2011. február 9., szerda

23. fejezet


23. fejezet (Kristen)

Lizzy és Vic segítettek hozni a gyerekeket, Rob pedig engem vezetett az autóig. A bejáratig toltak csak tolószékben. Szerelmem felvetette az ötletet, hogy otthonra is be kéne szerezni egyet, de ezen majdnem sikerült is összevesznünk. Vagyis nem ellenkezett, amikor határozott nemet feleltem, de azt a nemet mondtam én úgy majdnem, hogy tuti vita kerekedett volna belőle.

- Mi megyünk utánatok jó? – kérdezték a sógornőim, miután a piciket bepakolták az autónk hátsó üléseire rögzített gyerekülésekbe. Gondoltam, Rob rábólinthatott, mert nem hallottam a válaszát. Miután engem is becsatolt, rám csukta az ajtót, és beült a helyére, de nem indított rögtön.

- Mi az? – kérdeztem. Éreztem, hogy engem figyel.

- Jól vagy? – kérdezett vissza aggódóan. Pedig most kifejezetten jól voltam. Leszámítva, hogy nem látok – fintorodtam el magamban.

- Mondjuk – feleltem – szokom a helyzetet.

Férjem erre csak egy elfojtott sóhajt hallatott, majd beindította a motort. Ettől furcsa módon megijedtem, és arra felé nyúltam, amerre a kezét sejtettem. A sebváltón akadtam rá. Amint megérintettem, el is engedte azt, és összekulcsolta az ujjainkat. Ettől máris megnyugodtam.

Némán tettük meg az utat hazáig. Vicék már ott vártak ránk a ház előtt, és most is gondjaikba vették a srácokat. Én nem szálltam ki rögtön, amikor Rob kinyitotta mellettem az ajtót – az övemet ki tudtam csatolni –, majd kisegített, és gyorsan meg is kérdezte, minden rendben van-e.

- Szeretnék kérni egy… kettő szívességet – fordultam ekkor felé.

- Bármit, teljesítem! – ígérte felelőtlenül.

- Ne kérdezd meg többé, hogy vagyok, vagy minden rendben van-e – mondtam rögtön az elsőt. – Szólok, ha gond van, megígérem.

- Oké – egyezett bele rögtön. – Mi a másik?

Erőltettem a szemeimet, hogy lássam, annyira szerettem volna látni őt! De semmi… inkább lehunytam a szemeimet, úgy adtam meg a választ.

- Megcsókolnál, mielőtt bemegyünk és letámad a bátyám?

Rob elmosolyodott – ezt valahogy érzékeltem –, majd egy rövid persze, meg az arcom végigcirógatása után megcsókolt. Egyből megszállt a nyugalom. Érezni éreztem őt, ha nem is láttam, így a régihez megszokott hevességgel viszonoztam a csókját. Végül mégis Cam vetett véget a csodaszép pillanatnak.

- Már azt hittük, sosem jöttök! – rikkantott a bejárat felől, de még nem volt kedvem elengedni szerelmemet. Szorosan kapaszkodtam a nyakába. Ő sem sietett kibontakozni a karjaimból – hasonló szorosan ölelt ő is engem.

A testvérem viszont kitartóbbnak bizonyult, mint a türelmünk. Halk nyögéssel engedtem csak szabadon, és a férjem sem volt ezzel másként. Utána a derekamnál ölelve vezetett be a házba, illetve az az előtti háromfokos lépcső aljáig. Ott a karjaiba kapott, és így lépdelt velem felfelé. Ez az esküvőnkre emlékeztetett.

Önkéntelenül is elmosolyodtam, ránéztem, és… elakadt a lélegzetem.

Láttam őt úgy és akkor, mint az esküvőnkön!

Rob ebből semmit nem vett észre, és csak két pislogásnyi ideig tartott, de aztán újra mindent beborított a sötétség. Valami puhát éreztem magam alatt, mire kedvesem elárulta, hogy a nappaliba hozott egyelőre. Tehát a kanapén vagyok – konstatáltam. Hangokat hallottam magam körül – mindenkiét, akiről tudtam, hogy jelen van: a testvérem, Kathy, vagyis Sam, Lizzy, Vic és Rob. Meg természetesen a gyermekeink.

- Odaadhatom neked Victort, amíg rendbe rakjuk a lányokat? – kérdezte mellőlem Lizzy. Azonnal nyújtottam is a kezem a kisfiamért, aki mamázva bújt az ölembe, és a továbbiakban onnan szemlélte a házunkban zajló felfordulást. Én is szívesen nézelődtem volna…

Puszikkal halmoztam a kisherceg hajacskáját, melyet az apjától örökölt mind színben, mind erősségben, és elsuttogtam neki, mennyire szeretem. Nem felelt, de megfordult az ölemben, és szemből próbált meg átkarolni. Mindeközben hozzám bújt, amivel könnyeket csalt a szemembe. Nem akartam állandósult bőgőmasina lenni, így elpislogtam azokat, de máris ketten ugrottak oda hozzám, hogy mi a baj.

Ekkor lett elegem az egészből.

- Rob! – kiáltottam el magam. Szerelmem pillanatok alatt mellettem termett, de ő már tudta, hogy nem tanácsos ilyesmit kérdeznie.

- Igen?

- Felmehetnénk a hálóba? Csak a gyerekekkel – kértem, ráadásul feltételt szabva, de nem ellenkezett.

- Persze – mondta, majd el akarta venni tőlem Victort, de nem engedtem.

- Menni fog, tudom vinni. – Ebben biztos voltam, nem csak úgy mondtam.

Ennek ellenére átölelte a derekam, és míg a lányaink valahol étel után panaszkodtak – megismertem, hogy mikor mire áhítoznak a gügyögéssel vagy sírással –, az emeletre vezető lépcső felé irányított. Körülbelül sejtettem, mi merre található, és így együtt nem mentünk neki semminek.

Az emeletre vezető tíz lépcsőfokot pont elégszer tettem meg ahhoz, éjszaka a sötétben szaladva le némi ásványvízért, hogy most emlékezzem rá. Rob csodálkozott is, milyen „simán” közlekedem, de ez azért nem volt ilyen egyszerű. Felérve kicsit tanácstalanul fordultam felé, míg Victor az apjától kapott nyakláncommal játszott.

- Erre – húzott az egyik irányba. Számoltam a lépéseket, míg meg nem állt egy ajtó előtt – legalábbis úgy véltem, csak ezért állhatott meg –, aztán fordított rajtam egy kicsit, és bevezetett a szobánkba. Az ágy ötlépésnyire volt. Igyekeztem megjegyezni az ilyesmit.

Szinte elfáradtam, mire ide felértünk, de egyben bűntudatom is támadt.

- Megmondanád nekik, hogy most fáradt vagyok bájcsevegni? – kérdeztem szerelmemet, mert eszembe jutott, hogy nem éppen a legjobb háziasszony módjára viselkedtem az imént.

- Nem haragszanak – felelte Rob mellénk ülve. – Megértik, ebben biztos lehetsz – karolta át a vállamat. Ekkor másra kértem: hogy a lányainkat is hozza fel, de mielőbb végigmondhattam volna, megjelent velük Lizzy.

- Nem zavarok, már itt sem vagyok, csak gondoltam, őket is látni akarod… vagyis… – Lizzy érezhetően zavarba jött, és tudtam is, hogy miért.

- Semmi gond a látni szóval – próbáltam megnyugtatni. Rob közben kivette a kezemből Victort, én pedig feljebb húzódtam az ágyon, a támlának vetettem a hátam, és a lányokért nyújtottam a karjaimat.

Lizzy először Dorothyt adta oda – fogalmam sem volt, honnan tudom, hogy ő az, de amint rákérdeztem, csodálkozva jegyezte meg az apja, hogy tényleg ő az –, majd Sophie-t. Mindketten nyugodtan simultak a karjaimba. Lehunytam a szemeimet, így élő valójukban is előttem voltak a képzeletem segítségével.

Sógornőm még biztosított minket róla, hogy ha bármire szükségünk van, szóljunk, majd távozott.

- Sokkal jobb itt – jegyeztem meg. A fiúk hangját valahonnan az ágy végéből hallottam, bár az ölemben levő két apróság egymást túllicitálva igyekezett felkelteni a figyelmemet. Sikerült nekik… csak éppen nem láttam őket.

Még dél sem volt, mikor hazaértünk, így bőven volt időm a gyerekekkel lenni picit, de ez nagyban más volt, mintha látnám is őket. Sírva fakadtam, amikor pár óra múlva Dorothy a mellem felé kezdett tapogatózni, majd Sophie is követte a húga példáját.

Rob rögtön elvette tőlem őket, jobban mondva kicserélte a két babát Victorral, ő pedig kivitte a lányokat a szobából. Kisfiam lassan elszenderedett a karjaimban. Hiába múlt már el jócskán egyéves, a napi többszöri alvásra még neki is szüksége volt. Alighogy őt ringatva megnyugodtam – ami nem tarthatott túl sokáig –, visszatért Rob.

- A többiek – célzott itt a földszinti csődületre – vállalták, hogy vigyáznak rájuk – felelte aztán pontosabban a babákra vonatkozó kérdésemre… majd rövid habozás után folytatta: – Ian is megérkezett. Szeretne veled beszélni a kezelésről.

A megérkezésünk óta ezt a témát is átvettük, most mégis némileg elbizonytalanodtam. Vagyis megváltoztattam a döntésemet.

- Nem – mondtam. Ekkor szerelmem magához ölelt, áradt belőle a gondterheltség és megpróbált meggyőzni. Egy ideig hallgattam az érveit, de aztán rám telepedett egy olyan fajta ingerültség, amit nem tudtam kordában tartani. – Tudom, hogy kurva szar lesz velem együtt élned, amíg nem látok. De meg is kímélhetjük egymást és inkább menj el már most!

Fogalmam sem volt, mi mondatta velem ezeket, a könnyeim is rácáfoltak a szavaim értelmére, szívem szerint visszavontam volna, de… valamiért tényleg ezt akartam. Hogy ne kelljen végigasszisztálnia a kínlódásomat.

Rob érezhetően megdermedt mellettem. A szavak elhangoztak, én pedig vártam a hatást, miközben ebből semmit nem érzékelő, alvó fiunkat továbbra is magamhoz szorítottam.


(Rob)

Mintha lassú kínzás nélkül, gyorsan tépték volna ki a szívemet – ilyen hatással voltak rám Kristen szavai. Megértettem a kétségbeesését, a fájdalmát, hogy nem láthatja a gyermekeinket, de erre nem számítottam.

- Ne mondd ezt – kértem halkan, mire elismételte majdnem ugyanazt. – Kristen! – Szerelem túlságosan is eltökéltnek tűnt, és lassan engem is hatalmába kerített valamiféle pánik, amikor hirtelen mégis eszembe jutott valami. Illetve valaki. Nem győzködtem tovább, inkább úgy döntöttem, a végére járok ennek. – Felküldöm Iant. Ezt később még megbeszéljük – álltam fel az ágyról, kivettem kedvesem kezéből a fiunkat, majd őt először is a gyerekszobába vittem, hogy lefektessem, ha már úgyis elaludt. A nővéreim ugyanitt vigyázták a lányaink álmát.

Eddig bírtam visszatartani a dühömet. Illetve még egy kis ideig, míg a földszintre értem, és felküldtem Kristenhez Iant. Mást nem láttam a környéken, sem Cameront, sem Samet, de pillanatnyilag nem hiányoztak. Ezuztán estem csak neki a testvérét idekísérő Aaronnak.

- Te mi a francot művelsz? – közeledtem felé meglehetősen határozott szándékoktól vezérelten. Egyik sem a kedves, baráti kategóriába tartozott. De a hálásba sem.

- Miért? Mi történt? – tettetett értetlenkedést, miközben tétovázva, de mégis biztonságosabbnak vélve – jól! – elhátrált előlem. A nappali fala akadályozta meg a továbbhaladásban, de én nem álltam meg, amíg elé nem értem.

- Tudod jól, mi történt! Rávetted, hogy küldjön el engem! – vágtam hozzá a dühömet, egyelőre szavak formájában, de már a kezeim is ökölbe szorultak. Az sem érdekelt, hogy jobb trükkjei lehetnek bárkinél – a múltját tekintve legalábbis –, és könnyedén kivédené, ha meg akarnám ütni.

- Mi? Nem tettem ilyesmit! – tiltakozott döbbenten.

- Akkor miért mondta, hogy hagyjam el? – dühöngtem tovább, nem törődve vele, hogy Aaron őszintesége valódinak látszik. Különben is alig láttam a dühtől.

- Honnan tudhatnám? A gondolatait nem ismerem, csak… az érzéseit… – gondolkodott el egy pillanatra.

- Akkor mondd el nekem, mit érzett öt perce! – parancsoltam rá, és a tekintetemmel nem hagytam kétséget afelől, mi lesz, ha hazudni mer.

- Szomorú volt, és dühös – felelte. – Most is az. És elég határozottnak érzem… – morogta kelletlenül. Vagyis határozottan el akar küldeni – vontam le a következtetést. – De szeret téged – tette hozzá. Ez is őszinte mondatnak hangzott, mégsem igazán tudta vele eloszlatni a kétségeimet.

Lassan eltávolodtam Aarontól. A bárszekrényhez mentem, és töltöttem magamnak egy whiskyt. Próbáltam megnyugodni, és végiggondolni, mit tegyek. Mit tehetnék? Elmenni nem fogok – ebben biztos voltam. Kizárt, hogy elhagyjam, csak mert ő azt akarja, hogy ne nézzem végig, amíg rendbe jön.

Ekkor eszembe jutott valami.

- Bocs – kértem rögtön elnézést, amint tudatosult bennem ez a valami. Aaron csak érintéssel hat Kristenre, nem befolyásolhatta az érzéseit, és a döntéseit, vagyis… – Mi a fene ez köztetek? És miért? – motyogtam magam elé elgondolkodva.

- Nem tudom – felelte halkan, pedig nem tőle kérdeztem.

A szívem kettészakadt, már az előbb szerelem szavaitól is, de az én következőimtől szintúgy.

- Gyűlölöm a gondolatot, hogy megtedd… de felmennél hozzá megpróbálni újra rávenni a kezelésre? – kértem megint szívességet tőle néhány percnyi hallgatás után.

- Nem – jött a válasz szinte azonnal.

Aaron felé fordultam, és a dühöm csak egy hajszálnyival volt kisebb, mint az előbb.

- Miért nem? Miért változtatta meg egyáltalán a döntését? – követeltem válaszokat tőle.

- Nem tudom – vont vállat a kérdezett. A másikra nem volt ideje reagálni, mert megjelent a testvére, és egy pillanat alatt felmérte, hogy nem éppen egy kedélyes csevej közepébe csöppent.

- Nem akarja a gyógyszereket – közölte, amit én már tudtam. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd újabb pohár italt töltöttem magamnak. – A szoptatást választotta. Ezt holnaptól kezdheti el, addig még jobb, ha a babák tápszert kapnak – tette hozzá. – Mi történt? Reggel még úgy volt, hogy belevág a kezelésbe… – értetlenkedett.

Két mondatban összefoglaltam neki, hogy Aaron képessége Kristen felé csődöt mondott, vagyis nem bírta tartósan meggyőzni róla, mi lenne a legokosabb.

- Szóval ennyi. Reménykedünk benne, hogy nem marad örökre vak – fejeztem be a tények sorolását.

- Ő hisz benne, hogy újra látni fog – kotyogott közbe Aaron, de az ő véleményére voltam a legkevésbé kíváncsi. Ezt tudta, ennek ellenére folytatta. – Azt pedig bánja, amit neked mondott. Sír. Menj fel és vigasztald meg! – Rohadtul nem tetszett, hogy ő utasítgat engem a saját házamban, de tőlük el sem búcsúzva engedelmeskedtem.

Kristen az ágyon feküdt összegömbölyödve, meg sem rezzent, amikor benyitottam. Lassan közelítettem meg, és már pont arra gondoltam, hogy jeleznem kéne a kilétemet, amikor megszólalt.

- Sajnálom. – A hangja csak egy apró suttogás volt, de mindenféle érzelem sugárzott belőle. – Nem akarom, hogy elmenj, szeretlek, Rob.

- Én is szeretlek – ültem le mellé, és megérintettem a vállát, mire a keze felkúszott a mellkasomon, aztán a nyakamba kapaszkodva magához húzott.

Mellé feküdtem, és nyugalom szállt meg, hogy végre átölelhettem. Sokáig tartottam a karjaimban szótlanul, anélkül is megértettük egymást.

- Félek ettől a sötétségtől, de ma is láttalak – mondta aztán hirtelen.

- Mi? Mikor láttál? És hogyhogy…? – Képtelen voltam titkolni a döbbenetemet. Miért nem mondta ezt eddig vajon? Nem volt időm eltűnődni, megérkezett a válasz a kérdésemre.

- Nem most, azaz… Amikor behoztál a házba, az a kép villant belém, mikor az esküvőnk napján tetted ugyanezt. És reggel Aaron szemein át pedig magamat láttam… Menni fog, ez elmúlik majd, és akkor…

- Ha nem szeded be a gyógyszereket, akkor nem – vágtam közbe halkan.

- De igen, kérlek… hidd el.

- Szeretném, kicsim, de… Oké, legyen, ahogy te szeretnéd – hagytam rá végül vonakodva a végső döntést. Nagyon nem értettem vele egyet, de nemcsak nemet mondani voltam képtelen életem egyetlen és örök szerelmének, hanem erőszakkal bármire rávenni is.

- Holnaptól etetem a gyerekeket – jelentette ki, majd megköszönte. Nem volt mit, ezért ezt hárítottam. A csókját viszont már nem. Sőt, valójában én csókoltam meg őt, mikor a nyakamon éreztem az ajkait az állam felé haladva.

Majdnem egy napja nem tehettük ezt meg normálisan, és most is még némi kellemetlen érzésekkel tűzdelt volt a dolog, de legalább érezhettem, ízlelhettem őt! Kristennek sem volt kifogása ez ellen, mert minden mozdulatomat hevesen viszonozta, de lefogtam a kezeit, mikor az ingem alá akart férkőzni velük.

- Nem vagy éhes? – húzódtam távolabb. Eszembe jutott, hogy ma még nem evett semmit, pedig nem ártana neki, hogy erős legyen, ha ezentúl táplálni szeretné a piciket. Ezt közöltem is vele, mikor nem tűnt túl lelkesnek az evés kérdésében, de aztán igazat adott, és hagyta, hogy a földszintre vezessem.

Sokkal szívesebben maradtam volna vele kettesben, csak még azt nem tudtam, hogyan… féltem, hogy valamit rosszul csinálok, hisz ő most nem lát. Időt akartam nyerni ezzel a kajadologgal, bár e tekintetben is akadtak kétségeim, hogy fog-e menni neki…

Amint leértünk, feltűnt, hogy senki nincs sehol, aminek örültem is, meg nem is. Nem örültem, mert ha még itt lett volna, talán Aaron mégis tudott volna hatni rá valahogy… bár ezt az ötletet inkább gyorsan elvetettem, jobb úgy mindenkinek, ha nem megy Kristen közelébe. Valahol még meg is nyugtatott a dolog, hogy nem tudta tartósan befolyásolni kedvesem döntését, mert így attól sem kellett tartanom – annyira –, hogy magába bolondítja.

- Mit kérsz? – kérdeztem, miután szerelmemet az asztalhoz ültettem, és benéztem a hűtőbe. Ő vállat vont, de ekkor megjelent Sam, és már nyitotta is a sütőt. Onnan vett ki valamit, amit a mikróba dugott. Elfelejtettem, hogy ők is itt vannak, úgy eltűntek.

- Ez elég lesz kettőtöknek – mondta vidáman felém fordulva, majd Kristenre pillantott. – Ha gondoljátok, mi szívesen szállodába megyünk Cameronnal – kezdte tétován, de kedvesem közbevágott.

- Nem, maradjatok csak. Ha megfelel a vendégszoba…

- Köszönjük! Nem maradunk sokáig, vagyis… amíg szükséges lehet. Holnap utánanézek ennek az egész ügynek – mondta aztán valamikori testőrünk. Egyből eszembe jutott Tom.

- Szívem, még mindig azt akarod, hogy Tom képviseljen? – kérdeztem Kristent. Határozott igennel felelt, de mintha másfelé jártak volna a gondolatai. Reméltem, később kideríthetem, merre, addig is Samhez fordultam. – Azért rajta tartanád a szemed? – kértem, mire bólintott, majd közölte, hogy ő is lefekszik aludni, kissé megzavarta az időzóna-változás, akárcsak Camet, aki már egy órája alszik. Most nem is nagyon bántam, hogy nem kell velük foglalkoznom.

- Elment? – kérdezte kedvesem, miután Sam léptei elhalkultak.

- Igen. – Nem árulta el, miért kérdezte, de a kezét nyújtotta felém. Közelebb léptem és megfogtam.

- Szerintem nem fogok tudni még egyedül enni – nézett fel rám félénken. – Segítenél?

- Van egy olyan érzésem, hogy könnyebb dolgom lesz veled, mint Victorral – egyeztem bele mosolyogva. És ekkor… Végre az ő arcán is feltündökölt az, amit napok óta hiányoltam, de még most is megbabonázó hatással volt rám.

- Ígérem, hogy igyekezni fogok – felelte. Így is történt.

Az ölembe ültetve falatonként adagoltam a szájába az ételt – jobban mondva felváltva mindkettőnkébe –, amikor váratlanul megdermedt.

- Mi a baj? – kérdeztem rögtön, de máris megbántam; eszembe jutott, hogy megkért, ne tegyek ilyet. Szerencsére ő elfelejthette, mert nem szidott meg emiatt, ehelyett újból elmosolyodott, újból felizzítva a szívem.

- Emlékszel, amikor a régi lakásodban egyszer hasonlóan ettük a pizzát? – kérdezte. Nekem is beugrott az emlék, mint ahogy az összes többi momentum, mióta megismerkedtünk; az első pillantástól egészen mostanáig.

- Sosem felejtem el – feleltem, magamban hozzátéve, hogy azt sem, ami azután következett. Kristen hangosan tette meg róla az említést.

- És arra is, hogy utána mi történt?

Elakadt a lélegzetem, de nemcsak a szavaitól. Éppen a szemeimbe nézett, mintha nem véletlenül tenné. A régi szerelem sugárzott tőle felém.

Letettem a villát, és immár két kézzel öleltem át szerelmemet.

- Éhes vagy még? – kérdeztem vissza a választ mellőzve.

- Rád – suttogta. Végszónak tekintettem, és mivel Ian sem tiltotta meg kifejezetten, hogy tartózkodjunk az ilyesmitől, határozott céllal indultam el vele a karjaimban az emelet felé.

Mielőtt a hálóba léptünk volna, benyitottam a gyerekszobába, ahol a nővéreim még mindig bébiszitterkedtek. Lizzy odaintett nekünk, én pedig úgy döntöttem, majd másnap lesz bűntudatom amiatt, hogy ennyire kihasználom őket, de most szükségesnek éreztem, hogy azt tegyük Kristennel, amit a testünk és a szívünk diktál. Talán lelkileg helyrebillen kicsit a hangulata.

Ennek érdekében először is a fürdőbe mentem. A kád lassan telt volna meg, úgyhogy a zuhanyfülkét választottam. Mellette talpra állítottam szerelmemet, de ő még mindig ölelte a nyakam. Eltolni képtelen lettem volna, így viszont nem tudtam vetkőztetni. Amikor az ajkait megint a nyakamon éreztem, nem haboztam megcsókolni.

Szerelmem kezei végigfutottak a mellkasomon, és ő maga nyúlt a nadrágom derekához, hogy mielőbb megszabadítson a felesleges daraboktól. Ekkor már én is jobban hozzáfértem. Lassan, cirógatásokkal vegyítetten simogattam le róla a ruhákat, közben a szánk sem szakadt el egymástól, a szívem pedig egyre hevesebben vert érte. Már meztelen volt, amikor én is ledobtam a nadrágomat – csak addig nem jutott el –, majd vele együtt léptem a fülkébe.

Villámgyorsan beállítottam a megfelelő hőfokot, aztán ismét átöleltem.

- Rob – nyögte, mielőtt újra megcsókolhattam volna. - Még egy dologra szeretnélek megkérni – szólalt meg nyugodt, vagyis izgatott, de nem ideges hangon.

- Mire? – húztam végig a számat a nyakán, a fülébe súgva a kérdést.

- Ne kezelj úgy, mint egy vakot – suttogta ő is. Egy pici pillanatra megálltam, hisz szerintem nem kezeltem úgy, leszámítva az etetést, de az más volt.

- Én nem… – kezdtem volna magyarázkodni tőle kissé elhúzódva, de a számra tette az ujjait – egyből odatalált, mintha látta volna, pedig mégsem.

- Tudom – bólintott. – De majd most se, jó?

- Megígérem – fogadtam meg, és ezt követően direkt arra figyeltem oda, hogy úgy csókoljam meg megint, mintha minden rendben volna, ne pedig úgy, mintha ő nem látna közben, vagy más baja volna.

Kicsit felzaklatott, amikor a száját elhagyva lefelé haladva csókoltam végig a testét, és újabbnál újabb apró, lilás zúzódásokkal találkoztam, de az összes végigpuszilgatása közben szerelmem egyszer sem szisszent fel. Aztán már nem a sebeit puszilgattam, és felszisszent, sőt, fel is nyögött.

Az ujjaimmal a combjai között kalandoztam, mikor a vállamba markolva kérte, hogy ne kínozzam. Nem kínoztam tovább. Mélyen a testébe fúrtam az ujjaimat, nyelvemmel pedig a csiklóját kezdtem izgatni. A csempén visszhangzott kedvesem sikolya, mikor elérte a csúcsot. Ekkor valamivel finomabban simogattam újra minden eddiginél nedvesebb teste lány forróságát, miközben újra az ajkai felé haladtam. A mellbimbóit is elhalmoztam gyengédséggel, mielőtt ismét megcsókoltam volna, ő viszont határozottan nyúlt hozzám.

Elakadt a lélegzetem, és majdnem bele is fulladtam a gyönyörbe, amikor megmarkolta érte epedő férfiasságomat, hát még, amikor simogatni kezdett… Azt hittem, meggyulladok, de nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy hűvösebbre állítsam a ránk záporozó vizet. Csakis ahhoz volt elég a megmaradt önuralmam, hogy ne tegyem rögtön a magamévá a nőt, aki visszafojthatatlan nyögéseket csikart ki belőlem a keze mozdulataival, miközben a nyakam és a mellkasom csókolgatta, harapdálta.

Azt már nem vártam meg, hogy elém térdeljen, nem is bírtam volna ki, úgyhogy inkább magamhoz emeltem, és a saját hátamat továbbra is a fülke falának döntve húztam magamra. Kristen a nyakamba kapaszkodott, lábai szorosan ölelték a csípőmet, de mindezt korántsem éreztem annyira, olyan intenzíven forrónak, mint azt, ahogy és ahol magába fogadott.

- Szeretlek – súgta lehunyt szemmel, majd a számhoz közelített. Nem kellett segítenem neki, egyből megtalálta, és nyelvét az ajkaim közé fúrta. Visszacsókoltam, miközben egyszerre kezdtünk mozogni egyre fülledtebbé téve a helyzetet.

Az ajkai közé súgtam ugyanazt a vallomást, melyet ő tett nekem, és bár nem így, nem itt terveztem vele az első együttlétet, mikor ő éppen nem lát, már rég késő volt visszakoznom – a fenekénél fogva mozgattam magamon, és élvezettel haltam bele minden egyes kéjes, élvezettel teli sikolyába. A karmolások és harapások ösztönből keletkeztek a bőrömre, de egyiket sem bántam.

Szerelmem testének megremegésével egy időben éreztem magam is a mámor első szelét, mely csaknem ledöntött a lábamról, de vigyázni akartam rá, úgyhogy elsősorban az ő élvezetére koncentráltam. Amint ez bekövetkezett, Kristen halk sikolyától kísérten adtam át magam én is a végzetnek, boldogan és szerelmesen ölelve őt még ekkor is magamhoz.

Nem engedtem el még akkor sem, mikor a szívünk ritmusa helyreállt, és ő sem sietett szabadulni, de ekkor felvetettem az ötletet, mi lenne, ha a hálóban folytatnánk… vagy kezdenénk elölről. Nem tiltakozott, sőt, mosolyogva segített magunkat lemosdatni – már azzal újra felizgatott, ahogy tétova mozdulatokkal rajtam gyakorolta mindezt. Aztán észre is vette a hatást, és elpirult.

- Menjünk már ki innen – szűrte halkan a szavakat a fogai között, mire felnevettem, és utoljára még végigsimogattam a testét, mielőtt elzártam volna a vizet, és a fülkéből kilépve először a derekam köré tekertem egy törölközőt, majd őrá borítottam egy másikat, és belecsomagolva újra a karjaimba vettem, hogy meg se álljak vele a hálóig.

A folyosón összefutottunk Vickel, aki csak mosolygott, és ment tovább halkan a dolgára. Szerencsére Kristen nem vette észre őt, tuti nagyon zavarba jött volna. A lábammal rúgtam be magunk mögött az ajtót, majd az ágyra fektettem szerelmemet, és lassan oldoztam le róla a törölközőt, a maradék vízcseppeket a nyelvemmel itatva fel a testéről.

Már a hasa környékén jártam, amikor hirtelen megszűnt a zihálása, melyet a belső combjára rajzolt érintéseim váltottak ki belőle eddig, és megdöbbentett a szavaimmal.

- Engedj el – kérte. Nem fogtam igazán, de elhúzódtam, ő pedig felült. Megijesztett az, ahogyan maga elé bámult. A szemei ide-oda cikáztak. Rögtön tudtam, hogy baj van, csak még azt nem, hogy micsoda. Egy perccel később viszont már inkább nem akartam volna tudni. Kristen csupán egyetlen szót, vagyis nevet mondott, ami miatt így gondoltam. – Aaron…


2011. február 6., vasárnap

22. fejezet

22. fejezet (Kristen)

Amint Rob magamra hagyott, furcsán elbizonytalanodtam a döntéseimet illetően, majd ez ismét erősödött, azaz továbbra is a gyermekeimet tartottam fontosabbnak. Ekkor nyílt az ajtó, és szólongatni kezdtem a belépőt, hogy megtudjam, ki az. Lizzy vagy Vic? Nem válaszolt, de azt hallottam, ahogy leült mellém. Aztán megszólalt…

- Kérlek, ne ijedj meg, Kris! Tom vagyok.

…én pedig úgy éreztem, végem. Az összes vele kapcsolatos emlékem felsorakozott az agyamban. Nem ijedtem meg; páni rettegés lett rajtam úrrá.

- Menj innen – suttogtam, pedig kiáltani akartam. Ő pedig nem ment el.

- Segíteni jöttem – mondta helyette – Emilie-vel kapcsolatban.

Még fel sem fogtam a szavait, amikor egy konkrét megmentősereg toppant a szobába. Aaron rögtön gyilkolni vágyott, a férjem pedig megkérte Tomot, hogy legyen inkább valahol máshol.

Emilie-t említette – kúszott ekkor az agyamba.

- Hadd maradjon – szólaltam meg, bár kételkedtem benne, hogy hallották.

- Azt már nem! – mondta Rob mellettem hirtelen. Tom mellett.

- Segíteni jöttem – kezdte ő megint, de úgy tűnt, csak engem bírt meggyőzni.

- Előbb kibelezlek! – kontrázott rá Aaron, aki valamiért még mindig az ajtóban állt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem önszántából.

- Emilie miatt jött – kottyantottam el, de önkéntes testőreimet ez nem igazán érdekelte.

- Áruld már el, mégis hogy akarnál segíteni? – Rob a jelek szerint fogékonyabb volt a dologra, így Aaron is visszavett kicsit a lendületből. Legalábbis közelebb jött hozzám és megfogta a kezem. Nem tudtam, mit szól ehhez Rob, ő egyelőre Tomot faggatta tovább, én viszont megnyugodtam az érintéstől. – Ki vele! – parancsolta a férjem.

- Ügyvéd vagyok. Elfelejtettétek? – érkezett meg a megoldás.

- Én nem bízom ebben az alakban többé – morogta mellettem Aaron. Megszorítottam a kezét, így kérve rá némán, hogy lehetőleg fogja vissza magát.

Rob hallgatott. Úgy véltem, ő mutat némi hajlandóságot Tom ötlete iránt, de rám bízta a döntést.

- Hadd segítsen – határoztam.

Szerelmem és Aaron nem díjazták a választásomat, de kifogást sem emeltek ellene. Tom már többször hasznunkra volt, nemcsak a Dylan-dolog kapcsán, hanem akkor is, amikor a férjem egyik alkalmazottja szexuális zaklatással és bántalmazással vádolta őt. Szemernyi kétségem nem volt, hogy Emilie-t is végleg kiiktatja az életünkből.

Miután megköszönte a bizalmamat, elmeséltette velem, mi és hogyan történt, majd a még mindig tartó félelmem láttán úgy döntött, hogy Robot inkább máshol interjúvolja meg.

Mázsáktól könnyebbültem meg, amikor kiment. Aaron ekkor elengedte a kezem és Rob érintette meg az arcom.

- Minden rendben – mondtam neki, mielőtt megkérdezné.

- Szeretlek – suttogta a fülembe, majd szájon csókolt. Semmi más nem oszlathatta volna el így a félelmeimet. A külvilág is megszűnt néhány másodpercre. – Beszélek vele gyorsan, addig Aaron itt marad veled, jó? – kérdezte halkan, mikor elfogyott a levegőnk. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy márpedig létezik a külvilág. A közvetlen közelünkben és éppen most bántottam meg az érzelmeit, bár akaratlanul.

- Oké – feleltem a férjemnek, majd miután érezhetően nehéz szívvel kettesben hagyott bennünket, a nevén szólítottam, valamint arrafelé nyújtottam a kezem, amerre korábban volt.

- Itt vagyok – fogta meg rögtön, de rosszkedv villant a hangjában. Sejtettem, hogy miért, és már épp elkezdtem bocsánatot kérni, amikor váratlanul mosolygós hangon szólalt meg: – Nehogy elnézést kérj, amiért megcsókoltad a férjedet – hárított.

- De ez… neked… – Még mindig kellemetlenül éreztem magam.

- Nyugi, emiatt ne legyenek kellemetlen érzéseid – mondta erre ki pontosan azt, ahogyan éreztem magam! Egyből felkeltette a kíváncsiságomat, de még furcsábban folytatta: – Már egészen megszoktam az érzéseidet. Az nekem is jó, ha te boldog vagy.

Nem reagáltam rögtön, de azután is máshogy.

- Mit keresel te itt? Úgy értem… – Nem akartam megbántani, pedig örültem, hogy itt van.

- Tudom, hogy érted – felelte még mindig vidáman. – Nos, azért jöttem, mert… azt hallottam, vak szeretnél maradni.

- Mi? Ez baromság! – tiltakoztam rögtön. – Ki mondott neked ilyet?

- A férjed – árulta el. Hangosan szívtam magamba a levegőt, és benntartottam, abban reménykedve, hogy segít nem felidegesednem. – Ne haragudj rá ezért. – És megint! Honnan a fenéből tudja, mit érzek? Direkt nem mutatom ki pedig… Egyre hátborzongatóbb gondolatok kezdtek bennem megfogalmazódni, de rákérdezni nem mertem, hátha hülyének néz…

- Nem haragszom – motyogtam.

- Akkor jó – reagálta le, ezért aztán megkönnyebbültem. Mégsem lett belőle valami csoda folytán gondolatolvasó. Vagy inkább érzés-olvasó. Ez megnyugtató tudat volt. – Ami azt illeti, én a látásodra teszem le a voksom – mondta ekkor ki a véleményét a szívemet kínzó kérdéssel kapcsolatban. Azaz már nem kínzott, hisz döntöttem. Azt hiszem…

- Aaron…

- Gondold csak végig – kérte. – Mi van akkor, ha a babákat választod? Megnő az esélye, hogy többé nem látsz. Anélkül is imádni foglak, és a férjed is, meg mindenki, de… te… Én nem akarom, hogy többé ne láss. Tudod, milyen érzés, amikor valakinek a szemébe nézel? Most üresek a szemeid, mert nyilván csak sötétet látsz, de az olyankor… a tekinteted is beszél. Elmondja, mit érzel, mit gondolsz, még akkor is, ha ez néhányunknak gyötrelmeket okoz… Van akinek viszont épp ellenkezőleg. Érted? Csodálatos dolog ez, de ha ezt nem kapod vissza, akkor… - Felsóhajtott, én meg egyre dermedtebben ültem.

- Miről beszélsz? – kérdeztem rá, hisz valóban nem értettem.

- Arról, hogy válaszd a gyógyszereket – mormolta mellettem.

- Ezt értettem, de amit a nézésről…

- Azt hagyjuk, csak kicsúszott a számon – visszakozott máris, de még mindig a fülemben csengtek a szavai.

- Aaron…

- Kris, ne! Tudod, hogy mit érzek irántad, és most már azt is, én milyennek látlak, vagyis… a szemeidben mit látok, de kérlek, ne ragozzuk ezt!

- Miért vagy dühös? - csúszott ki a számon számomra is váratlanul, holott végig higgadt hangon szólt hozzám, még csak ingerültnek sem tűnt.

- Mit kérdeztél? – döbbent meg ráadásul.

- Dühös vagy, és… – Pislogni kezdtem, a mondat lényege elveszett a levegőben. Magamat láttam a kórházi ágyon.

- Mi történt? Mi van, Kris? Jól vagy? – kérdezte, és érzékeltem, hogy közelebb hajol, hirtelen közelebbről láttam magam, aztán… újra a feketeség.

- Nem – nyögtem. Újra pislogni kezdtem. Mi volt ez? Kétségbeejtően néztem ki! Képtelen lettem volna szavakba önteni, de mégis… – Aaron!

- Igen? – ijedezett.

- Ugye nem fehér hálóing van rajtam? – kérdeztem. Meghökkent ezen, legalábbis a lélegzete elakadt egy másodpercre. Meg is zavarodott, de nálam biztosan nem jobban.

- Nem, ez inkább…

- Barackszínű – szakítottam félbe.

- Igen, olyasmi, de ennek mi köze… – kezdte, aztán leesett neki. – Látsz?! – kérdezte döbbenten.

- Nem – ráztam meg a fejem –, csak egy pillanatra… – Egész testemben megborzongtam. Felé fordítottam a szemeimet. Az övéit nem kerestem, úgysem találtam volna, megint lekapcsolták a villanyomat. – Az mennyire hangzik hülyén, hogy a te szemeiddel láttam magam? – próbáltam összehozni neki egy vigyort, de ő nem nevetett ki ezért.

- Hogy micsoda? Elmagyaráznád ezt? – Megtettem.

- Itt láttam magam az ágyon, és… amikor közelebb hajoltál, közelebb láttam. Csináld megint! – parancsoltam rá, mielőtt reagálhatott volna. Szóban nem is tette, de amit kértem, azt talán igen, és… semmi. – Most nem működik, de az előbb… Mi volt ez? – kérdeztem, remélve, hogy valami fontos történt! És azt is, hogy majd ő elmondja, micsoda.

- Kris… beszélnem kell az orvosaiddal! – mormolta, de nem akartam, hogy elmenjen. Szorosan kapaszkodtam a kezébe, hogy megakadályozzam.

- Maradj itt, kérlek, ez… – Komolyan megijedtem. – Mi volt ez? – kérdeztem megint.

- Nyugodj meg, maradok – ült vissza mellém Aaron, ezúttal az ágy szélére. Az ujjait éreztem az arcomon, ekkor jöttem rá, hogy biztos sírok, bár nem tudtam, mikor kezdtem el könnyezni. – Kiderítjük, mi történt! – ígérte halkan, majd átkarolta a vállamat. Önkéntelenül is felé fordultam, és hozzábújtam, amennyire tudtam.

Újra megszállt valamiféle nyugalom, és ez jó volt. Tudtam, hogy rendbe jön minden. Ezt szóvá is tettem neki.

- Ha magamat láttam, akkor… mást is fogok, ugye? – Bíztam benne, hogy igent mond, de ő pesszimistább volt nálam.

- Akkor is szükség lenne a gyógyszerekre – jött megint elő a korábbi témával.

- De a lányok… – kampányoltam volna megint az igazam mellett, ám ekkor bevillant, hogy ma még nem is láttam a gyermekeimet. Aztán arra gondoltam, Rob nővérei biztos áthozták volna már őket, ha ébren volnának – arról tudtak, hogy én már nem alszom.

- A lányok egészségesek – érvelt ő is azzal, amivel a férjem.

- Miért nem értetek meg? – emeltem fel a fejem, de persze nem láttam őt. Azt meg nem akartam, hogy ő lássa a szemeim vörösét, így inkább lehunytam. Különben is élettelennek nevezte őket.

- Nézz rám – kérte mégis szinte suttogva. Ekkor eszméltem csak, milyen közel van hozzám. És ennek Rob nagyon nem örülne, ha látná. El akartam húzódni, de Aaron szorosan tartott. Önkéntelenül is kinyitottam a szemeimet. Feketeség villant elém, semmi egyéb. A leheletét viszont már a számon éreztem.

- Nem félsz – állapította meg. Valóban nem féltem. Csak kicsit zavarban éreztem magam.

- Nem – hagytam rá. – Mitől kéne félnem? – érdeklődtem rosszkedvűen.

- Attól, hogy megcsókollak – felelte. Tudtam, hogy csak tesztel. Emellett el akarja terelni a szót arról, amiről az előbb beszéltünk.

- Nem fogod megtenni – feleltem. Teljesen biztos voltam ebben.

- Nem – nevetett fel halkan. – De nem azért nem, mert te ezt mondod! – nyomott egy puszit a szám sarkába, majd kicsit távolabb húzódott, de még átölelt. – Szóval… gyógyszerek, igaz?

Még nem egészen fogtam fel, mi történik, de úgy éreztem, hogy…

- Igen – bólintottam. – Igen – ismételtem. Valami borzongás végigfutott rajtam, és újra a gyermekeimet kezdtem keresni. Hamarosan láthatom őket – villant belém. Ha a kezelés használ, nem kell többé sötétségben lennem, addig viszont... – Ki kell találni, hogyan lehetne etetni őket – motyogtam magam elé.

- Ezt is megoldjuk – mosolygott Aaron hangja még mindig. Közben elengedett, leszállt az ágyról, és ebben a pillanatban nyílt az ajtó.


(Rob)

Nem tetszett, hogy Tom csak úgy beállít jótékonykodni. Már megint. És már megint ő! Ehhez képest Kristen mégis akarta. Sem azt nem hagyta, hogy kidobjam, sem Aaronnak azt, hogy kitapossa belőle a szuszt. Mindkettőt szívesen végigéltem volna. Ehhez képest mindent elmondott neki a balesetéről – amiről tudomása volt –, és úgy tűnt, megbízik benne. Legalábbis ebben a tekintetben.

Nem volt más választásom, mint követni a példáját, de nem szerettem volna még jobban felidegesíteni kedvesemet, ezért terveztem máshova a Tommal folytatott kihallgatósdit. Meg magamat is kímélni akartam attól, hogy lássam, kedvesem hogyan kapaszkodik Aaron kezébe. És most mégis egyedül kellett hagynom őket. azaz kettesben.

Nem haboztam egy hosszú, szerelmes csókkal búcsúzni tőle erre a kis időre. Az újra legfőbb vetélytárssá előlépett Aaronnak meg végig kellett ezt néznie – csak reméltem, hogy rendesen padlóra küldi a dolog.

A miheztartás végett a tekintetemmel még figyelmeztettem őt, mielőtt rájuk csuktam az ajtót, aztán követtem Tomot a kórház előkertjébe. Rágyújtottunk.

- Nem szeretem a váratlan látogatásaidat – közöltem vele.

- Nem áshatnánk el a múltat? – felelt egy kérdéssel. – Ott segítelek benneteket, ahol tudlak, és nem hálátlanságot érzek mindezért, nehogy félreérts, csak… a megbocsátás hiányát.

- Szerinted bocsánatos bűn az, amit vele tettél? – néztem rá döbbenten. Tökéletesen előttem volt a kép, amikor Kristent megtaláltuk. A fürdőszobában zokogott, és több sebből vérzett.  – Te nem láttad őt utána. Fogalmad sincs, min ment keresztül. Te élvezted, te rohadék!

Tom lehunyt szemmel tűrte a szavaimat, utána pedig nem erre reagált.

- Ahogy mondtam, segíteni jöttem. Elmondanád, hogy történt a baleset? Vagyis… amennyit te tudsz róla – pillantott rám kérdőn. Végigszívtam a cigimet, mielőtt belekezdtem. Onnan indítottam, hogy megismerkedtem Emilie-vel, egész addig a pontig, amikor Kristen lealázta őt a szállodában, Párizsban. – Tényleg nem húztad meg a csajt? – tette fel az egyetlen kérdést a sztori végén.

A tekintetemből kiolvashatta a választ, de hangosan, tagolva is az értésére adtam:

- Soha. Senkivel. Nem csalom meg a feleségemet.

- Oké – sóhajtott egy aprót. – Öhm… Bent nem említettem, de Emilie-től tudom, hogy mi ez az egész dolog… köztetek.

- Nincs köztünk semmi! – kiáltottam fel mérgemben. – És mi az, hogy tőle tudod? – dühöngtem.

- Megkeresett a menedzsere. Azaz… Itt, Londonban kerestek neki ügyvédet, mivel ide hozták, amint lecsukták, és engem találtak meg, de amikor megláttam, hogy ti vagytok a felperesek, egyértelművé vált, kinek az oldalán állok. Így meg nem védhetem.

Meglepett, hogy ezt tette, de ennyivel sem volt még lerendezve az a számla. Nagyon-nagyon sokkal tartozott a múltbéli cselekedetéért, ami az eddigiek ellenére is megfizethetetlennek tűnt. És nem pénzben mérve.

- Kösz – morogtam kedvetlenül. Valahol utáltam ezt az egészet, hogy örökösen Tom segít ki bennünket a bajból, de ügyvédként már előttem is jól szerepelt – többször –, így nem lehetett okom panaszra.

- Értesítelek, ha már tudok valamit, addig is… jobbulást Krisnek.

- Lehetőleg telefonon keress! – szóltam utána, mikor búcsút intett. – Nem szeretném, ha még egyszer betoppannál hozzánk váratlanul.

- Rendben – felelte könnyedén, majd ellépdelt a parkoló irányába.

Innen fel lehetett látni arra az ablakra, amely mögött szerelmem volt éppen… Aaronnal. Boldogtalanná tett a tudat, hogy talán máris… közösen éreznek. El akartam hessegetni ezt a rémképet a féltékenységemmel együtt, és a bejáratig visszasétáltomban elszívtam még egy szál cigit.

Kristen szobájáig igyekeztem tökéletesen lehiggasztani magam, és úgy éreztem, sikerült is, belépve viszont gyanús lett a csend. Aaron mosolyogva pillantott rám, és bólintott.

Kristen pedig csak a kezét nyújtotta.

- Rob? – szólított meg aztán. – Képzeld, mi történt! – És elmesélte, hogy látta saját magát. Aaronnak ez nem tetszett, és őszintén szólva nekem sem igazán. Magamhoz térni azonban nem volt időm, mert a gyermekeink is megérkeztek.

Lizzy a két kislányomat hozta be a karján, Vic pedig a fiamat. Ma még én sem láttam őket ébren, így kihasználtam azt, amikor elhaladtak előttem, és egy-egy puszival köszöntem mindegyik apróságnak, majd hagytam, hogy rögtön sírva fakadó anyukájukat vegyék körbe a nővéreim felügyelete alatt.

Mivel Aaron némán, zsebre dugott kézzel várakozott, mikor érek rá vele beszélni pár pillanatot, későbbre kellett halasztanom a családi idillt. Őt meg rögtön kirángatni abból a titkolatlanul szerelmes pillantásáradatból, amellyel Kristent bombázta. Még szerencse, hogy a feleségem nem látott ebből semmit. Reménykedtem benne, hogy nem is érzett.

A féltékenységem így is határtalan volt, de követtem őt a folyosóra, hogy közölje velem az ítéletet.

- A kezelést választotta – mondta egyszerűen, de nem dagadt a melle a büszkeségtől. Mégis elérte!

- Hogy csináltad? – kérdeztem összeszoruló torokkal. Örültem, mégis tudni szerettem volna, hogy legalább tisztában legyek vele, hogyan is működnek most ők egymással. Igyekeztem közben nem kívülállónak érezni magam.

Miután mindenféle válasz- és megoldás lehetőség felsorakozott az agyamban, Aaron mégis valami teljesen mást közölt.

- Először egy kicsit összezavartam. – Nem lettem boldogabb. Volt egy sejtésem, hogyan zavarta össze. Éreztem, hogy elsápadok.

- Hozzáértél? – sziszegtem. A haragomat nehezen bírtam fékezni.

- Nem egészen – felelte.

- Mi az, hogy nem egészen?! – csattantam fel, de aztán lehalkítottam a hangom, hogy ne hallatszódjon be.

- Nos, ő bújt hozzám, de…

- Micsoda?! – szakítottam félbe. Hajszál híja volt, hogy a torkának ugorjak… aztán felfogtam, mit mondott. – Micsoda? – kérdeztem halkabban, csalódottabban.

- Hozzám bújt – ismételte –, de semmi nem történt, mielőtt félreérted. Csak… ettől valahogy megnyugodott, és akkor egyszerűen feltettem neki a kérdést, hogy ugye a gyógyszereket választja-e. Kicsit zavarodottnak tűnt, de aztán rávágta az igent. 

Szóval érintés. Érintéssel bír hatni rá – következtettem ki gyötrődve. A rohadt életbe…

A krimi nemrég megvolt az életemben. A thriller meg a horror is párszor. Most jön tehát a misztikus korszak – összegeztem magamban. „Megköszöntem” Aaronnak a „segítséget”, mire közölte, hogy ne aggódjak, nem áll szándékában még egyszer megérinteni.

- Azt ajánlom is – reagáltam le harciasan. – Nem fogod megkapni a feleségemet!

- Nem mondom, hogy nem is akarom, mert ez nem lenne igaz – túrt a hajába bánatosan. – De nem fogom, tudom jól. Még akkor is téged imádott, amikor hozzám simult – árulta el. Megint feldühödtem, de eszem ágában sem volt nekem is hozzásimulni némi megnyugvásért. Ehelyett…:

- Ha rajtam múlik, ez így is marad.

- Ha rajtam, akkor is. Összezavarnom sikerült, de kötve hiszem, hogy az érzelmeit is befolyásolni bírnám – nevetett fel hirtelen. – Ez itt a valóság, nem egy sci-fi.

Egy cseppet sem nyugtatott meg. Inkább elbúcsúzott azzal, hogy majd ő elmondja Iannek a jó hírt, de én menjek vissza Kristenhez, mert már hiányzom neki. Nem haboztam így cselekedni.

És tényleg: alighogy beléptem, a pici babáinkkal körbevett – és mostanra már átöltöztetett – kedvesem felém mosolygott, mintha látta volna, hogy én érkezem. A dolog csak ott hibádzott, hogy nem a szemeimbe nézett, csak valamerre felém. Rögtön odaléptem hozzájuk, és nem kevés kísérletezés árán sikerült, mint a négyüket átölelnem.

Egy futó, ám annál boldogabb csókot is váltottunk, majd a nővéreim segítségével összeszedtük magunkat, és hazaindultunk.


2011. február 2., szerda

21. fejezet


21. fejezet (Kristen)

Ahelyett, hogy a kulcs fordulását észleltem volna a zárban, az ajtó nyílását hallottam. Aztán egy pillanatnyi csönd.

- Mi történik, ki az? – kérdezgettem, mire léptek siettek felém.

- Hugi! Mi a fenét műveltél magaddal? – zárt a karjaiba valaki, aki huginak szólított.

- Cam? – döbbentem meg rögtön. – Mit keresel te itt?

- Nem egészen ilyen fogadtatást vártam a húgomtól – hallottam a megdöbbenését. Mielőtt gúnyosan mentegetőzni kezdhettem volna, folytatta: – Hát nem tudtad, hogyha a veséidet adod el, azért sokkal szebb summát kapsz. Miért a szemeidet áldoztad fel a szervdonorság oltárán? Ráadásul mind a kettőt? És élve?

Ha most láttam volna, biztos, hogy kettéharapom a bátyám torkát. Reméltem, hogy a férjem megteszi helyettem.

- Most állítsd le magad. – Megtette. Egyelőre verbálisan és higgadtan.

- Szerintem is, Cam. Viselkedj! – szólalt meg egy női hang is ekkor.

- Kathy? – hunyorogtam felé, amint felismertem, de persze nem láttam, csak hallottam, hogy elmosolyodik.

- Mostanában már inkább Sam, de… igen, én vagyok – lépett is közelebb, majd megszorította valaki a kezem. Ő lehetett, mert nem volt ismerős az érintése. – Nick… azaz Aaron mondta, hogy itt találunk benneteket. Azt is elmesélte röviden, hogy mi történt veled. Van pár régi ismerősöm. Nem fogja magát kidumálni, aki ezt tette veled – biztosított róla.

Megköszöntem, és tényleg hálás voltam. Nem mindig voltam túl kedves vele, ő most mégis – már megint – segíteni akart. Mérget mertem volna venni rá, hogy fog is, Emilie pedig elbúcsúzhat a napfénytől.

Cameron ezután elmondta, hogy spontán nyaralásnak szánták a látogatásukat, nem sejtették, hogy ez a helyzet várja itt őket, de ha már így alakult, szívesen segítenek bármiben. Rob felajánlotta nekik, hogy nálunk maradhatnak, másnap úgyis mi is hazamegyünk – ennek megörültem, már alig vártam! –, addig is vigyázzanak a házra. Ezt követően az én fáradtságomra hivatkozva viszonylag hamar lerázta őket, és végre ránk zárta az ajtót.

- Jól vagy? – kérdezte visszafekve mellém, de még válaszolni sem volt időm, amikor Ian kopogott be, hogy kontrollra jött. – Ilyen nincs – morogta szerelmem, de engedelmesen beeresztette az „orvosomat”.

- Hogy vagy? – kérdezte majdnem ugyanazt tőlem Ian is, majd miután közöltem, mennyire pompásan, mindenféle szemgyakorlatokat kellett végeznem – nézzek jobbra, balra, fel-le, megnézte a sebemet is, végül arról faggatott, mim fáj.

- Semmim – adtam meg neki a rövid és tömör választ, de kételkedett.

- Sem a fejed, sem a szemeit?

- Sehol – sóhajtottam. – Csak nem látok – tettem hozzá megint lelombozódva, mielőtt megkérdi, hogy érzékelek-e már esetleg fényeket, árnyakat.

- Fogsz – biztatott, majd közölte, hogy ma már nem akar zaklatni bennünket, de úgy hallotta, hogy a gyermekeink kicsit nehezen – jobban mondva hangosan – viselik azt, hogy nélkülözniük kell minket. Egyből eszembe jutottak a lányok, és egy kérdés:

- Mikor szoptathatok újra?

Ian még nem ment ki, számoltam a lépéseit az ajtóig, így utolérte a kérdésem, de nem felelt azonnal. Már épp meg akartam kérdezni Robot, hogy jól érzékeltem-e, itt van-e még, amikor megszólalt.

- Amíg a szemedre szedsz gyógyszert, addig nem tanácsos – közölte az ítéletet.

- És meddig kell szednem őket? Mire jók egyáltalán?

- Segítenek a vérrög felszívódásában – válaszolt a második kérdésemre. Újra feltettem az elsőt. Rob ujjai szorosabban fogták a kezem, miután azt is meghallottam. – Néhány hétig körülbelül.

- Mi? Hetekig nem szoptathatom őket? – Nem kaptam levegőt ettől. – De most volna rá szükségük, olyan picik – szöktek könnyek a szemembe. Ezt nem szerettem, ilyenkor jobban égtek, és tudtam, hogy a fejem is meg fog fájdulni, de elsősorban a lányaimra gondoltam.

- Muszáj lesz vagy más anya tejére szoktatni őket, vagy… tápszerre. Mielőbb. Sajnálom – mondta halkan Ian.

- Nem! – tiltakoztam. – Én fogom etetni őket. Majd… nem szedem a gyógyszert, csak ha ők már elég fejlettek a másféle táplálékhoz… – próbáltam megoldást keresni, de ekkor hirtelen csönd vett körbe. Még a légzésüket sem hallottam, kizárólag a saját tüdőm zihálását, aztán ismét Ian hangja szállt felém.

- Ha nem kezded el időben, vagyis már most a kezelést, akkor annak végzetes következménye lehet.

- Vagyis? Örökre megvakulok? – tippeltem, és telibe találtam.

- Ezt még átgondoljuk – szólalt meg a férjem mellettem.

- Lehetséges – felelte Ian nekem.

- Akkor is én akarom etetni őket – ragaszkodtam a döntésemhez. Méghogy valaki más, vagy tápszer… kizárt!

- Szívem, aludjunk erre egyet, jó? Kérlek – simogatta meg Rob az arcom. Valahol tudtam, hogy én már döntöttem, de rábólintottam, csakhogy ő megnyugodjon.

- Ne hamarkodd el – tanácsolta Ian is. – Holnap jön a szakember, várjuk meg, hogy ő mit mond.

Ez korrekt ajánlatnak hangzott, úgyhogy még egyszer bólintottam, a szívem mélyén mégis éreztem, hogy kockáztatni fogok. A gyermekeim mindenekelőtt – ez a tűz lobogott bennem. Másmilyen mostanra kevésbé, legalábbis mikor Ian magunkra hagyott bennünket, nem vágytam már úgy a férjem ölelésére.

- Látni akarom őket! – mondtam neki. Majd keserűen felnevettem. – Vagyis találkozni velük. Átmehetnénk hozzájuk? – fordultam Rob felé, aki nem utasította ezt vissza. Most már infúzióm sem volt, ami visszatartson, és úgy éreztem, megőrülök, ha még sokáig kell egyhelyben feküdnöm. A gyerekeimet akartam.

- Oké, gyere, segítek – nyúlt a kezem után. Felülni még sikerült, de a felállással gondjaim voltak. Aztán rájöttem, mi zavart meg: az, hogy nyitva vannak a szemeim. Önkéntelenül is kerestem vele tudat alatt a tájékozódási pontot, ami viszont nem volt. Behunytam hát őket, és a férjem kezébe kapaszkodva elindultam.

Nem vezetett neki semminek, de érzékeltem, hogy kiérünk a szobából valami folyosószerűre, majd egy másik helyiségbe. Rögtön meghallottam a picik gőgicsélését, és mosolyra húzódott a szám. A könnyeim is ismét csorogni kezdtek – ha érdekelt volna, elcsodálkozom, honnan jön belőlem ennyi… még életemben nem sírtam ilyen sokat, mint a baleset óta.

Lizzy és Vic hangját hallottam, mikor beljebb léptem. Rob egy ágyszerűhöz vezetett, én pedig a karjaimat kinyújtva kértem a babáimat. Mindkettőt megkaptam. Ekkor már végképp képtelen voltam visszatartani a könnyeimet.


(Rob)

Összeszorult a torkom, amikor láttam, hogyan öleli magához szerelmem a kislányokat. Ők nem fogták fel nyilván, hogy mi történik velük, velünk, mégis rendesen viselkedtek, nyugodtan tűrték, hogy az anyukájuk kizokogja magát közöttük.

Azután jött a baj: Dorothy Kristen mellei felé tapogatózott. Ő pedig bepánikolt.

- Nem lehet, még nem, kicsim, de nemsokára! – suttogta. Ekkor a pici rázendített, mire a nővére is. A biztonság kedvéért egyenként elvettem róla a piciket, és Victort adtam oda neki a helyükre. Ő már nem volt annyira tejfüggő. – Látod? – fordult arra Kristen, amerre engem sejtett. Nem nézett rám, csak próbált. Láttam. Tudtam, mit akar mondani.

- Nem tudom – nyögtem. A nővéreim nem értettek semmit, de nem is most akartam nekik elmondani, mi a helyzet. Egy pillantással jeleztem nekik, hogy később majd be lesznek avatva. Nem is álltak neki kérdezősködni szerencsére. – Várjunk még – ültem le kedvesem mellé. Most az én karjaimban voltak a lányok, rajta pedig a fiunk helyezkedett el. Ő már félig aludt.

- Ők is akarják – motyogta a fejét újra felénk fordítva. Az egyik kezét kinyújtva összeszámlálta a nálam levő négy lábacskát, majd a királylánykák kezecskéit vette számba. – Mit csináljak? – motyogta aztán.

Nem tudtam neki mit felelni. Reméltem, hogy másnap majd mond valami biztatót az a csodadoki, és van valami lehetőség rá, hogy minden rendben legyen – az etetést tekintve is, és Kristen látásával kapcsolatban is. Legalább addig türelemre intettem őt. Addig hajlandó volt várni. Szívem szerint rábeszéltem volna az orvost, hogy azt mondja, amit én akarok, csakhogy én sem tudtam dönteni.

Azt biztosra vettem, hogy a lányok dolgát máshogy is meg tudnánk oldani, de hogy Kristennek ezt esetleg végig kelljen néznie… Ha egy idegen valaki kezdi etetni őket, ő pedig hamarabb visszanyeri a látását a vártnál… Vagy ha ő táplálja őket továbbra is, de a kezelés hiánya miatt nem láthat többé… soha. Fogalmam sem volt, mi volna a helyes döntés.

A nővéreim segítségével mindenesetre sikerült most úgy intéznünk, hogy cumisüvegből bár, de a még így is büszke anyuka etethesse őket, Victort pedig addig én ringattam álomba némi dudorászás kíséretében – ami látszólag megnyugtatta szerelmemet, meg persze a lányokat is.

Már éjfélre járt, amikor visszakísértem Kristent a szobájába, ahol legnagyobb megdöbbenésemre kicserélték az ágyát egy szélesebbre, amelyen ketten is kényelmesen elférünk. Nem voltam benne biztos, de sejtettem, hogy Iannek köszönhetjük a figyelmességet.

Azonnal magunkra zártam az ajtót, bár kételkedtem benne, hogy még mindig olyan hangulatban lenne, mint este volt. És nem tévedtem. Simán – szorosan – hozzám bújt, de nem próbált meg ismét elcsábítani. Én sem erőltettem.

- Félek – suttogta egyszer csak. Tudtam, hogy mitől, mégis megkérdeztem. – Nem akarom, hogy más nevelje őket. én hordtam őket magamban kilenc hónapig. Tőlem függtek. És utána is. Ha most… elveszítem őket, akkor…

- Nem veszíted el őket – szakítottam félbe. – Ők a mi kislányaink. Senki nem veszi el őket! – Ezt meg is ígértem, hogy nem hagyom, de teljesen nem nyugodott meg.

- Akkor már inkább a látásom, mint ők – mondta, majd a teste megrázkódott a karjaim között.

- Meglátjuk, hogy holnap mit mond a doki, rendben? Addig ne essünk kétségbe – halmoztam el puszikkal az arcát. Bólintott, de éreztem rajta, hogy még nem higgadt le teljesen. Éreztem… ekkor eszembe jutott, hogy valószínűleg Aaron is érzi. Nem lettem ettől boldogabb.

Megpróbáltam nem gondolni az ismét vetélytárssá alakult ismerősünkre, és Krist is álomba cirógattam. Csak akkor engedélyeztem magamnak némi pihenést, mikor már egyenletesen lélegzett a karjaimban.

Éjjel váratlanul arra ébredtem, hogy egyedül vagyok az ágyban. Felültem, és ijedten néztem körül. Kristen az ablaknál állt, és mintha kifelé nézett volna. A nevén szólítottam, de nem reagált. Odaléptem mögé, és a vállára tettem a kezem. Ekkor rezzent csak össze.

- Mit csinálsz itt?

- Hol? – kérdezett vissza.

- Az ablaknál – fordítottam magam felé. A szemeit lehunyta, meg sem próbálta kinyitni. – Minden rendben?

- Igen – felelte, majd kinyújtotta a kezét. A hasamnál érintett meg, majd a derekamat átölelve lépett közelebb. A karjaimba zártam.

- Mi ébresztett fel? – kérdeztem.

- Nem tudom – sóhajtotta. – Olyan… furcsán érzem magam.

- Rosszul vagy? – tartottam kicsit távolabb. Sápadnak tűnt, de a holdfény miatt is lehetett az.

- Nem, de… mintha… láttam volna valamit – mondta, de aztán felnevetett. – Biztos csak egy álom volt. Álmomban még talán látok. Álmomban téged is láthatlak – nézett fel rám immár nyitott szemhéjakkal. Már fehéredtek a szemei, nem volt olyan vörös, mint korábban, de nem fókuszált, még nem látott engem.

- Mit láttál? – kérdeztem.

- Nem tudom – kezdett pislogni. Megint az ablak felé fordult, és a kezét kinyújtva meg is érintette. – Hogy kerülök ide?

- Arra ébredtem, hogy nem vagy mellettem. Valahogy idejöttél – feleltem, bár én sem értettem.

Egy pár pillanatig úgy nézett kifelé, mintha látná odakint a kertet, a parkolót balra, és a Holdat, de aztán megkért, hogy kísérjem el a fürdőbe. Megtettem. Itt volt az is a szoba túlsó sarkában. Bent körbevezettem, mit hol talál, majd megkért, hogy hagyjam egyedül. Nem szívesen, de megtettem. Az ajtó előtt vártam, hogy újra szóljon, de nem tette. Sokáig. Túl sokáig. Benyitottam, de nem volt miért aggódnom.

Vagy mégis… Kristen a mosdóra támaszkodva állt, és csak pislogott maga elé.

- Minden oké? – léptem hozzá közelebb. Megint megismétlődött az, ami az ablak előtt. összerezzent, és mintha most révedne fel valamiből.

- Láttam a balesetet – suttogta.

- Mit?

- Nem aludtam, vagy csak félig – árulta el. – Kisodródtam, át a szalagkorláton, és… be a fák közé. Aztán elájultam és vége.

Mindezt olyan egyszerűen mondta el, mintha csak egy bevásárló listát sorolna. Emiatt kezdtem még jobban aggódni érte. Kézen fogva visszakísértem az ágyig, de nem bújt hozzám, ahogy vártam. Hanyatt feküdt, és a plafonra bámult. Vagy valahova… Mellé könyökölve a hasán nyugvó kezeire fektettem a tenyerem.

- Másra is emlékszel?

- Valaki jött… hogy kihúzzon a roncsokból. De csak egy pillanatig lehettem magamnál, aztán megint semmi. Őt már nem láttam. Talán Aaron volt. Azt mondtátok, ő hozott ide – fordult felém. Nem volt kedvem róla beszélgetni, de muszájnak tűnt.

- Igen, ő volt.

- Mit keresett ott? – kérdezte. – Azt a mesét nem veszem be, hogy véletlen volt. Követett talán? Miért?

- Nem tudom – hazudtam. Képtelen voltam elárulni neki.

- Mindegy – törődött is bele rögtön. Aztán felsóhajtott, és megnedvesítette az ajkait. – Rob…

- Tessék – suttogtam olyan halkan, ahogy ő a nevemet az imént.

- Megcsókolnál?

Elmosolyodva tettem eleget a kérésének. Próbáltam nem számítani többre, nem akarni őt még jobban, ezért óvatosan érintettem csak az ajkait. Az egyik keze ekkor felkúszott a karomon a nyakamig, a tarkómra simult, és a hajamba túrva húzott magához közelebb.

- Szeretlek – súgta, amikor egy rövid, ám annál szerelmesebb csók után elengedtük egymást. Viszonoztam a vallomását, majd boldogan szorítottam magamhoz, amikor a karjaimba bújt.

Az éjszaka során nem riadtam több furcsaságra, reggel is csak arra, hogy valaki be szeretne jönni. Kristen még aludt. Óvatosan bújtam ki az öleléséből, és az ajtóhoz osontam. Ian volt.

- Még nem kelt fel – léptem ki hozzá.

- Semmi baj, csak szólni akartam, hogy az orvos egy óra múlva érkezik – közölte, de látszott, hogy még valamit szeretne mondani.

- Ki vele! – kértem, mire meglepődött egy kicsit, de aztán egy halk sóhaj kíséretében odébb lépdelt. Követtem.

- Nem fogsz örülni – morogta. Ennyiből is megsejtettem, hogy a testvéréről lesz szó. – De mégis van egy ötletem, ami talán… segít majd meghozni neki a helyes döntést.

- Mi az? – kérdeztem rá mindenre felkészülve. Majdnem mindenre…

- Ha ez a dolog fordítva is működik köztük, és most nem arra gondolok, hogy Kris is érzi, amit Aaron, hanem… ha Aaron tudja esetleg… ez hülyén hangzik, de ha képes befolyásolni valahogy, hogyan érezzen, vagy hogyan döntsön a gyógyszereket és a szoptatást illetően, akkor én megpróbálnám rávetetni vele, hogy a kezelést válassza. – Vettem egy mély lélegzetet, de válaszolni még képtelen voltam. Igaza volt. Tényleg nem örültem az ötletének. – A lányaitok erősek és egészségesek. Akkor is azok lesznek, ha nem ő eteti őket, de konzultáltam pár másik szakemberrel még az éjszaka során, és a röntgenfelvételek alapján tanácsos volna nem félbehagyni a kezelést, sőt, lézert is kipróbálhatnánk, hogy gyorsítsuk a vérrög eloszlatását, de emellett is szednie kell majd a gyógyszereket… még egy jó ideig.

- Akkor el kéne neki mondani, hogy…

- Nem feltétlenül. Nem muszáj tudnia róla – felelte. Tanácstalanul néztem rá. Fogalmam sem volt, mi lenne a helyes.

- Rob! – hallottam meg ekkor Kristen hangját a szobából. Egyből odasiettem.

- Végiggondolom – pillantottam még Ian felé, aki bólintott. Ezután rögtön bementem szerelmemhez, aki már fel is ült.

- Hol vagy? – suttogta.

- Itt vagyok – ültem le mellé. Megfogtam a kezét, hogy érezze.

- Fáj a fejem – motyogta, de elutasította, amikor hívni akartam egy nővért vagy valakit, hogy adjon neki fájdalomcsillapítót.

- Látni akarom a… gyerekeket. – Tudtam, miért szakadt félbe a mondata. Engem is zavart a látni szó. Neki még ezerszer rosszabb lehetett, de így jött a szájára a mondat.

- Máris megnézem, hogy ébren vannak-e, rendben? – Kedvesem bólintott, de nem engedte el a kezem, amikor felálltam mellőle. Visszafordultam felé. A tekintete végtelen szomorúságot tükrözött. Lehajoltam, és egy puszit nyomtam az ajkaira. Majd még egyet. Ezt már viszonozta is. – Szeretlek – suttogtam. – Rögtön jövök.

Ezúttal elengedett, de a nővéreim kiábrándítottak. A picik alig félórája aludtak vissza. Én azért megnéztem őket. Édesen aludt mindhárom a kiságyaikban. Megcirógattam a hajacskájukat, majd visszamentem Kristenhez.

- Alszanak – mondtam neki, majd elárultam, hogy hamarosan jön hozzá a specialista.

- Döntöttem, nem érdekel, mit mond – közölte ekkor hirtelen. Azt is elárulta, hogyan. – A lányokat választom.

- Kicsim…

- Nem. Én vagyok az anyjuk. – Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy hagyom Aaront… próbálkozni. Soha életemben nem bántam így előre egyetlen döntésemet sem, de nem láttam más megoldást. – Ha vak maradok, akkor így jártam – vont vállat látszólag nemtörődöm-módon, de én éreztem rajta, hogy ezt cseppet sem veszi ilyen könnyen.

- Oké – értettem vele egyet mégis.

Ezután segítettem neki felöltözni, mert már unta a hálóinget, amit itt ráadtak – mondván, a saját holmijában kevésbé érzi betegnek magát. Újra meglepett, hogy semmi más sérülése nem keletkezett a balesetben, csak a szeme, de még egy horzsolás sem volt rajta sehol. Mintha egy őrangyal vigyázott volna rá. Csak nem eléggé.

Rossz volt őt ilyen elesettnek látni, de tudtam, hogy sikerülni fog megbirkóznunk ezzel a helyzettel éppúgy, mint az eddigi összessel.

A szakember időben érkezett. Kristent átvitték egy vizsgálóba, de szerencsére én is vele mehettem. A háttérbe húzódva néztem végig, ahogy a doktor alaposan kikérdezte, és megvizsgálta. Az üvegajtón át közben megpillantottam Aaront is. Iannel még nem közöltem, mit határoztam vele kapcsolatban, de meg akartam várni, amíg ez az orvos mond valamit. Mégsem lettem okosabb, amikor végül közölte a diagnózist. Kötelezte Kristent, hogy szedje a gyógyszereket, és bővebben is kifejtette neki azt a lézeres megoldást, amit Ian már nekem is pedzegetett.

Kedvesem most nem ellenkezett a tanácsokat illetően, de láttam rajta az eltökéltséget. Sosem hittem volna, hogy valaha kénytelen leszek Aaronra hagyatkozni, hogy hátha ő tud rá hatni valahogyan, de nem volt más választásom. Miután az orvos elment, hogy megbeszélést tartson az itteniekkel szerelmem ügyében, őt is visszatolták a szobájába még a döntésig. Utánamentem. A folyosón most nem láttam Aaront, de meg akartam keresni, előbb viszont rendben akartam tudni a feleségemet.

- Mikor mehetünk haza? – kérdezte tőlem, mert észrevette, hogy egyelőre oda jöttünk, ahonnan bő egy órája kivitték.

- Még beszélnem kell Iannel. Megkeresem, addig szólok Lizzynek vagy Vicnek, hogy hozza át neked valamelyik picit, oké? – cirógattam meg az arcát. Kristen bólintott, és egy mosolyt próbált meg kipréselni magából. – Szeretlek, akármi is fog történni – súgtam még a fülébe. Egy gyöngéd csókot is adtam az ajkaira, de aztán inkább elhúzódtam.

Kelletlenül léptem ki az ajtón, és Ian irodája felé tartottam. Tudtam, hogy ott találom a testvérét is, aki kissé félve nézett rám, amikor beléptem. Kristennek biztos kellemes meglepetés lesz, amikor a nővéreim helyett Aaron jelenik majd meg – gondoltam enyhén féltékenyen, de most ezt el kellett fojtanom magamban.

- Én nem akarom ezt tenni vele – kezdte rögtön, amint meglátott. Ezek szerint már tudja – gondoltam.

- Lehet, hogy nem is sikerül – szúrta közbe Ian.

- Biztosan nem fog – mosolyodott el ő néhány pillanatnyi gondolkodás után, miközben még mindig engem nézett.

- Miért? – kérdeztem, mire el is vigyorodott.

- Szerinted, ha tudnám befolyásolni a döntéseit, vagy az érzéseit… – Nem kellett befejeznie, hogy tudjam, hogyan szerette volna. Akkor már rég megtette volna, és csellel ugyan, de Kristen őt szeretné, nem engem. Most már határozottabban féltékeny voltam.

- Hogyha direkt akarod, talán mégis menni fog, próbáld meg – veregette vállon Ian, majd kifelé indult. Aaron is felemelkedett a székből, amelyben addig ült, de csak addig jött, ahol én álltam, nem lépett ki az ajtón.

- Akár sikerül, akár nem, megígérem, hogy nem teszek neked keresztbe – nézett a szemembe. Hittem is, meg nem is. Mégis bólintottam köszönetképpen. Végignézni viszont képtelen lettem volna, mégis… úgy biztosabbnak éreztem az egészet. Vagy inkább biztonságosabbnak abban a tekintetben, hogy Aaron tényleg nem csinál majd olyasmit, amivel árthatna a házasságunknak.

Kristen szobája felé menet közöltem is vele, hogy szemmel fogom tartani, de ő nem rám figyelt.

- Mitől retteg ennyire? – kezdte el súlyosabban venni a levegőt, és megszaporázta a lépteit. Iannel vetettünk egymásra egy pillantást, és utána siettünk. – Még csak egyszer éreztem így félni – tette hozzá. Megijedtem Aaron arckifejezésétől, és amint odaértünk szerelmem szobájához rájöttem, hogy nem alaptalanul. – Én ezt tényleg megölöm! – sziszegte dühösen, mikor benyitottunk, de aztán átvettem a dühöngő őrült szerepét.

- Takarodj ki innen! – köptem a szavakat Tom felé, aki azon a széken ült bent Kristen ágya mellett, ahol én is órákat töltöttem el, miután megérkeztem Párizsból. Aaront Ian tartotta vissza, hogy nekiugorjon a váratlan látogatónak, aki viszont higgadtan ücsörgött tovább. Szerelmem felém fordította a fejét, de aztán… legnagyobb megdöbbenésemre így szólt:

- Hadd maradjon.