30. fejezet

30. fejezet (Kristen)

Este érkezett vissza Lizzy a gyerekeimmel… valahonnan. Nem kérdeztem, ő pedig nem mondta. Annak mindenesetre örült, hogy „felébredtem”, főleg, hogy látok is. Én már kevésbé. Illetve annak igen, hogy a látásomat visszanyertem, de azon kívül… Túl sivár volt minden. Túl üres. És túl… ijesztően semmilyen. Leszámítva a kicsikéimet.

Victor bemutatta nekem a legújabb széttépázott plüss-kollekcióját. Osztoztam az örömében, és ez végre egy számomra is meglepően jó érzés volt. Kellemes. A lányaim is boldoggá tettek. Azonnal a keblemre öleltem mindkettőt, és elhatároztam, hogy ha belepusztulok is, jóváteszem, amiért ennyi ideig hanyagoltam őket!

Rossz anya voltam – dübörgött bennem a fájdalom. De ennek most vége – kaptam új erőre, amit belőlük merítettem. Ha az apjuk elment, akkor egyedül fogok boldogulni. Egyedül kell boldogulnom. Nem éltem volna túl, ha őket is elveszítem.

Miután kisírtam magam a babák között, úgy döntöttem, ma még nem etetem őket – hisz infúziót kaptam, abban pedig Isten tudja, milyen szereket –, de holnaptól ismét én leszek majd az, aki eteti őket. Én és senki más. Csak én maradtam nekik. Ők pedig nekem.

Reggelig velük voltam, pedig a sógornőim megpróbáltak rávenni, hogy feküdjek le, és majd ők vigyáznak rájuk addig – ahogy eddig is –, de nem tágítottam. Még alvás közben is őket néztem, gyönyörködtem bennük, de már nem sirattam a boldogságomat. Vétkesnek éreztem magamat is abban, ami történt, de Rob volt az, aki megfutamodott. Nem hibáztattam ezért, meg tudtam érteni, miért tette. Keseregnem meg amúgy is fölösleges lett volna, hisz úgysem érdekli…

Aaron nem jött vissza a „közös zuhanyzásunk” után, de volt egy olyan érzésem, hogy nem örökre tűnt el. Be is igazolódott. Másnap délelőtt érkezett, Ian társaságában.

- Hallottam egy nagyon jó hírt – nézett rám Ian mosolyogva. Én anélkül viszonoztam a pillantását. Biztosra vettem, hogy a látásomra céloz.

- Igen – bólintottam. Már előre féltem, hogy mi következik. Ez is beigazolódott.

- Megtennéd, hogy bejössz velem a klinikára? Meg szeretnénk vizsgálni azt a vérömlenyt, hogy mennyire szívódott fel…

- Muszáj? – kérdeztem érdektelenül. Magam is meglepődtem, hogy tulajdonképpen emiatt is csak azért aggódtam, mert arra az időre, amíg én odavagyok, nem tölthetném az időt a gyermekeimmel.

- Muszáj – felelte Ian ellentmondást nem tűrően. Nem volt más választásom, úgyhogy megkértem Vicet, hogy ügyeljen a kicsikre, amíg távol vagyok. Reméltem, hogy igyekezni fogunk.

Nem volt szerencsém. Késő délutánig vizsgálgattak, valaki megállás nélkül a szemembe világított a kis lámpácsjákával, ha épp nem különböző szerkezeteket szereltek rám, vagy fektettek bele engem, hogy alaposan próbára tegyék az idegeimet. Gyanús volt, hogy nem-e az a céljuk esetleg.

Két dolgot akartam mindez helyett: haza menni és a fiammal meg a lányaimmal foglalkozni. Már bántam, hogy igent mondtam Iannek.

A helyzeten az sem segített, hogy Aaron is elkísért bennünket. Féltően karolt át, amíg várakoztunk, később pedig, mikor megfájdult a fejem, a vállára hajthattam, hogy pihenhessek rajta egy kicsit. Semmit nem éreztem, amikor magához ölelt, és ez így volt jó.

- Még mindig nem akarod, hogy… – kezdte, amikor felemelkedtem ültömben, hogy Ian irodája felé dühös pillantásokat vetve kinyújtózkodjak egy kicsit.

- Nem! – feleltem határozottan. Amióta idejöttünk, huszadjára kérdezte, nem akarom-e, hogy szóljon inkább a férjemnek, hogy ő jöjjön ide várakozni velem. Nem akartam. – Ő döntött úgy, hogy elmegy, amikor még nem láttam – magyaráztam neki sokadjára. – És azt sem akarom, hogy megtudja, hogy rendbejöttek a szemeim. Ha erről tudomást szerezne, biztos, hogy megjelenne itt – magyaráztam neki –, de nekem életem végéig ott motoszkálna a fejemben, hogy mi van, ha egyszerűen csak arról van szó, hogy vakon nem kellettem neki…

- Kris, ez oltári nagy ba…

- Tudom, hogy baromság! De mi van, ha mégse? – tártam szét a karjaimat kérdőn, majd felálltam, mert eluntam, hogy húsz perce felénk sem néz senki. – Kimegyek cigizni – indultam el a kijelölt hely felé. Nem figyeltem, hogy követ-e, úgyis tudtam, hogy igen.

Éppen egy teljes isteni slukkot sikerült letüdőznöm, amikor Aaron odaért hozzám, és kivette a számból a cigarettát. Zavartalanul szívta el, én meg döbbenten néztem, míg el nem oltotta. Meglehetősen egyértelmű kihívó pillantást vetett rám, de úgy döntöttem, nem állok le vele veszekedni.

Elővettem egy másik szálat, meggyújtottam, egy slukk… majd ez is eltűnt a számból. Tudtam, hogy provokálni akar, de elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Ezért aztán odébb lépdeltem, és ott a harmadik szálat is meggyújtottam. Ugyanaz lett a sorsa, mint az első kettőnek.

Határozott ölési szándékkal fordultam meg a tengelyem körül, és a dühömet rendhagyó módon csak a tekintetemmel hoztam az elvigyorodó Aaron tudomására. Ezzel persze még inkább felbőszített, így fogtam a cigisdobozt, az öngyújtót, mindent, keményen belevágtam a kukába, majd befelé indultam, hátha a testvére már jutott valamire a rejtvényfejtést illetően.

Nem jutottam tovább két lépésnél. Aaron utánam nyúlt, és visszarántott. Egyenesen a karjaiba zuhantam. A tenyerem a mellkasára tapadt – pont jó helyre ahhoz, hogy megpróbáljam ellökni magamtól. Nem sikerült, mire felnevetett.

- Na, végre kezdesz normálisan viselkedni – jegyezte meg, de ezzel elérte, hogy ne küszködjem tovább. Elengedtem magam, hadd öleljen. Rájött viszont a trükkömre, mert elfintorodott. – Ezt meg úgy hívják, amikor valaki csúnyán elkiabál valamit.

Nem reagáltam. Hosszan szemeztünk, mielőtt taktikát váltott volna. pontosan tudtam, mire megy ki a játék és nem kívántam részt venni benne, ezért nem moccantam, amikor a szemeim után a számra esett a tekintete, majd lassan lehajolt, és egy puszit nyomott az ajkaimra. Egy másodpercre elhúzódott, várta, hogyan reagálok, de meglátva azt, hogy sehogy, folytatta a „támadást”.

Még akkor sem rezzentem meg, mikor lágyan csókolgatni kezdett, óvatosan és puhatolózva. Lehunyt szemmel „tűrtem”, de nem akarta befejezni. A normális viselkedéstől tényleg távol voltam, mégsem szerettem volna a kedvére tenni. Ennek ellenére gondoltam egyet, a kezemet feljebb csúsztattam a mellkasáról, a nyakába kulcsoltam a karjaimat, és amilyen forrón csak tudtam, visszacsókoltam.

A pillanat tört részéig tartott csupán, majd ő taszított el magától, megrettenve a tettem váratlanságától. Én nem gondolkodtam, csak cselekedtem, hogy leszálljon rólam. Sikerült.

- Oké – nyögte. – Te győztél. Azt csinálsz, amit akarsz. – Ezzel kivette a cigis dobozomat meg az öngyújtót az üres kuka aljáról, és még meg is gyújtotta nekem a szálat. – Aztán ha a gyerekeid betegek lesznek, ne csodálkozz – motyogta még, majd bement. Eddig nem, de ezzel a mondattal már tényleg kiváltott belőlem érzelmeket: bűntudatot.

Nem tudtam ugyan, hogy a tejemnek árthat-e, ha elszívok néha egy-egy szálat, de még a lehetőséget sem akartam kockáztatni. Gondolkodás nélkül eldobtam a cigit, és utána szaladtam. Csak egy futó pillantást vetett rám, szótlanul haladt tovább a folyosón a testvére irodája felé, amely kinyílt, pont, mikor odaértünk elé.

Ian be is invitált minket rögtön, majd a szakemberek távozását követően belekezdett.

- Mintha kutya bajod sem lett volna soha – nézett rám kérdőn. Nem értettem, miért kérdőn, hisz ha tőlem vár erre magyarázatot, akkor melléfogott, de alaposan… – Nincs nyoma sem a vérömlenynek, sem más elváltozásnak… a látásod tökéletes… – lapozgatta közben a papírjait. – Tudjátok mit? – nézett aztán ránk némi beletörődéssel. – Feladom. Azt hiszem, eljutottam arra a pontra, amikor bátran kijelenthetem, hogy sem ezt a csodagyógyulást nem értem, sem azt a különös valamit, ami köztetek van – szemlélt bennünket lemondóan. – Vagyis volt – helyesbített, mielőtt megtettem volna én.

Kifejezetten boldoggá tett, hogy már nem „érzünk egymás iránt” semmit – a szó nem szoros értelmében –, így ugyanis könnyebb volt. Nem éreztem olyan feszélyezettnek magam, mint akit folyton kihallgatnak vagy „vallatnak”. Aaron is nyugodtabbnak tűnt, mint korábban. Ennek a dolognak az elmúlása volt tán az egyetlen pozitívuma annak, amibe Rob taszított azzal, hogy elhagyott engem. De semmi másért nem érte meg.

Nem bírtam rágondolni anélkül, hogy a szívem kiürült helye a mellkasomban kongani ne kezdjen, így visszatereltem inkább a figyelmem az orvosomra, meg a testvérére. Főleg a testvérére.

- Akkor mehetünk végre? – kérdeztem Aarontól mogorván.

Ő Ianre pillantott, aki bólintott. Aaron ezután hazavitt, de közben egy szót sem szólt hozzám. Én sem erőltettem a beszélgetést. A házunk előtt mégsem hagyta, hogy kiszálljak a kocsijából. A kezem után nyúlt.

- Szeretnék bocsánatot kérni – mondta halkan, de nem nézett rám, a kezeinket figyelte. – Tudom, nem volt fair, hogy megcsókoltalak… Sem most, sem akkor. – Az akkor alatt nyilván a magányossá válásom előtti nap délutánjára célzott.

- Nekem egyik sem jelentett semmit – vallottam be sajnálkozva, de nem a tényt sajnáltam, hanem őt.

Újabb érzelem volt ez a lelkem tiszta lapra írt listáján a gyermekeim miatt érzett öröm és a bűntudat mögött. A szeretni szót is felvéstem rá – a legaljára. Ha valaha ismét sikerül… Kételkedtem benne, hogy igen.

- Akkor is elnézést kérek. Ha nem teszem, nem ment volna el…

- Ki ne mondd – kértem gyötrődve. Nem akartam hallani róla, gondolni sem rá. – Majd lesz valahogy – tettem hozzá. – De egyelőre nem kalkulálom az életembe, hogy visszajön.

- Miért nem hívod fel? Vagy elviszlek hozzá – mondta hirtelen. Vagyis ő tudja, hol bujkál – jöttem rá. Ő is tudja. Meg valószínűleg mindenki, még a picik is. Az ajánlata nagylelkű volt, én mégis megráztam a fejem.

- Nem. Majd visszajön, ha úgy gondolja – pillantottam ki az ablakon a ház felé. Szívesebben lettem volna már a kicsik között, mint ebben a kellemetlen érzéseket gerjesztő beszélgetésben. – Kérlek, ne állj neki intézkedni, hogy mielőbb „úgy gondolja” – fordultam még vissza Aaron felé.

- Nem fogok, de…

- Nincs de. Köszönöm, hogy elkísértél ma. Majd találkozunk. – Ezzel fogtam magam, kiszálltam a kocsijából, és bementem a házba, hogy újra a véreim szerinti örömnek adjam át magam a továbbiakban. Nem akartam sírni többé. Robnak kellett döntenie, hogy mikor akar visszajönni… Végtére is azt mondta, vissza fog…


(Rob)

Lizzy mindig csak a szüleim házáig hozta a gyerekeket. Ott találkoztam velük kétnaponta. Ez tartott már csak életben; a három csöppség: Victor, Sophie és Dorothy.

Ahogy a nővéreim elmesélték, Kristen még nálam is rosszabbul viselte a… nem akartam szakításnak nevezni, az túl végzetesen hangzott… az átmeneti különlétünket, de ezt nem részletezték pontosan. Mindegy is volt igazság szerint. Állandóan evett miatta az aggodalom. Főleg azt követően, hogy a hírforrásaim elapadtak.

Az egész családom bekeményített velem szemben, egy emberként Kristen mögé álltak, és közölték, hogy egyem meg, amit főztem. Ettem.

Egy keserves hónapon át. Eleinte nap, mint nap fohászkodtam érte, hogy jelentkezzen, hogy tudjam, visszavár engem, de semmi.

Félidőnél döbbentem rá, hogy erre várhatok ugyan, de soha nem fog megtörténni, hisz én kértem tőle időt, én jöttem el otthonról, és csak rajtam múlik, mikor térek vissza hozzá. Ha akar még egyáltalán engem, vagy mindent sikerült kiölnöm belőle, amit valaha irántam érzett… Féltem, hogy az utóbbi verzió lesz a helyes.

Ezután már csak ahhoz kellett erőt gyűjtenem, hogy haza merjek menni, kideríteni, hogy mi a helyzet. Az sem zártam ki, hogy Aaron időközben hasznos vigasztalóeszköznek bizonyult, és nekem már nincs ott helyem. Lizzy és Vic persze ezzel kapcsolatban sem voltak hajlandóak nyilatkozni.

Egyszer csúnyán össze is vesztem velük ezen. Akkor már három hete nem láttam őt… Úgy döntöttem, hogy Brighton helyett a házunk felé veszem az irányt. Nem közvetlenül a kapu előtt parkoltam le, nem akartam, hogy a kutyák jelezzék az ittlétemet. Halkan sétáltam oda hozzájuk a sötétben. Egyből megismertek, így csak néhány halk vakkantást hallattak boldogan, meg egy kevés simogatást követeltek a hallgatásukért cserébe.

A házban csend honolt, de a nappali ablakán láttam némi fényt kiszűrődni. Csodálkoztam ezen, mert ha Kristen egyedül volna itthon, biztos voltam benne, hogy az emeleten lenne a gyerekekkel. Mégis, mintha a tévé fényeit véltem volna itt felfedezni.

Odalopakodtam az ablak alá, miközben egyre hülyébben éreztem magam, amiért a saját házamba leskelődök éppen befelé, de amit odabent láttam, az meggyőzött róla, hogy az is vagyok. Jobban mondva engem vettek hülyére. Még pontosabban pedig: én tettem azzá saját magam.

A kanapén két alakot láttam. Az egyik Aaron volt… a másik pedig a feleségem. Kristen aludt, de nem is ez csapta ki a biztosítékot az agyamban, hanem az, hogy hogyan?! Aaron karjaiban. Aki gyengéd mozdulatokkal a hátát simogatta. A feleségem pedig a mellkasára bújva feküdt, félig őt ölelve…

Megszakadt a szívem a látványtól, és egyetlen másodperc alatt felfogtam, hogy mi történik. Kristen döntött. És nem mellettem… Csak azt nem értettem, miért nem mondta ezt el? Miért kellett… hagynia, hogy még reménykedjek? Közölnie kellett volna, hogy a maga részéről már nem kér belőlem, és szemtől szemben intéznie a kivégzésemet, nem így…

Csalódottan fordultam el az ablaktól, és egy percig hagytam magam összetörni. Egy telefon csörgésének zaja hatolt el a tudatomig, mire vetettem még rájuk egy utolsó pillantást, mielőtt elmegyek és… nem jövök vissza többé.

Aaron telefonja szólt, de Kristen nem ébredt fel rá. A pasas úgy emelte le magáról óvatosan, hogy aztán a zsebéből elővegye a mobilját. Nem voltam kíváncsi a folytatásra, mondjuk olyasmire, hogy a feleségem is felébred a zajra, és esetleg… másnak is a szemtanúja leszek, mint aminek eddig. Ez is épp elég egyértelmű volt.

Aaron még egy szót sem szólt, de váratlanul az ablak felé pillantott, ahol én voltam. Rögtön hátrébb húzódtam, bár tudtam, hogy nem láthat engem idekint. Mégis jobbnak láttam, ha nem gyötröm magam tovább – legalábbis nem itt –, és elhúzom a csíkot, mielőtt észrevesznek.

Hátra sem néztem többé, úgy vánszorogtam el az autómig. Tökéletesen halottnak éreztem magam. Elveszítettem őt… Most vált bennem ez tényszerűvé, és fogalmam sem volt, mit tehetnék még. Semmit – érkezett a felelet.

Egy percre megálltam az autóm mellett, rátámaszkodtam, és próbáltam összeszedni magam annyira, hogy be bírjak ülni, el bírjak hajtani, és soha ne nézzek vissza, de valami visszatartott. Minden porcikám remegett a fájdalomtól. Sosem hittem volna, hogy erre valaha sor kerül…

- Rob – hallottam ekkor egy hangot a sötétből. Lehunytam a szemem. Ezek szerint mégis meglátott – gondoltam.

Keserű mosollyal fordultam Aaron felé. A háborút ő nyerte meg, de arra nem voltam hajlandó, hogy még meg is alázzon „búcsúzóul”.

- Mit akarsz? – kérdeztem tőle.

- Csak kifejezni az örömömet – állt meg tőlem karnyújtásnyira. Hát nem fél, azt meg kell hagyni – néztem végig rajta.

- Én meg gratuláljak? – nevettem fel gyötrődve. Mégsem sikerült eltitkolnom az érzéseimet. A fájdalmamat. De már ez sem érdekelt. Úgysem vagyok semmi Kristen nélkül.

- Ne gratulálj, árulj el valamit! – Ezt nem értettem. De ha már úgyis fájok, akkor tök mindegy, milyen mértékű ez, így visszakérdeztem.

- Mit? – Volt néhány borzalmas tippem, mire kíváncsi, de tőle akarta hallani.

- Miért nem mész végre haza hozzá? – Ez nem az a kérdés volt, amire számítottam.

- Hogyan…?

- Az a nő ott bent csak arra vár, hogy idetold végre a képedet, és közöld vele, hogy szereted. – Ekkor telt be az a képzeletbeli pohár. Sőt, túl is csordult. Nem voltam képes tovább elviselni a gúnyolódását.

- Nem te fogod megmondani, mit tegyek! – köptem felé a szavakat, majd kinyitottam az ajtót, hogy beszálljak, és elhúzhassak végre innen.

- Nem, tényleg nem én – akadályozott meg a tervemben. Pont úgy, mint amikor egy hónappal ezelőtt elmentem. – De mivel vele nem beszélsz, megragadom az alkalmat, hogy elmeséljem neked, hogy újra lát. – Félbeszakadt a mozdulatom, amellyel a slusszkulcsot akartam a helyére illeszteni. – Körülbelül két és fél hete – folytatta –, de megtiltotta, hogy szóljunk neked. Azt akarta, hogy ne csak amiatt gyere vissza hozzá. Emellett majdnem belepusztult abba, hogy elhagytad – mesélte könnyedén –, és tagadja, de biztos vagyok benne, hogy csak arra vár, hogy végre visszatérj, mondd ki, mekkora idióta voltál, aztán boldogan éljetek, míg meg nem haltok.

Mire a végére ért, szenvedve bámultam rá. Ez rosszabb volt, mint képzeltem. Még belém is rúg párat, mielőtt utamra enged.

- Fejezd be. Láttam, amit láttam. Minek akarod, hogy lejárassam magam egy ilyennel? Röhögni akartok rajtam egy jót? Hát tudod mit? Bekaphatod! – Ezzel berántottam az ajtót, és a kulcs elfordítása után… nem történt semmi. Gázt akartam adni, de meg sem nyikkant a motor. A dühöm minden eddiginél nagyobb volt.

Kiugrottam a kocsiból, megragadtam Aaront, és nekivágtam az autómnak.

- Mi a fenét csináltál? – kértem rajta számon.

- Én voltam – szólalt meg még egy hang a sötétből. Ian volt az.

Elengedtem a testvérét, és elképedve néztem végig rajtuk.

- És te mi a francot akarsz tőlem? – támadtam már őt is szóban.

- Orvosilag tanúsítani, hogy már nincs köztük semmi – bökött Aaron felé.

- Mi van? – vesztettem el a fonalat.

- Már nem „érzik” egymást. Kris sem érzi a testvéremet, és fordítva. Olyan szinten sikerült kigyilkolnod a feleségedből minden érzelmet és érzést, hogy ő ezáltal Aaronét ölte meg… vagy valami ilyesmire gyanakszunk. Úgyhogy befejezhetnéd végre a mártírkodást, és hazahúzhatnál a nejedhez.

Óráknak tűnő pillanatig csak néztem őket. aztán belementem a játékba. Ha tényleg mulatni akarnak még rajtam egy jót utoljára, hát megkapják.

- Ha ez valami vicc… – kezdtem fenyegetően, de most Aaron szólalt meg.

- Nem az. De elindulhatnál végre, mielőtt felébred. Keltsd fel a te Csipkerózsikádat, aztán béküljetek ki, de villámgyorsan – parancsolta.

Elbámultam a házam felé, majd vissza rájuk, és döntöttem.

Remegve léptem be az ajtón, amelyet egy hónapja nem használtam. Kristen még mindig a kanapén feküdt, a haja kicsit az arcába hullott. Még mindig féltem, hogy odakint a bolondját járatták velem, és amint szerelmem felébred, elküld a fenébe, majd visszaköveteli magához Aaront, de… addig is ki akartam használni a pici pillanatot, amíg itt lehetek a közelében. Láthatom, és elvarázsolódhatok az illata által.

Felemeltem a kezem, és gyengéden félresimítottam a haját. Az ajkai elnyíltak, és felsóhajtott. Mindenemet odaadtam volna azért, ha most kinyitja a szemeit, és azt mondja: szeretlek! Ehhez képest…

Dermedten figyeltem, ahogy Kristen megborzong, majd lassan pislogva kinyitja a szemeit, rám néz… elmosolyodik… majd azt mondja.

- Hol a fenében voltál ilyen sokáig?

29. fejezet

29. fejezet (Rob)

A nővérem már akkor átjött, amikor éjszaka felhívtam, és az első dolga volt, hogy lehülyézzen.

- Te nem vagy normális, öcsém! – támadt rám, alighogy ajtót nyitottam neki. – Most tényleg el akarod hagyni a családodat?

- Nem…

- Bocs, rosszul fogalmaztam. Tényleg most akarod elhagyni Krist?

- Lehetne, hogy ne ébreszd fel a gyerekeket? – kértem halkan.

A nappaliba mentem, hátha onnan kevésbé hallatszik fel a további beszélgetésünk, aztán a kanapéra rogyva a nővéremre néztem.

- Mi a franc ütött beléd? – kérdezte fájdalmasan, mégsem olyan megrágott hangon, mint amilyennek én éreztem magam.

- Ez most már sok, Vic – nyögtem. – Képtelen vagyok végignézni, hogyan veszítem el. Aaron bármikor ráveheti, hogy ő maga hagyjon el engem. – Tudtam, hogy az álmomban is hasonló történt, de a csókjelenetet már túléltem, valamint Emilie is kikerült a képből – éppen, mint ott –, úgyhogy reméltem, ez nem fog valóra válni. Csak időre volt szükségem.

- Mi? Eddig azt hittem, hogy Kristen felnőtt, felelősségteljes nő. Miért hagyna el téged? Titeket? Ez baromság! – értetlenkedett Vic.

- Nem… – próbáltam megmagyarázni, hogy miért téved, de ő még nem fejezte be.

- Téged imád, amióta megismerkedtetek, pedig azóta szét is mentetek párszor – érvelt. És helyesen. Igaza volt, csakhogy most ezen az sem segített, hányszor vesztünk össze és békültünk ki mégis az évek során, csak mert a szerelem újra egymás karjaiba hajtott minket.

- Vic, ez nem egy egyszerű félreértés, vagy egy kisebb vita! – mondtam.

- És melyik szakításotok oka volt az? – Még mindig azt hitte, hogy meg tud győzni.

- Tudod, az esküvőnkkor megfogadtam, hogy boldoggá fogom tenni. Vagyis bármit megteszek, hogy ő boldog legyen – magyaráztam.

- Elég sajátos elképzeléseid vannak a boldogságról – gúnyolódott, de nem voltam vevő rá.

- Tudja jól, hogy mit érzek iránta. Nem kell neki ezt bizonygatnom – feleltem. – Most el kell döntenie, hogy engem akar, vagy Aaront, aki nemcsak a látását adja vissza ezen a… különleges módon, hanem… érzéseket is táplál iránta.

Megosztottam Vickel, amit ma a feleségem mondott, mielőtt elaludt volna. Ettől már a nővérem is jobban megértett. Beleképzelte magát a helyembe.

- Rob… – nyögte tehetetlenül fogva a fejét. – Ez így akkor sem jó – suttogta. Már korábban leült mellém, és most megfogta a kezem. Jólesett, hogy itt van, és legalább ő érti, mi a gondom.

- Ide tudnál költözni, amíg én nem vagyok itt?

- De hova akarsz menni? És mennyi időre? – kérdezte. – Nagyon remélem, hogy nem végleg.

- A gyerekek nélkül úgysem bírnám… – néztem rá gyötrődve. De már az fájt, hogy ha Kristen máshogy dönt, nekem már csak ők maradnak majd.

- És nélküle? – célzott életem párjára. Válaszra nyitottam a számat, de végül egy fájdalmas nyögés lett belőle.

Sajnos belegondoltam, milyen sivár lenne nélküle az életem a továbbiakban. Ő jelentette nekem a Napot reggelente, ami felragyog az égen, és a Holdat ugyanott éjjelente. A csillagokat, amelyek sosem hunynak ki, örökké bearanyozzák az életünket… Ha ő nem lenne mellettem…

- Nem tudom – gyűltek könnyek a szemeimbe.

- Még meggondolhatod magad – javasolta ekkor, de megráztam a fejem. – Nincs késő, kérlek, csak reggelig gondold át! – kérlelt. – Nem szólok erről a beszélgetésről soha senkinek, csak ne dönts elhamarkodottan.

Már végiggondoltam. Nem volt kedvem még egyszer elképzelni, hogyan veszítem el szépen lassan. Akkor már inkább most, és gyorsan. Ám cseppet sem fájdalommentesen.

- Brightonban leszek – árultam el Vicnek. – Kérlek, ne mondd el ezt neki, ezzel sem akarom befolyásolni.

Valóban nem akartam, hogy a múlt egy boldog szegletére emlékezve várjon vissza. Ha emlékeztetném minden egyes közös, örömteli pillanatunkra – volt belőlük jó néhány –, akkor biztosan mellettem rakná le a voksát, de most a jelenlegi helyzetből indultam ki. Csak rajta kellett, hogy múljon, kire van nagyobb szüksége.

A reggel elég hamar érkezett, addig viszont legalább százszor tört darabokra a szívem. Vic még egyszer megpróbált meggyőzni, mielőtt az emeletre indultam volna, de hiába.

A gyerekekhez mentem először. Még aludtak. Ennek ellenére megsimogattam az arcukat, kezüket, és belehaltam abba, hogy egy időre – az örökre szót nem akartam használni egyelőre – el kell válnom tőlük. Ez még annál is rosszabb volt, amikor Párizsba kellett mennem napokra. Itt több tétje volt a dolognak.

Miután sokadjára a szívembe véstem a vonásaikat, amelyeken egyszerre tükröződött az enyém és Kristené, a hálóba mentem, és halkan összedobáltam pár holmit egy sporttáskába, amit aztán a folyosóra raktam. Ezután a fotelba ültem, és kínok között vártam, hogy felébredjen szerelmem.

Amint ez megtörtént, mielőbb el akartam menekülni előle, a fájdalma elől, a saját idiótaságom elől, úgyhogy a közepébe vágtam. Még életemben nem éreztem magam olyan pocsékul, amikor sírni kezdett. Minden erőmre szükségem volt, hogy felálljak mellőle, és elhátráljak egy lépést.

- Miért nem megy? Annyi minden ment már eddig… – zokogta fájdalmasan. – Ezt is megoldjuk, csak kérlek… ne menj el…

- Időre van szükségem – mondtam halkan. – És neked is. Vic majd segít a gyerekekkel. Te pedig gondolkodj. Aztán dönts úgy, ahogy… az eszed súgja. – Majdnem szívedet mondtam, de az nem illett volna ide. A szíve most neki is valahol összetört, ezt láttam rajta, de tudtam, hogy Aaron össze bírja neki foltozni. A kérdés csak az, hogy a befolyásoltsága mennyire változtatja meg az irántam eddig táplált érzelmeit.

- Szeretlek – omlott össze az ágyon. Nem akartam végignézni, ahogy összeroppan. Még a sajátomat sem bírtam elviselni, nemhogy az övét.

- Majd jelentkezem – léptem vissza hozzá. Megsimogattam az arcát, melyet felém fordított hirtelen. A szemei duzzadtak voltak a sírástól, a hangja a szívemet gyötörte, az arca csupa könny… mégis ő volt számomra a világon a legszebb. – Vigyázz magadra, Kristen – suttogtam.

Egy láthatatlan erő afelé lökdösött, hogy legalább csókoljam meg búcsúzóul, de tudtam, hogy akkor elvesznék, itt maradnék, és minden folytatódna, ahogy eddig.

Kristen elfordult tőlem, és a párnába fúrta az arcát. Lassan lépdeltem ki a szobából, de alig értem az ajtajáig, amikor keservesen újra felzokogott. Szinte menekültem lefelé a lépcsőn. Vicnek odaintettem, aztán az autómhoz siettem.

A kutyák megugattak, pedig nem szoktak. Talán érezték, hogy most egy ideig ők sem láthatnak. A csomagtartóba dobtam a táskámat, majd előre indultam. Csakhogy Aaron támaszkodott az autómnak.

- Tűnj az utamból! – parancsoltam. Villámgyorsan sikerült rendre utasítanom a vonásaimat, hogy ne lásson rajtuk semmit, hogy ne kárörvendezhessen.

- Hova a francba mész? – nézett rám dühösen, hitetlenkedve és egyúttal rosszallóan. Tán még csalódottság is sugárzott felőle.

- Semmi közöd hozzá – feleltem, majd félrelöktem az útból, és beszálltam. Az ajtót nem bírtam magamra csapni, mert lefogta.

- Arra ébredtem, hogy a feleséged olyan kínokat él át éppen, amilyeneket még soha eddig nem éreztem felőle – határozta el, hogy utoljára még belém rúg párat és az idegeimre is megy egyúttal, de nem reagáltam a szónoklatára. – Ha azt akartad, hogy belepusztuljon, akkor nagyszerűen csináltad! Miért nem küzdesz érte? Ölj vagy verj meg, de harcolj, az istenért! – dühöngött. – El akarod veszíteni? – nézett rám úgy, mintha elment volna az eszem. El is ment.

- Tényleg semmi közöd hozzá – mondtam higgadtan. – És majd te megvigasztalod – néztem rá fáradtan elmosolyodva. – Ő is érez téged, tudod? – árultam el neki, amit még nem tudhatott. – Bármikor befolyásolhatod az érzéseit – vágtam magam alatt még tovább a fát, de már nem érdekelt. El akartam tűnni innen végre.

Aaront sikerült is annyira megdöbbentenem, hogy elengedte az ajtót, így azt be tudtam csukni. Lehajtottam a feljáróról, és az utcára gördültem. A visszapillantó tükörben még láttam, hogy a feleségem lehetséges jövője belép a házunk ajtaján.

Elkezdődött…

(Kristen)

Soha még ilyen fájdalmakat nem éltem át, pedig volt részem pár hasonlóban. Mégsem közelítette meg ezt, amit most kellett elviselnem.

Rob elhagyott – zakatolt a fejemben. Mintha én akartam volna… Mintha én tehetnék erről az egészről, a vakságomtól kezdve eddig az érzésekkel kapcsolatos, megmagyarázhatatlan valamiig, ami Aaronnal kapcsolatos. Ha én tehetnék róla, azonnal tennék ellene is, de ezt nem bírtam elviselni.

A könnyeim megállíthatatlanul záporoztak. Valami mintha nyugtatni próbált volna – rögtön rájöttem, hogy csak Aaron lehet, de most őt is hibáztattam, ezért kizártam magamból. Nem akartam, hogy befolyásoljon. Akkor már inkább a szenvedés, az legalább valós. És le is gyűrt pillanatok alatt. Fogalmam sem volt, fel bírok-e még kelni valaha.

Eszembe jutott, hogy a férjem a minap valami rosszat álmodott egy ehhez hasonló dologgal kapcsolatban. A jelek szerint valóra kívánta váltani, mert elment… Elhagyott. Fel akartam ébredni. Azt akartam, hogy én is csak álmodjam ezt az egészet, de mégsem sikerült. Ébren voltam. Túlságosan is.

Egy érintést éreztem a hátamon, de ez nem az ő keze volt.

- Kris – suttogta Vic. – Én úgy sajnálom – mondta sírós hangon. Vagy valami ilyesmit. Nem értetem tisztán. Én már csak a saját zihálásomat hallgattam, a szétszakadt szívem utolsónak ható lüktetéseit, és a minden eddiginél erősebb fájdalmat.

Egy vékony hang szivárgott a tudatomba. A fiam sírása. Éhes volt. Vic rögtön felugrott mellőlem, és átsietett hozzá a gyerekszobába. Én moccanni sem bírtam. Mintha az ágyhoz szegeztek volna, szinte éreztem a csontomig hatoló és abba is kíméletlenül belefúródó szegecseket. Valamint egy, az előzőnél sokkal erősebb érzéshullámot.

Picire összehúztam magam. Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy befogadjam a nyugalomdózist, melyet a hálószobában álló Aaron sugárzott felém. (Fú, most olyan bizarr New Moon feelingem támadt, csak ott Jacob később lépett színre :D na mindegy, úgyis más lesz ebből...)

- Menj innen – nyöszörögtem, de vagy nem hallotta, vagy nem érdekelte a kérésem. Még közelebb jött, csakhogy én nem voltam képes megnyugodni. De eltolni sem, amikor leült mellém és magához ölelt. Megismételtem, amit mondtam, közben elapadtak a könnyeim, már csupán egyfajta szárazsírás rázta a testem.

- A férjed egy idióta – hallottam suttogni –, de vissza fog jönni – próbált szavakkal is csillapítani, de szintúgy feleslegesen.

Victor hangját már nem hallottam egy ideje, ettől könnyebb volt, de felállni nem bírtam, hogy megnézzem a lányaimat, ők jól vannak-e. Tovább reszkettem, már fáztam is, pedig belülről a pokol tüze emésztett. Lassan égtem, hogy minél fájdalmasabb legyen.

Aaron elővette a mobilját és beszélt valakivel, de nem értettem, hogy miről. Utána megint átölelt. Nem tudta kiűzni belőlem a gyötrelmeket.

Rob elhagyott. Haragudnom kellett volna rá, de nem sikerült. Ahogy a remegésem sem hagyott alább. Ez az egész még rosszabb volt így, bezárva a sötétségbe.

Kis idő múlva új hangok hatoltak el a tudatomig.

- Mi van, becsődölt a tudományod? – kérdezte valaki. Aaron felelt.

- Pofa be, csak csináld! – Nem tudtam, mit akarnak, de nem is igazán érdekelt.

- Így megint nem fog tudni szoptatni – morogta Ian. A hangját közben azonosítottam.

- Alig él. Ha belehal ebbe, akkor úgyis mindegy, nem? – nyögte a testvére gyötrődve. Remek – gondoltam –, ezek szerint ő még érez engem. Csak nekem sikerült kitiltanom magamból.

- Ha vállalod ezért a balhét, amit majd csapni fog…

- Vállalom!

Ezután elfeszegették a karomat a testemtől. Görcsben volt mindenem, az izmaimat sem ernyesztettem el, nem ment. Nem is próbáltam. Ian ettől függetlenül talált rajtam egy vénát, amibe belefecskendezett valamit, ami még sokkal később is hatástalannak bizonyult.

Már Aaron is zihált és remegett mellettem, a szíve mégis erősebben vert az enyémnél, ami lassult. Tudtam, hogy minél közelebb tartózkodik hozzám, annál jobban fogja az érzéseimet. Nem értettem, minek van még itt.

- Menj el – nyögtem, de a válaszát már nem hallottam. A férjem arcát láttam lecsukott szemhéjaim mögött. Párizsban láttam őt utoljára. Akkor még szeretett… ma viszont elhagyott… pedig nem én kértem erre.

Ian újabb dózis valamit pumpált az ereimbe. Na, ettől már könnyebb lett. Már szimplán csak fájt mindenem. Főleg a szívem, ami tovább töredezett.

Aaron ezután eleresztett, de nem ment messzire. Nem fogtam fel az időt, ami pedig telt. Nem volt kedvem felkelni, vagy egyáltalán; megpróbálni, képes volnék-e rá. Időnként hallottam a hangjukat, Lizzy és Vic mindig itt voltak, sőt, még Jenny is átjött, de ő nem maradt sokáig: miután szívszaggatóan sírni kezdett, valaki kivitte a szobából.

Vic volt az egyedüli, aki tartotta magát. Ő nevelgette a gyerekeimet is. Sokszor behozták őket mellém. Olyankor kinyújtottam a kezem, hadd játszanak az ujjaimmal. Csodaszépek voltak. Ők semmit nem fogtak fel abból, mi történik, én viszont csak percekre tudtam visszafogni a könnyeimet. A sógornőm ilyenkor mindig elvitte őket tőlem, bár mindegy volt. Úgy is folyton az apjuk járt a fejemben.

Egyszer, amikor nem voltak mellettem az „őreim” – beleértve Aaront is, aki a nap nagy részét mellettem töltötte –, felküszködtem magam az az ágyban, elvánszorogtam az ajtóig, és magamra zártam. Utána a gardróbba mentem, hogy megnézzem, mennyi ruhát vitt magával Rob, mert ha mindet… Nem vitte mindet. Mégsem bírtam megnyugodni, vagy örömet érezni.

Összekuporodtam a gardrób padlóján, mert az ágyba visszamenni már nem volt elég erőm, és újra előtörtek belőlem a könnyek. Egy csattanást hallottam valahonnan, majd felemeltek, és az ágyba raktak. Tök mindegy volt, hol húzom össze magam. Meg sem kíséreltem figyelni rá, mit mondanak, kérdeznek, vagy javasolnak. Utóbbi főleg arról szólt, hogy szedjem össze magam, és gondoljak legalább a gyerekeimre.

A Nap kilencszer nyugodott le és kelt fel újra, mire rájöttem, hogy nem fogok meghalni. Bármennyire is szerettem volna, nem ment. A szobában éppen egyedül voltam, nem vigyázott rám senki. Ian is azon dolgozott, hogy ne haljak meg – jöttem rá, amikor a karomba rögzített infúzióra esett a pillantásom. A gyerekeket nem etethetem – döbbentem rá, majd arra is, hogy csúnyán elhanyagoltam őket az elmúlt napok során.

Remegve felálltam az ágyról, és a végébe hajtogatott köntösömért nyúltam. Nem akartam cipelni az egész állványt, így óvatosan kihúztam magamból a tűt, és egy darab rongyot a sebre szorítva indultam el a kicsik szobája felé. Nem találtam meg őket, de le kellett ülnöm, mielőtt a további keresésükre indulok.

Körülnéztem a szobácskában; minden úgy volt, ahogy legutóbb láttam. Akárcsak a hálóban, ahonnan idejöttem. Ellenőriztem, hogy vérzik-e még a karom, de nem volt vészes, úgyhogy levettem róla a gézt, és újra elindultam. A fal mellett tapogatózva haladtam lassan a lépcső irányába. Odalentről halk beszélgetés ütötte meg a fülem. Aaron volt az és Vic.

- Ő is hasonlóan érzi magát, de ennyire nem vészes – mondta épp a sógornőm. Sejtettem, kiről beszél.

- Miért nem jön már vissza? – mérgelődött Aaron. – Ha ezt látná, talán észbe kapna végre.

- Azt mondta, még nem képes rá. Mintha várna valamire.

- Mire?! – csattant fel most már. – Legszívesebben elmennék érte, iderángatnám, és beleverném a fejét abba, amit csinált!

- Neki sem könnyű – védte meg Vic. Mostanra már leértem a lépcsőn, és a legalsó fokra lekucorodtam. Még nem vettek észre. A kanapén ülve beszélgettek tovább. A gyerekek nem voltak itt. Fogalmam sem volt, hova tűnhettek. – Attól fél, hogy ti majd…

- Ne viccelj már – nevetett fel Aaron örömtelenül. – Ha táplálna is irántam bármilyen érzelmeket a felesége, teljesen egyértelmű, hogy iránta ezt ezerszeresen érzi.

Vic erre nem tudott mit mondani. Én sem tudtam volna. Pillanatnyilag nem éreztem semmit. Senki iránt. A fájdalmam eltompult, az agyam is… a szívem meg nem lüktetett olyan hevesen, hogy segítsen elárulni nekem a választ.

- És te most…

- Megszűnt az a dolog, ha erre gondolsz. Kris valahogy… bezárkózott, vagy mit tudom én. Eleinte még én is vele szenvedtem, de most már semmi. – Én tudtam, miért van ez. Nem „bezárkóztam” előle, hanem valóban nem éreztem semmit. Bár reméltem, hogy ez tartós marad, és többé nem fog érezni felőlem semmit. Ahogy én sem felőle. És iránta sem.

- Ez… azért jó, nem? – kérdezte Vic.

- Most mit mondjak neked? Ettől még nem szeretem kevésbé. – Olyan halkan mondta, hogy alig hallottam, a lényeg mégis eljött a tudatomig. Aaron már nem érez engem, csak szimplán még mindig szerelmes belém. Kicsit sem mozdított meg bennem semmit ez az infó.

Vic ezután felállt, és tán a konyha irányába indult, de közben mellettem kellett elhaladnia. Döbbenten torpant meg, amikor észrevett, majd a nevemet kiáltva leguggolt elém.

- Jól vagy? Te jó ég! Hogy jöttél le? Várj, segítek – nyúlt a karom alá, segített felállnom. Nélküle nem sikerült volna. Mire ezzel megvoltunk, már Aaron is előttem állt. Mindketten csodálkozva szemléltek.

- Hol vannak a gyerekek? – kérdeztem rekedtesen.

- Lizzy elvitte őket… a parkba – mondta kissé habozva a sógornőm. Tudtam, hogy hazudik.

- Melyik parkba? – kérdeztem.

- Gyere, ülj le ide – vezetett a kanapé felé –, majd később elmondunk mindent. Nem vagy éhes? Szomjas?

Nem ültem le a kanapéra. Kiszabadítottam magam Vic kezei közül, majd az előtérben levő komódhoz mentem. Rob itt szokott tartani egy doboz cigit, hogy amikor hiányzik neki, rágyújtson. Elővettem, majd a hátsó kert felé indultam, hogy odakint szívjam el. Aaron kapott el az kijárat ajtaja előtt, mielőtt összeestem volna.

- Ezt talán nem kéne. – Egyenesen a szemébe néztem. Nem tiltakozott tovább. – Legalább hadd menjek veled – motyogta. Így is tett. Kikísért, majd leült mellém a hintaágyba.

Itt romlott el minden – jutott eszembe. Lassan szívtam a cigit. A pillantásait magamon éreztem, és azt is, hogy kérdezni akar valamit, de nem szólalt meg. Kérdeztem én.

- Elárulod, hol vannak a gyerekeim? – pillantottam rá futólag, majd a remegő ujjaim közé fogott cigarettára esett a tekintetem.

- Lizzy a férjedhez vitte őket.

- Miért nem ő jött ide? – kérdeztem. Választ nem vártam rá, mégis kaptam.

- Azt mondta, még nem képes rá.

- Már nem akar engem – közöltem vele. Végigrohant rajtam a hideg, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Aaron viszont – az előbb bent közölt, irántam érzett akármije ellenére Rob mellett kezdett kampányolni.

- Dehogynem akar! – simított végig a hátamon biztatóan. – Csak még időre van szüksége. – Vic nem csatlakozott hozzá a védőbeszédben, pedig ő is kijött velünk, és csak kicsit távolabb foglalt helyet.

Majdnem felnevettem ezen a képtelenségen. Hát másfél hét nem volt elég neki?! Mélyet szippantottam a cigiből, és mivel végigégett, egy újabb szálra gyújtottam. Ő rögtön okoskodni kezdett, hogy ezt nem kéne csinálnom, de csak vállat vontam. A továbbiakban hallgatott. Legalábbis ebben a témában.

- Nyögd ki – kértem, amikor már zavart, hogy tudom, kérdezni akar valamit, de nem teszi fel.

- Újra látsz, igaz? – Bólintottam. Már napok óta visszatért a látásom, mindenféle kezelés meg egyéb hókuszpókusz nélkül. Mintha egy ajtót nyitottak volna ki előttem, mely kivezetett a sötétségből, ahova eddig be voltam zárva. – És már nem érzel… velem kapcsolatban, ugye? – Most megráztam a fejem. Ő meg megkönnyebbülten felsóhajtott. – Nálam is vége ennek – közölte.

- Örülök neki. Most már nem szenvedsz velem. – Emlékeztem rá, hogy ő is velem együtt pusztult bele majdnem az első napon történtekbe. Amikor a férjem elhagyott minket. Engem…

- Ha ezt megtudja, biztos, hogy visszajön.

- Nem akarom, hogy megtudja – néztem rá határozottan. – És te se mondd el neki – pillantottam aztán Vicre. Rögtön megkérdezték, miért nem, de a létező legegyszerűbb választ adtam. Megismételtem, amit az előbb mondtam: – Mert nem akarom, hogy megtudja.

Nem értették, normális esetben én sem értettem volna. Most, hogy „felébredtem”, úgy döntöttem, ideje megpróbálnom nélküle létezni. Hiába mondta, hogy majd vissza fog jönni, a számára ez az idő még nem érkezett el. Én meg nem akartam kényszeríteni semmire.

Egy utolsó szál cigi kivégzése után felálltam, és közöltem velük, hogy lezuhanyzom, aztán… eszem valamit. Vic rögtön a konyhába szaladt, hogy főzzön nekem, Aaron meg felkísért az emeletre.

- Kösz, egyedül is menni fog – próbáltam lerázni a fürdőszoba ajtajában, de nem tágított.

- Ha elesel a vizes csempén, és bevered a fejed, akkor magamat fogom okolni érte – tiltakozott. Én meg vállat vontam. Ha kínozni akarja magát, akkor az az ő baja.

Totál érdektelenül vetkőztem le, és álltam be a forró víz alá. A zuhanyfülke falának dőlve élveztem a rám záporozó sugarakat. Lehunytam a szemeimet, hogy tökéletesen átadjam magam a felfrissülésnek, de hirtelen egy érintést éreztem a derekamon. Ekkor tűnt csak fel, hogy elkezdtem lefelé csúszni. Aaron tartotta meg a testem.

Kinyitottam a szemeimet és ránéztem.

- Nem bírom ezt nézni – suttogta.

- Akkor minek vagy itt? – Barátságtalan volt a hangom, de őt nem bántottam meg. Ő volt az egyetlen olyan ember ezen a földgolyón, akit soha egyetlen szóval, tettel, semmivel nem bírtam megbántani soha. Mert nem érdekelte.

- Tudod, hogy miért – felelte, majd magához ölelt. Nem vetkőzött le, a ruhája már teljesen átázott; nyilván gyorsan lépett be mellém, amikor elkezdtem csúszni.

- Mert szeretsz? – néztem rá nyíltan. Nem felelt. A tekintete beszélt helyette.

- Te viszont még mindig őt – motyogta kicsivel később.

Megcsóváltam a fejem, de nem azért, mert konkrétan nemet akartam erre válaszolni, csak mert magam sem tudtam, mit érzek. Rob azzal, hogy elment, kitépte a szívemet a helyéről, és magával vitte. Tudtam, hogy csak akkor lesz ismét bennem minden valaha iránta érzett szerelmem, ha visszatér, és visszaülteti belém azokat. Addig viszont…

Eltoltam magamtól Aaront, és hátat fordítva neki mosakodni kezdtem. Még éreztem a derekamon a kezeit, jól is jött ez, amikor időről időre pillanatokra elvesztettem az egyensúlyomat – régen ácsorogtam már ennyit –, de úriember volt, mint ahogy eddig is állandóan – dühíteni kezdett, hogy mindig olyan kibaszott nagy önuralma van!

Amikor befejeztem, elzártam a csapot, kinyúltam egy törölközőért, és magam köré csavartam. Utána neki is nyújtottam egyet, bár szinte mindegy volt, így is, úgy is eláztatta a fürdőt. Villámgyorsan ledobálta a ruháit, míg én törölköztem, maga köré csavarta azt, és visszakísért a hálóba, de aztán eltűnt.

Nem foglalkoztam vele, hova mehetett, felöltöztem, aztán leültem az ágyra… és vártam. Úgy éreztem magam, mintha belülről totál kiürítettek volna, és valójában nem érdekelt semmi. A halálvágyam is elmúlt, egy dolgot mégis éreztem. Hiányoztak a gyermekeim.

(a köviben ígérem, lesz Rob!)

28. fejezet

28. fejezet (Kristen)

Csodálkoztam rajta, hogy Rob kettesben mert hagyni Aaronnal, bár én közel sem éreztem olyan veszélyesnek ezt – és őt sem –, mint a férjem.

Azzal tisztában voltam, hogy szerelmem féltékenysége újabban megint a csillagok távolságával vetekszik, de a reggeli ki-, illetve elrohanásáig fogalmam sem volt róla, milyen mélyen érinti ez az egész. Aaron tényleg többet tartózkodott nálunk, amióta elfogadtam, hogy csak az ő szemein át látok tisztán, de az ettől független időben minden erőmmel azon voltam, hogy éreztessem vele, ő az, akiért még mindig dobog a szívem. És olyankor sírtam, amikor aludt.

Hetek teltek el, a tárgyalás is simán lezajlott, Tom kitett magáért, mert még olyan dolgokat is előszedett Sam segítségével Emilie múltjából, amiket – jó pénzért – eddig egy fiók mélyére süllyesztettek, így a ribanc sokszorosan megkapta méltó büntetését. Tőle tehát megszabadultunk.

Kaptak helyette egy új színésznőt, valami Annie-t, de róla anyám is csak annyit tudott, hogy feltörekvő új arc. Rob viszont még nem találkozott vele, hogy szubjektív véleményt mondjon, ezért egyelőre nem aggódtam. Az egész forgatást elhalasztották, szabadságot adva miattam a férjemnek.

Akartam is, hogy itthon maradjon, meg nem is. Nem tett jót neki, hogy végig kell néznie a nyomoromat. Éreztem, hogy feszült – és nemcsak Aaron miatt –, de a jelek szerint nem bírtam eloszlatni a kétségeit sem a látásommal, sem a szerelmünk szilárdságával kapcsolatosan. Ez pedig az én idegeimet is próbára tette.

Szerettem volna, ha bízik bennem. Tudtam, hogy újra fogok látni és tudtam, hogy mellette a helyem, nem pedig Aaron mellett. De ő kételkedett ezekben. Holott ő papolt nekem régen a bizalomról folyton. Most mégis kitartottam, és igyekeztem erősnek tűnni előtte. Csak ezt Rob talán másként értelmezte. Ezért utálta Aaront is napról napra jobban, pedig tényleg sokat segített nekem, a gyerekekkel kapcsolatban is és például abban, hogy újra biztonságosan és határozottan közlekedhessem a házunkban.

Ezt sosem a férjem előtt gyakoroltuk, hanem azokban a lopott pillanatokban, amikor ő éppen a picikkel foglalkozott egy másik helyiségben. Ilyenkor Aaron a hátam mögé állt, magához húzott és megmutatta nekem, mi merre van. Ez a közelségünk Robnál tuti kicsapta volna a biztosítékot, de a bátyám többnyire jelen volt és felügyelte, nem fajul-e el a dolog. Nem fajult el. Aaron tudta jól, hol a helye és mindig tartotta magát az ígéretéhez, miszerint nem rondít bele a házasságunkba.

Egészen addig, amíg én nem kérem rá… Akkor nem fog nemet mondani. Tisztán hallottam, hogy Rob figyelmeztette, tudni fog róla, ha elveszíti a fejét, Aaron meg ezekkel a szavakkal felelt. Tisztázni kívántam vele ezt a dolgot, így amint elhalkult a távolodó autó, mellyel Rob Cameront és Samet vitte ki a reptérre, felvigyázóm felé fordultam.

- Szeretnék beszélni veled – mondtam határozottan, de elbizonytalanodtam, amint a derekamra rakta a kezét, bár aztán rájöttem, hogy csak a hátba akar bevezetni. Idekint nem sokszor jártam, sőt, egyszer sem, mióta nem látok, így inkább én is belekapaszkodtam, amíg ismerős terepre nem értünk.

- Miről van szó? – kérdezte mit sem sejtve. Kibontakoztam a karjaiból, és mivel a kezemmel már leellenőriztem, hogy merre járunk – megérintettem a komódot az előtérben –, odalépdeltem a kanapéhoz.

- Rólad és rólam – vágtam a közepébe.

- Igen? – Aaron hangja óvatossá és riadttá vált, de ezt értettem is. Mostanra bennem is kialakult egyfajta „érzés” vele kapcsolatban, így most is éreztem, hogy fél. Ezt nem árultam el neki, és Robnak sem persze, mert mindkettejükből más-más igen erős hatást váltott volna ki a dolog, ezt pedig nem akartam.

- Talán hanyagolnunk kéne ezt a… dolgot. – Nem tudtam jól megfogalmazni, mit is szeretnék, vagyis de, csak az túl durva lett volna, megbántani pedig nem akartam őt. – Vagy legalábbis visszább venni belőle…

- Milyen dolgot? – ült le mellém, majd rám nézett. Láttam magamat. Inkább lehunytam a szemeimet, hogy ne legyen így – csak akkor láttam, amit ő, ha az én szemeim is nyitva voltak –, majd vettem egy kisebb lélegzetet.

- Robot nagyon megviseli, hogy ilyen sokat vagyunk együtt – kezdtem, de máris félbeszakított.

- Nem vagyunk együtt többet, mint előtte. Na jó… nem sokkal többet – javította ki magát. – És mindig tartottam a három lépés távolságot, nem? – hallatszott szinte a fülem mellől.

- Most sem tartod – szóltam rá elmosolyodva.

- Mert most nincs itt a férjed – hajolt közelebb. – És senki más…

- Azt mondtad neki, nem csinálsz ilyet, csak ha én kérlek rá – fordultam felé. Kinyitottam a szemeimet. Még nem volt túl közel, de elég közel ahhoz, hogy egy kicsit megijedjek.

- Így is van – felelte, és rögtön elhúzódott. Biztosan érezte, hogy megijedtem. Ez valahol borzalmas volt, valahol pedig elképesztő, hogy ennyire… rám van hangolódva. Ahogy újabban én is arra, hogy ő „hogy van” éppen. – Fogalmad sincs, milyen nehéz.

- De igen, sejtem – nyúltam a kezéért, mire megszorította az ujjaimat.

- Nem tehetek róla, Kris… és ellene sem sajnos. Nekem is könnyebb lenne, ha nem éreznélek – ez bizony nekem is, mert a gyötrelmei és a szívfájdalma rám is kihatott –, ha nem látnál általam, és egyáltalán… ha nem érezném irántad azt, amit érzek. De képtelen vagyok szabadulni tőled. Túl mélyen belém ivódtál. Melanie sem segített ezen – vallotta be halkan, amit eddig nem tudtam.

- Amíg még együtt voltatok, könnyebb volt, nem?

- De igen. – Nem tagadta. – Csak ő nem bírt ezzel élni.

- Sajnálom – suttogtam. Ekkor Aaron váratlanul ideges lett, de továbbra is higgadtan szólalt meg.

- Mintha sírnának a lányok, megnézem őket jó? – emelkedett fel mellőlem, a kezemet is elengedte.

- Én is jövök – csatlakoztam hozzá a lépcső felé menet. Kicsit óvatosabban és lassabban haladtam, mint ő, de elég normálisan sikerült haladnom. Már a karjára sem volt szükségem, amit nyújtott felém.

A lányaimat csak tisztába kellett tenni – szinte olyan gyorsan ment, mintha a saját szemeimmel láttam volna őket, bár ezt megoldottam eddig vakon is –, Victor pedig éhes volt.

- Kinéznél az ablakon? – jutott eszembe valami. Aaron megtette, így én is láttam, hogy szépen süt a nap odakint. Döntöttem. Az ő kezébe adtam a lányokat, én pedig a fiamat emeltem fel. – Vigyük ki őket a kertbe – adtam utasításba az ötletemet.

- Igenis – mormolta Aaron. Én mentem elől. Lefelé kapaszkodnom is kellett, de megoldottam a feladatot.

Minden kicsit a kertbe vittünk, Sophie-nak és Dorothynak oda volt készítve egy lefedett kiságy – hogy a falevelek ne hulljanak bele – az árnyékban, Victort pedig egy pokrócra tettem a kedvenc, már rongyosra szaggatott plüssök közé.

Mellé ültem, amíg Aaron hozott ki neki pár szem szőlőt, majd letettem a fiam és közém a kistálat, és egyenként a szájába adogattam a szemeket. Szerencsére – mivel éhes volt – segített benne, de közben újabb nyulat cincált. Vagyis annak készülhetett, mostanra már nem voltam benne biztos, mi volt a jószág.

Kis idő elteltével felálltam, és odaültem Aaron mellé a hintaágyba. Egyelőre a gyermekeimre nézett, így én is őket figyeltem. Olyan kis szép volt mind. Aztán hirtelen elszomorodtam. Nem értettem, miért, de egy pillanat múlva beugrott: Aaron érzelmeit tettem a magamévá, ezért lettem ilyen búskomor. Még mindig a gyerekeimet nézte, és bánatos lett, így kikövetkeztettem, mire gondolhat.

- Neked is lesznek majd – suttogtam.

- Honnan tudod, hogy…? – Nem fejezte be, de nem is kellett. Felé nézve elmosolyodtam. – Te is érzel? – döbbent meg. Nem akartam, hogy ezt kitalálja, így kissé füllentettem.

- Nem, csak azt láttam, hogy őket figyeled – reméltem, hogy arra nem jön rá, hazudtam. A jelek szerint sikerült jól titkolnom, mégis újra közelebb hajolt hozzám a kelleténél.

- Már azt hittem, jobb a képességed az enyémnél – sóhajtott erre egyet olyan képtelenül tettetett megkönnyebbüléssel, hogy önkéntelenül is felnevettem.

- Sosem versenyeznék veled benne – feleltem tovább mosolyogva. – Csukd be a szemed – fordultam aztán felé, ugyanis láttam, hogy engem néz.

- Miért? – kérdezte.

- Nem akarom látni magam – feleltem. Inkább le is hajtottam a fejem, hogy ha rám is néz, ne lássam a saját arcomat – meglepő módon már vagy egy órája tartott folyamatosan a „látásom”, nemcsak pillanatokra, mint eddig, de ezen már nem tudtam kellő ideig elgondolkodni, Aaron ugyanis az állam alá nyúlva felemelte a fejem, és közelebb húzódott hozzám.

Különös érzések jártak át, és ebben a másodpercben áldottam magam azért, hogy nem tudja, hogy én is érzem őt… még a végén megpróbálna befolyásolni. Valami mégis átáramolhatott felé abból, amit én éreztem (vagyis ő, de felőlem érezte a saját érzéseit), mert érzékeltem, hogy felém hajol.

- Csukva vannak – suttogta. Vágy lobogott a hangjában, ezáltal pedig bennem is, és ő ezt érezhette, amikor a szája végigsimított az enyémen.

- Azt ígérted, nem teszed, csak ha én kérlek rá – figyelmeztettem, de közben mintha lebénultam volna, nem tudtam elhúzódni.

- Hazudtam – csúsztatta a kezét a tarkómra, és az ajkaimra szorította a száját.


(Rob)

Dermedten néztem végig, ahogy Aaron megcsókolja a feleségemet. Ez az „apróság” nem egyezett az álmommal, mivel ott fordítva történt, Kristen csókolta meg őt. Egy fél másodpercen belül elindultam feléjük, mert úgy döntöttem, nem fogom hagyni, hogy csak úgy elvegye tőlem a nőt, akit imádok, két lépés után viszont megtorpantam.

Mivel nem csaptam nagy zajt, még nem vettek észre. De valami meglepő dolgot láttam.

Kristen Aaron vállára tette a kezeit, és igen egyértelműen tolta el magától.

- Ezt ne! – szólt rá olyan határozottan, hogy ettől a fajta hangjától általában még én is meghúztam magam az egyik sarokban. A „támadója” is meggondolta magát és hátrébb húzódott.

- Bocsáss meg, csak… ne haragudj – mentegetőzött közben. – De hiszen éreztem, hogy te is… – A félbehagyott mondat újabb gondolkodnivalóra adott nekem okot. Hogy mit érzett? Visszaléptem az erkélyajtóba, mivel a veszély átmenetileg elhárult, és tovább hallgatóztam, hátha megtudhatok valami olyasmit, amit nyíltan sosem mondanának el nekem.

Mindeközben persze forrt bennem a düh és a féltékenység, na meg természetesen a vágy, hogy ezért minimum nemzésképtelenné tegyem Aaront.

Láttam, hogy a feleségem feláll a hintaágyból, majd Aaron felé fordul és megáll tőle másfél méternyire. Ő nem látott engem, holott szembe állt velem, Aaron meg így háttal ült nekem, szóval nem volt okom túlzottan elrejtőzni.

- Nem tudom, mit éreztél – próbált tagadni Kristen, én viszont ismertem már annyira, hogy tudjam, hazudik. Pontosan tudja, vagyis… tényleg érezte azt, ami arra késztette Aaront, hogy csókolja meg. Ez pedig azt jelenti, hogy… ő is akarta.

Két választásom volt. Vagy odalépek hozzájuk, mintha még csak most érkeztem volna, és semmiről sem tudok, vagy fogom Aaront, és… A fiam szakította félbe a gondolataimat.

- Apa! – kiáltotta, majd felállt a takaróról, amin eddig játszott, és felém tipegett. Elé indultam.

Közben ők is felém fordították a figyelmüket. Gyorsan kellett döntenem, melyik verzió mellett tegyem le a voksom. Végül a középutat választottam.

Victort a karjaimba vettem, és közelebb léptem hozzájuk. Kristen kicsit bűntudatosnak tűnt, de nem olyan durván, mint álmomban. Aaron viszont felállt a hintaágyról, és a feleségem elé állt. Mintha bántani akarnám! Elképesztett a viselkedése. Itt csak egy valakit akartam bántani, és az nem a nejem volt.

- Szívem, megfognád Victort, amíg kikísérem Aaront? – kérdeztem halkan.

- Persze, hol van? – könnyebbült meg Kristen, amiért nem hallotta rögtön dulakodás hangjait.

Elléptem Aaron mellett, és szerelmem kezébe adtam a kicsit. Most inkább mellőztem az üdvözlő csókot.

- Gyerünk – indultam el Aaron előtt aztán a kijárat felé. Vagyis előbb be a házba, majd át rajta, és ki a ház elé. – Mondtam, hogy vigyázz, mit művelsz! – szorítottam a falhoz kint rögtön. A nyakánál fogva.

- Hé, mi folyik itt? – szólalt meg mögöttem Ian. Nem érdekelt. „Kedvesen” megkértem, hogy maradjon ki ebből. – Oké, akkor később visszajövök – mondta, és a szemem sarkából láttam, hogy el is lépdel.

- Szóval? Mi volt ez? – A haragom erősebb volt, mint eddig valaha, a tenyerem pedig határozottan tapadt Aaron torkára. Az ujjaim meg egyre jobban a nyaka köré fonódtak. Biztos voltam benne, hogy egyetlen mozdulatába telne elhárítani a meggyilkolására irányuló késztetésemet, de nem tette.

- Ő is akarta – sziszegte felém levegő hiányában.

- De nem kért meg rá! – raktam helyre a tévedését.

- Nem tettem volna, ha nem érzem, hogy akarja – feleselt még mindig. – Különben meg eltolt. Mit akarsz még? – Ez könnyű kérdés volt.

- Azt, hogy tűnj el az életünkből! Örökre! – emeltem feljebb a hangomat. – Elég volt belőled, és ebből az egészből, ami köztetek van!

- Erről nem ártana őt is megkérdezned – tanácsolta egyre jobban fuldokolva. Eleresztettem. Nem szándékoztam bemocskolni a kezemet.

- Takarodj innen – néztem rá vérszomjas tekintettel. Nagyon pici tartott vissza attól, amiből még Tom sem bírna kimosni a bíróság előtt.

- Megyek. De azért kérdezd meg – javasolta megint levegő után kapkodva. 

Végig követtem a tekintetemmel, amíg el nem tűnt a házukban. Utána vettem pár mély lélegzetet, és a bolhát egyelőre megpróbáltam nem elültetve érezni a fülemben. Visszamentem Kristenhez. Victor mellett ült a hintaágyban, és együtt játszottak.

- Rob? – kérdezte rögtön, amint megjelentem mellettük, pedig nem láthatott.

- Itt vagyok – adtam egy puszit az arcára. Jelenleg csak oda voltam képes. – Meg kéne beszélnünk néhány dolgot – mondtam halkan.

- Tudom, hogy most mit gondolsz – kezdte, de nem most voltam rá kíváncsi. Nem rögtön. Még nem emésztettem meg, és féltem, hogy olyasmit találok mondani, amit nem gondolok komolyan.

- Később – vettem egy mély lélegzetet, majd megcirógattam az arcát, és a lányaimhoz lépdeltem.

Furcsa félelem, vagy egy még annál is rosszabb érzés költözött a szívembe, amikor lehajoltam hozzájuk. Bár az álmom nem vált valóra, valami sokkal borzalmasabb volt készülőben. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz ennek a vége. Addig viszont szerettem volna a családommal tölteni a maradék… jót.

A gyerekek megfürdetése és megetetése után volt csak lehetőségünk beszélgetni, amikor már mind aludtak.

A hálószobába mentünk, ahol legszívesebben máris az ágyba döntöttem volna szerelmemet, hogy addig szeretkezzünk, amíg bele nem halunk félig, de a félelmem a megérkezésem óta egyre csak erősödött.

- Nos, mi is történt pontosan? – kérdeztem a fotelba ülve, és a térdeimre könyökölve. Kristen körülbelül háromméternyire volt tőlem, ő az ágyon foglalt helyet. Túl messze és egyúttal túl közel is a következő témához, amit meg kellett beszélnünk.

- Mit láttál? – kérdezett vissza válasz helyett.

- Az most mindegy. Tőled szeretném hallani, mi történt?

És elmesélte. Már akkor megfagyott a vér az ereimben, amikor azt ecsetelte, hogy nemcsak látni képes Aaron segítségével, hanem már érzi is őt. Pontosan úgy, ahogy Aaron Kristent. A szívem hasadozni kezdett a szavai hallatán, főleg akkor, amikor eljutott a következő „fázisig”.

- Mielőtt megcsókolt… én azt éreztem, amit ő, vagyis… Nem tudom ezt máshogy mondani, valahogy…átváltoztak az én saját érzéseim azokká, amiket ő érzett, és… És aztán ő ugyanazt érezte felőlem, amit eleve ő érzett, nem azt, amit én.

Ez elég csavarosan hangzott, de képes voltam felfogni. Sajnos…

- Akkor tehát most… befolyásolni tudja az érzéseidet? – kívántam tisztázni a legborzasztóbb részét a dolognak.

- Azt hiszem – érkezett a bizonytalan válasz.

Felsóhajtottam, és hátradőltem a fotelban, így figyeltem tovább szerelmemet. A nőt, aki az életemnek értelmet adott. Döntöttem, de még nem voltam képes beengedni a döntést az elmémbe. Csak „éreztem” – hogy stílusosan ne lógjak már ki a sorból közülük.

Fogalmam sem volt, hogyan kéne erre normálisan reagálnom. Legszívesebben most rögtön megöltem volna Aaront, hogy így irtsam ki belőle mindazt, amivel a feleségemre hatni tud, ez viszont nem lett volna fair tőlem. Egyszer megfogadtam, hogy ha Kristen talál magának valakit, aki jobb a számára, megfelelőbb, mint én, akkor elengedem.

Most jött volna el ennek az ideje? Nem akartam, hisz ezáltal a gyermekeimet is elveszíteném – akárcsak álmomban. Nem mertem megkockáztatni. Egyedül azt tudtam, hogy ezt nem tudjuk egy félórás, de még egy éjszakás beszélgetéssel sem megoldani. Időre van szükségünk. Neki is és nekem is.

- Rob? – suttogta kedvesem, majd a kezét nyújtotta felém. – Ne haragudj rám – pityeredett el. – Nem én akartam ezt.

- Tudom – nyögtem. Fájó szívvel figyeltem, ahogy feláll, de nem vártam meg, hogy elinduljon felém, én léptem oda hozzá, és a karjaimba zártam. – Tudom – ismételtem.

Kristen megremegett a karjaimban és sírni kezdett. Én is szívesen tettem volna hasonlóképp, mert úgy festett a helyzet, hogy a kapcsolatunk megint egy olyan fordulóponthoz érkezett, amivel nem lesz könnyű megbirkóznunk. Azaz máris le lettünk győzve az első csatában. Ez már sok volt a "jóból".

- Mi lesz most? – szorított magához erősen, de a fejét felemelte, mintha megpróbálna rám nézni. A szemeibe pillantottam. Újra olyan gyönyörű zöld színük volt, mint amilyenekbe beleszerettem annak idején. És a lányaink is örökölték a színét.

- Még nem tudom – feleltem fojtott hangon, holott egyre biztosabban tudtam. – Csak… gondolkodnom kell. Szeretlek – suttogtam még, mielőtt megcsókoltam volna. Piszkosul sajgott bennem a tudat, illetve a kép, amelyet róluk láttam. Az sem igazán vigasztalt a most már ismert érzés-viszontérzés tekintetében, hogy Kristen ott és akkor eltolta magától Aaront. Mi lett volna, ha nem teszi meg?

Elfáradtam. Az elmúlt hetek és a ma történéseinek súlya szinte összeroppantott. Sejtettem, hogy szerelmemnek sem könnyű, mivel ő van ennek az egésznek a középpontjában, de képtelen voltam rá, hogy csak úgy elmenjek a történések mellett, vagy hagyjam, hogy bekövetkezzenek.

- Én is szeretlek. És csak téged – suttogta Kristen, mikor elengedtem az ajkait.

Magammal húztam az ágyba ezután, és ott a paplan alatt átöleltem. Még sírdogált egy ideig, de nem firtatta többet, hogy mi lesz most. Meggyőzni sem próbált. Vagyis teljesítette a kérésemet, mely szerint gondolkodnom kell. Nekem is meg kéne adni a lehetőséget a számára, hogy gondolkodhasson.

Egyetlen baj volt csak ezzel: eddig mindent együtt oldottunk meg. Ez a probléma viszont most kifogott rajtunk. Ehhez muszáj egy időre… Nem mertem gondolni rá, mit kellene tennünk. Mégis cselekedni kezdtem, már akkor, amikor elaludt a karjaimban. Kibújtam az öleléséből, és előhúztam a mobilomat a zsebemből.


(Kristen)

Reggel valami szokatlanra ébredtem. Rob nem volt mellettem. Fáztam, és hiányzott, hogy nincs kihez odabújnom. Emlékeztem az előző esti beszélgetésünkre, amely után villámgyorsan elnyomott az álom, de csak mert nagyon kimerített mindaz, ami történt, nem beszélve a feszültségről, mely az ezerszeresére növekedett köztünk.

Felültem az ágyban, de ekkor észleltem, hogy mégsem vagyok egyedül.

- Rob? – szólaltam meg kicsit rekedtesen, mire hallottam, hogy valaki feláll a szemközti fotelből. Reméltem, hogy a férjem az. De miért ül ott?

- Itt vagyok – felelte. Legalább ő volt, nem más. Már attól féltem, hogy besokallt, és most… bele sem mertem gondolni, mit tesz. Nem akartam, hogy megtegye.

- Féltem, hogy elmész – kezdtem, de alighogy kiültem az ágy szélére, éreztem, hogy besüpped alatta a matrac pont mellettem.

- Vic ideköltözik egy időre – mondta halkan. A keze után tapogatóztam, ő pedig ezt észrevéve megfogta, és összekulcsolta az ujjainkat. Nem értettem, miért jön ide a nővére, megkérdeztem hát. – Én pedig tényleg elmegyek – folytatta figyelmen kívül hagyva a kérdésemet, mégis felelve rá.

- Mi? – nyögtem elakadt lélegzettel. – Ne! – szorítottam görcsösen az ujjait, de a könnyeim máris megállíthatatlanul potyogtak. – Ne! – sírtam, és a karján végigfuttatva az ujjaimat hozzá bújtam. Átölelt, de valahogy… nem volt az igazi. – Miért?

- Kristen ez így nem megy – felelte. Éreztem a hangján, tisztán átjött, hogy nem akarja ezt. Megpróbáltam meggyőzni. Ígértem neki mindent, hogy Aaronnal ezentúl nem találkozom, nem is beszélek vele, vagy megkérem, hogy költözzön el a világ másik végére, és csak mi maradunk, de Rob már döntött.

- Kérlek, ne – csuklott el a hangom, mikor kibontakozott a karjaimból, és felállt. Úgy éreztem, összeomlik körülöttem a világ.