Epilógus 2. (Kristen)
Egy hét volt már csak vissza az újabb csöppség megérkezéséig, amikor Robbal esküvőre voltunk hivatalosak. Szerelmem halálra aggódta magát miattam, mert reggel fájlaltam a derekamat, pedig az eddigi két terhességem során módomban állt megtapasztalni, mi a különbség szimpla és szülési fájás között, úgyhogy ezzel az indokkal igyekeztem megnyugtatni a már most büszke apukát.
- Segítesz? – toppant elém egyszer csak egy nyakkendővel.
Meglepett, mert eddig mindig boldogult vele, ha kellett, ezért most nem tudtam, miért nem. Hamar fény derült viszont a titokra, amikor felmutatta az ujját, amin egy frissen bekötött vágás díszelgett.
Letettem az extra méretű kismamablúzt, amit épp felvenni készültem, és felé fordultam, hogy megoldjam a problémáját.
- Amúgy nem is lenne muszáj nyakkendőt húznod – motyogtam, míg bíbelődtem. – Szexibb, ha nyitva hagyod a felső gombokat…
Egy csókot és egy tiltakozást kaptam cserébe ezért a megjegyzésért.
- Azt már nem! Még a végén elegánsabbnak találnád a vőlegényt, mint engem!
Megmosolyogtam, amit mondott. Ha tudná, mennyi mindenkit tartok rendkívül elegánsnak – például a bátyámat is, amikor nyakkendőt húz –, tuti, hogy nem törődne így a formaságokkal. Csakhogy megint kiütközött rajta a féltékenység, holott épp az egyik, általa hajdan vetélytársnak titulált illetőnek a fejét készültek bekötni.
- Feleslegesen aggódsz – hárítottam a félelmeit.
- Mondtam már, milyen izgató vagy, amikor a gyermekemmel vagy állapotos? – terelte ő is a figyelmemet, nem is a szavaival, sokkal inkább az ujjaival, melyek a mellbimbóimat masszírozták óvatosan kőkeményre.
- Azt… hiszem… – kezdtem nyögdécselni, amikor a szája is ostrom alá vette a nyakamat. A nyakkendője a bekötetlenség ítéletével lógott rajta. Egyetlen forró csókra hagytam, hogy magába bolondítson, de aztán eltoltam. Negyedóra sem telt még el azóta, hogy utoljára bennem volt, elméletileg ki kellett volna bírnia, amíg hazaérünk. – Ennyire nincs kedved menni? – kérdeztem tőle. A szemei csillogva válaszoltak, de a szavai másként.
- De. Tulajdonképpen nagyon is sok van – mosolyodott el boldogan. Egy fintort kapott cserébe. Rögtön tudtam, miért.
A nyakkendő-dolgot nem erőltette tovább, úgyhogy végül anélkül lépett ki utánam a hálóból, mikor én is elkészültem.
Jennyék és Rob nővérei is jöttek a lagziba, ezért Claire-t kértük meg, hogy vigyázzon addig a kis rosszcsontokra.
- Mami!
- Apaaa!
- Anya! – szaladtak elénk sorban, mikor leértünk a földszintre. Rob rögtön felkapta a copfos Dorothyt, aki többnyire mindig felkéretőzött az ember karjaiba.
- Mi is jövünk? – kérdezte Victor ugrándozva, de hamar lelomboztam az örömét.
- Most nem lehet kicsim. Apu és anyu aludni mennek.
A fiam az aludni szót meghallva éles csatakiáltást hallatott, majd kézen ragadta az ettől megszeppent Sophie-t és eltűnt vele a hátsó kert irányában. A másik húga is ficánkolni kezdett az apja kezei közt, de őt még én is gyorsan megpuszilgattam, mielőtt hagytuk volna, hogy a testvérei után szaladjon.
- Jó szórakozást, drágáim! – bocsátott minket meg utunkra anyósom, aki előbb még elárulta, hogy hamarosan Richard is megérkezik, hogy felmentő sereget biztosítson a számára.
Elbizonytalanodtam abban a tekintetben, hogy fair dolog-e kitenni őket a veszélynek, amit a gyerekek bírnak jelenteni, ha épp formában vannak, de Rob meggyőzött róla, hogy nem először részesülnek ilyen kiképzésben, hisz ő meg a nővérei is alaposan megdolgoztatták őket annak idején.
- Épp ezért… – tétováztam már a kocsiban ülve, miután Rob besegített. – Biztos elegük van már…
- Gyakorlatuk van, szívem, nem elegük – hajolt oda hozzám egy csókért, majd indított. – Mondtam már, hogy milyen…?
- Mondtad! – állítottam le, mielőtt újabb bókáradatba kezd.
- Nem hiszem… – gondolkodott el. – Szerintem ezt még nem, de ha nem vagy kíváncsi rá… – Naná, hogy rögtön felcsigázott, mégsem hagytam magam ilyen könnyen legyőzni. Hallgattam. – Egy picit sem érdekel? Nem fúrja az oldalad a kíváncsiság? – tépkedte az idegeimet.
Eleinte nemet mondtam, de mindketten tudtuk, hogy nem így áll a helyzet.
- Na jó, bökd ki! – szóltam rá, amikor már nem bírtam.
- Á, annyira nem is fontos.
Rég voltam rá ilyen dühös, amiért képes az őrületbe kergetni, és most nem is szexuális értelemben, de tudtam, hogyan álljak bosszút.
Volt még annyi emlékem a színészéveimről – na meg tapasztalatom az életemből –, hogy gyerekjáték legyen megjátszanom egy szülés-elindulást.
Egy éles sikolyt hallattam, mire szerelmem beletaposott a fékbe, de arra ügyelt, hogy se a biztonsági öv ne nyomjon agyon, se a szélvédőn ne repüljek ki.
- Mi történt? Jól vagy? Szülünk? Mit csináljak? – záporoztak a kérdései. Az arcán egyszerre tükröződött félelem, vagy inkább rémület, kezdődő kétségbeesés, elborzadás, hogy mi van, ha máris késő, és itt pottyan ki belőlem a baba, neki meg egyedül kell levezetnie a szülést… Rögtön rájöttem, hogy rossz módszerhez folyamodtam. – Mondj már valamit! – esedezett.
- Minden… oké – nyögtem.
- Biztos? Miért sikítottál? – kételkedett. Joggal.
Mivel csak akusztikusan nyilvánultam meg, a hasamhoz nem kaptam oda a kezem, mással is meg tudtam magyarázni a történteket.
- Mert nem árultad el, amivel bosszantottál – sziszegtem felé dühösen, de Rob nem dicsért meg, amiért csak ennyi történt.
- És ezért kellett halálra rémítened? – hüledezett.
- Hát tudtam én, hogy rögtön rosszra gondolsz? – vágtam vissza, de azt persze nem árultam el neki, hogy eleve ez volt a szándékom.
- Te… – keresgélte a szavakat. Én meg kérdő tekintettel vártam, milyen jelzővel szeretne illetni. Akármit is gondolt, végül nem mondta ki. Más büntetést szabott ki a számomra. Közelebb hajolva lecsókolta a rúzsomat, majd a szemembe nézett és így szólt: – Imádlak! De azt lesheted, mikor árulom el valaha, hogy mit szerettem volna mondani.
Ezzel elérte, hogy egész addig duzzogjak, míg oda nem értünk az esküvő helyszínére. Ezt a bulit is Jenny szervezte, így nem ért meglepetésként, hogy Rick magányosan ácsorogva szemléli a tömeget, míg szívszerelme valahol a népek között bolyong.
- Szia! – köszöntem neki, amikor odaértünk hozzá. – Jennyt nem kérdezem, de Melissát hol dugdosod? – A lánya majdnem egyidős volt az enyéimmel, sőt, pár hónappal idősebb is, ezért nem lepett volna meg, ha az asztalok között bujkál.
- Az öcsémék vigyáznak rá – felelte. – De ahogy látom, ti is lepasszoltátok a srácokat.
- Az egyik itt van – szólalt meg mögöttem Rob. Hiába tartottunk mosolyszünetet, nem engedett szabadon. Hol a derekamat ölelte, hol a pocakomat simogatta.
- Nem sokáig – ábrándítottam ki, majd jó szórakozást kívántam nekik, és elindultam a menyasszony keresésére. Volt egy olyan érzésem, hogy elveszett barátnőmet is körülötte találom.
(Rob)
Miután Kristen kettesben hagyott minket Rickkel – előbb persze megígértettem vele, hogy azonnal szól, ha szülni kell mennünk, de ezúttal nem kamusikolyt produkálva –, Rick szája széles mosolyra húzódott.
- Mi van? – kérdeztem tőle, de nem rá figyeltem, hanem aggódva arrafelé, ahol szerelmem eltűnt.
- Csak a jeleken derülök – felelte titokzatosan.
- Jelek? – néztem ekkor rá kérdőn.
- Tudod, öt éve még nem hittem volna, hogy valaha rólad veszek példát, hogyan bánjak a lelkileg kusza, várandós feleségemmel… – Nem értettem. Megmagyarázta. – Az elsőnél még aranykalitkába zártad, most meg egy héttel a kiírt dátumotok előtt simán elengeded magad mellől.
- Mert egy boszorka és nem hagyhatom, hogy legyőzzön – morogtam. – Az támadási felület volna, ha hagynám felül kerekedni.
Rick jóízűt nevetett ezen, majd gratulált a taktikámhoz. Aztán meg is köszönte.
- Szükségem lesz rá úgy… hat hónap múlva.
Na, ezt én sem gondoltam volna.
- Még egy babátok lesz? – kérdeztem rá, hogy jól értettem-e. Pedig az előbb várandósat mondott… Hogy nem csaptam le a szóra?! Régi barátom bólintott, mire körülnéztem, hátha jár felénk egy pincér teli pezsgős poharakkal. – Erre koccintanunk kell! – előlegeztem be neki némi folyékony gratulációt is, amit a saját, ezek szerint jól titkolt idegességem csillapítására is akartam használni. Kristen ugyanis alaposan eltűnt a szemeim elől.
- Majd ha ti már túl vagytok a mostanin. Szerintem addig maradj józan – tanácsolta –, hátha máris rohanni kell.
Igaza volt, de egy cigire azért rágyújtottam.
- Na és hol a vőlegény? – kérdeztem totál érdektelenül, mégis kicsit nyugodtabban, mintha valaki más lenne az, mint aki.
- Vártad már, hogy valaki oltárhoz rángassa, mi?
- Hát, ennek nagyon itt volt az ideje – vontam vállat. – Legalább egy konkurenciával kevesebb. – Kellant egy ideje már nem számoltam, egészen pontosan azóta, hogy elvette Haleyt.
- Nyugi, a nejed csak téged imád – próbált csitítani Rick, mielőtt belelovallom magam valamibe. – Azt hallottad, hogy Tom is megnősül?
Majdnem félrenyeltem a füstöt.
- Tom?! – Együtt dolgoztunk vele a klubban, de a régi haverséget már rég eltemettük. Így is örültem, ha nem kellett vele találkoznom, vagy beszélnem – ezt többnyire Ianre bíztam –, de szerződésünk volt a cégével, és jó pénzt kerestünk így együttműködve. Ő hozta a felfedezettjeit, mi meg adtuk a helyszínt. De arról sem tudtam, hogy párkapcsolata lenne.
- Aha – tette biztossá Rick a megrökönyödésemet. – A csaj mindent tud róla – folytatta, mielőtt megkérdeztem volna. Ezen is megdöbbentem.
- Ismered? – kíváncsiskodtam. Barátom kicsit félve válaszolt.
- Mi szervezzük az esküvőjüket…
Ez nem lepett meg, Tom nyilván busás összeget fizetett nekik a melóért. Rick el is árulta, hogy mennyit. Csaknem a tripláját, mint amennyibe annak idején a miénk került. Aztán megtudtam, miért az óriási különbség; nekünk nem számoltak fel annyi pluszköltséget, így például munkadíjat sem, csakis a kellékek, díszletek, ruha árát. Vagyis igazán baráti áron güriztek nekünk annyit. Akárhogy erősködtem, most sem hagyta, hogy ezt kompenzáljam.
- De mégis volna itt valami – mondta aztán mégis. Kérdőn néztem rá, de habozott kibökni.
- Na, ki vele! Olyan szörnyű nem lehet – biztattam, majd tippelni kezdtem. – Valaki rámászott Jennyre és meg kéne ölni? Abban Aaron a profi…
- Nem – rázta meg a fejét. – Lehet, hogy kéne néhány tipp… három gyerek esetére.
Először nem értettem, mire gondol, de aztán leesett.
- Megtriplázzátok Melissát? – Azt hittem, most is csak egy babát várnak, de ez…
- Olyasmi – bólintott hitetlenkedő mosollyal az arcán. Én is így nézhettem ki, amikor annak idején tudomást szereztem a lányok létezéséről.
Szívből gratuláltam neki a kis jövevényekhez, és megbeszéltük, hogy mire esedékes – öt és fél hónap múlva –, addigra korrepetálom akár négy gyerekből is, mert nekünk akkor már bőven ennyi lesz. Sőt, szerelmem ma reggeli fájdalmaiból ítélve lehet, hogy már holnap is…
Elkezdtem érte aggódni, de mielőtt a keresésére indulhattam volna, Rick lecsapott rá, hogy az előbb említettem Aaront.
- Most már szent a béke köztetek?
Ez erős túlzásnak hangzott volna az én számból, ezért megpróbáltam rajta finomítani.
- Vannak határok. Azokon belül mozgunk. Vagyis ő. Tudja, hogy meddig mehet el.
Ilyenek valóban voltak. A jelenlétemben például sosem közelítették meg egymást másfél méternél jobban. Amikor persze nem voltam ott és azt hitték nem látom őket, sokkal közelebb is merészkedtek, de túl intim pillanatoknak szerencsére sosem voltam a titkos megfigyelője. Ezért is engedtem össze őket időnként… jó ritkán persze.
Kénytelen voltam bizalmat szavazni a feleségemnek, mert velem úgy viselkedett, mint mindig. Éreztem, hogy szeret, és soha egy hajszálnyi megingást nem tapasztaltam rajta ezen a téren. Jó színésznő volt, de ebben nem hazudott, ezt holtbiztosan tudtam. Kísérletezni meg nem akartam, épp elég, még sok is volt egyszer úgy tönkretennem mindkettőnket.
Valaki kiszólt a tömegbe, hogy hamarosan kezdődik a ceremónia, ezért lassan beszivárogtak az emberek a hatalmas ház kertjébe, ahova Jenny az egészet megálmodta. Mi is elindultunk Rickkel, de ekkor hangos fékcsikorgással megállt valaki az utcában.
Önkéntelenül is odafordultam.
Egy taxi volt, amelyből legnagyobb döbbenetemre a sógorom és Kathy, vagyis Sam szálltak ki. Hónapok óta nem láttam őket, ezért örömmel bevártam őket, hogy ne vesszenek el az emberrengetegben.
- A húgomra ki vigyáz? – szegezte nekem a kérdést Cameron. Egyelőre a barátnője örömét élveztem, ezért csak akkor bírtam válaszolni, amikor kiszabadultam az öleléséből.
- Már bent van, de őt keresem éppen. – Ennek megfelelően csatlakoztam is a befelé vonuló seregekhez. Kristent azonban nem láttam sehol.
Többeket megkérdeztem, nem látták-e, de csak fejrázásokat kaptam válaszként. Egy dolog mégis feltűnt. A vőlegény is hiányzott az oltár elől, ahol szerelmes aráját kéne várnia. Aki semmiképpen nem a mindenórás feleségem!
Dühösen indultam a keresésükre, mert arra tonnányi mérget mertem volna venni, hogy együtt vannak valahol. Nem kellett messze mennem.
- Tényleg örülök nektek – mosolygott Kristen a jövendőbelire. Hál’ Istennek nem az övére. Én annak örültem, hogy jól van. Annak viszont kevésbé, hogy egy ilyen csendes zugban, mint ez kertszeglet, ilyen kellemesen elcsevegnek, miközben az orgona már hangolódik odabent.
- Én is – felelte a férjjelölt. Aztán szégyenlősen elmosolyodott. Engem még nem vettek észre, de elég közel álltam, hogy mindent jól lássak és halljak. – Izgulok – nyögte aztán, és a nadrágjába törölte a tenyerét. Szerelmem kinevette ezért, és végigsimított a karján. Aztán megfogta a kezét, és összefűzte az ujjaikat.
Ez volt az a határ, ameddig normális esetben – a hétköznapokban – engedtem volna őket elmenni, és most szívem szerint rájuk rontottam volna, de a lábaim földbe gyökereztek, és vártam inkább.
- Ne izgulj – simított végig Kristen az arcán is. – Szuper lesz, meglátod! – biztatta ráadásul.
- Kösz, Kris – hunyta le a szemét beszélgetőtársa. Reméltem, nem most lesz másféle társa is – például a szeretője –, mert tartottam tőle, hogy akkor ma itt nem esküvő lesz, hanem temetés.
Úgy véltem, ha én kívánom őt kilenc hónaposan, akkor más is így van ezzel, és nem tartottam kizártnak, hogy bármikor rá akarjon mászni valaki. Mondjuk az, aki épp közelebb lépett hozzá, és a pocakja miatt óvatosan, mégis szeretetteljesen magához ölelte. Kezdett viszketni a tenyerem.
- Nem fogod megbánni – suttogta kedvesem a mégis-vetélytárs fülébe, hisz azt eddig sem zavarta soha, hogy Kristen férjnél van, miért zavarná az, hogy ő maga is nős lesz?!
- Tudom! – felelte amaz. Aztán vett egy mély levegőt, végre elengedte az én feleségemet, és végignézett rajta. – Csodaszép vagy – bókolt neki még most is. Az utolsó hajszál választott már csak el attól a temetés-dologtól, amikor újra megszólalt. – Bocs, tudom, mondjam ezt a feleségemnek – mosolygott.
- Még nem az, de ha rajtakap minket, akkor nem is lesz – kuncogott Kristen. – Szóval most nyomás, és neki csapd a szelet ezentúl – karolt belé, és felém kezdte húzni. Elrejtőztem a lugas sarkánál, ahol takarhattak a virágok. Pont mellettem haladtak el.
Lopva végignéztem kedvesemen; tényleg csodaszép volt! De ezt csak én mondhatom neki, nem egy ilyen jöttment… – dühöngtem magamban. Aztán lemondóan vallottam be, hogy ez a pasi sajnos nem egy szimpla jöttment. Bár az volna… sokkal könnyebben megszabadultam volna tőle már réges régen! Így viszont…
- Sosem hittem volna, hogy valaha rá bírnak venni erre… még egyszer – sóhajtott még egyet a delikvens, de szerelmem csak mosolygott az idegességén.
Egy pillanatra eltűnődtem, vajon én is ilyen sokkos voltam az esküvőnk előtt? Aztán emlékeztem, hogy nem, én alig vártam, hogy Kristen „rávegyen erre”, és azóta is szinte töretlen boldogsággal ajándékoztuk meg egymást.
A páros egyre közelebb ért hozzám, így befejeztem a nosztalgiázást, és inkább rájuk figyeltem tovább.
- Biztos nem könnyű, de…
- Könnyebb lenne, ha te jönnél felém hófehérben – torpant meg a vőlegény. Kristenre nézett, aki zavartan vissza rá. – Tudom, hogy képtelenség, és nem is azért mondtam – visszakozott újbólinak látszó vetélytársam. Kíváncsian vártam, hogy reagál rá életem párja. – Az különben is veszett fejsze nyele…
- Így van – értett vele egyet szerencsére. És nem úgy tűnt, mint aki nagyon sajnálkozna emiatt.
- De veled tudnám, hányadán állok, Lorrie viszont… kiszámíthatatlan ez a csaj! – rázta meg a fejét a pasas.
- Épp ezért szerettél belé – kacsintott rá Kristen, majd noszogatni kezdte, felcsendült ugyanis a nászinduló. – Na, gyerünk! Minden rendben lesz, és tökéletes életetek lesz.
- Vele volt tökéletes – célzott itt valakire, aki nem a most rá váró ara volt. És nem is az én nejem. Elszomorodott az arca, de nem bírtam kellőképpen sajnálni… főleg, miután hozzátette: – És veled is az lett volna.
- Ezen túl vagyunk – hárította a szavait szerelmem, és töretlen boldogsággal és bátorítással tovább húzta az áldozatot befelé. – Nekem is megvan a párom, és a tied is csak rád vár. Ne félj!
- Oké. Nem félek. Menjünk! – határozta végre el magát a már-már idegesítővé váló konkurenciám, majd még egyszer magához húzta Kristen, adott egy puszit az arcára – ezért volt még életben, mert csak az arcára… –, aztán lesimította a szmokingját, és belépett a hátsó ajtón.
Kristen kicsit lemaradt mögötte.
- Előjöhetsz – szólalt meg, amikor odaért mellém. Megállt a szívem.
- Honnan tudtad, hogy… itt vagyok? – nyögtem, amikor engedelmeskedtem a „parancsának”.
- Éreztem, hogy itt vagy – bújt a karjaimba, mikor elé léptem. – Látod? Nincs okod tartani tőle. Megnősül, boldog lesz, ennyi – intett távozó barátja után.
Még nem voltam egészen nyugodt.
- És te jól vagy? – voltam kíváncsi a pillanatnyilag legfontosabbra.
- Igen! A baba mozgolódott egy picit, de mindketten jól vagyunk – mosolygott rám.
- Máshogy is jól vagy? – céloztam még mindit az előbbi társaságára.
- Nem vagyok féltékeny, ha erre gondolsz – felelte.
- Biztos? – akartam totál meggyőződni róla, hogy tutira így van.
Szerelmem összeráncolta a szemöldökét, majd megsimította a mellkasomat, és begombolta az ingem felső gombjait. Nem értettem, miért csinálja ezt, mivel pont ő akarta, hogy hagyjam nyitva.
- Nem, nem biztos. Utálom, ahogy mindenféle nők csorgatják utánad a nyálukat – magyarázta meg duzzogva a tettét.
Őszintén szólva én egyet sem láttam. Csak különféle férfiakat, akik őutána csorgatják a nyálukat.
- Egyedül te nyálazhatsz össze – biztosítottam róla, és szívem szerint máris nekiálltam volna ezt kivitelezni, csakhogy egy esküvőn voltunk, ami nem a sajátunk volt. – Be kéne mennünk nekünk is – morogtam az ajtó felé pillantva, de szerelmem nem sietett annyira.
- Lehetne, hogy… megcsókolj előbb? – kérdezte vágyakozóan pillantva a szemeimbe. Nem volt szükség rá, hogy akár csak egy pillanattal tovább is győzködjön.
Egyből fellobbantak bennem a különféle vágyak iránta, de csak pár pillanatra fonódhatott csókba a nyelvünk, magában hordozva az ezennel későbbre halasztott izgalmas órák ígéretét. Alig vártam.
Addig is elsuttogtam, mennyire szeretem – viszonozta –, és beléptünk a terembe a többiekhez.
A menyasszony már a sorok között haladt. Én szerelmemet figyeltem, ő meg a vőlegényt. Aztán én is a pasit. Szerencsére nem vette le a szemeit a saját szíve választottjáról, bár vártam, hogy ideles majd Kristen felé, de nem így történt. Azt láttam az arcán, amit régen akkor, ha az én nejemre nézett. Megnyugodtam. De csak akkor igazán, amikor kimondták a boldogítót. A csókot nem volt kedvem végigasszisztálni, úgyhogy magam felé fordítottam Kristent, és őt ajándékoztam meg egy sajáttal.
A nyakam köré fonta a karjait, és a hajamba túrva húzott magához, amennyire csak bírt. A fiunk egyre nagyobb helyet foglalt el benne az utóbbi hónapok során, és ez megnehezítette a tökéletes összesimulást a számunkra, de nem okozott akkora gondot, hogy ne bírjuk áthidalni. Most viszont még vissza volt némi gratulációnyilvánítás az ifjú párnak, majd búcsú a barátoktól – arra hivatkoztunk, hogy Kristennek pihennie kellene, mert újabban többnyire feküdt. Az én legnagyobb örömömre. Így akármikor kényeztethettem egy kicsit…
Most is az volt a tervem, ezért alig vártam, hogy hazaérjünk. Illetve nem is annyira haza…
(Kristen)
Cameronnal és Sammel megegyeztünk, hogy később nálunk találkozunk, addig mulassanak jól, és örülünk, hogy itt vannak. Engem meglepett a megjelenésük itt, de csak mert nem számítottam rá, pedig evidens volt: Kathy és Aaron régen együtt dolgoztak, Cam meg a női munkatársfélhez tartozott.
Az ő kapcsolatuk szilárdságán is csodálkoztam. Örök-agglegény bátyám és az a lány, aki miatt egyszer Robbal szakítottunk, már több mint két éve voltak együtt, de ők beérték a közös otthonnal, nem terveztek ezt papírosítani.
Gyorsan gratuláltunk még Aaronnak és Lorrie-nak, majd elindultunk haza. Egy kicsit tényleg fáradt voltam – Rob erre hivatkozva csalt el a tömegtől. Ez is új mániája volt; félt, nehogy rosszul legyek sok ember között. Eltűnődtem a ma eseményein.
Aaron megnősült. Furcsán éreztem magam, de inkább furcsán boldogan, mint furcsán szomorúan. Tisztára olyan volt, mint amikor én mentem férjhez Robhoz. Rápillantottam szerelmemre, aki biztos kézzel fogta a kormányt – de csak az egyikkel, mert a másikkal az én jobbomat szorongatta szerelmesen –, és visszaemlékeztem rá, milyen is volt.
Akkor már velünk, vagyis bennem volt Victor, és mindketten imádtuk őt. A legjobb értesüléseim szerint Lorrie is hasonló állapotban van most, mint én akkor, csak még Aaron nem tudja, hogy ma nemcsak feleséget kap, hanem egy születendő gyermeket is. Lorrie azért nem merte elárulni neki, mert tudta, hogy Cintia, az első felesége épp babát várt, amikor megölték, és félt, hogy ez kellemetlen emlék lehet Aaronnak, de Lizzyékkel alaposan meggyőztük róla, hogy nincs mitől tartania, csak még jobban imádva lesz ezért.
Őszintén örültem neki, hogy végül Aaron is megtalálta a párját, bár eleinte nem igazán hittem a kapcsolatukban. Mindig azt állította, hogy kigyógyult belőlem, már nem szeret olyan lobogóan, mint régen, de néha volt egy-két pillantása, ami visszaidézte bennem azokat az időket, amikor még így volt. Ezeket könnyeden legyintve nosztalgiamorzsáknak hívta. És emellett imádta a barátnőjét – most már feleségét. Körülbelül három hónappal a megismerkedésük után jegyezte el. Ez volt két hónapja, a mi második nászutunk után kicsivel. Még az eljegyzés előtt teherbe is ejtette.
Boldog voltam, mert ők is ragyogtak együtt. Úgy, ahogy én sosem tudtam volna Aaron oldalán. Robén viszont…
- Mi az? – jött zavarba attól, hogy figyelem.
- Csak szeretlek – közöltem vele egyszerűen. Az elindulásunkkor történt apróbb „vita” nyomtalanul eltűnt belőlem, már csak az előttünk álló életre bírtam gondolni. Amely hamarosan még egy taggal bővül.
A második fiunk megmoccant a hasamban, de nem kapkodtam oda a kezem, mert akkor Rob vagy megint kaszkadőrmutatványt eszközöl, vagy pedig az árokba hajt…
És tényleg volt árok az út mentén.
- Hova megyünk? – érdeklődtem. Reméltem, hogy a várostól nem túl messze, mert ha szülni kell, akkor kórház kell.
- Meglepetés – mosolygott rám szerelmem, és egy erdei földútra kanyarodott. Egyelőre nem pánikoltam emiatt, bíztam benne, hogy tudja, hova megyünk, és főleg abban, hogy vissza is talál majd a civilizációba.
Egy tisztás szélénél parkolt le – itt már földút sem volt, csak az erdő.
- Hol vagyunk? – érdeklődtem kíváncsian. A cipőmet már akkor ledobtam, amikor beszálltunk a kocsiba, ezért most mezítláb szálltam ki, és fúrtam a lábujjaimat a kellemesen hűs, mégis napsütötte meleg, puha gyepbe. Mintha egy gondozott kertben lettem volna, nem pedig erdőben.
- Kicsit visszarepítelek az időben – fogott kézen életem párja, majd a tisztás közepe felé kísért. Hatalmas, legalább focipályányi terület volt a mező, az egyik oldala felől mintha patakot is hallottam volna csobogni.
- Időutazunk? – döbbentem meg. Hát erre ma nem számítottam, de semmi jó elrontója nem akartam lenni, ezért boldogan követtem őt bárhová.
- Nézz csak oda – állt meg hirtelen, és mögém lépve a hasamra simította a tenyerét, úgy ölelt magához. Előrefelé mutogatott.
A naplemente lágy fényeiben csak sokára láttam meg a házat, amely a fák között állt, a tisztás végén. Azaz nem is ház volt… hanem egy kisebbfajta kastély, ami tényleg mintha régi időkből cseppent volna ide.
- Mi ez? Hol vagyunk? – hűltem el, és a pocakomban még benne lakó úrfi rugdalásától kísérten kibontakoztam szerelmem karjaiból, hogy közelebb lépjek. – Még egy házat vettél? – döbbentem meg. Így is lassan több panziót nyithattunk volna a már meglevőkből.
- Mondhatjuk úgy is… – tétovázott Rob, de a kezemet megfogva velem együtt sétált közelebb. Mintha egy mesebeli kis mézeskalácsház felé lépdeltünk volna. Középkori kivitelben… – Modern dolgok vannak benne, nem kell például vizet húzni a kútból, meg ilyenek – intett jobbra. Tényleg ott volt egy kút. – A fűtés is teljesen korszerű, azzal sem kell vesződni, és… öt hálószoba van.
Ránéztem a férfire, akit életem örök és igaz szerelméül választottam, és szívem szerint felsikítottam volna.
- Öt? – kérdeztem ehelyett nyugalmat erőltetve magamra.
- Igen – vigyorodott el boldogan. – Ha megnőnek a gyerekek, akkor jut nekik egy-egy. És persze a háló nekünk. Nézd, az ott van legfelül – mutogatta lelkesen. Néztem. Majd megint őt. – A csillagok alatt éjszakázhatunk, tetőablaka is van!
- Mi?! – Erre már feljebb emeltem a hangomat. – Rob!
- Mi a baj? Nem… nem tetszik neked? – szeppent meg, és a ház felé nézett, mintha az én szememmel akarná látni. – Jó, lehet, hogy a kovácsoltvas kandalló, ágy és kád túlzás… De azt hittem, jó lesz néha egy kicsit teljesen elbújni a világ elől, és a gyerekek is friss levegőn játszhatnak… Itt tanítanám focizni a fiúkat, Dorothy meg Sophie pedig… nekik is kitalálunk valamit! Arra a fára ott meg lehetne csinálni nekik egy olyan kis… bungalószerűséget. Tudod, ahova majd felmászhatnak és ellesznek, amíg a szüleik, vagyis mi, kettesben akarnak lenni egy kicsit…
Vettem egy mély lélegzetet. Nem akartam letörni a kedvét, pedig pont arra készültem.
- Szívem…
- Esküszöm, nem volt drága! – bizonygatta. Mintha ez lenne a bajom…
- Nem az a gond, hogy mennyibe került… – kezdtem volna el mondani, hogy mi a bajom, de félbeszakított. Illetve magához húzott, és a pocakomon végigsimítva mosolygott rám szerelmesen.
- Akkor a takarítás – bólogatott megértően. Megint el kellett képednem, ugyanis kitalálta. Épp csak szólásra nyitottam a számat, de hang még nem hagyta el, amikor folytatta. – Ez sem probléma. Egyrészt a gyerekek majd szépen rendben tartják a birodalmukat, ha elég nagyok lesznek hozzá…
- És addig? – vágtam közbe.
- Nem lakunk itt folyton, csak ez egy amolyan… vidéki menedék lenne – magyarázta. – És ha jövünk, előtte hadrendbe állítom a nővéreimet. Ők boldogan segítenek majd, meglátod! Neked egyetlen kis porcicát sem kell odébb pöccintened, megígérem!
Látszott, hogy imádja a házat. Hosszan néztem a szemeibe, és képtelen voltam rá nemet mondani.
- Oké – csóváltam meg a fejem legyőzötten. – Nézzük meg, milyen belülről – egyeztem bele mindenbe. Ezek után…
Odabent is csoda fogadott. Gyönyörű régimódi, mégis elegáns, és praktikus bútorokkal volt berendezve a kívülről fának látszó, belül mégis vörös téglából készült épület, amely ridegsége ellenére meglehetősen otthonosnak tűnt. Szerelem volt első látásra.
- Akarod látni a hálót? – kérdezte Rob, és már húzott is a lépcső felé.
Az előtt egy kicsit tétón álltam meg, mert mostanság hamar kifulladtam a sok emelet megmászásától, de szerelmemnek erre is volt megoldása: a karjaiba kapott, és felvitt. Kétemeletnyit, mert az elsőn a többi szoba volt. Legfelül viszont egy lakosztálynyi területen a háló, egybe nyitva a fürdővel, melytől csak egy spanyolfal választotta el, és még egy mini konyha is elhelyezkedett az egyik sarokban. A tető pedig tényleg üvegből volt.
Néhány fa a ház fölé hajolt ágaival, melyek kellő árnyékot biztosítottak az idetűző napsugarak ellen, mégsem takarták a kilátást arra az égboltra, amely éjjel csodás lehet.
- Hallod ezt? – suttogta kedvesem a fülembe, és az egyik ablakhoz vezetett. – Ha az ágyban fekszünk, és épp a csillagokat bámuljuk egymás helyett, akkor ezt a zenét halljuk hozzá…
Alig kaptam levegőt az újabb döbbenettől. A tengert hallottam… Pedig itt nincs is tenger.
- Mi ez? – hajoltam ki kicsit az ablakon, és ekkor megláttam a patakot. Pont úgy morajlott, mintha a tenger hullámai nyaldosnának egy homokos partszakaszt. Tényleg egy mesébe cseppentem. Nemigen akaródzott visszatérnem a valóságba… – Úristen… – motyogtam, de Rob csak egy halk nevetéssel konstatálta a reakciómat, aztán az ágyra húzott magával, fölém hajolt, és mielőtt magamhoz térhettem volna, megcsókolt.
Olyan szorosan húztam magamhoz, ahogy csak bírtam, el sem akartam engedni többé! Csakhogy muszáj volt… Sőt, egyre muszájabb.
- Hogy tetszik? – érdeklődött szerelmem, nem sértődve meg azon, hogy eltoltam magamtól. Biztos arra gondolt, hogy most véleményt fogok nyilvánítani, csakhogy más közlendőm akadt a számára.
- Szuper, de most…
- Komolyan tetszik?!
- Igen, csak…
- A kicsik is imádni fogják, meglátod!
- Rob… – Nem hagyott szóhoz jutni.
- Amíg még nagyon picik, főleg ő – simított végig a hasamon –, addig persze maradunk ahol vagyunk. De ez közelebb van, mint Brighton, és mint Worthing, Los Angelesnél meg pláne közelebb, úgyhogy ha meg akarunk szökni otthonról, negyedóra alatt bármikor ideérünk.
- Örülök, tényleg, de most menjünk inkább…
- Mégsem jó, igaz? Utálod – fordult el hirtelen. Csalódottnak tűnt, de most nem volt időm vigasztalni.
- Imádom, és szuper, de…
- Hagyjuk. Hülye ötlet volt a tudtod nélkül megvenni meg berendezni…
- Rob!
- Bocsáss meg… – motyogta továbbra is lelombozva.
- A kórházba hány perc innen az út? – kérdeztem gyorsan, amíg csendben van.
Most ő következett a döbbenetek sorozatát illetően.
- Szülünk? – fagyott le az arcáról a szomorúság, és a hasamra bámult.
- Aha… Szóval? – A fájások már egyre sűrűbbek voltak… Túl sűrűek. Amikor elindultunk az esküvőről hazafelé, még alig éreztem valamit, de amióta a házba léptünk…
- Az is negyedóra, gyerünk! – lépett a tettek mezejére szívszerelmem, és máris a karjaiba emelt újra, hogy a kocsiig meg se álljon velem, ott is csak azért torpant meg egy pillanatra, mert meg akart róla győződni, hogy minden oké-e velem.
- Persze, szuperül vagyok, csak menjünk, jó? – nyöszörögtem, mert épp túl voltam egy élesebb nyilalláson. Ezután jobb lett egy picivel.
Amint Rob is helyet foglalt végre mellett, elővettem a mobilomat és mindenekelőtt felhívtam a szülészorvosomat. Miközben vázoltam neki a helyzetet, megnyugtató pillantásokkal igyekeztem higgasztani Robot, aki Aaronnál, sőt, még Mike-nál is jobban utálta az új dokit, aki annak a praxisát vette át, akinél a többi gyermekem világra jött. Szerinte túl gyengéden nyúlkált hozzám. Szerintem meg pont úgy, ahogy más nőgyógyász.
Kedves férjemnek ez persze mindegy volt, ő a leghétköznapibb figurákra is képes volt féltékenykedni, ha oka nem volt rá, akkor boldogan kreált egyet.
Az orvosom éppen ügyeletes volt, ezért megígérte, hogy máris előkészíttet nekem mindent; efelől megnyugodtam.
A következő hívást haza intéztem. Apósom vette fel, akivel közöltem, hogy négyszeres nagyszülők lesznek, amint a pici úgy gondolja. Esélyes volt, hogy egy-két órán belül úgy gondolja.
Richard megígérte, hogy kíméletesen fogja közölni a hírt Claire-rel, akiről mind tudtuk, hogy két hete tűkön ülve – de állva és fekve is – várja az újabb unokát. Hozzá tette még, hogy behozza még nekünk azt a csomagot, mely erre a pillanatra lett összekészítve és a gyerekeknek is elmondják, hogy most válik valóra az, amiről egy ideje már mesélgetünk nekik.
Aztán illett volna még a családomnak is szólni, de úgy véltem, a bátyám majd leadja a drótot, ha a megbeszéltek szerint megérkeznek hozzánk és szerelmem szülei beavatják őket az eseményekbe.
Már csak öt perc volt vissza, hogy odaérjünk a kórházba – tényleg közel volt az erdei palotánk a városhoz… Nem is gondoltam volna. Azt viszont igen, hogy a következő fájás előbb belém hasít, minthogy szakemberek közelébe kerülnék.
Az eddig büszke apuka most pánikolni kezdett, azt viszont nem vette zokon, hogy összemagzatvizeztem a kocsiban a kárpitot. Aztán megérkeztünk.
Engem egyből tolószékbe raktak, Rob pedig nem agyalt azon, hogy a kórház előtt nem szabad parkolni, lazán az egyik ápoló kezébe dobta a slusszkulcsot, és sietett velem, amerre eltoltak. Még nem tágultam ki eléggé, így egyelőre szobafogságra ítéltettem. Szerelmem persze megint eljátszotta a „mindjárt tömegmészárlást végzek, ha nem adnak a feleségemnek valami fájdalomcsillapítót!” című műsort, akárcsak Victor esetében.
- A lányok születésekor nem aggódtál ennyit – jegyeztem meg, mire megtorpant a járkálásban, amit az ágyam végében végzett, de közben nem vette le rólam a szemeit.
- De most még egy fiam lesz, érted?! – esett kétségbe. – Végre kiegyenlítődnek az erőviszonyok a családban – tette hozzá, de tudtam, hogy nemcsak ez számít neki. A figyelmemet viszont jól elterelte a látszat-problémázással.
- Minden rendben lesz – nyögtem, mert újabb éles fájdalom hasított belém.
Rob meg nekiállt intézkedni. Berángatta a szobába a doktoromat, és addig „győzködte”, amíg az adott nekem egy enyhe fájdalomcsillapítót, vagy inkább placebót, mert valójában meg sem éreztem. Rob viszont megnyugodott – neki kellett volna adni eleve. Engem a hideg rázott a tűtől.
Egyórás vajúdást követően – mialatt apósom megérkezett a csomagommal, és Cameronék is bekukkantottak, vagy inkább beüzentek, hogy odakint drukkolnak nekünk mindannyian –, a fiam úgy döntött, hogy ideje megpillantani a napvilágot. Ekkor már tíz perce a szülőszobában voltam, és épp a férjemet nyugtatgattam, hogy a ház, amit vásárolt, tökéletes, és imádom, és örökké együtt maradunk (el kellett terelnem a figyelmét a fájdalmaimról), mire a doki közölte, hogy itt az idő.
Nem tudtam volna megmondani, melyikünk nézett rá ijedtebben: szerelmem vagy én. De aztán kifújtam a levegőmet, vettem még egyet… és Rob kezébe markoltam, hogy ne álljon neki megverni az orvost, aki a lábaim közé nyúlt a következő pillanatban. Erre egyből rám figyelt, és hagyta, hogy véraláfutásosra tördeljem az ujjait…
Egy pillanatra meg is szédültem. A következőben viszont…
- Oááá – hangzott el a fiam „első szava”.
Könnyekkel küszködve néztem fel rá, minden porcikám remegett, és… beleszerettem. A férjemnek sosem akadt nagyobb vetélytársa, mint a saját maga által gyártott kisfiaink.
Miután Rob, már gyakorlott hentesként simán és rosszullét nélkül elvágta a köldökzsinórt, az ápolónő letisztogatta a síró-rívó ráncos és vörös kis csomagot, majd az apuka kezeibe adta. Majdnem elveszett bennük.
- Jesszusom! Van még egy fiam – zokogta Rob. Már rég nem takargatta az érzelmeit, ha a gyerekeiről volt szó, legyen akármekkora közönsége. – Anyunak is megmutatjuk magunkat, jó? – motyogta a picihez, majd odalépett vele hozzám, és a mellkasomra tette. – Köszönöm – súgta nekem meghatottan.
Óvatosan fogtam meg a kicsit, mire elhallgatott, és rám emelte hatalmas, szürkéskék szemeit. Egyből megláttam benne Rob tekintetét. Most nem lehet oka semmi panaszra, belőle örökölte a nagyobb darabot.
- Szia – suttogtam neki, majd az apukájára pillantottam, és közöltem vele, hogy szeretem. Mindkettejüket. Sőt, az otthon maradt többi utódunkat is. legszívesebben mindegyiküket magahoz öleltem volna, de most a legfissebb családtaggal kellett beérnem.
- Hogy fogják hívni? – kérdezte ekkor a doki, aki az ágyam másik oldalán ácsorogva szemlélt bennünket mosolyogva.
Robra néztem, és az igazat megvallva bepánikoltam. Még nem gondolkodtunk eleget neveken! Azaz igen, de nem döntöttünk. Ő is elég tanácstalannak tűnt, majd kimondta az első nevet, ami az eszébe jutott.
- Colin? – A picire pillantva neki is mosolyra húzódott a szája. Teljesen egyetértettem vele.
- És Jeremy – tettem hozzá halkan, mire megcirógatta az arcom, és fölém hajolt egy gyors pusziért. A babánk azonban nem hagyta, hogy a „keresztelőjét” elrontsuk mindenféle romantikával, mert ismét sírni kezdett.
(Rob)
Ez váratlan volt, és gyors. Letaglózó. És… nem találtam rá szavakat.
Nem érdekelt volna, ha végül egy kislány bújik ki szerelmem pocakjából, az sem, ha nem az én szemeimet örökli ezúttal, a fontos az volt, hogy egészséges! Már el sem mertem hinni, hogy nem álmodom… A negyedik csoda az életünkben!
A sikeres névválasztást követően újra elrabolták tőlünk a picit, amit rendesen letisztogatják, addig is Kristenhez hajoltam, és addig csókolgattam, amíg ki nem fogyott belőlünk a szusz.
- Már látom őt ott fára mászni – mosolyodott el aztán. Ez volt a mai másik örömöm. Elvarázsolta a ház, akárcsak engem. (A harmadik örömre most nem akartam gondolni, elég volt a tudat, hogy Aaron is megnősült, így nem jelent többé potenciálisan felmerülő akadályt.)
Kifejezhetetlenül mormoltam el neki milliószor, mit jelent a számomra ő, a gyermekeink és az élet, amit kaphattam azáltal, hogy őt az utamba sodorta a sors, majd a fiunkat immár tisztán, illatosan visszakapva engedtem a szívemet túlcsordulni az érzelmektől, és mindkettejüket magamhoz ölelve adtam hálát Istennek, amiért engem választott, és kitüntetett ezzel a boldogsággal.
Colin Jeremy Pattinson
