17. fejezet

17. fejezet (Rob)

Nagyon nehezen bírtam csak fékezni az indulataimat Emilie-vel szemben. Ezen az sem segített, hogy már megint sikerült miatta összevesznünk Kristennel. Szívem szerint hagytam volna az egész forgatásosdit a picsába, és inkább hazamentem volna a családomhoz – főként imádott feleségemhez, hogy egyszer s mindenkorra felfogja végre, nincs szükségem más nőre rajta kívül.

Persze végül nem mentem. Úgy gondoltam – szerelmem ötletét lenyúlva –, hogy jobb, ha előbb mindenki megnyugszik szépen. Nem szűnt meg az érte való rajongásom, de igenis vissza akartam neki adni, amit én álltam ki őmiatta. Még ha gyerekes dolog is ez. A fiam tuti nem vacakolt volna ennyit, simán letépi Emilie fejét és ezzel meg is van oldva az ügy. Szívesen alkalmaztam volna a módszereit.

Egyre gyűlöltebb partnernőm valamiből megsejthette, hogy milyen szándékaim vannak vele, mert úgy került engem, mint a pestisest, ráadásul minden szünetben maga köré gyűjtött valakiket, akik közül túl feltűnő lett volna elrángatnom, hogy aztán gravitálni tanítsam lefelé a torony tetejéről, ahol voltunk éppen.

Kellan is az agyamra ment, persze csupa jó szándékból. A forgatás végére őt sem tipikusan civilizáltan kértem meg, hogy törődjön a saját dolgával.

Hajnalban visszamentünk a hotelbe, hogy aludjunk pár órát a folytatás előtt, de csak vergődtem. Nem jött álom a szememre. Az volt az igazság, hogy utáltam veszekedni a feleségemmel. Az hagyján, hogy Kristen megint egy ribanc alaptalan kreálmányainak hitt, és egy teljes napon át szívatott engem, de ilyen messziről még egy tisztességes békülő szexet sem bírtunk eszközölni.

Reggel már alig vártam, hogy hallhassam a hangját – még akkor is, ha esélyes volt, hogy megint összeveszünk –, ezért félreraktam a sértettségemet és felhívtam. Ki volt kapcsolva a mobilja. Egyelőre nem aggódtam. Hívtam Vicet. Ő sokára, de legalább felvette.

- Kristen alszik még? – kérdeztem tőle halkan.

- Hát… – kezdte Vic bizonytalanul. – Nem egészen.

- Akkor szoptat? – próbálkoztam tovább, de nem túl sikeresen.

- Nem szoptat. Az a helyzet, hogy… Nem tudom adni és kész.

A nővérem biztos azt hitte, hogy ennyivel megelégszem. Alig akartam elhinni. Jó pár évtizede ismert már pedig. Tudhatná, hogy úgyis kiszedem belőle, amit akarok…

- Nincs otthon, ugye? – kértem rajta számon. Erre még nem reagált, úgyhogy kénytelen voltam rákapcsolni. – Képes volt Aaronnal tölteni az éjszakát? – borultam ki hirtelen. Biztosra vettem, hogy Vic máris megijedt. Mielőtt azonban reagálhatott volna, tovább húztam előtte a mézes madzagot. – Hogy volt képes ezt tenni velem? Pedig én sosem csaltam meg! Hányingerem van Emilie-től, de Kristen… meg Aaron… Mindig is tudtam, hogy ez lesz – csuklott el a hangom.

Szerintem életem eddigi legpocsékabb alakítását nyújtottam, de a nővérem, úgy tűnt, bevette.

- Nem! Dehogy csalt meg, verd ki ezt a fejedből!

- Úgy tudtam, hogy ez lesz… – hajtogattam. Az elkeseredésem is megjátszott volt.

Valójában fogalmam sem volt, hogy a feleségem képes volna-e így bosszút állni rajtam, arra viszont mérget mertem volna venni, hogy az elmúlt éjszaka nem feküdt le senkivel. Azt a dolgot már megbeszéltük. De akkor mégis hol van most? Ha Jennyhez ment volna át, vagy Lizzyhez, azt Vic simán elárulta volna. Éppen ezért sejtettem valami mást a háttérben.

- Rob, baromságokat beszélsz!

- Te meg még falazol is nekik! – vádoltam meg őt is, amivel remekül elértem, hogy jól felhergelje magát.

- Nem falazom egyikőtöknek sem! – jutott szóhoz úgy félpercnyi levegő után kapkodást követően. – És ha te meg ennyire azt hiszed, hogy bepasizott, akkor tegyél már valamit, az ég áldjon meg!

Ezt a ziccert nem hagyhattam ki.

- Igazad van – fejeztem be a nyavalygást. Bánatos hangról sírire váltottam. – Beadom a válópert. – Ismernem sem kellett hozzá a nővéremet, hogy tudjam, erre le fog csapni. Én viszont még ismertem is. Jól.

- Meg vagy te húzatva? Ezt nem teheted! – kiabálta elképedve. Ő adta alám a lovat, már nem álltam le.

- És ő megteheti, hogy fűvel-fával összefekszik, amint egy kicsit összezörrenünk?

- Nem ez a helyzet, te idióta! – Erre is számítottam. Már nem sok választotta el tőle, hogy kibökje a valóságot.

- Mégis mit kéne hinnem?

- Ne hidd, inkább tudd végre, hogy téged szeret, és épp azon van, hogy rendbe hozza az újabb hülyeségeteket! Már valószínűleg egy gépen ül feléd!

- Mi? Idejön? – A döbbenetemet nem kellett megjátszanom, teljesen igazi volt.

A korábbi csel tökéletesen bevált. Vic önként árulta el ezt nekem, bár tény, hogy némi fondorlat volt hozzá szükséges. És micsoda hírt közölt az imént!

- Nem bánnám, ha eltitkolnád előtte, hogy tudod – könyörgött ráadásul máris ijedten. Bár nem látta, vigyorogva esküdöztem, hogy meg fogok lepődni, ne aggódjon.

Ezután kifaggattam a gyerekekről, szerencsére mind rendben voltak, de a biztonság kedvéért megfenyegettem, hogyha bármi bajuk történik, kitagadjuk a családból. Hatott a dolog, mert imádta a piciket. Ahogy én is. És nemcsak az anyjuk hiányzott… De még három és fél napot kellett kibírnom a tündérkék nélkül… Az nyújtott csak némi vigaszt, hogy legalább életem párja hamarosan megérkezik, és eszemben sem volt tovább veszekedni vele. Inkább valami mással töltjük azt a kevés időt, amíg velem lehet.

Igen ám, csak még azt nem tudtam, hogyan lógjak el a forgatásról. Egész napra ki volt írva, mely jeleneteket vesszük, de Vic elmondása szerint Kristen dél körül érkezik. Muszáj volt valamit kitalálnom. Először nyilván a hotelben fog keresni – gondoltam –, ezért ide kell majd visszajönnöm. Egyedül a hogyan maradt meg kérdésnek, és egész délelőtt foglalkoztatott.

Bizalmatlan kis feleségem megérdemelte volna ugyan, hogy kutatnia is kelljen utánam, de tartottam tőle, hogy Emilie csak újabb bonyodalmakat gerjesztene, ha találkoznának,  így jobbnak láttam, ha inkább távol tartom őket egymástól. Lehetőség szerint minél távolabb. Vagyis nekem kell visszajutnom valahogy…

A sors meghallgatta az imáimat, mert tizenegykor, pont amikor feladtam a reményt, hogy elszökhessek és időben visszajussak, mielőtt ő lenne gyorsabb, bedöglött a hangtechnika. Senkinek nem volt fogalma, hogy mitől, a szerelő szakemberre pedig estig kellett volna várni. Habozás nélkül otthagytam őket, és mázlimra a taxi kereken délben fékezett le velem a szálloda előtt. Alig vártam már, hogy találkozzunk. Mindenféle sértettségem ellenére az iránta érzett szerelem magas lángokba borította a szívem.

Azt sejtettem, hogy nem lesz totál beszélgetésmentes a délutánunk, de bíztam benne, hogy azért némi romantikára is jut idő. A nővéremtől megtudtam, hogy Kristen vissza tervez menni az esti géppel, de eleve az, hogy ideutazott... mérhetetlenül boldoggá tett.

A szerencsesorozatom azonban egy picit megdőlt, ugyanis alighogy kiszálltam a taxiból, egy nő összeesett előttem az utcán. Reflexből nyúltam utána, de nem veszítette el az eszméletét. Miután megköszönte, hogy talpra segítettem, elárulta, hogy rá így hat a terhesség. Én még egyszer sem tapasztaltam ilyet, pedig mi kétszer is várandósak voltunk Kristennel, de hittem neki.

Rávettem a nőt, hogy pihenjen meg a hotel halljában, míg jobban nem lesz, és nem is kellett soká győzködnöm. Belém karolt, így léptünk be az előcsarnokba.

Ahol átmenetileg és kivételesen a peches jelzővel kellett magamat illetnem. A nejem toppant ugyanis elénk magyarázatot követelő, villámló tekintettel. Meg sem kellett szólalnia, hogy tudjam, mindent félreért.

A nőt gyorsan a szálló kávézórészéhez kísértem, ahol leültettem, sok boldogságot kívántam neki a babához, majd visszaléptem Kristenhez, és mielőtt meggyanúsíthatott volna, hogy már idegenekkel is megcsalom, fogtam magam és villámgyorsan átölelve megcsókoltam. Fél perc kellett, hogy megtörjön a jég és visszacsókoljon, de onnan már nem érdekelt a külvilág.

- Rájöttem, mi a ti bajotok – zökkent ki mindkettőnket Kellan, aki fogalmam nem volt, hogy kerül ide, de aztán beugrott, hogy ma neki kimenője van. A gondolatmenetét folytatta is gyorsan. – Sziámi ikreknek kéne lennetek. Akkor állandóan egymásba olvadva lehetnétek.

Kelletlenül szakadtam el szerelmemtől, hogy egy igen helytelenítő pillantást vessek a kollégámra, de csak a vigyorával találtam szembe magam. Aztán a liftek felé intett.

- Na, húzzatok szobára. Vagyis… te mit keresel itt? – nézett rám kérdőn. Röviden elmeséltem neki, majd engedelmeskedtünk a „parancsának”.

- Nagyon haragszol rám? – kérdezte Kristen két csók között, miközben a lift már felfelé haladt velünk.

- Nagyon – feleltem komolyan, de a tetteim megcáfolták az állításomat. Nem bírtam visszafogni magam, és mivel csak ketten tartózkodtunk a liftben, nem is próbáltam. Szerelmem pólója alá dugtam a kezem, hogy közelebbről tapinthassam, ő pedig ezt egy újabb perzselő csókkal jutalmazta. – De örülök, hogy itt vagy – tettem hozzá.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és halk csengetés jelezte, hogy felértünk a huszadikra. Kézen fogtam őt, és rögtön a szobámhoz vezettem. Összefonódva és ölelkezve léptünk be, körül se néztem. Kristent rögtön az ajtónak döntöttem belülről, és nekiálltam megszabadítani a ruháitól. Egy pillanatig sem tiltakozott. De aztán…


(Kristen)

Először irtó pipa lettem, de aztán feltűnt, hogy Rob csak támogatja a nőt, akármiért… Utána viszont már nem volt időm – meg lehetőségem sem – megérdeklődni, miért is jótékonykodott, mert alighogy visszaért hozzám, magához rántott, és csókolni kezdett.

Őszintén szólva nem ilyen fogadtatásra számítottam, ellenkezni viszont nem volt kedvem. Örültem, hogy egyáltalán így köszön nekem, bár volt egy gyanúm, hogy nem véletlen az ittléte. Meg is akartam kérdezni tőle – ezt is –, de közben már valahogy a liftbe értünk, és semmi másra nem bírtam figyelni, csak rá.

Azt állította, hogy haragszik rám, ehelyett nem zavart el, épp ellenkezőleg, majdnem szó szerint a szobájába rángatott. Csodálkoztam, hogy nem tévesztette el sem az emeletet, sem az ajtót, mivel közben végig rám figyelt, meg persze arra, hogy levetkőztessen…

A lakosztályába érve már nem volt kifogásom a dolog ellen, sőt, én is bontogatni kezdtem kifele őt a ruháiból, de ekkor egy „apróságon” megakadt a tekintetem. Rob épp a nyakamat halmozta el csókjaival, ujjai pedig fürgén gombolgatták a farmeremet, amikor megdermedtem.

Úgy gondoltam, nem állok neki rögtön hisztizni, inkább a logikát követem.

- Hányas szobában laksz? – kérdeztem kedvesemet. Mielőtt beléptünk, én a 211-es táblát láttam az ajtón fityegni.

- A kétszáztizenegyesben – felelte zihálva, majd felemelte a fejét, és kérdőn a szemembe pillantott. Azaz csak szeretett volna gondolom, mert én egy bizonyos pontra és dologra szegeztem a tekintetem, ami a kanapé háttámláján tekergett. Nem kígyó volt. De semmi kétségem nem volt, hogy egy kígyó tulajdona.

- És mióta játszol transzvesztitát? – faggattam tovább, miután kitértem a csókja elől. Ezzel már az ő hangulata is romlani kezdett.

- Miről beszélsz, kincsem? – Látszott, hogy kezd fogyni a türelme, de az enyém ahhoz képes már rég a béka segge alatt volt. Mind mennyiségileg, mind minőségileg.

- Arról a harisnyatartóról, amit a kanapédon látok – árultam el neki nyugalmat erőltetve magamra. Eldöntöttem, hogy juszt is meghallgatom, milyen újabb mesével áll elő.

Egyelőre nem kezdett védőbeszédbe, inkább elengedett engem, de mintha fertőző volnék, majd megpördült, és kiszúrta az ominózus darabot. Ezután nagyon gyorsan kijött a sodrából. Odalépett ahhoz a csipkevacakhoz, felvette onnan, és tiszta erőből felborította a kanapét.

- A kurva életbe, hogy egy kibaszott percre sem bír leszállni rólam az a rohadt ribanc! – ordította közben, és persze ennél válogatottabb jelzőkkel is illette közben… Emilie-t. Csak ő lehetett.

Felsóhajtottam. Már meg sem lepett a dolog. Sőt, számíthattam volna rá, hogy megint ez lesz. De eszem ágában sem volt most is felháborodni ezen. Ha Rob tényleg lefektette volna, kizárt, hogy felhozott volna ide engem.

- Nyugodj meg, kérlek – szóltam rá, amikor az asztal felé indult. Valójában még sosem láttam ilyen indulatosnak, és meg is ijesztett egy kicsit, mégis jólesett a reakciója. A jelek szerint tényleg tök fölöslegesen aggódtam az utóbbi napokban, mert ha így viselkedik, akkor kizárt, hogy bármi pozitív érzést táplálna Emilie iránt. Ettől függetlenül meg akartam kímélni a hotel többi bútorát.

- Ezt már nem sokáig bírom tolerálni! – nézett rám felbőszülten. Én sem repestem, de érte most már kifejezetten aggódtam.

Közelebb léptem hozzá és megpróbáltam elérni, hogy rám figyeljen. Nem ment könnyen.

- Hogy a picsába bírt ide bejönni? – dühöngött, de ezt is hiába. Megtörtént, nem tudtunk tenni ellene.

- Nekem van néhány tippem, de már mindegy – feleltem, bár kedvesem nem várt választ. Tovább átkozta a csajt, ami nekem tényleg egyenesen örömet okozott, de nem akartam rápazarolni azt a néhány órát, amíg még itt vagyok Párizsban.

- Próbálj nem törődni vele – csitítottam, mire hitetlenkedve rám pillantott.

- Te nem is vagy ideges emiatt? – mutatta fel a csábos ruhadarabot, amit még mindig szorongatott. A rosszalló tekintetemet észrevéve azonban a tőlünk legtávolabbi sarokba hajította. – A tegnapi miatt kiakadtál, ez meg semmi? – Nem vettem magamra a szemrehányó szavakat, bár telibe talált velük, de azóta beláttam, hogy hülyén viselkedtem.

- Hidd el, hogy legszívesebben kitekerném a nyakát – biztosítottam róla határozottan.

- Azt meg sem merem nézni, mit művelt vajon a hálóban – motyogta ekkor lehunyt szemekkel. Vettem egy mély lélegzetet és megtettem helyette, bár riadtan megkért, hogy inkább ne tegyem, mert nem akar elveszíteni.

Ha nem készítettem volna fel magam az ide úton mindenre, bele bírtam volna kötni a szavaiba – mintha nemcsak sejtené, hanem pontosan tudná, hogy mi vár rám odabent –, egyelőre mégis tartottam magam.

A hálószoba ajtaján éppen csak belestem, de már ez is bőven elég volt, hogy kiboruljak – persze csak ha hagytam volna eluralkodni magamon az érzéseimet. Egy elfojtott káromkodást mégis eleresztettem. Rob ruhái szerteszét voltak szórva – de csak egy szettnyi, mintha sietve vetkőzte volna le őket – női holmik ugyanígy… főleg fehérnemű, az ágy összetúrva…

- Na most már elég! – morogta férjem a fülem mellett. A jelek szerint nem bírta ki, és utánam jött. – Én ezt megölöm. – A hangja most már halk volt, de csak álnyugodt. Pontosan éreztem, micsoda düh munkálkodik benne. Többet közt azért, mert én is hasonlót éreztem. – Ha feljelentem zaklatásért, akkor az vajon segít? – tűnődött hangosan.

- Nem hiszem – lomboztam le, miközben felé fordultam, és a derekát átkarolva hozzásimultam. Aztán elengedtem egy tehetetlen sóhajt. Gondolkodni kezdtem, de szerelmem beelőzött, és olyasmit mondott, amitől egy másodpercre meghűlt az ereimben a vér.

- És ha megkapná, amit akar, utána békén hagyna? – Hiába ölelt vissza az imént, valószínűleg elfelejtette, hogy jelen vagyok, mert az kicsit durva volt, hogy mondhatni Emilie lefektetésén agyal, miközben én vagyok a karjaiban.

- Meg ne próbáld! – emeltem fel a fejem. – Ezt… ugye nem mondtad komolyan? – Még mindig alig tértem magamhoz.

- Nem – sóhajtott fel ő is. – Akkor sem bírnék hozzányúlni, ha fegyvert fognának rám. Maximum, ha veletek zsarolnának – pillantott rám gyöngéden. Ez meghatott, de azért nem tett felhőtlen boldoggá vele. És bíztam benne, hogy senki nem kezdi fenyegetni vagy zsarolni velünk. – De nem hagyom tovább, amit művel – mondta egy rövid puszi után.

- Van valami ötleted? – érdeklődtem kíváncsian. – Azon kívül persze, hogy „megadod neki, amit akar”? – ismételtem fintorogva az előbbi szavait. Még mindig rosszul esett, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi, de végül is… nekem is eszembe jutott volna.

- Nincs… De hagyjuk most inkább Emilie-t – állt elő egy bosszúnál is jobb ötlettel, mert mialatt ezt mondta, elhúzott a háló ajtajától, egész addig, míg oda nem értünk a kanapé mellé.

Egy pillanatra fintorodott csak el – sejtettem, miért: itt találtam meg az első „bizonyítékot” –, de aztán leült, engem pedig az ölébe húzott.

- Hiányoztál – suttogta és puszikkal közeledett a nyakamról a szám irányába. Legalábbis reméltem, hogy oda tart, addig is visszasúgtam:

- Te is nekem… Utálom, hogy folyton valami zűr van, ha nem vagyunk együtt – nyögtem aztán. Tudtam, hogy hangulatrombolok, de szerettem volna egyszer s mindenkorra kibékülni vele. nemcsak szerelmezni egy jóízűt. Azt is persze, csak…

- Én is – húzódott rögtön távolabb. – Legközelebb inkább mondd el, ha olyasmi történik. Ne hagyj kétségek közt fél napokra, mert az baromi idegőrlő bír lenni ám…

- Megígérem – fogadkoztam. A karjaimat a nyaka köré fonva most én halmoztam puszikkal a nyakát. – Csak nem akartam kiborulni. Tudod, milyen érzés volt meglátni azt a… ami ott volt?

- Mit kerestél a kocsimban? – tolt el megint kicsit. Elbizonytalanodtam, de ezt észrevéve gyorsan helyesbített: – Ne érts félre, nincs titkolnivalóm, csak hogy találtál rá azokra a… ki a fenével dugatta meg magát a kocsimban?! – csattant fel rögtön megint-idegesen, amint eljutott a tudatáig, mit is meséltem neki éjjel.

- Nem tudom.

- Ez már a magántulajdon megsértése! Vagy rongálás! Tökmindegy… De ezért fel fogom jelenteni! – sziszegte. Helyeseltem, de most már nekem lett elegem a témából.

- Mi lenne, ha inkább mással ütnénk el a maradék… két és fél órát, amíg indul a gépem vissza, haza? – ajánlottam, és hogy teljesen egyértelmű legyek, gombolni kezdtem az inget, amit viselt.

Nem kellett tovább győzködnöm. A száját az enyémre szorította, és szinte szaggatta lefelé a ruháimat. Habár két napja sincs, hogy utoljára együtt voltunk, elképesztően jó érzés volt megint vele lenni. Sikeresen el is felejtettük a külvilágot.

Én voltam nyerőbb helyzetben, vagyis több mozgásterem volt, így én vetkőztettem őt gyorsabban, de a saját pólómtól is egyetlen mozdulattal képes voltam megszabadulni. Szerelmem ujjai, majd szája szinte rögtön a melleimre tapadtak, míg én a nadrágján folytattam a hadműveletet.

Ő bírta kevesebb ideig. Alighogy végigsimítottam teste legvágyódóbb pontján, felnyögött, majd megragadta a csípőmet, és maga alá fordított a kanapén. A lábaim még így is a derekát ölelték, de elhúzódott, hogy a farmeremtől is megszabadítson. Engedtem, de csak mert én is hatékonyan égtem már a vágytól, és azt kívántam, mielőbb forrjunk eggyé.

Rob persze nem siette el a dolgot; míg a gombjaimmal vesződött, ismét a melleimet, aztán a hasamat borította apró puszikkal, majd a bugyim szegélyét, ahogy az felszabadult az anyag alól.

Megremegtem attól, ami még ránk vár, de ekkor…

Kopogás hallatszott az ajtó felől. Ezzel még nem is lett volna gond, mondhatni meg sem hallottuk, de aztán felcsendült egy hang.

- Engedj be, szivi, tudom, hogy visszajöttél. A holmimat szeretném elvinni, de persze… hasznosan is tölthetjük az időt, míg vissza nem kell mennünk a forgatásra…

Már a szivi szó óta dermedten hevertem ugyanott. Rob sem másként pillantott rám. A tekintetében a szenvedély helyét düh, majd gyilkos fények vették át, és tőlem elszakadva az ajtó felé indult. Az utolsó pillanatban álltam elé, mielőtt kinyithatta volna az ajtót.

- Hadd intézzem el én – kértem, míg helyre igazítottam a ruháimat.

Nem kérleltem, mert határozott terveim voltak Emilie-vel. Szerencsére kedvesem sem tiltakozott, talán érezte a hangomon, hogy hasonlót szándékozom tenni, mint amilyen ötletei neki lettek volna az ajtó túloldalán várakozó, és minden bizonnyal újabb adag szart keverő lotyóval.

- Tied a pálya… – hátrált el egy lépést tőlem és az ajtótól is, majd az utolsó gombot is visszagombolta az ingén, és elvigyorodott. – Nézhetem? – kérdezte izgatottan.

Nem feleltem. Megfordultam, és szélesre tártam az ajtót…

16. fejezet

16. fejezet (Rob)

Hosszú és unalmas volt az út Párizsba, annyiban mégis élvezetes, hogy Emilie nem mellettem foglalt helyet, hanem valamivel előrébb. Ez persze nem gátolta meg abban, hogy időről időre hátra ne forduljon, és fel ne bosszantson a pillantásával.

- Ez meg mit forral már megint? – jött egy morgós kérdés a balomról. Kellan ült mellettem, az ő másik oldalán meg a felesége, Haley. Aki szintén észrevette, amit mi is, és epésen megjegyezte

- Nyilván nincs kivel csillapítania a testi éhségeit. De neked itt vagyok én – fordította maga felé Kellant, aki cseppet sem szemérmesen kezdte csókolni.

Mielőtt a ruhájuk lekerülhetett volna, köhintettem párat, jelezni szándékozván, hogy hol is tartózkodunk. Nem kapkodták el az elszakadást, de végre újra két darabban ültek a helyükön.

Kellannek mázlija volt, mert itt volt a saját, külön bejáratú villámhárítója Haley személyében. Nekem viszont otthon kellett hagynom Kristent, aki máris hiányzott, és fel akartam hívni, amint földet érünk, de a sors rögtön közbeszólt: rajongók hada várta az érkezésünket.

Kellan elnézően mosolyogva pózolt Haleyvel a fotósoknak, míg én próbáltam inkább a háttérben maradni, de néhány asszisztens a stábból – vagy maguk a fejesek; még mindig nehezen bírtam megkülönböztetni, ki kicsoda – kegyetlenül előrelökdöstek a vakuk kereszttüzébe. Valamint Emilie karjaiba.

Azonnal piócaként tapadt rám, amint felfogta, hogy mellé kerültem, én pedig a felmorajló sajtósok szeme láttára mégsem lökhettem el a francba, ezért a kötelességembe beletörődve inkább átöleltem. Kínos mosollyal tűrtem mindezt, közben pedig azt fogalmazgattam magamban, hogy fogom ezt kidumálni Kris előtt.

Legalább fél órába telt, mire kiszabadultunk a média karmai közül, és egyáltalán átjuthattunk a hotelbe. A recepción a kezembe adták a kulcsomat, és mivel volt még két órám a forgatás kezdete előtt, úgy gondoltam, elbújok a világ elől, meg felhívom a családomat, de a szerencse megint került engem.

Még a liftig sem értem el, amikor egy Fred nevű pasas közölte a csapatunkkal, merre van a konferenciaterem. Többen is kicsit hülyén nézhettünk rá, mert megkönyörült rajtunk, és azt is elárulta, miért kell ezt tudnunk. Hál' Istennek nem elszállásolni akartak bennünket ott, hanem csak sajtótájékoztatóra voltunk hivatalosak.

Nem igazán értettem, minek, hisz az előbb is betámadtak minket, de engedelmes birkaként követtem a nyájamat. Útközben lopva pötyögtem egy sms-t Kristennek, melyben kifejeztem neki a tisztelettel vegyes részvétemet aziránt, hogy épelméjű bírt maradni ebben a szakmában. Azt is gyorsan hozzáírtam, hogy szeretem és puszilja meg helyettem a gyerekeket, később hívni is fogom, majd felpillantottam, és rádöbbentem, hogy már a helyemen ülök.

Ennek a tetejébe legalább negyven szempár bámult rám várakozásteljesen. Biztos voltam benne, hogy valamit kérdeztek tőlem, de hogy mit, arról halvány elképzeléseim sem voltak.

- Elnézést! Csak a családommal próbáltam kommunikálni… - Gondoltam, jobb az őszinteség. Azonnal megbántam. Rögtön lecsaptak rá.

- Igaz, hogy három gyereke van? – Ezt jobb szerettem volna elkerülni…

- Hát…

- Mit szól a felesége ahhoz, hogy elvállalta ezt a szerepet? – jött a következő kérdés, még mielőtt az elsőre háríthattam volna a válaszadást.

- Nos, igazság szerint…

- Igaz, hogy az utóbbi időben megromlott a házassága?

- Mi? Nem! – Úgy festett, muszáj lesz egyszavas válaszokra szorítkoznom, bár a témájuk alapján inkább figyelmen kívül hagytam őket.

- Milyen kapcsolat fűzi Emilie de Ravinhez?

- Munkakapcsolat. – Ezen a ponton kívántam másodszor azt, hogy valaki mentsen meg. Persze nem volt szerencsém. Épp ellenkezőleg. A többi szereplő sosem volt még ilyen csendben.

- Mi igaz abból, hogy a forgatáson meglehetősen összemelegedtek?

- Semmi – vágtam rá. Mintha az előbb nem lettem volna elég világos.

- Vajon Emilie is megcáfolja ezt? – Fordult ekkor a figyelem a másik fél felé.

Egyetlen pillantást váltottunk csupán, de a ribanc ennyiből is leszűrhette, hogy megölöm, ha nem felel okosan.

- Dolgozunk rajta, hogy minél könnyebben bírjunk együttműködni – szólalt meg végül diplomatikusan. Ez sem tetszett, de legalább nem állt neki hazudozni.

Ezután hál' Istennek leszálltak rólam, és sorban kifaggatták az összes szereplőt, majd a rendezőt is a filmmel kapcsolatban. Vagyis végigunatkoztam az egészet. A végén tettek csak fel megint egy ránk, immár hármunkra – vagyis Emilie-re, Kellanre és rám – vonatkozó kérdést, mivel mi alkottuk a főszereplők trióját, de ekkor Kellan szólalt fel.

- Sosem keverjük össze a munkát és a magánéletet.

Haley, aki a háttérből figyelt, hálás tekintetet vetett a férje felé, én nemkülönben, amiért beelőzte Emilie-t a válaszadással. Sőt, valamiért úgy éreztem, ez a válasz nekem is szól… Több mint egy év, és egy ilyen szituáció kellett hozzá, hogy végérvényesen megbizonyosodjam róla, sosem feküdtek le Kristennel.

Még akkor is ezen elmélkedtem, amikor véget ért a vallatás, de közben úgy elrepült az idő, hogy fél óránk maradt odaérni az Eiffel-toronyhoz, ahol ma este forgatnunk kellett. Direkt miattunk zárták le, és drága mulatság volt, úgyhogy nem hiányozhattam.

A szobámban épp csak ledobtam a táskámat, majd mentem vissza a recepcióra, közben meg folyamatosan hívtam a feleségemet, aki viszont nem vette fel a telefont. Emiatt kicsit ideges lettem, de eszembe jutott, hogy Vic is ott van éppen, így megpróbálkoztam vele.

- Nem akar veled beszélni – szólt bele köszönés helyett.

- Miért nem? – kérdeztem meglepetten. – Történt valami? – A szívem máris a torkomban dobogott az idegességtől.

- Ezt majd ő elmondja. – Hát ettől sem lettem boldogabb. Na meg okosabb sem.

- De mikor, ha nem áll velem szóba? – estem kétségbe. – A gyerekekkel van baj? – kúszott a félelem a torkomba.

- Nem, a kicsik jól vannak. – A hangja nyugodtan csengett, de csak ezért hittem neki.

- Akkor Kristen? Mi történt vele? – aggódtam tovább.

- Majd elmondja ő, csak előbb le kell nyugodnia. Nem akar veled veszekedni. Addig légy türelmes. – Ezzel lerakta.

Még percekig állhattam döbbenten a szálloda portájánál, ahova közben lejutottam valahogy, de Kellan hangjára eszméltem.

- Minden rendben, haver? – rakta a kezét a vállamra.

- Nem tudom – motyogtam.

Mennünk kellett aztán, de végig azon járt az agyam, mi lehet otthon a gond. Vic azt mondta, hogy Kristennek előbb meg kell nyugodnia, mert nem akar veszekedni velem. Majd utána elmondja… Mi lehet az, ami vitát gerjeszthetne köztünk? – tűnődtem, de kézenfekvő volt a válasz. Aaron. Bár „engedélyeztem”, hogy kommunikáljanak, de fogalmam sem volt, mi lehet az most, ami miatt vitázhatnánk, azaz inkább nem akartam elkezdeni gondolkodni ezen.

Képzeletben viszont már Aaron kínzását kiviteleztem, de aztán újból bevillant ez a veszekedés-dolog. Ha Aaron lenne az ok, akkor maximum én lehetnék ideges. Változtattam a gondolataimon. Nemcsak Aaron lehet a gond. A tekintetem Emilie felé vetődött…

Rápillantottam arra a rémálomra, aki úgy tűnt, megkeseríti az életem, de csak a toronynál volt alkalmam szót váltani vele.

- Mi a fenét műveltél már megint? – támadtam rá, amíg a sminkesek utolsó simításait tűrtük immár a kamerák előtt.

- Semmit. Miért? – Nem tévesztett meg az ártatlan arckifejezés, amellyel meg akart etetni.

- A feleségem valamiért haragszik rám, de egyelőre nem akarja elmondani az okát – világosítottam fel hűvösen. – Biztos vagyok benne, hogy közöd van hozzá.

Nem tetszett a vigyor, amellyel válaszolt.

- Felvétel! – hangzott el ekkor, ő pedig megúszta, hogy felelnie kelljen. Egyelőre.

Egész idő alatt irritált a tekintete, míg a szerepem szerint romantikusan tettem neki a szépet. Egyenesen hányingerem támadt, amikor meg kellett kérnem a kezét, majd csókkal örülni az igenjének. Ráadásul többször is fel kellett vennünk ugyanazokat a jeleneteket. Kellan szintén velünk játszott, ő alakította a féltékeny harmadikat, így könnyedén felismerte, hogy nem véletlenül vagyok feszült. Szünetben – úgy éjfél körül – oda is jött hozzám.

Pont Kristent próbáltam hívni, de persze sikertelenül – a jelek szerint még nem tudott lehiggadni; ezért még határozottabban utáltam Emilie-t. Nem küldtem el Kellant, vártam, hogy közölje, mit szeretne.

- Mit csinált megint? – biccentett az átkom felé, aki a rendezővel csevegett tőlünk nem messze.

- Nem tudom – feleltem ingerülten. – Próbálnám kideríteni, de Kristen egyelőre nem áll szóba velem – morogtam. Úgy éreztem, megint olyasmiért bűnhődöm, amiről pedig nem tehetek.

Elkeseredetten nyúltam a zsebembe a cigimért, hogy legalább az segítsen lecsillapodnom, de aztán eszembe jutott, hogy nincs nálam. Mióta a gyerekek megszülettek – pláne, mióta hárman voltak – már régen nem szívtam annyit, hogy állandóan magammal hurcoljam, csak akkor esett jól, ha valami miatt igazán dühös voltam – mint például most.

Kellantől kértem egy szálat, aki adott is, majd felajánlotta, hogy megpróbálja ő felhívni a feleségemet, ha gondolom, de köszönettel elutasítottam. Mélyen lenyeltem a füstöt, de alig szívtam bele kettőt a szálba, mikor rám szóltak, hogy itt tilos a dohányzás. A hangulatomnak ez sem kedvezett, de engedelmeskedtem.

Ezután újra hívni próbáltam Kristent, megint csak hiába, de kitartóan. Reméltem, hogy egyszer megunja és hajlandó lesz elárulni, mit követtem el szerinte, ekkor viszont abba kellett hagynom a hívogatását, mert letelt a szünet. Ugyanazt a jelenetet vettük, orrvérzésig.

Hajnali kettő múlt, mire Ryan ismét úgy döntött, hogy megajándékoz bennünket tíz perc szünettel. Láttam, hogy szerelmem már keresett közben, úgyhogy az első dolgom volt haladéktalanul visszahívni.

És Kristen végre felvette!

- Szia! – szóltam bele, hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, úgy megörültem a hangjának.

- Szia. Ne haragudj, hogy nem vettem fel, csak Emilie…

- Gyere, édes, folytatásra vágyom – szólalt meg ekkor szinte közvetlenül a fülembe Emilie. Abba a fülembe, amelyhez a mobilt is tartottam. Kristen tökéletesen hallotta, mit mondott, mert benne rekedt a szó.

Én pedig komolyan úgy éreztem, hogy ezért most gyilkolni fogok…


(Kristen)

Kiborított, amit a férjem kocsijában találtam, de megpróbáltam logikusan végiggondolni a dolgot. Kizártnak tartottam, hogy tényleg beeresztette volna ide azt a nőt, pláne, hogy hazavitte volna, azt meg főleg, hogy esetleg nemcsak haza vitte… hanem más is történt.

A hátsó ülés előtt talált bugyi mindenesetre arról tanúskodott, hogy így történt, valamint az ülésen szemmel látható foltok sem hagytak kétséget számomra, hogy valami igenis történt a kibaszott autóban!

Remegtem az idegességtől, mikor bementem a házba, ahol Vic rögtön kiszúrta, hogy valami baj van – csoda lett volna, ha nem veszi észre. Csak az előző esti hibám tartott vissza tőle, hogy megint elővegyem a gyógyszeres dobozt, sőt, a sógornőmet is megkértem, hogy lehetőleg pakolja el valahova, ahol nem találom meg.

- Mi történt? – kérdezte rögtön. Egyelőre képtelen voltam beszélni róla. Úgy döntöttem, nem is hiszem el, mert ilyen nincs! Kizárt, hogy igaz legyen! Képtelenség…

Sokáig győzködtem magam, hogy az egész egy hazugság, és nem az van, amit a látszat mutat – de közhely ide vagy oda, az sosem csal! Délutánra totálisan elegem lett. Pedig még alig négy órája hagyott itt minket a férjem. Ezt pillanatnyilag nem is bántam. Tudtam, hogy ha most itt lenne, már csúnyán összevesztem volna vele, még akkor is, ha ártatlan esetleg, mert egy ilyet kimagyarázni… Neki még az is sikerült volna, persze.

Én meg hittem volna neki. De mi van, ha mégis igaz? Ez már több annál, mint amit a videók és fotók jelentettek a minap. Ez a kocsija! Akárhogy igyekeztem megnyugodni és az agyamba vésni, hogy nem tenne ilyet, sokkolóan hatott az, amit a garázsban láttam. Ha Emilie nem említi, észre sem veszem. De így… Még beszélni sem akartam vele addig, amíg higgadtan nem vagyok képes rá. Fogalmam sem volt, az mikor lesz.

Miután küldött egy sms-t, hogy megérkezett, jól van, puszilja a gyerekeket és szeret engem, valamelyest átrendeződtek bennem a dolgok, de csak mert eszébe jutottam. És ez az érzés is csupán egyetlen percre öntött el.

Nem volt rendetlenség a házban, Vic mégis úgy döntött, hogy hasznossá teszi magád. A meddő faggatásom helyett, mely arra irányult, miért vagyok ideges, nekiállt nagytakarítani, így a nap nagy részében a gyerekekre bíztam, hogy lekössék a figyelmemet, közben mégis az apjuk járt a fejemben.

- Jobb lenne, ha megbeszélnéd vele – javasolta Vic, és tudtam, hogy igaza van, sőt, azt is, hogy így fogok cselekedni, de még nem nyugodtam meg ehhez kellőképpen. Egészen késő estig.

Amikor Rob éjfél körül hívott, pont etettem a lányokat, ezért nem bírtam felvenni a telefont, utána pedig hiába hívtam vissza, nem vette fel. Vártam, de az egész napos stresszem miatt lassan elálmosodtam. Már aludtam, amikor újra keresett, de az ébredésemmel együtt a kétségeim is újjáéledtek. Ennek ellenére elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, nem halogatom tovább a dolgot.

Felvettem, és mielőtt nekiszegezem a kérdést, bocsánatot próbáltam kérni, amiért – talán fölöslegesen, talán nem – őt is felidegesítettem, nemcsak magamat, amikor olyan tisztán, mintha a telefonba szólt volna bele, meghallottam azt a hangot, amely jelenleg a leggyűlöltebb volt a számomra. És nem is akármit mondott.

A hangom elakadt, szóhoz sem jutottam egy pár másodpercig, utána viszont képtelen voltam tovább magamban tartani azt, ami a szívemet nyomta. A férjem iránt érzett töretlen szerelmem ellenére a bizalmam odaveszett és bármennyire nem akartam, a tényeké lett a hitem.

- Most is éppen egy kocsi hátsó ülésén keféltek? – kérdeztem nem sok kedvességet kölcsönözve a hangomnak.

Rob persze nem hallotta a szavaimat, mert közben szintén igen csekély szimpátiával érdeklődte meg Emilie-től, hogy miért nem takarodik a picsába végre. Ennek hallatán elbizonytalanodtam. Ismertem őt, és azt, mikor gondol valamit komolyan. A színészi tehetsége remek volt, erről már Malibun meggyőzött, és azóta is jó néhányszor, de arra mérget mertem volna venni, hogy ilyen hangot utoljára Dylannel szemben használt. Vagy amikor róla beszélt. Őszinte és színtiszta gyűlölet rezgett minden egyes betűjében. Látnom sem kellett hozzá, hogy ne kételkedjem tovább.

Mindehhez persze szükséges volt ez az adott szituáció. Ha előbb beszéltem volna vele, amikor nem alakul ki köztük közben ez a szóváltás, lehet, hogy a félelmeim maradandóbbak és a józan ítélőképességem sem jelentkezik túl intenzíven. Most viszont…

- Bocs, nem értettem, mit mondtál – fordult a férjem figyelme ismét felém.

- Semmit – suttogtam. – Már nem fontos.

- És azt elárulod, min vagy úgy kiakadva? – kérdezte aggodalmasan. – Esküszöm… a gyerekeinkre, hogy nem csináltam semmit, ami…

- Tudom - szakítottam félbe. Nem akartam, hogy kimondja.

- Akkor? Mi történt? Nem akarom, hogy utálj! – Olyan kétségbeesetten aranyosan mondta ezt, hogy majdnem elnevettem magam.

- Nem utállak – nyugtattam meg. – Emilie-t viszont minden eddiginél jobban. – Rob felnyögött kínjaiban, majd kelletlenül megkérdezte, mivel vádolom már megint. – Téged semmivel – feleltem. – A csaj viszont a kocsidban dugatta meg magát valakivel, velem meg megpróbálta elhitetni, hogy veled. Legalábbis a nyomok a hátsó ülésen erre utalnak…

Szerelmem hallgatott. Túl sokáig. A lélegzetét sem észleltem az éteren át. Aztán lassan vett egy mély lélegzetet.

- Most már nem hiszed, hogy én voltam? – kérdezte feszülten.

- Nem – vágtam rá.

- De azt hitted – mondta inkább, mint kérdezte.

- Rob…

- Figyelj ide – kérte. – Ha szerinted képes volnék ilyesmire, akkor… Ez nem jó így, Kris… – Megint Krisnek szólított, ami tényleg nem volt jó.

- Ne haragudj, csak… képzeld magad a helyembe! – kezdtem vele vitázni, pedig pont ezt akartam elkerülni. – Mi másra gondolhattam volna szerinted? Te mire gondolnál, ha… megtalálnád… Aaron alsónadrágját a kocsim hátsó ülésén és foltokat a huzaton? – Ez így elég hülyén hangzott, de Aaron mindig jó alibi volt, ha érvelnem kellett. Mint most is. De ezúttal visszafelé sült el.

- Szóval számíthatok ilyesmire? – kérdezte a férjem hűvösen.

- Nem! – tiltakoztam hevesen. – Nem – ismételtem aztán halkabban, nehogy a gyerekek felébredjenek a hangomra. – De te sem biztos, hogy rögtön hinnél nekem.

Tudtam, hogy igazam van. Ezt támasztotta alá az újabb pár percnyi hallgatás is.

- Most vissza kell mennem – mondta aztán Rob, nem reagálva le a dolgot bővebben. Reméltem, hogy később még meg tudjuk beszélni, de a távolság, mely Londont elválasztotta Párizstól – engem pedig tőle – nem könnyítette meg a helyzetet. – Később beszélünk – tette még hozzá, majd lerakta.

Könnyek szöktek a szemembe, mert most éreztem azt, amit ő érezhetett valószínűleg egész nap. Azt hittem, ha tényleg lenyugszom, főleg, miután hallottam, hogy beszél Emilie-vel, nem lesz olyan vészes elmondanom neki és megbeszélnünk, mi történt, de a jelek szerint tévedtem.

Abban reménykedtem már csak, hogy reggelig kiheveri a hülyeségemet, és higgadtan át tudjuk majd rágni magunkat ezen az ügyön. Szívem szerint máris odarepültem volna hozzá, mert nem tartottam a dolgot telefontémának, de a gyermekeimet nem hagyhattam magukra. Hacsak…

Egy olyan ötlet furakodott az agyamba, amelyet nem gondoltam ugyan végig, mégis teljesen ráállt az agyam, olyannyira, hogy a könnyeim is elapadtak. Felhívtam a repteret, mikor indul másnap Párizsba közvetlen járat. Reggel nyolckor máris volt egy, helyet is sikerült rá szereznem, így a jegyet lefoglaltam, majd megérdeklődtem, ugyanaznap visszafelé mikor sikerülne utaznom? Még egy mázli jött velem szembe: délután több járat is indult. A négy órásra foglaltam helyet.

Egyedül az okozott fejtörést, hogyan fogok tudni Robbal beszélni, miközben ő forgat, de úgy döntöttem, ezen majd akkor gondolkodom, amikor ott leszek. Sajnáltam és rossz érzés volt, hogy itthon hagyom a gyerekeket, de most mondhatni a házasságunk forgott kockán. Legalábbis a lelki békénk és a szerelmünk.

Aludni nem bírtam tovább, amúgy sem lett volna értelme, a lányok ugyanis háromra voltak időzítve, így etetés következett. Szerencsére már normálisan is szoptathattam őket előző este óta – sokkal jobb volt így, mint cumisüvegből. Nekik is és nekem is. Később pedig szánt szándékkal igyekeztem ébren maradni és ezerszer átgondolni, mit fogok majd mondani a férjemnek. Azon kívül persze, hogy szeretem.

Vic korán kelő lévén már fél hétkor felébredt – ennek külön örültem, mert nem kellett kizavarnom az ágyból. Addigra készítettem a hűtőbe annyi tejet, amennyivel Dorothy és Sophie estig kibírják, majd Victornak is csináltam elegendő zöldségpürét, és összeszedtem egy-két holmit, amit magammal akartam vinni.

Sógornőm nagyon örült a tervemnek, sok sikert is kívánt, mielőtt búcsúzóul megölelt, majd biztosított róla, hogy minden rendben lesz, Claire is átjön, hogy segítségére legyen a három picivel napközben, engem pedig este várnak vissza mindannyian.

Megköszöntem neki a segítséget, majd elindultam a reptérre. Időben indultam, időben érkeztem, az utat persze végigtürelmetlenkedtem. Meg idegeskedtem. Rob, ha akart is hívni reggel, még felszállás előtt kikapcsoltam a mobilomat, Vicet pedig megkértem, hogy ne árulja el neki az érkezésemet, hadd legyen meglepetés. Reméltem, hogy abból is a kellemesebb fajta lesz.

Fölret érve rögtön visszakapcsoltam a mobilom, és nem tévedtem: sms-t kaptam kedvesemtől, aki aggódik az eltűnésem miatt, mert Vic nem mondott neki mást, csak azt, hogy elmentem otthonról. Nem bírta ki, hogy hozzá ne biggyessze: reméli, nem Aaron karjaiban kötök ki végül. Elfintorodtam, de jogos volt tőle a visszavágás, így nem húztam fel magam a minimálisnál jobban.

Életemben még csak kétszer jártam Párizsban, de mivel Los Angelesben nőttem fel, nem jelentett gondot kiigazodnom a városban. Könnyen kitaláltam, hogy a reptérről hogyan juthatok a legkönnyebben Rob hoteléig: taxival.

Már majdnem dél volt, így csúcsforgalom, de így is fél óra alatt odaértem. Csak az aggasztott, hogy valószínűleg forgat valahol éppen a városban, és képtelen leszek megtalálni. A szerencse viszont a szállodában is nekem kedvezett. Alighogy odaértem a recepcióhoz, hogy legalább a szobaszámát tudjam, és végszükség esetén ott várakozzam, amíg nem indul a visszagépem, Kellan szólalt meg a hátam mögött. Megfordultam, mikor kimondta a nevem.

- Tényleg nem szellemet látok. Hogy kerülsz te ide? – kérdezte meglepetten, majd magához ölelt.

- Kibékülni jöttem a férjemmel, nem tudod, merre lehet? – néztem körbe, bár ilyen mázlim már nem lehetett, hogy ő is felbukkanjon.

- Még mindig az Eiffel-toronynál vacakolnak. Tegnap nagyon nem mentek a felvételek, ezért most megpróbálják nappali fényben. Ehhez én már nem kellek, úgyhogy kaptam egy szabadnapot. Csak én meg a nejemet nem találom – pillantott ő is körben.

Volt egy tippem, hogy Haley bevetette magát a butikok közé, amelyek a szálloda utcájában felsorakoztak, de megértettem, hogy Kellan nem áll neki végigjárni mindet. Azt tanácsoltam neki, hogy hívja fel, majd úgy döntöttem, én is odamegyek, ahol Rob forgat éppen. A torony alig pár utcányira volt.

- Csak óvatosan – mondta még Kellan, mielőtt magára hagytam volna, de nem értettem, mire céloz. Megkérdeztem. – A férjed hajnaltájt igencsak paprikás hangulatban volt. Nem egyszer kellett lebeszélni róla, hogy megfojtsa Emilie-t.

- Elmesélte neked, mi történt? – érdeklődtem. A hírek, amelyeket tőle kaptam, mindenesetre jók voltak.

- Nem. Csak annyit, hogy megint sikerült megfúrnia a bizalmadat benne. Elég elkeseredett volt – tette hozzá rosszallóan. – Lehetnél egy kicsit kevésbé szigorú. – Ekkor kiböktem, mi nyomta a bögyömet egész előző nap. – Ó. Így már más – bizonytalanodott el ő is.

Mivel az idő szorított, nem feszegettem vele tovább a témát, inkább indulni készültem, miután köszönetet mondtam neki az infókért, majd a bejárat felé indultam, ahol… éppen belépett a férjem.

Egy idegen nővel a karján...

Földbegyökerezett lábakkal vártam, hogy közelebb érjen, és felfedezze az ittlétemet.

15. fejezet

15. fejezet (Kristen)

Megijedtem, amikor ma Tom betoppant. Gyanútlanul nyitottam ajtót, mert mindenkire számítottam, csak rá nem. A legutóbb, mikor idetévedt, legalább Aaron itt volt a közelemben, és Rob is az emeleten tartózkodott, ezúttal viszont egyedül voltam a gyerekeimmel, és így egy sokkal védtelenebb helyzet állt elő.

Nem voltam vele túl kedves, mert rögtön feltört az emlékeimből mindaz, amit velem tett. Szinte éreztem a fájdalmat…

- Mit akarsz itt? – nyögtem remegő hangon, de nem sok jóban reménykedtem.

- Ne félj tőlem, Kris! – csattant fel erre bosszúsan. Persze, hogy még jobban megijedtem, és minden valaha volt színészi képességem csődöt mondott. Nem bírtam eltitkolni.

- Majd ha több mint egy mérföldre leszel tőlem, akkor nem leszek ideges, hidd el! – vágtam vissza. Kényszerítettem magam, hogy ne csak arra emlékezzem, amit velem tett, hanem arra is, amit értem, de ez nem ment egyszerűen. Mégis megpróbáltam arra a csekélyke lelkiismeretre hatni, ami jó mélyen eltemetve, de tán még benne gyökerezett.

- Már itt sem vagyok – felelte rögtön, de még hozzátette, hogy Robbal szeretne beszélni üzleti ügyben, de nyilván nincs itthon, mert akkor már szóltam volna neki.

Elgondolkodtam rajta, hogy mit tenne, ha kimondanám az amúgy is nyilvánvalót, miszerint a férjem valóban nincs itthon, de aztán inkább úgy döntöttem, tudatlan maradok.

- Hívd fel, de most tűnj el innen – javasoltam ridegen. Szerettem volna becsapni az ajtót előtte, de képtelen voltam megmoccanni.

- Rendben – húzta el a száját –, de Kris… Nem kell félned tőlem. Nem tudnék még egyszer olyat tenni.

- Tűnj innen – ismételtem.

Egy pár pillanatig még habozott, majd megfordult. A kutyák ugatása kísérte vissza a kocsijáig. Nem volt több két percnél, amíg itt volt, mégis óráknak tűnt. Amikor láttam elhajtani, megkönnyebbültem, és vissza tudtam menni a házba.

Az ajtón található összes zárat alkalmaztam, majd a nappaliba mentem. Itt voltak a gyermekeim. Aludtak mind, úgyhogy nem kellett tartanom attól, hogy esetleg szolidárisan velem együtt sírnak, én viszont képtelen voltam visszafojtani. Próbáltam minél halkabban, nehogy felébresszem őket, de inkább a konyhában folytattam.

Nem tudtam, miért ilyen rossz most, hisz találkoztam már vele, bár akkor nem voltam egyedül. Nehezen bírtam csak lecsillapodni – vagyis inkább sehogy, mivel állandóan elképzeltem, mi lett volna, ha megismétlődik a múlt. A gyerekeim nem tudtak volna megvédeni. Más pedig…

Kopogás zaja zökkentett ki a gondolataimból. Odakaptam a tekintetem, és nem akartam elhinni, hogy visszajött. Nem is moccantam, míg meg nem szólalt az illető.

- Engedj be, Kris, csak én vagyok! – De én most Aaront sem akartam látni. – Tudom, hogy valami baj van. Ha nem nyitod ki, bejutok máshogy!

Remegő lábakkal mentem az ajtóhoz, és el akartam küldeni, mert most képtelen voltam vele találkozni, ehelyett mégis kinyitottam. Ahogy meglátott, belépett, én elhátráltam, ő meg becsukta maga mögött az ajtót.

- Hé – szólalt meg, miután nyugtázta magában, hogy sírtam. – Éreztem én, hogy baj van – motyogta, majd hangosabban kérdezett rá. – Mi történt?

Megráztam a fejem, így próbálva közölni, hogy semmi, meg hogy nem érdekes, ő viszont ismét tett felém egy lépést, és én megint elhátráltam. Ez önkéntelen volt, de másodjára már nem jött be. Mögöttem volt a fal. Aaron pedig csak előttem állt meg.

- Te félsz tőlem – állapította meg rögtön. A könnyeim ismét eleredtek, mire ő tovább gondolkodott hangosan. – Miért félsz? Sosem bántanálak – emelte fel a kezét, hogy megérintse az arcom, de félrekaptam a fejemet, ezzel persze elértem, hogy juszt se hagyja abba. - Te nem is tőlem félsz­… de valaki bántott. Ki volt az? A férjed? – Hallottam a hangján, hogy ebbe már bele is lovalta magát, de nem akartam kitálalni neki.

- Menj most inkább el, Aaron – kértem, amint végre szóhoz jutottam. Kezdtem bánni, hogy egyáltalán beengedtem.

- Ha a férjed volt az, én megölöm! – közölte felbőszülten. Normális esetben erre legyintettem volna, az ő szájából hallva viszont… Tudtam, hogy képes lenne rá.

- Nem ő volt – tiltakoztam, de nem akarta elhinni. – Rob sosem tenne ilyet!

- Akkor ki és mit csinált veled? – Nem adta fel. Én meg tudtam, hogy úgysem szabadulok, amíg ki nem nyögöm. A könnyebb utat választottam.

- Tom volt. Az a Tom, akit te is ismersz – tettem hozzá, hogy ne fussunk plusz köröket. – És… hogy mit tett? – nevettem fel zokogva. – Csak megerőszakolt. – Most már nemcsak Rob, Rick, Jenny és Kellan tudott erről, hanem Aaron is. Aki levegőt sem kapott hirtelen.

- Akkor őt ölöm meg – mondta halkan, de elszántan, aztán pedig elindult az ajtó felé.

Most én döbbentem meg, és utána lépve elé álltam, hogy megakadályozzam abban, amit minden kétséget kizáróan tenni akart. Kinéztem belőle, hogy most megy, és tényleg megöli Tomot.

- Hagyd! – tartottam vissza. – Ez már évekkel ezelőtt volt.

- Fogalmam sem volt róla, hogy…

- Nem tudják túl sokan. De le is tartóztatták, szóval… ne kerülj miatta is börtönbe, kérlek – igyekeztem meggyőzni, és eltűntetni a szeméből azt a gyilkos fényt, ami egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet.

- Hogy tehette ezt? – dühöngött tovább. Szidni is elkezdte, és nem igazán válogatta meg a szavait. A gyerekeim még nem ébredtek fel a hangoskodásra, mely időnként kiszakadt belőlünk, de esélyes volt, hogy ha így folytatjuk, bekövetkezik.

- Már tényleg mindegy. – Reméltem, hogy kiveri a fejéből az előbbi őrült gondolatát. – Ígérd meg, hogy békén hagyod! – Nem ígérte meg.

- De miért most borultál ki miatta? – faggatott, miközben ezúttal ő hátrált el a közelemből.

- Mert az előbb is itt járt – vallottam be, már úgyis mindegy alapon.

- Kris – lépett ekkor vissza hozzám, és megfogta a kezem. – Ez…

- Ígérd meg! – kértem megint. Hosszan gondolkodott, miközben az arcomat nézegette, de aztán kelletlenül bólintott.

- Ha még egyszer hozzád mer nyúlni…

- Nem fog, nyugi! – győzködtem, bár is ettől rettegtem állandóan.

Egy haszna volt ennek a beszélgetésnek Aaronnal. Meg talán annak, hogy hirtelen nem éreztem magam egyedül. A gyomrom remegése még nem szűnt meg, de most már nem sírtam. Valamelyik lányom viszont igen.

Elléptem az ajtótól, és önkéntes bérgyilkosomtól is, hogy megnézzem, mi a gond, de mire a nappali ajtajába értem, elhallgatott az imént felszólaló csöppség. Azért a biztonság kedvéért odahajoltam a kiságy fölé, hogy szemügyre vegyem őket.

Még elég kicsik voltak mind a hárman, így kényelmesen elfértek egymás mellett.

- Csoda, hogy ők egyáltalán megszülethettek azok után – szólalt meg mögöttem suttogva Aaron, de megfordultam, és kijjebb tessékeltem.

- Ez is Robnak köszönhető, ő segített… túljutnom rajta – árultam el neki, amint kellő távba értünk, hogy normális hangon beszélhessünk.

- Azt hittem, ő okozott neked fájdalmat, bocs… – kért elnézést. – De hogy Tom…

- Miért jöttél át? – kérdeztem hirtelen. Elég összefüggéstelenül beszélt, amikor megérkezett. És most is.

- Valamiért… volt egy olyan érzésem, hogy nem vagy jól – felelte zavartan, de mielőtt kielemezgethettem volna ezt, vállat vonva folytatta. – Nem tudom. Akarod, hogy itt maradjak, amíg haza nem jön a férjed? Csak hogy ne legyél egyedül?

- Ne – ráztam meg a fejem. – Minden rendben lesz. Máris felhívom, hogy mire számítson – jutott eszembe, hogy Tomnak is azt mondtam, keresse őt telefonon. – Kösz, hogy jöttél, de… mint látod, egyben vagyok – próbáltam rámosolyogni, de nem sikerülhetett túl meggyőzőre, mert Aaron egy fintorral viszonozta, aztán sóhajtott egyet, és elindult az ajtó felé. Kikísértem.

- Ha bármi gond van, szólj, rendben? – mondta még, mielőtt kilépett volna az ajtón.

- Köszönöm – bólintottam, de úgy voltam vele, hogy ilyen „apróság” miatt, mint egy pánik, nem fogom zaklatni. Meg egyébként sem.

Aaron egy pillanatig még a szemeimet fürkészte, majd elfordult, és elment. Reméltem, hogy hatott rá a győzködésem, és nem kapok este hírt róla, hogy letartóztatták, mert mondjuk feldarabolta Tomot… vagy csak kasztrálta, mindegy…

Utána éppúgy bezártam az ajtót, mint mielőtt átjött volna, a félelem pedig ismét a gyomromba kúszott. Fogalmam sem volt, miért, de arra tippeltem, mivel megint egyedül maradtam.

Bementem a gyerekekhez a nappaliba, hátha a közelségük megnyugtat. Most, hogy már nem sírtam, nem féltem, hogy felébresztem őket, de tovább hergeltem magam, hogy tényleg: csoda, hogy azok után ők itt lehetnek most velem… Hirtelen még idegesebb lettem, de egyelőre fogalmam sem volt, mitől. Az önmagamnak tett ígéretem értelmében felhívtam a férjemet, hogy figyelmeztessem, de nem vette fel; nyilván jelenetben volt.

A babák ismét mocorogni kezdtek, mikor leraktam, és most már tényleg fel is ébredt mind a kettő. Az idegeim most nem bizonyultak túl simának ahhoz, hogy túl türelmesen viszonyuljak hozzájuk, de megtettem a tőlem telhetőt, hogy egyikük se szenvedjen hiányt semmiben. A szeretetemben se.

Először kimenekítettem őket Victor mellől, aki tovább aludt, aztán megetettem őket, végül sort kellett keríteni a pelenkázásra. Alighogy ezzel végeztem, hívott Rob.

Enyhén felbosszantott azzal, hogy máris elintézte, másnaptól ideköltözik a nővére, amíg ő Párizsban tartózkodik. Nekem is volt egy ilyen ötletem még reggel, Tom felbukkanása előtt, és gondoltam, majd este megbeszélem a férjemmel is, de ez, hogy önkényesen intézkedett… picit kicsapta a biztosítékot, mert tudtam, hogy nemcsak a nekem való segítség miatt akarja, hogy valaki állandóan mellettem legyen. Attól tart, hogy addig Aaronnal fogok szórakozni. Sértett a feltételezés és a bizalmatlansága, ezért úgy vágtam vissza, mintha én is csupa „jót” feltételeznék róla.

És körülbelül eddig bírtam magamban tartani az újabb kiborulást, és vele is sikerült összevesznem, de nem volt vészes. Mindenesetre megkért, hogy hívjak át valakit, amíg haza nem ér. Eszem ágában sem volt engedelmeskedni. Inkább előszedtem némi nyugtatót a konyhában levő gyógyszeres dobozból, majd felmentem az emeletre, ahova a gyerekeket is felköltöztettem, és a hálóban egy csokorba rendeztem őket. Victor védte a lányokat az egyik oldalról, én pedig a másikról.

Egy ideig boldogan nézegettem őket – a tablettáknak hála hamar jobban éreztem magam –, majd hozzájuk hasonlóan én is elaludtam. Nem tudtam, mennyi idő telt el, de Rob motoszkálására ébredtem. Mintha valami telefonálást említett volna, és aztán jön. Visszazuhantam nyugodt álmomba, míg egyszer csak azt éreztem, hogy szerelmem mögém fekszik, és cirógatni kezd. Nem moccantam, amíg teljesen fel nem ébredtem, akkor viszont már örültem, hogy hozzá simulhatok, és végre itt van.

Egy köszönő csók után elmesélte, hogy Tom miért kereste. Nem örültem, amiért megint hallanom kellett ezt a nevet, meg egyáltalán: annak, hogy gondolnom kell rá, de végül nem ellenkeztem hevesen, mikor Rob kitért arra az ajánlatra, ami miatt Tom tulajdonképpen beszélni akart vele. Még jól is hangzott, és ha azt vettem, hogy a klub felfuttatása a cél, akkor helyeseltem is volna, csak az ötletgazda személye nem volt a szívem csücske.

A végső döntést Robra bíztam, de ezután a téma után következett a neheze. Rob váratlanul elkomorult, és végignézett rajtunk. Majd egy olyan dolgot ejtett ki a száján, amit az életben soha nem néztem volna ki belőle. Felajánlotta, hogy ha úgy nekem jobb, vagyis ha én úgy gondolom, Vic helyett hívjam át Aaront vigyázni ránk.

- Micsoda? – kérdeztem vissza. Azt hittem, rosszul hallok. Az a féltékeny Rob, akibe szerelmes vagyok, sosem mondana ilyet.

- Nem fogok miatta balhézni, megígérem. Kivéve, ha rád mászik, vagyis… ha engeded, hogy rád másszon – kezdett el utólag gondolkodni azon, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet felajánlania ezt a „hívjam át Aaront, ha úgy nagyobb biztonságban érzem magam” című dolgot. Én viszont már eldöntöttem, mit szeretnék.

- Nem lesz rá szükség – mosolyodtam el. – Minden rendben lesz nélküle is – biztosítottam őt meghatottan, amiért ennyire megbízna bennem. Leszámítva az utolsó mondatát, de nem vettem magamra. Rob tiltakozni próbált, de közbeszóltam. – Köszönöm, de komolyan, mindent megoldunk Vickel.

- Ha viszont mégis gond van, akkor nyugodtan hívd át, oké? – erősködött, bár kissé furcsállotta, hogy tiltakoztam, holott ilyen ajánlatot nem utasítanék vissza, ha többet jelentene nekem Aaron, mint amennyit valójában. Ha annyit jelentene, mint amit Rob gondol, hogy jelent, de be kívántam neki bizonyítani, mekkorát téved. Ehhez pedig az kell, hogy majd ne szóljak neki, ami meg nem lesz nehéz, hisz amúgy sem terveztem.

- Oké – bólintottam rá mégis, de csak hogy befejezze. Én tudtam, hogy nem fogom sem ideköltöztetni, sem áthívni Aaront, amíg nem lesz itthon az a férfi, akiért a szívem dobban.

Utóbbi tényről egy csókkal próbáltam meggyőzni, de először csak a nyelvemmel rajzoltam körbe a száját, hogy előkészítsem a folytatásra… Nem jött be a tervem. Azonnal visszacsókolt, olyan forrón, hogy minden porcikám izzani kezdett. A gyermekeink viszont megérezhették, hogy jelen van az apukájuk, mert szinte egyszerre ébredtek fel mind a hárman. Még egy fél percet adtunk magunknak, hogy a szerelem legyen a középpontban, majd kibontakoztunk egymás karjaiból, hogy a piciknek szenteljük a további figyelmünket.

Rob szíve láthatóan fájt, amiért itt kell hagynia bennünket másnap.

- Mikor kell indulnod holnap? – kérdeztem tőle fürdetés közben. Persze nem álltam meg, hogy a lubickoló lányokon kívül rajta is többször végig ne járassam a tekintetem. A picikhez volt „öltözve”, bár csak nagyjából: a felsőteste volt meztelen, miközben mosdattuk a gyermekeinket.

Victor türelmesen várt a sorára a gyerekszoba sarkában, bár időről időre hangos visítással örült annak, mikor sikerült letépnie az egyik újabb plüssállat lábát vagy fülét. A mostani áldozatot a nagybátyjától kapta. Reméltem, hogy Cam nem mostanság tervez meglátogatni bennünket.

- Tizenegykor indul a gép. Előtte már nincs jelenésem a stúdióban… – felelt, majd elgondolkodott egy pillanatra. – Vic már korábban átjön… Biztos tudna rájuk vigyázni egy kicsit… – pillantott a gyerekekre. – Kiviszel a reptérre? – kérdezte egy reménykedő mosoly kíséretében.

- Szívesen – feleltem. Örültem, hogy ez felmerült benne egyáltalán, bár annak már kevésbé, hogy ezek szerint fel kell készülnöm egy találkozásra Emilie-vel.

És nemcsak vele kell találkoznom, hanem a férjemet is illene ellátnom „útravalóval”, ha már öt napot távol leszünk egymástól – pillantottam rajta végig megint, de egyelőre a fürdetéssel volt elfoglalva.

Boldog mosollyal figyelte éppen Sophie-t, akinek jelenlegi életcélja az volt, hogy a létező legjobban összefröcskölje az apját. Dorothy nem viháncolt úgy az én kezeim között a másik kiskádban, de amint cseréltünk apuval, az ő felügyelete alatt kisebbik lányom is felelevenedett, és így már dupla sikkantások töltötték be a gyerekszobát. Nem hiába voltak ikreink.

A fürdetés végeztével mindkettejüket egy-egy nagy törölközőbe tekertem, és a már megtörölközött Rob karjaiba pakoltam, amíg rendbe rakom a csatateret, hogy a fiunkra is sor kerülhessen. Olyan kényelmesen elücsörgött a két kis csöppség az apjuk karján, mintha oda teremtették volna őket. Lopva egy fotót is készítettem róluk, mikor a felnőttebbik fél nem figyelt – utálta, ha fotózták, pedig… nem először vetemedtem ilyesmire. Volt egy titkos albumom róla az ágy alatt. Újabban a gyerekekkel töltött pillanatait örökítettem meg. Eddig nem buktam le.

Eddig.

- Te mit művelsz? – nézett rám gyanakvóan, mikor kiszúrta, hogy a kezeimet a hátam mögé rejtem. A pirulásom is okot adott neki a további faggatózásra. – Ugye nem az van a kezedben, amire gondolok?

- Nem tudom, miről beszélsz – pislogtam rá ártatlanul, a gépet pedig a hátam mögött levő pillanatnyilag csak ágyneműt tartalmazó szennyes kosárba pottyantottam, majd felmutattam üres kezeimet.

Robot viszont nem vertem át ilyen könnyen.

- Gyere csak ide – csalogatott mindentudó vigyorral. Közelebb léptem egyet. – Közelebb. – Újabb lépést tettem. – Még! – Az volt a mázlim, hogy a kezei a lányainkkal voltak tele, akik érdeklődő gügyögéssel figyelték, ahogy odaérve hozzájuk előbb nekik adok egy-egy puszit, majd az apjuk szája fölé hajolok. Ő nemcsak puszit kapott. Hosszan csókoltam, de a kisherceg, akinek még vissza volt a pancsolás, folyamatos mamázással követelte, hogy rá is figyeljek végre.

Az öltöztetést az apjától tűrte jobban, de a fürdetéseket tőlem várta előszeretettel. Addig a nagyherceg nekiállt babát öltöztetni. Nem volt könnyű dolga, mindkét lányunk kipihente magát a szinte egész napos alvás következtében, és próbára tették apjuk megrendíthetetlen türelmét.

Mire kisfiam is illatos-tisztára változott, teljesen elfelejtettem azt, hogy mennyi minden történt ma a lelki nyugalmam felzaklatása érdekében, és azt is ki bírtam zárni a fejemből, hogy életem párja holnaptól egy ideig nem lesz velünk.

Alighogy a siserehad patyolatul csillogott-villogott, gyerkőcöket cseréltünk, és míg a lányok nekiálltak gyötörni a melleimet, Rob a az ő újabb mosolykoncertjüktől feltöltődve jókedvűen a konyhába ment, hogy hozzon valami pépet Victornak is, aki már beelőlegezte magának a bannat, de kételkedtem benne, hogy banán lesz a menüje, reggel ugyanis elfogyott.

Az én tippem volt helyes; az apja elég sok időt töltött lent, meg mintha beszélt is volna valakivel telefonon, ugyanis csak az ő hangját hallottam, de mikor visszaért hozzánk, merészen zöldségpürét szervírozott neki. Emellett magával hozott két cumisüveget tejet – ez volt csak, amelyik részét nem értettem a dolognak. Az szintén meglepett, hogy a jelek szerint a hűtőben felejtette a jókedvét is.

- Mi a baj? – kérdeztem rögtön. – És azt minek hoztad? – böktem az üvegekre.

Rob mindent az ágy végébe pakolt, majd rám pillantott, rólam a mohón falatozó lányokra siklott a tekintete, végül ahelyett, hogy a szokást követve elkezdte volna etetni Victort, óvatosan elvette tőlem Sophie-t. Aztán Dorothyt is. Ezután összehúzta rajtam a köntöst és nekem adta a fiunkat.

- Mit művelsz? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Felhívtam dr. Lintont – közölte, miközben törökülésben az ágyra telepedett, a lányokat a combjaira pakolta és a szájukba dugta a két üveget.

Fogalmam sem volt, miért teszi ezt, de a piciknek a tegnapi tej is ízlett, úgyhogy folytatták az evést. Én is Victorba kanalaztam egy darabot, majd észbe kaptam, mit is mondott Rob az imént.

- A gyerekorvost? Miért kerested? Mind jól vannak… – néztem végig a kicsiken, de egyiken sem láttam, hogy bármi bajuk volna. Ezúttal a fiam sem lázasodott be a pár napja kapott oltástól.

- Később, Kris – sóhajtott egyet válasz helyett. – Előbb hadd egyenek nyugodtan.

Egyre növekvő rettegéssel kényszerítettem türelemre magam, hogy bírjak a kíváncsiságommal és türelmet gyakoroljak későbbig.

A titokra csak bő egy óra múlva derült fény, mikor a lányokat lefejtettük, Victor pedig a művészi hajlamait élte épp ki egy papíron, melyre ehetetlenül keserű zsírkrétával rajzolt felismerhetetlen alakokat.

- Most elmondod, miért beszéltél a dokival? – kaptam el Rob egy pillantását, miközben épp vetkőzött a zuhanyzáshoz.

- Találtam valamit a konyhában, ami lehet, hogy ártott nekik. De szerencsére nem. Csak álmosabbak lesznek a kelleténél – rejtélyeskedett tovább.

- Mi? Mit…? – Még mindig nem értettem, mi a franc van.

- Mióta szedsz te nyugtatót? – nézett ekkor rám egyenesen.

- Nem szedek, csak… Úristen! Ne! – Alighogy belegondoltam, önkéntelenül könnyezni kezdtem. – Biztos, hogy jól vannak? – aggódtam aztán rögtön, és a lányokhoz siettem. Miután leellenőriztem a pulzusukat meg a légzésüket – mindkettő normális volt –, valamelyest megnyugodtam, de a pánikom attól még tovább növekedett.

- Nem lesz bajuk, de te nem feleltél a kérdésemre – szólalt meg mögöttem a férjem. Felé fordultam, és a mellkasára bújtam.

- Eszembe sem jutott… – zokogtam halkan. És tényleg. Gondolhattam volna rá, amikor beszedtem, hogy még szoptatok, és nem feltétlenül jó ötlet így nyugtatóval tömnöm magam. – Ha valami történik velük, én…

Rob átkarolt, és megpróbált lecsillapítani, de attól még tovább utáltam magam. Hogy lehettem ilyen felelőtlen?

A józanabbik felem kivitt a gyerekszobából és a hálóba kísért.

- Semmi gond nincs, de jobb lenne, ha legközelebb nem vennél be ilyesmit… amíg még szoptatsz – próbált meg megnyugtatni, de hallottam a hangján, hogy neheztel rám, ezért újra meg akartam neki magyarázni, hogy véletlen volt. Azaz mégsem…?

- Nem direkt csináltam, hidd el! Csak…

- Tudom – szakított félbe. Láttam rajta, hogy csalódott bennem és ez még jobbá tette a hangulatomat. Nem akartam látni, ezért kibontakoztam a karjaiból és hátat fordítottam neki.

Nem vártam, hogy Rob átölel majd, azt sem, hogy tovább vígasztal – sőt, egyedül akartam maradni kicsit az önutálatommal –, ezért meglepett, mikor egy puszit lehelt a vállamra. Sehol máshol nem ért hozzám, de most ez minden másnál többet jelentett.

- Szeretlek – súgta a fülembe. A hangja is őszintének tűnt. A következő szavai viszont a szívembe martak. – De mielőtt legközelebb beszedsz valamit, kérlek, gondolj a gyerekeinkre is.

Rögtön elhúzódtam tőle, és felé fordultam. Az arcán valódi aggodalom ült, de mégsem bírtam most őt sajnálni.

- Azt hiszed, én nem szeretem őket? – kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél. – Szerinted nem gondolok rájuk a nap huszonnégy órájában?

- Kicsim, nem így…

- Tudd meg, hogy de igen. Belepusztulnék, ha valami történne velük! – Hangtalanul kezdtem könnyezni közben, de elhátráltam a férjemtől, amikor az közeledni próbált felém. – Ma megesett ez a… véletlen. Egyedül voltam, és Tom megjelenése kissé… felzaklatott. Nem akartam az egész napot végigbőgni meg idegeskedni, mert pontosan tudom, hogy nekik szükségük van rám! – mutattam a gyerekszoba irányába. – Ezért vettem csak be azt a kibaszott szem nyugtatót! Nem azért, hogy megöljem őket – rogytam az ágy szélére. A zokogásomat már nem tudtam visszafojtani. – Nem akartam bántani őket!

- Tudom – ült le mellém a férjem, majd erőtlen tiltakozásomat remekül hárítva magához húzott. Tisztára olyan voltam, mint bármelyik gyerekünk. A karjaiban egyből megszűnt minden idegességem. Legalábbis csillapodott. Instant kellett volna árulni őt. Illetve mégsem. Csakis nekem, saját használatra.

- Te nem tudod elképzelni, milyen ez – suttogtam. A könnyeim már elapadtak. – Más, ha telefonon kell vele beszélnem, és az is, ha van még ott valaki, de így… – Mindkét verzióra volt már példa, és az utóbbi időben egyre könnyebben elviseltem, de a mai eset merőben különbözött.

- Ne haragudj! – kért bocsánatot Rob, bár neki nem volt miért. – Elhiszem, hogy rossz. Legszívesebben veled maradnék, neki meg eltörném a lábait, hogy ne bírjon még egyszer idejönni – mondta ingerülten, mégis gyengéd puszikkal és cirógatásokkal támasztva alá a szavait. – Azt is tudom, hogy nem akartál ártani a lányoknak – tette hozzá. – Csak megijedtem, hogy esetleg… már régebb óta szedsz ilyeneket. – Kérdő és értetlenkedő tekintetemre megmagyarázta, hogy miért gondolta ezt. – Az utóbbi időben Emilie miatt nem mindig volt okod higgadtnak lenni.

Emilie hirtelen eltörpült amellett, amiben ma volt részem, de sikerült újra beférkőznie az agyamba annak, hogy Rob holnaptól öt teljes napot vele lesz.

- Szívesebben maradnék itthon, elhiheted – morogta, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.

- Bízom benned – biztosítottam róla, hogy az én hisztijeim miatt aztán igazán nem kell szerződést szegnie.

- Én meg benned. Ezért mondtam, hogy ha gond van, szólj Aaronnak. – Már vártam, mikor kerül elő ő is.

Hogy ne legyen később baj belőle, elárultam szerelmemnek, hogy ma is járt itt, de csak pár percig maradt, míg megkérdezte, hogy vagyok. A részleteket nem álltam neki ecsetelni, ennyitől is elsötétült a tekintete.

- Nem békültek még ki Melanie-vel? – kérdezte enyhén reménykedve, bár kizártnak tartottam, hogy akkor kevésbé gyötörné magát alaptalan féltékenységgel. De bevallottam, hogy fogalmam sincs. Teljesen kiment a fejemből, hogy megkérdezzem, bevált-e a visszahódítási terve.

- Megmondtam, hogy nem fogom áthívni, jól elleszünk a nővéreddel – próbáltam ismét érzékeltetni vele a döntésemet, mire hallatott egy enyhe sóhajt, de nem kötött belém megint. – És a nyugtatót is mellőzöm, megígérem. Mit mondott az orvos, mennyi idő, mire ismét szoptathatom őket? – jutott eszembe, hogy addig inkább tanácsos volna a piciket cumisüvegből etetni.

- Holnap este már talán lehet – felelte Rob. Gyorsan utánagondolkodtam, van-e annyi tej még tartalékban, és a szerencse nekem kedvezett.

- Addig még kibírják a mirelittel – motyogtam, majd ismét bocsánatot kértem a felelőtlenségemért. Mielőtt újra elkezdhettem volna könnyezni is, egy csókkal fojtotta el azt, majd még eggyel.

- Nagyon fogsz hiányozni – suttogta két szenvedély-megnyilvánulás között.

- Te is nekünk – súgtam vissza. A továbbiakban nem hagytunk helyet a szavaknak.

Rob előnyben volt velem szemben, de már volt benne gyakorlata, hogyan szabadítson meg pillanatok alatt a ruháimtól, így alig pár perc múlva már meztelenül simultam alá az ágyon. Csak a boxere választott el minket az eggyé olvadástól. Ő mégis felkelt mellőlem, és a gyerekszobába sietett.

- Victor is elaludt, lefektettem – súgta, mikor visszatért, és ismét fölém hajolt.

A nyelve végigkúszott a nyakamon, majd a mellbimbóim felé igyekezett, hogy nyöszörgéseket csalogatva elő belőlem, kőkeményre izgassa őket. Ujjai a testem különböző pontjain cikáztak közben, különös érzékenységgel találva rá azokra a centikre, melyek megérintése nyomán elakadt a lélegzetem.

Igyekeztem ugyanilyen gyengéden, mégis szenvedéllyel viszonozni számára a gyönyöröket. Furcsa volt, így tán még sosem szeretkeztünk. Jelenleg nem a nyers vágy dominált, sokkal inkább a szerelem; apró, szinte alig-érintéseink mégis a végletekig fokozták testünk és lelkünk vágyait. Rob szüntelenül csókjaival mintázta a bőröm egészen perzselővé, mialatt hanyatt fordulva lassan maga fölé emelt.

Ezt kimondatlan kérésnek tekintettem, és most én leptem meg nyelvem izzó érintésével az ő bőrét, szerte a mellkasán végighaladva a hasa felé, és még tovább. Akkor váltott át az eddigi idilli mámor elemivé, mikor legvágyódóbb testrészét ízlelhettem, melyet ő elfojtott nyögéssel konstatált, de nem bírta túl soká, bár még bele sem lendültem igazán.

Egyetlen határozott mozdulattal a teste fölé rántott, és további tétovázás nélkül húzott magára. A körmeim a bőrébe vájtak, miközben lassan tövig eltűntettem magamban, hogy aztán néhány pillanatnyi együtt-érzést követően mozogni kezdjek fölötte. Szerelmem kezei továbbra is bejárták a testem minden szegletét, majd felült, és a fenekembe markolva buzdított gyorsabb tempóra, közben a mellbimbóimat gyötörve további remegésekig.

Már mindenem lángolt, mikor a szája fölé hajoltam, hogy csókunkkal tegyem teljessé közös élvezetünket, megy hamarosan megérkezett, és egyazon pillanatban szórta ránk villámló csillagait. Utána is apró mozdulatokkal ingereltem tovább mindkettőnket, minek következtében újabb orgazmust élhettem át, és talán Rob sem panaszkodott.

Verejtékben úszva feküdt újra hanyatt, én pedig továbbra is magamban tartva helyezkedtem a mellkasára. Egymás szemébe néztünk, és biztosak lehettünk abban, ami nyilvánvaló: minket nemcsak a sors, hanem a biológia, a kémia, sőt, még Darwin elmélete is egymásnak teremtett.

Hosszan cirógattuk egymást majdnem-nyugodtra, de mikor egy közös zuhanyzást előirányozva indulni készültünk, észrevettem, hogy kedvesem újra tettre kész a folytatásra. Már épp moccantam is volna, hogy újra a legszebb csúcsok felé vágtassunk, de ekkor egyetlen gyors mozdulattal a hátamra fordított, és ő valósította meg a vágyainkat.

Heves ütemben hódította meg a testem, újra és újra, mígnem a szájával kellett elfojtania sikolyaimat, melyek ösztönből szakadtak ki belőlem, az épp átélt felfoghatatlan érzések és érzékek okán.

- Szeretlek – zihálta, mikor újabb robbanás „elszenvedői” lehettünk. Édes kínjaink közepette viszonoztam a vallomását, majd csókkal pecsételtük meg mindezt.

Zuhanyzásra kicsivel később került csak sor, de ott sem tétlenkedtünk, a vágyunk egész éjjel nagy lángon lobogott egymás iránt. Időnként meg kellett szakítanunk a boldogságot, hogy a gyermekeinkről is gondoskodjunk.

A lányok csodálkozva fogadták hajnalban a cumisüveget, mert engem egy ideig nélkülözniük kellett – sokadjára átkoztam el magam a hülyeségemért, hisz így egy teljes napra magamat is megfosztottam attól az élménytől, melyet az etetésük jelent, de a jelek szerint tényleg jól voltak, nem ártott nekik az a néhány „korty”, amit még azelőtt kaptak, hogy Rob elvette volna őket tőlem.

A bűntudatomat pedig úgy próbálta enyhíteni – rendkívül hatásos módon, hogy a gyermekeink ismételt elaltatása után különféle gyönyörökben részesített a hálószobánk rejtekén.

Alvásra egyikünk sem gondolt; sajnos tudtunk, hogy igen hamar reggel lesz, és el kell majd válnunk egymástól. Kicsivel nyolc előtt másztunk csak ki egymás karjaiból, mert Vic akkorra ígérte magát, majd már a földszinten – de persze továbbra is összebújva – vártuk az érkezését.

Rob megint megpróbált meggyőzni, hogy hívjam Aaront, ha történik valami olyan, ami megindokolná ezt, de ekkor kicsit elegem lett, miért hangoztatja ezt állandóan. Azt felelte, hogy ő is szeretné, ha biztonságban lennénk, és ezt sajnos csak olyasvalaki tudja garantálni, aki legalább negyedannyira szerelmes belém, mint amennyire ő.

Én jobb szerettem volna, ha Aaron még ezredannyira sem az, de tudtam, mi az igazság, így igazat is adtam Robnak, majd huszadjára is közöltem vele, hogy nem fogom áthívni. Abban persze nem lehettem biztos, hogy nem jön majd át akármikor, de elhatároztam, hogy bebizonyítom a férjemnek a mindenféle hűségemet. Ő is ezt akarta.

Megígérte, hogy szóba sem áll Emilie-vel a kötelezőkön kívül, de ekkor még nem tudhattuk, mit tartogat ez a párizsi út mindannyiunk számára. Csak abban bíztam, hogy bármi is lesz esetleg, meg fogjuk tudni beszélni. Hülyeséget tenni egyikünk sem szándékozott, hisz szerettük egymást. Meg a kapcsolatunkat sem akartuk készakarva egy drámának kitenni. Ki tudja, mennyit bírna még el, hiszen mindig van egy határ…

Vic érkezése vetett véget erről az szóló beszélgetésünknek, utána pedig nem sokkal indulnunk kellett a reptérre. Kellan is pont akkor érkezett oda, mint mi. Bekísértem Robot a terminálra, de ekkor ki is szúrt bennünket, és szélesen vigyorogva közeledett.

- Majd én szemmel tartom – kacsintott rám, aztán a férjemre pillantott. – Na és te nem félsz, hogy lecsapják a kezedről az asszonyt, amíg nem vagy itthon? – Kellannek fogalma sem volt róla, mennyire beletrafált. De neki mázlija volt, vihette Haleyt is. Csak nekem kellett itthon maradnom a gyerekek miatt. Bár…

- Senki nem fog ilyet tenni – felelte Rob kollégájának, majd felém fordult, és egy szédítő csókkal pecsételte meg ezt. Meg is érkezett a következő beszólás, melynek szövegezése még tűzoltókat meg erkölcsrendészetet is tartalmazott.

A stáb készen állt, csak egy valaki hiányzott – illetve ő senkinek, a listán viszont szerepelt –, de csak a rendező pattogott amiatt, hogy Emilie lekéste a gépet, szerelmem, és Kellan inkább fellélegeztek, hogy a gépen nyugtuk lesz tőle. Nem lettem nyugodt, volt egy olyan érzésem, hogy ettől még utánuk fog utazni, hisz közös jelenetek, stb… De Haley megnyugtatott, hogy majd ő pátyolgatja a fiúkat helyettem is, és nem hagyja, hogy őrültségre vetemedjenek.

Még őt is megöleltem, mikor elindultak az utolsó folyosó irányába, ahol Rob egy percre még elkapott, a falhoz szorított, és egy tényleg majdnem közszeméremsértő csókkal köszönt el tőlem. Valamint egy szerelmi vallomással. Mindkettőt boldogan viszonoztam.

Szomorúan végignéztem aztán, ahogy eltűnik a szemeim elől, és megfordultam, hogy hazainduljak, ám ekkor megpillantottam Emilie-t. Hanyagul közeledett, mint akinek tökmindegy, hogy eléri-e a gépet, vagy sem, de amint ő is meglátott engem, az arcára egy kegyetlen, és minden tekintetben irritáló mosoly ült.

Eddig hál’ Istennek nem volt alkalmunk így kettesben beszélgetni, és igazság szerint most is inkább elmentem volna mellette, de ő nem bírta ki, hogy utánam ne szóljon.

- A pasidat nem volt elég izgalmas meghódítani, de a férjedet… ez igazi kihívás, Kris, de a sors most az én kezemre játszik.

Tudtam, hogy igaza van, csakhogy volt valami, amiről ő nem tudott. Megtorpantam a szavaira, és felé fordultam, hogy ha már így alakult, lelombozzam a lelkesedését. Mégis az ő szavai döbbentettek meg, melyeket engem megelőzve kiejtett.

- Most, és tegnapelőtt is, mikor Rob hazavitt munka után, és hát… gondolom észrevetted, hogy összerúzsoztam az ingét – meresztett ártatlan nagy szemeket. – Véletlen volt! A kamerák előtt nem akarta csinálni, mert túl gátlásos a drága, de a kocsijában… Az igazán finom volt… Majd nézz körül, hátha találsz ott némi emléket… – Ezzel intett egy pát, majd ellibegett, épp az utolsó beszállási figyelmeztetéssel egy időben.

Köpni-nyelni nem tudtam, pedig biztosra vettem, hogy ez egy újabb trükk, és még az sem igaz, hogy Rob hazavitte. Vagy hogy a ribanc egyáltalán a kocsijában ült. Meg semmi! Az egész hazugság – mantráztam hazáig, mivel a reptérre az én autómmal jöttünk. Utána egyből a garázsba mentem, kinyitottam Rob kocsijának ajtaját… és nem akartam elhinni, amit látok.