák pedig majd új apjukként fognak tekinteni Aaronra. Erre sem gondoltam inkább.

Körülbelül egy órát játszottam velük, de aztán a lányok megéheztek. Kristen pedig szinte rögtön megjelent. A babaőrzővel magyarázta, hogy honnan tudta, hogy szükség van rá. Belépett, de még nem nyúlt a kicsikért. Nyilván arra várt, hogy elmenjek, és Aaron segíthessen neki. Belemart a szívembe a fájdalom, mert ez is azt bizonyította, hogy én már nem kellek ide. Megtalálta azt a férfit, aki mindenben jobban a segítségére tud lenni, mint én, emellett imádja is őt.

- Szereted, Kristen? Őszintén? Úgy, ahogy engem… régen? – Képtelen voltam visszatartani a kérdéseimet. Szerelmem nem felelt. A hallgatását pedig igennek vettem. Lehajtott fejjel, és megalázottan hajoltam a gyermekeinkhez, hogy egy puszit adjak nekik búcsúzóul.

- Bármikor meglátogathatod őket – szólalt meg ekkor mögöttem az anyjuk.

- Ezt el is vártam – reagáltam le immár hűvös hangon a dolgot. – Most el kell utaznom egy időre, de ha megjöttem, jelentkezem – indultam aztán az ajtó felé.

- Hová mész? – szólt utánam. Majdnem rávágtam, hogy semmi köze hozzá, de lenyeltem a dühömet. Később akartam inkább kitölteni és máson, nem rajta. Őt még mindig szerettem.

- A filmet folytatjuk… vagyis újra kezdjük. Emilie helyett mást kaptunk. És Párizsba megyek. – Az utolsó mondatomra összerezzent, talán emlékezett rá, mit jelentett nekünk mindig az a város. A közös kis utódainkon kívül ezt az egyet nem vehette el tőlem Aaron. Meg belőle sem ölhette ki. Az emlékeinket.

Majd’ megszakadt a már apróra töredezett szívem, amikor magára hagytam. Nem néztem körül, senki és semmi nem érdekelt, míg kifelé tartottam a házból, mely valaha az otthonom volt.

- Rob – állított meg mégis annak a hangja, aki miatt az életem most romokban hevert. Megálltam, de nem fordultam hátra. – Nemsokára elköltözünk. Visszajöhetsz majd ide. Nem akarunk kitúrni. Ez a te házad.

Keserűen elmosolyodtam. Ezek szerint mégis derogál neki, hogy abban az ágyban fekteti le a feleségemet, amelyben én is vagy ezerszer megtettem már. Helyes – gondoltam elégedetten.

- A gyerekek megszokták már itt. És Kris is. Ne vidd el őket innen – vetettem hátra a vállam fölött, mellőzve a hangomból az előbb rám törő falatnyi kárörömöt.

- Los Angelesbe költözünk – közölte ekkor, mire nem kaptam levegőt. Ekkor már felé fordultam.

- Nem! Nem viheti el őket innen – ismételtem.  – Ezt nem fogom hagyni. – Tudta, hogy komolyan beszélek. Én meg azt, hogy Tomot bármire rá bírom beszélni, még akár erre is, hogy segítsen nekem, úgyis annyira próbálkozik, hogy ismét barátok lehessünk.

- A válásról nem beszéltetek? – kérdezte aztán, de semmi kedvem nem volt vele folytatni ezt a csevejt. Válasz nélkül magára hagytam. Úgy döntöttem, majd ha Kristen el akar válni, szól róla, én viszont nem kezdeményezem azt soha. Amíg élek, addig nem.

Aaron persze megtehette volna, hogy megöl – mint régebben Dylant –, akkor legalább megkímélt volna a rám váró szenvedésektől, de nem volt ilyen kegyes hozzám. A sors sem. A remény egy apró morzsája még bennem élt valahol, hogy szerelmem meggondolja magát, hisz nem felejthette el sem az emlékeinket, sem mindazt, amit valaha éreztünk egymás iránt, de túlságosan nem akartam felbosszantani. Az ő kezében volt az adu ugyanis: a gyermekeink.

Még fél napig kellett elviselnem a családom sajnálkozását. Meg Rickét, aki most hallotta a hírt, és meglátogatott itt. Épp a reptérre készültem, így kivitt, közben kifaggatott.

- Miért nem küzdesz érte? – értetlenkedett.

- Tudja jól, hogy mit érzek iránta és a kicsik iránt. De ő mást választott.

- Amilyen őrülten egymásba voltatok zúgva az első pillanattól kezdve, ez kizárt, hogy megváltozott volna…

- Ilyen az élet. Nincs már szüksége rám. – Nekem is idegen volt a hangom, miközben ezt taglaltam.

- És a látása? Nem lehet, hogy csak azért küldött el, hogy megkíméljen?

- Nem küldött el, Rick, én hagytam ott, amikor… rajtakaptam Aaronnal.

Erre Rick sem tudott mit mondani. Én pedig biztos voltam benne, hogy igazam van. Ha az nem elég döntő Kristennek a latban, hogy mi mindenen mentünk már keresztül eddig, ráadásul együtt, akkor miért harcoljak? Egy olyan kapcsolatért, ahol a fölösleges harmadik én vagyok? Nem akartam azt a szenvedést átélni. Ez sem volt jobb így, de több volt az esély rá, hogy boldog lehet. Legalább ő. Aaron majd boldoggá teszi… Az örök kapocs köztünk pedig már nem a szerelem. Hanem a gyerekek.

Róluk nem bírtam lemondani még most, fél év távlatából sem.

A filmet rég befejeztük, hatalmas sikere lett világszerte. Az érte kapott pénz egészét Kristennek adtam a gyerekek miatt. Először nem akarta elfogadni, de a számlájára utaltattam, az én bankszámlámat meg rögtön megszüntettem, hogy ne bírja visszaküldeni. Nyitottam egy másik, titkosat.

Iannek eladtam a részesedésemet a klubból, így volt egy kis pénzem, hogy kihúzzam… valameddig. Egyik este egy bárban iszogattam, amikor odajött hozzám Tom. Közölte velem, hogy Kristen válni akar. A papírokat is lerakta elém. Meg egy tollat. Nem voltam képes aláírni.

Elküldtem Tomot a francba és istentelenül berúgtam. Mégis ő kapart össze az utcán valamikor hajnalban, ahova kiraktak józanodni a kocsmából. Délután tértem magamhoz a lakásán. Megkínált némi búfelejtővel. Azt hittem, már nem él ilyesmivel. Tévedtem. Habozás nélkül otthagytam, de előbb megfenyegettem, hogyha betépve a feleségem vagy a gyerekeim közelébe mer menni, akkor egyenként töröm el az összes csontját.

Napokig csak a lebujokat jártam ezután, míg a mostoha apuci rám nem talált.

- Ezt neked hoztam – tett le elém egy vastag borítékot.

- Nem válok el – közöltem vele határozottan. Közben arra a döntésre jutottam, hogy ameddig Kristen maga személyesen nem jön el hozzám aláíratni a papírokat, addig nem vagyok hajlandó véglegesen elhagyni.

- Ez valami más, neked jött postán – tolta vissza elém, amikor odébb löktem.

Nem nyitottam ki. Megtette ő. Egy forgatókönyv volt benne.

- Ez jó. Szedd össze magad – kommentálta le a dolgot. – Kris sem örül, amiért ilyen állapotban vagy.

Csodálkozva ránéztem.

- Tudod, dobott a nő, akiért érdemes volt élnem. Most csak a közös gyerekeink tartanak életben, semmi más – magyaráztam neki célzatosan.

- Akkor az ő kedvükért tedd meg. Részegen nem foglak a közelükbe engedni. – Na, ezért már jólesett kinevetnem. Ő meg befejezte a kéretlen tanácsosztogatást és magamra hagyott. Később megbántam, hogy nem húztam be neki legalább egy jóízűt, de mivel már a poharat is nehezen emeltem a számhoz, kudarcba fulladt volna a dolog.

Végül elfogadtam a szerepet. Pont testhezálló volt; egy szerencsétlent kellett alakítanom, aki elveszítette a családját. A premierre küldtem meghívót Kristennek. Nem jött el. Egy hét múlva volt esedékes megint meglátogatnom a gyereket. Addigra sikerült kijózanodnom. Ekkorra már három iszonyú hónap telt el azóta, ami elválasztott tőlük.

Csodák csodája egyedül volt otthon, amikor megérkeztem.

- Hol van a vérebed? – kérdeztem tőle fleegmán, mire megkért, hogy ne beszéljek így. – Bocsánat! Hogy van a szívszerelmed?

- Rob, kérlek…

- Mire kérsz? – fordultam felé. – Azért küldted el, hogy ne kelljen látnod engem? – faggattam. Még mindig nem látott, legalábbis az alapján ezt gondoltam, hogy nem nézett rám. Sőt, sehova sem nézett, és a tárgyak segítségével közlekedett a lakásban. Kár volt ránéznem. – Annyira hiányzol! – szaladt ki a számon, mielőtt végiggondoltam volna, mit mondok.

- Rob – remegett meg a hangja, miközben a nevemet mondta. – A gyerekek… fent vannak – intett az emelet irányába. Én viszont úgy döntöttem, várhatnak még egy percet. Soha vissza nem térő alkalmam nyílt valamire, amit ki akartam használni.

Kristen el akart tolni, amikor magamhoz öleltem, pedig semmi mást nem csináltam – egyelőre –, csupán a karjaimba zártam, és nem engedtem, hogy elhúzódjon.

- Szeretlek – suttogtam a fülébe, mire megremegett. Reményt éreztem gyulladni a szívem mélyén. Egy puszit leheltem a nyakára – újabb remegést idéztem elő ezzel. – Szeretlek – ismételtem egész addig, puszikkal váltakozva, míg el nem értem a szájáig. – Szeretlek – súgtam utoljára, mielőtt megcsókoltam volna.

Olyan hévvel viszonozta, mintha az elmúlt három hónap meg sem történt volna. Beleborzongtam az érzésekbe, amik elöntöttek, a szívem pedig kezdett összeforrni… amíg el nem fordította a fejét, és minden erejével eltaszított magától.

- Ez ne csináld többet! – szólt rám, és elfordult. Közelebb léptem, hogy újra jobb belátásra bírjam, de a szavai hallatán a levegőben állt meg a kezem, mellyel felé nyúltam. – Hajlandó vagy végre aláírni a válási papírokat?

- Soha! – suttogtam a fülébe egy percnyi összeomlást követően, amit szerencsére nem látott. Ezután felmentem az emeletre a gyerekekhez. Egy hónapja nem láttam őket, túl sok dolgom akadt a filmmel kapcsolatban. Rengeteget nőttek. Az egész délutánt velük tölthettem, viszont amikor Kristen benyitott, hogy meg szeretné etetni őket…

- Csak nyugodtan – szólaltam meg. Aaron viszont rákontrázott. Őt eddig nem vettem észre.

- Most inkább menned kéne.

Nagyon szívesen visszaszóltam volna, hogy ez még mindig az én házam, de nem tettem. Azt sem vette be a gyomrom, amikor feléjük fordultam, és megláttam őket összeölelkezve. Arra vártak, hogy lelépjek. Megtettem.

- Feleségül kértem – ért utol Aaron hangja a lépcső tetejéről, mikor már az ajtónál jártam. A kezem is a kilincsen volt, mégis megdermedtem. – Igent mondott. De nem tudom addig elvenni, amíg a te feleséged.

Kissé boldoggá tett ezzel a hírrel.

- Így jártál – szóltam vissza a vállam fölött. – És ő is.

Tudtam, hogy undorítóan viselkedem, mert ha valóban azt akarnám, hogy Kristen boldog legyen, akkor aláírnám a papírokat, és elősegíteném a boldogságát, mégis képtelen voltam megtenni. Ő az én feleségem!

Még kerek egy hónapig gondoltam ezt így. Akkor jött a hír az egyik nővéremtől, hogy Kristen terhes. Két hónapos ráadásul, vagyis nem tőlem van a gyerek. A következő hetet végigittam, majd kijózanodtam, és aláírva elküldtem neki a válási papírokat. Ugyanazon az éjszakán vittem fel magamhoz az első nőt, aki az utamba akadt, illetve azt, aki a hotel bárjában megszólított. Promóciós körúton kellett lennem, mindenfelé utaztunk a világban, de semmi nem érdekelt. Legkevésbé a csaj érzései. Két óra múlva, amikor megkaptam tőle, amit akartam – mindezt érzelemmentesen – kidobtam a szobámból és felhívtam Tomot.

A legközelebbi látogatásomkor „otthon” Aaron nem engedett be. Nem engedett a családom közelébe! Egyből kiszúrta, hogy nem vagyok teljesen magamnál, még azt is pontosan megmondta, mit használtam, hogy egy kicsit „feldobódjak”. Nekiestem, de én jártam rosszabbul. Átvitt a szomszédba a testvéréhez, és bezártak egy szobába, amíg jobban nem leszek. Két napig tartottak fogva. Amint kiszabadulhattam, felgyújtottam Aaron kocsiját. A házamat csak azért nem, mert benne voltak a gyerekeim.

A következő hónapot elvonón töltöttem, mert rájöttem, hogy az az egyetlen járható útja, hogy legalább a kicsik közelébe kerülhessek. Kristent már szándékosan nem akartam látni, kerültem, ahogy csak lehetett. Mégis informáltak róla. A látása még nem jött helyre, de a magzat egészségesen fejlődik benne. Aaron gyereke… Ez volt a legkínzóbb az egészben.

Magammal vittem a tesztem eredményét, mikor legközelebb mentem hozzájuk, és Aaron orra alá dugtam, hogy lássa, tiszta vagyok. Beengedett. Kristen a szomszédban volt Jennyéknél. Előre jeleztem, hogy érkezem, így biztosra vettem, hogy előlem menekült el. Legalább a gyerekek még nem utáltak. Csak ők maradtak nekem a valaha volt földöntúli boldogságból.

Amikor elmentem, Aaron közölte, mikor fognak összeházasodni. Csak, hogy aznapra lehetőleg ne tervezzek látogatást. Nem reagáltam semmit a szavaira. Visszamentem a hotelbe, és drog meg pia helyett egy újabb nőt használtam, hogy eltereljem a figyelmemet a fájdalomról, ami kiűzhetetlenül a sejtjeimbe költözött. Persze nem sikerült, de nem adtam fel a próbálkozásokat.

Másnap tovább kellett utaznom, mert újabb helyszínen mutattuk be a filmet. Ahogy nőttek a sikereim a színészi pályán – még a rólam megjelent, különféle ügyeimről szóló, nem alaptalan pletykák ellenére is –, épp olyan mértékben üresedtem ki lelkileg. Fogalmam sem volt, mikor lesz ennek vége, és egyáltalán: mi lesz a vége.

Napról napra másokkal keveredtem ágyba, ahogy az előző éjszakán sem volt ez másként. Amikor a borotválkozást befejezve kiléptem a fürdőből, az ismeretlen már ébredezett. Hivatásos lehetett, mert egy összeget közölt csak velem. Kifizettem, sőt, még többet is kapott, bár nem érte meg az árát. Átnéztem rajta, amikor meztelenül bevonult mellettem oda, ahonnan én kijöttem. Felöltöztem, és otthagytam, nem érdekelt a továbbiakban.

Egyenesen a reptérre mentem. Tudtam, hogy két nap múlva lesz Kristen és Aaron esküvője, amire boldogan készült szerelmem is, és a barátaik. Valaha az én barátaim is voltak. Életemben még ilyen magányosnak nem éreztem magam. A családom is gyakrabban találkozott vele – és a gyerekekkel, persze főleg miattuk –, mint velem. Nem bántam, így legalább néha megtudtam, ha valamelyik szemem fénye beteg lett, az anyjuk ugyanis nem hívott engem fejvesztve, hogy baj van. Ott volt neki a vőlegénye.

Sokszor kérdeztem a sorstól, mivel érdemeltem ki ezt, és egyáltalán. Kiérdemeltem egyáltalán? Most is ezen töprengtem végig a repülőúton. San Antonióból utaztam éppen „haza”. Sok időm volt gondolkodni, de megártott: kezdett rajtam eluralkodni az őrület, amit nem akartam hagyni elterjedni magamban. Csak két dolog segített ilyenkor: a pia vagy a szex.

Az italt kerülnöm kellett, mert különben nem mehettem volna a kicsik közelébe. Maradt a másik lehetőség. Az egyik stewardesst tüntettem ki a figyelmemmel kerek tíz percen át a gép mosdójába zárkózva. Utána tudtam aludni egy kicsit.

A reptéren nem várt senki, pedig Lizzy megígérte, hogy kijön elém. Más választásom nem lévén fogtam egy taxit, és a házunkhoz vitettem magam. Odaérve viszont megdöbbentő dologgal kellett szembesülnöm.

A ház előtt rengeteg autó állt, és… orgonaszó csendült. Felismertem. Nászinduló…

24. fejezet

24. fejezet (Kristen)

Alighogy Rob elengedett, ahogy kértem – illetve amint kimondtam Aaron nevét, amit tudtam, hogy nem kellett volna, messze húzódott tőlem, de ezt is inkább éreztem, mint láttam –, megszűnt a látomás. Amelynek főszereplője nem is Aaron volt, hanem Melanie. Könnyes szemekkel. Még sosem láttam ilyennek.

- Mi van vele? – morogta szerelem valahonnan az ágy túlsó végéből. – Csak azt ne mondd, hogy őt képzelted a helyembe! – tette hozzá dühösebben.

- Nem! – tiltakoztam rögtön. – Dehogyis! Hogy gondolhatsz ilyet?

- Szerinted mégis hogyan? – döhöngött tovább. Be kellett látnom, hogy jogosan. – A feleségemmel szeretkezem, erre ő arra kér, hogy engedjem el, majd egy másik férfi nevévle jön! Szerinted mire gondoljak?

Éreztem, hogy ezt nem lesz könnyű kimagyaráznom, de… valahogy talán mégis.

- Láttam valamit – kezdtem, mire Rob hangosan fújtatott egyet, majd ruhasusogást hallottam. Önkéntelenül én is magamhoz szorítottam a lepedőt, miután tapogatózva megtaláltam a szélét. Sejtettem, hogy most húz magára egy farmert. – Ne hagyj itt, kérlek! – könyörögtem halkan, de már az ajtóban állhatott, mert onnan jött a hangja.

- Kristen…

- Rád van szükségem, nem pedig rá! – folytattam. – De ma már láttam egyszer az ő szemével, és valamiért most is – magyaráztam. Ez viszont még számomra is hihetetlen volt, így el tudtam képzelni, mikre gondolhat a férjem.

- Oké – mondta szerelmem, miután vett pár mély lélegzetet. Éreztem, hogy benyomódik alatta az ágy, mikor visszaült mellém. A kezéért nyúltam, a combját találtam meg helyette. Ő fogta meg aztán az ujjaimat, de csak ennyi. – Mit láttál? – kérdezte kelletlenül.

Hirtelen öntött el a düh, hogy a jelek szerint nem örül velem annak, hogy legalább így láthatok valamit, ha máshogy már úgysem, de megpróbáltam nem elzavarni megint – ez jött volna a nyelvemre kapásból –, hanem türelmesnek lennem. Hisz ő is az próbál lenni velem.

- Melanie-t láttam – kezdtem. – Éppen… sírt valamiért.

- Aaron nyilván megint arról mesélget neki, mennyire szerelmes beléd – érkezett a gúnyos válasz. Nem is vártam mást.

- Nem tudom, mi történt, azt sem, hogy most történik-e ez, csak… láttam, érted? – kiabáltam, majd rögtön észbe is kaptam. – Bocsáss meg – engedtem el a kezét, majd a lepedőbe burkolózva az ágy túlsó végéig húzódzkodtam. – Menj csak, ahova indultál – suttogtam.

- Szívem…

- Kérlek, hagyj most inkább mégis egyedül egy kicsit – szűrtem összeszorított fogakkal a szavaimat, de nem hallottam, hogy Rob távozott volna. – Menj! – ismételtem meg hangosabban.

Újabb sóhajt hallottam magam mögül, majd azt éreztem, hogy felkel az ágyról, az ajtóhoz megy, kinyitja… majd pár másodperc múlva be is csukja maga mögött. Végre szabad folyást engedhettem a könnyeimnek.

Ez egyre rosszabbnak tűnt. Miért történik ez velem? – tettem fel magamnak a kérdést már ezredszerre. Mert Emilie altatót tett abba a kurva ásványvízbe – érkezett a válasz. Amit nem is nekem, hanem a férjemnek szánt, nyilván, hogy könnyebben egy ágyba keveredhessen vele aztán a ribanc, és esetleg pikáns fotókkal kápráztasson el engem, miután végrehajtotta a mocskos kis tervét. Csakhogy elszámította magát, és én ittam meg azt a vackot, erre most én is iszom a levét. Nem is akárhogyan…

Az még hagyján, hogy nem láthattam a szeretteimet, de ez a dolog Aaronnal kapcsolatban… kiborított. Miért történik ez? – kérdeztem újra, mialatt tovább törölgettem a könnyeimet a lepedő csücskével.

A férjemet szerettem minden porcikámmal, és a lelkemmel, mégis sejtettem, mit érezhet most. Tudtam, hogy neki sem könnyű szembesülnie ezekkel a furcsaságokkal, de fogalmam sem volt, hogyan győzzem meg, hogy számomra ez nem jelent semmit. Vagyis… részben visszakapnám a látásomat, ha tényleg valódi mindaz, amit Aaron szemeivel érzékelek – tettem hozzá magamban. Reméltem, hogy valódi… és nem is reméltem.

Túl szép volna, ha csak úgy, egy csettintésre be lehetne kapcsolni a dolgot, hogy amíg a saját látásomat nem nyerem vissza, addig is az ő szemeit „használhassam” erre. Eddig viszont mindkétszer a legváratlanabb pillanatokban érkezett, és most… pont a legrosszabbkor.

Azt hittem, Robnak nem lesz kedve hozzám így, hogy nem láthatom őt közben, hogy nem nézek a szemeibe, de mégis akart. Még így is akart. Az én vágyaim is tomboltak iránta, a zuhanyzóban történtek pedig csak növelték bennem ezt az egészet. Folytatni akartam, csak közbejött ez a látomás Melanie-ról. Aaron nevét csupán azért mondtam, mert hozzá bírom kötni a csajt is, meg a látomás-dolgot is. Neki viszont túl sok volt ez. Fordított helyzetben nekem is az lett volna, ebben biztos voltam, mégis… annyira szerettem volna visszaforgatni az időt, hogy ne mondjam ki, ne toljam el magamtól az egyetlen férfit, akit szeretek. Késő volt.

Megdermedtem, és a sírásom is abbamaradt, amikor egy kéz simított végig hirtelen a vállamon, majd a karomon. Visszajött – nyugtáztam magamban. A további zokogásomat lenyeltem, és vártam, mi lesz a következő lépése. Nem lépett, de cselekedett: mögém feküdt, és a hátamhoz simult. Magához ölelt.

- Szeretlek – suttogta a fülembe, puszikkal támasztva alá ezt a nyakamon. – Sajnálom, hogy mérges lettem, de egy csöppet hangulatromboló volt, amikor meghallottam a nevét.

Nem feleltem, fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Már bocsánatot kértem. Elhúzódni viszont képtelen lettem volna tőle. inkább örültem, hogy újra itt van. Velem.

(Rob)

Iszonyú dühös lettem, amikor Kristen kimondta Aaron nevét. Az első gondolatom nem az volt, amit később mondott, hanem hogy valamiért róla fantáziál, miközben én… Nem akartam ezt.

Persze utólag kiderült, hogy „csak” Melanie-t „látta” valahogyan, és biztosan őt kapcsolta valahogy Aaronhoz, de fogalmam sem volt róla, hogy el merjem-e hinni neki ezt. Vagyis persze, hogy hittem neki, hisz bíztam benne, csakhogy ez az ő új „képességük” egymás iránt magas volt nekem. Felhőkarcolónyi. És a gyomrom nem tudta olyan könnyen bevenni, hogy egy új szereplő lépett a házasságunkba. Kétségkívül ez történt ugyanis. Akárhonnan is néztem a dolgot…

Kristen megint elküldött, amikor érezte rajtam, hogy nem egészen vagyok oda a történtekért, de csak az ajtóig jutottam. Ki is nyitottam, de végül nem hagytam őt magára. Megengedtem neki, hogy néhány percig itassa az egereket, de a sírása végül olyan szívszaggató hatást gyakorolt rám, hogy ösztönösen bújtam vissza mellé – mögé – az ágyba, hogy bocsánatot kérjek tőle.

Szerencsére ezúttal nem zavart el, így magamhoz öleltem, és egyszerűen élveztem a közelségét. Sejtettem, hogy a mai éjszakának, illetve a kezdeti gyönyörök folytatásának ezennel lőttek, de már az is boldoggá tett, hogy mellettem, az én karjaimban fogja álomra hajtani a fejét. Még azt is sikerült megérnem, hogy egy kis idő elteltével megfordult, és szemből bújt hozzám úgy, hogy ő is átölelt.

A könnyei elapadtak, de érezhetően még elég zaklatott volt. beleképzeltem magam a helyzetébe, és megállapítottam, hogy nekem sem lenne könnyű, sőt, valószínűleg idegesebb és idegesítőbb, meg elviselhetetlenebb, kétségbeesettebb lennék, mint ő, ezért képzeletben kalapot emeltem előtte. Kedvesem is feszült volt időnként, de mégsem tombolt tehetetlen dühében, mint ahogyan én tettem volna.

- Szeretlek – suttogtam elfogadva ezzel mindazon különlegességeket is, melyek a jövőben az életünk részei kell, hogy legyenek. Közben persze erősen imádkoztam érte, hogy mielőbb múljon el ez a dolog közte és Aaron között, mert fogalmam sem volt, meddig leszek elég erős ezt tolerálni.

A vallomásom nem kapott viszonzást, szerelmem elaludt. Sokáig hallgattam egyenletes szuszogását, hálát adtam a sorsnak, hogy létezik ő nekem, még így is, hisz szemernyit sem rontott számomra az értékén az, hogy átmenetileg nem lát – ebben is hinni igyekeztem, hogy nem tartós a vaksága –, és hogy elvisel maga mellett.

Emlékeztettem még magam az eskünkre, melyet nemcsak az oltárnál fogadtunk egymásnak, hanem már sokkal előbb és azóta is számtalanszor, majd szerelemmel a szívemben aludtam el örömmel adózva annak az apró, szinte jelentéktelennek tűnő, mégis a világot jelentő dolognak, hogy Kristennel összesimulunk.

A reggel túl hamar érkezett – legalábbis úgy éreztem, mintha semmit nem aludtam volna. Álomtalanul, de zaklatottan sikerült átvészelnem az éjt, a reggeli érzéseim mindenesetre erről tanúskodtak. A legmeglepőbb, és a legtöbb gondolkodásra okot adó dolog így hirtelen mégsem ez volt, hanem az, hogy egyedül voltam az ágyban.

Azonnal felkeltem, és szerelmem keresésére indultam. A gyerekszobában bukkantam rá, a lányokat szoptatta éppen.

- Rob? – kérdezte, mikor megálltam az ajtóban.

- Szia – köszöntem, közelebb léptem, és lehajoltam hozzá egy pusziért. – Bocs, hogy elaludtam. Felkelthettél volna, hogy segítsek – ültem le melléjük a kisszobában elhelyezett párnázott padra. Victor még aludt a saját kiságyában, úgyhogy életem nőiben gyönyörködtem.

- Vic segített – felelte kedvesem az ajtó felé biccentve. Ezek szerint még itt van a nővérem – nyugtáztam magamban, de annyira nem bántam. Most több segítségre szorultunk, mint eddig bármikor. Egyedül biztosan képtelen lettem volna ellátni a kicsiket meg Kristent is.

Eszembe jutott, hogy a sógorom, és Kathy… azaz Sam is nálunk időznek éppen, de az órára pillantva az is bevillant, hogy önkéntes házizsarunk már biztosan ügyet intéz Emilie-vel kapcsolatban. És talán Cameron is elkísérte. De ennek későbbre hagytam a kiderítését.

- Hogy vagy? – kérdeztem Kristentől. Lehunyt szemmel ült, mégis simogatta a lányokat, miközben ők falatoztak.

- Beszéltem Aaronnal – vágott bele a közepébe. Kiakadni sem volt időm, persze nem is állt szándékomban, csak magamban, de ő máris folytatta. – Melanie elhagyta tegnap, ezt láthattam meg véletlenül. – Erre viszont már megeresztettem egy enyhe sóhajt. Pedig a java még csak ezután következett. – Állítólag amiatt, amit Aaron érez… felőlem. Te tudod, miről lehet szó?

Sajnos tudtam. egy másodpercre átfutott az agyamon, hogy el kéne mondanom Kristennek, mi ez az egész – legalábbis az, amit én tudok róla –, végül mégsem tettem. Nem most akartam taglalni a furcsaságokat.

- Később, jó? – öleltem át a vállát, és a nyakára is adtam egy puszit. – Sajnálom, hogy éjszaka türelmetlen voltam – súgtam a fülébe. Éreztem, hogy megremeg, aminek megörültem, mert a jelek szerint még úgy hatok rá, mint régen. Fizikailag. Csak abban bíztam, hogy a szerelmet sem gyilkolom le benne. Egyelőre…

- Én is… Máshogy is lehetett volna – kért elnézést ő is, de nem akartam mélyebben belemenni a dologba megint, ezért megkértem, hogy felejtsük el. Rábólintott ugyan, mégsem hittem, hogy valóban elfelejti. Ahogy én sem.

Melanie elhagyta Aaront. Rengeteg gondolat tolult az agyamba hirtelen. A mobilom csörgése mentett meg attól, hogy be is eresszem őket a tudatomba. Vonakodva hagytam magára Kristent a picikkel, de megnyugtatott, hogy pár percig ellesznek, vegyem csak fel. Adtam neki még egy puszit, majd visszamentem a hálóba.

Tom hívott. Végre egyszer „szót fogadott”, és telefonon jelentkezik ahelyett, hogy beállítana – fintorodtam el, de azért örültem, és felvettem.

- Beszélnünk kéne – kezdte, majd közölte, hogy tárgyalt Emilie ügyvédeivel, akik persze azon dolgoznak, hogy ne legyen börtön az ügyből.

- Ha jól tudom, te nem is jöhetnél Kris közelébe, igaz? – jutott eszembe egy régebbi dolog. – Meddig is tart ez a… távolságtartási végzés, vagy mi? – kérdeztem tőle, mire egy sóhajt hallatott.

- Örökre. Vagy amíg Kris fel nem oldatja azt… – nyögte ki aztán. Nem számoltam utána, hányszor szegte már meg, inkább mással bíztam meg.

- Ha az a ribanc meg is ússza, mert nem vagy olyan jó, hogy lecsukasd… – ingereltem egy kicsit. Közbe is szólt.

- Nemcsak rajtam múlik.

- …akkor minimum egy ilyet akarok. Örökre. És nemcsak a feleségemmel ne érintkezhessen, hanem az egész családunkkal. Velem, a gyerekekkel…

- Meglesz! – ígérte, véleményem szerint ezt is könnyelműen, de kénytelen voltam bízni benne. Ő meg témát is váltott hirtelen, úgyhogy elterelte a figyelmemet. – A régebbi ajánlatomon gondolkodtál?

Nem tetszett, hogy Tom megint az életem – az életünk – része akar lenni, és igazság szerint nem is gondolkodtam, most valamennyi „hálaszerűt” mégis éreztem, amiért önként vállalkozott az ügyvédkedésre az oldalunkon, így… nehéz szívvel kimondtam a döntésemet.

- Igen. Csináljuk.

- Kösz, Rob. Nem fogod megbánni! – Máris bántam.

Miután letettük, visszasiettem a gyerekszobába. A nővérem is jelen volt már, rám mosolygott köszönés gyanánt. Épp Sophie-t pelenkázta, míg Kristen ölében Dorothy ücsörgött, és hatalmas szemekkel nézte, mit művel az én nővérem az övével.

Leültem melléjük.

- Én ezt nem fogom bírni – szólalt meg szerelmem, amint megérezte, hogy újra itt vagyok.

- Mit? – kérdeztem rá a pontosság kedvéért.

- Nem pelenkázhatom őket – kezdte el sorolni, és nem is állt meg ennyinél. Olyan hétköznapi és alapvető apróságok szerepeltek a listán, amelyek túl csekélységnek tűntek, és mégis…

- Még mindig dönthetsz a kezelés mellett – emlékeztettem, de újabb falakba ütköztem.

- Nem! Még fél évig szoptathatom körülbelül a kicsiket. Addig ez ki van zárva.

Fél év! Megpróbáltam nem belegondolni, mit jelent ez. A látása szempontjából mármint.

- Szívem…

- Döntöttem, Rob. Ha emiatt örökre megvakulok, ami szerintem kizárt, akkor… – Ő is elbizonytalanodott. Vártam, hogyan fogja folytatni, de elfogyott a türelmem.

- Akkor majd ideköltöztetjük Aaront, hogy lásson helyetted – szaladt ki a számon, de késő volt visszavonni.

Kristen megdermedt mellettem, és hasonló hangnemben reagálta le az elhamarkodott mondatomat.

- Jó ötlet! Ha én nem látok, majd lát helyettem ő. – Nagyon jól tudta, hogy mekkorát rúg ezzel belém. Gyűlöltem magam érte, mégis felvettem a harcot.

- Én meg már nem is fogok kelleni ide. Jól meglesztek… – morogtam, és felálltam mellőle. Jobbnak láttam, ha elhúzom a csíkot, mielőtt ebből még a mostaninál is komolyabb vita kerekedik, ezért kimenekültem a szobából.

Lezuhanyoztam, de rögtön bűntudatom támadt. Kristennel akartam zuhanyozni, hogy segíthessek neki benne. Már mindegy volt, de elhatároztam, hogy egy picit később megteszem. A férje vagyok, aki szereti, és ő is talán szeret még egy kicsit… kivéve most. Tudtam, hogy kiállhatatlan vagyok, de rohadtul nem tetszett ez az egész, ami történik.

Miután felöltözködtem, felhívtam Iant, hogy ki tudtak-e találni valamit a szakzsenik Kristennel kapcsolatban, de ugyanazt hajtogatta, amit korábban: kezelés nélkül nem fog menni a dolog, és csak a csodában bízhatunk. Épp abban bíztam a legkevésbé. A testvérével kapcsolatban is megkérdeztem, van-e rá magyarázatuk, de nem volt. Ezt például ők kezelték csodaként. Én inkább átokként, amely a házasságunkat és a szerelmünket veszélyezteti.

Ian is azt tanácsolta, hogy mondjam el a feleségemnek, mi ez kettejük között, de úgy éreztem, képtelen vagyok rá. Inkább elmeséltem neki, hogy hogyan határoztam Tommal kapcsolatban, mire megígérte, hogy vele majd ő törődik, én csak foglakozzam a családommal. Megköszöntem. Miután letettük, az ágy szélére ülve gondolkodni kezdtem. Nem Tomon.

Aztán fogtam a telefonomat, és mielőtt meggondolom magam, elintéztem még egy hívást. Utána rosszabbul éreztem magam, mintha kibeleztek volna elevenen. Egyszerre süppedtem önutálatba, és kínok közé, de azt nem bírtam eldönteni, helyesen cselekedtem-e. A sorsra bíztam, és fohászkodni kezdtem, hogy jól süljön el a dolog. Nekem jól.

Úgy belefeledkeztem, hogy fel sem tűnt a környezetem, csak az, amikor megérintette valami a hátam. Azaz valaki. Kristen volt az.

- Bocs, nem tudtam, hogy itt vagy, azaz… csak sejtettem – motyogta. Az én dühöm már elpárolgott, inkább a csodálkozás vette át a helyét.

- Hogy jöttél ide? – kérdeztem ennek megfelelően.

- Számoltam a lépéseket – árulta el, miközben leült mellém, de túl messzire. Közelebb csusszantam.

- Kristen…

- Hagyjuk – kérte halkan. – Segítenél, hogy… mondjuk engednél nekem vizet a kádba? – kérdezte, de jobb ötletem volt ennél. Nem volt ellenemre egy második zuhanyzás, ha azt vele tehetem.

- Gyere – álltam fel, majd kézen fogtam, és a fürdőbe vezettem. Határozottan biztosabban mozgott. Biztos megint számol – jutott eszembe.

A fülke mellett állítottam csak meg. Először az ő köntösének övét oldoztam ki. A látványtól éppúgy elakadt a lélegzetem meg a szívverésem, mint a legelső együttlétünk alkalmával. És úgy is hatott rám a dolog. Soha nem bírtam betelni vele, és ezen semmi nem változtathatott. Sem az, hogy mi történt a látásával, sem a… „vitánk”.

- Mit művelsz? – érdeklődött, mikor elléptem tőle, és a saját holmimat is ledobáltam,

- Zuhanyozni fogunk – jelentettem ki utána, és magammal húztam lassan a közben megnyitott víz alá.

- Nem akartam… – mormolta, de nem tiltakozott. Amikor viszont a derekánál fogva közelebb húztam, és a nyakát kezdtem csókolgatni, eltolt magától. – Ezt sem akarom – nyögte, amivel máris rácáfolt a szavaira, de nagy nehezen mégis elengedtem.

- Oké – suttogtam. Elnyomta a víz hangja. A segítést viszont nem adtam fel ilyen könnyen. A tusfürdőért nyúltam, de ahelyett, hogy nekiadtam volna, a saját tenyerembe nyomtam belőle, és elkezdtem végigmosdatni Kristent.

Ő persze ellenkezett, hogy meg tudja csinálni, de egy csak azért is puszi után hagyta, amibe belevágtam. Élvezettel cirógattam végig a testét. A mellei környékén még óvatosabban csináltam, hogy most, hogy újra szoptatni kezdett, érzékeny területekké váltak a mellbimbói. Fel is nyögött, mikor megérintettem, majd hátat fordított nekem. Mintha látna, csak nem akarna. Ezzel viszont öngólt rúgott.

A hátán folytattam a „lemosdatást”, igyekeztem olyan érzékien csinálni, ahogyan csak tőlem tellett. A nyögéseket meg is kaptam, főleg, mikor ismét a nyakát halmoztam közben csókjaimmal. Hiába fordította el a fejét. Magamhoz húztam, hogy érezze, mit vált ki belőlem elsősorban ő, másodsorban a helyzet, majd előrevezettem a kezeimet, és a hasán köröztem egy kis ideig. Aztán a csípőjénél fogva még közelebb húztam magamhoz.

A karjaival ösztönösen támaszkodott a szemközti fülkefalnak, a lábait pedig zihálva tette kicsit széjjelebb. Ezt beleegyezésnek vettem, és a hasán keresztül a combjai közé csúsztattam az ujjaimat. Egy nyögéssel üdvözölte őket magában szerelmem, de nem akartam így elsietni a dolgot. Lassan simogattam az érzékeny, tűzforró területeket, míg másik kezemmel a testén barangoltam mindenütt, csókjaim pedig a vállát, nyakát borították.

Néhány apróbb harapást is engedélyeztem magamnak, ám a sikolyát nem tudtam elfojtani a számmal – még mindig háttal állt nekem. Az egyetlen különbség az volt, hogy a korábbi tiltakozásával ellentétben mostanra ellazult, és a háta mögé nyúlva a kezébe fogta fájóan rávágyó testrészemet.

- Nem kell… – nyögtem a fülébe levegő után kapkodva. – Csak… neked akarok örömet szerezni.

- Én meg neked. Gyere – felelte egyszerűen. Közben kissé előrehajolt, a fenekét pedig kidugta felém. Egy mámorító másodpercre bevillant a legénybúcsúm. Pont így riszálta meg előttem magát, aminek persze képtelen voltam ellenállni, pedig akkor még nem tudtam, hogy saját magával csalom meg éppen.

Most sem bírtam ellenállni. Hagytam, hogy magába illesszen, onnan viszont nem volt megállás. A csípőjébe kapaszkodva és a hátát végigcsókolgatva kezdtem el mozogni benne. Szerettem volna, hogy sokáig tartson, de az izmai rám gyakorolt hatása miatt ez nem ment. Nemcsak könnyen nem ment, hanem sehogy.

Annyi lélekjelenlétem még akadt, hogy magamhoz húzzam, és míg sebesebb iramban mozogtam benne, a melleit becézgettem, aztán lejjebb. Kristen felsikkantott, mikor a teste mélyén végzett mozdulataimat még némi külsőbb simogatással is megfűszereztem. Élvezettel kényeztettem a csiklóját, heves remegést váltva ki ezzel belőle.

Ekkor fordult felém kicsit először, hogy meg tudjam csókolni. Azonnal a számba sikított, amint ajkaira tapasztottam. A gyönyör már felém is közeledett, de még egyszer legalább ki akartam elégíteni, mielőtt hagyom, hogy lesújtson rám. Eltávolodtam tőle, és a testét folyamatosan simogatva még keményebb lökésekkel hajszoltam őt a beteljesülés felé.

Megfeszült a teste a kezeim között, mikor elérte, és ekkor én is átadtam magam a mámornak. Reszketve és légszomjjal küszködve élveztem pár másodpercig azt a világot, melybe hirtelen csak mi ketten léteztünk, aztán kelletlenül kihúzódtam belőle, magam felé fordítottam, és a karjaimba szorítottam.

- Szeretlek – súgtam a fülébe. Most végre viszonozta, nem úgy, mint éjjel. Boldogsággal töltött el a halk szó, amely minden eddigi érzelmeinket sugallta. Az összes gondunk ellenére ez adott erőt, hogy újra kitartásra ítéljem magam. Akármi és akármilyen nehéz is lesz.

Amikor már kedvesem is meg bírt állni a lábán, tényleg lemosdattam őt, gyorsan még egyszer magamat is, majd elzártam a vizet, és egy-egy törölközőbe tekertem magunkat.

Legszívesebben a hálóban folytattam volna, hogy legalább még egy kis ideig csak mi létezzünk a világon, de mikor kiléptünk a fürdőből, odalentről hangokat hallottam. Nem időzhettünk fent tovább. Megérkezett, akit „vártam”. Mégis biztosra akartam menni, ezért öltözködés közben…

(Kristen)

Nem voltam hozzá megfelelő hangulatban, lelkileg a sárba tiport, megrágott, kiköpött, úthengerelt és cafatokra szaggatott a korábbi szóváltásunk, ezért nem akartam, mégis sikerült a férjemnek elérnie, hogy a vágyaim vegyék át a hatalmat az agyam fölött, és sikerült egy időre teljesen elfeledtetnie velem, hogy tulajdonképpen most nem vagyunk épp ennyire jóban.

Gyötört a tudat, hogy egyáltalán: veszekedtünk mondhatni, de a cirógatásainkat és a csókjainak képtelen voltam ellenállni. Ez még mindig működött köztünk. És azt is sikerült elérnie, hogy megbocsássam a korábbi szavait, belássam, hogy én is hibás vagyok, és kilencvenkilenc százalékban elfelejtsem, ami történt.

Egyedül azt sajnáltam, hogy a fürdés végeztével nem folytattuk a szerelmezést, hanem nekiállt engem felöltöztetni.

- Sajnos vendégeink vannak – morogta közben, szüntelenül puszikkal borítva a bőröm mindenütt, mielőtt egy-egy aktuális testrészemet épp elfedte ruhadarabokkal. Ez a bugyim esetében volt a legizgalmasabb.

Az ágy szélére ültetett ugyanis, mikor beléptünk, és mielőtt rám adta volna, széttolta a térdeimet, száját pedig vágyaim még ki nem hűlt középpontjára tapasztotta. Elakadó lélegzettel vetettem magam hanyatt, olyan váratlan és olyan hihetetlenül jó volt, amikor megéreztem, hogy a nyelvével végigsimít rajtam. Aztán bennem.

Az ujjaim a lepedőbe martak, mikor a fogai közé vette robbanásig hevült pontomat, és az ujjait is belém mártotta.

- Nem érdekelnek a vendégek, akarlak – nyöszörögtem önkívületben. Vágytam az újabb gyönyört. És szerencsére nem fosztott meg tőle.

Előbb engem akart ruhákba rejteni, így rajta még csupán a törölköző lehetett, melyet máris ledobhatott – nem láttam, csak azt éreztem, hogy újrakeményedett teste veszi át nyelve és ujjai helyét hirtelen. Majd a derekamba kapaszkodva húz magára. Ez mindig is tökéletesen helyre bírta rakni a nézeteltéréseinket, így nem tiltakoztam, sőt!

Kezeimmel megpróbáltam elér, és mikor sikerült, körömnyomokkal gazdagítottam szerelmem oldalát és hasát, mire fölém hajolt, és a tarkómnál fogva magához húzott egy csókért. Most gyorsabban és vadabbul csinálta, mint a fürdőben, néhány vérkiserkentő harapás lett a vége a csodának, melyben újra megmártózhattunk, semmivel sem volt azonban rosszabb, mint korábban a másik helyiségben.

Átöleltem Rob nyakát, nem akartam, hogy máris elhúzódjon, amint kimerültek a vágyaink, és a szemeimet kinyitva próbáltam megkeresni a tekintetét. Fogalmam sem volt, merre lehet, csak reméltem, hogy jól „célzok”. Elsuttogtam neki egy köszönömöt és egy szeretleket, mire újabb csóknyi idővel húztuk a vendégeink idegeit. Aztán ő elszakadt tőlem, és gyorsan, mielőtt újra egymásba gabalyodunk, felöltöztetett.  

Mielőtt a földszintre indultunk volna, ahonnan felszűrődve már megismertem a bátyám hangját, éppen beszélt valakihez, szerető férjem még egyszer a karjaiba zárt, és az érzéki folytatásra felkészítve újabb szenvedélyes csókot adott. Mosolyogva ígértem meg neki gondolatban, hogy részemről soha nem lesz ennek akadálya, majd hagytam, hogy a lépcső felé vezessen.

Mivel megtettem már párszor ezt az utat, viszonylag könnyedén lementem rajta – a karjába kapaszkodva persze, miközben ő is átölelt –, de leérve csak a csendet hallottam. Tudtam, hogy itt vannak valakik, ezért köszöntem.

- Szia, hugi! – lépett közelebb a bátyám. Rob elengedett, de nem láttam, mi történik, csak azt hallottam, hogy ellép tőlem, majd megáll, és továbbindul a konyha felé.

- Máris jövök – szólt még vissza. Hagytam, hogy Cam a kanapéig vezessen, de nem figyeltem rá, amikor poénkodni kezdett, megint a látásomat pécézve ki a viccei középpontjának.

A konyha felé füleltem, és most már tudtam, ki a vendégünk. Vártam, hogy mi fog ebből kisülni… amellett, hogy vérontás. Nem örültem neki, hogy a férjemmel van kettesben a konyhában, féltettem tőle.

Kisvártatva arra lettem figyelmes, hogy Cameron elhallgat, majd eltűnik mellőlem, és Rob ül helyette mellém.

- Kristen – kezdte. Felé fordítottam a fejem, hallottam, hogy mély levegőt vesz. A feszültség, amely belőle áradt, eddig nem tapasztalt méreteket öltött, amikor kimondta a következő szavakat: – Most egyedül hagylak… Aaronnal. Mondani szeretne valamit.