30. fejezet

30. fejezet (Kristen)

Este érkezett vissza Lizzy a gyerekeimmel… valahonnan. Nem kérdeztem, ő pedig nem mondta. Annak mindenesetre örült, hogy „felébredtem”, főleg, hogy látok is. Én már kevésbé. Illetve annak igen, hogy a látásomat visszanyertem, de azon kívül… Túl sivár volt minden. Túl üres. És túl… ijesztően semmilyen. Leszámítva a kicsikéimet.

Victor bemutatta nekem a legújabb széttépázott plüss-kollekcióját. Osztoztam az örömében, és ez végre egy számomra is meglepően jó érzés volt. Kellemes. A lányaim is boldoggá tettek. Azonnal a keblemre öleltem mindkettőt, és elhatároztam, hogy ha belepusztulok is, jóváteszem, amiért ennyi ideig hanyagoltam őket!

Rossz anya voltam – dübörgött bennem a fájdalom. De ennek most vége – kaptam új erőre, amit belőlük merítettem. Ha az apjuk elment, akkor egyedül fogok boldogulni. Egyedül kell boldogulnom. Nem éltem volna túl, ha őket is elveszítem.

Miután kisírtam magam a babák között, úgy döntöttem, ma még nem etetem őket – hisz infúziót kaptam, abban pedig Isten tudja, milyen szereket –, de holnaptól ismét én leszek majd az, aki eteti őket. Én és senki más. Csak én maradtam nekik. Ők pedig nekem.

Reggelig velük voltam, pedig a sógornőim megpróbáltak rávenni, hogy feküdjek le, és majd ők vigyáznak rájuk addig – ahogy eddig is –, de nem tágítottam. Még alvás közben is őket néztem, gyönyörködtem bennük, de már nem sirattam a boldogságomat. Vétkesnek éreztem magamat is abban, ami történt, de Rob volt az, aki megfutamodott. Nem hibáztattam ezért, meg tudtam érteni, miért tette. Keseregnem meg amúgy is fölösleges lett volna, hisz úgysem érdekli…

Aaron nem jött vissza a „közös zuhanyzásunk” után, de volt egy olyan érzésem, hogy nem örökre tűnt el. Be is igazolódott. Másnap délelőtt érkezett, Ian társaságában.

- Hallottam egy nagyon jó hírt – nézett rám Ian mosolyogva. Én anélkül viszonoztam a pillantását. Biztosra vettem, hogy a látásomra céloz.

- Igen – bólintottam. Már előre féltem, hogy mi következik. Ez is beigazolódott.

- Megtennéd, hogy bejössz velem a klinikára? Meg szeretnénk vizsgálni azt a vérömlenyt, hogy mennyire szívódott fel…

- Muszáj? – kérdeztem érdektelenül. Magam is meglepődtem, hogy tulajdonképpen emiatt is csak azért aggódtam, mert arra az időre, amíg én odavagyok, nem tölthetném az időt a gyermekeimmel.

- Muszáj – felelte Ian ellentmondást nem tűrően. Nem volt más választásom, úgyhogy megkértem Vicet, hogy ügyeljen a kicsikre, amíg távol vagyok. Reméltem, hogy igyekezni fogunk.

Nem volt szerencsém. Késő délutánig vizsgálgattak, valaki megállás nélkül a szemembe világított a kis lámpácsjákával, ha épp nem különböző szerkezeteket szereltek rám, vagy fektettek bele engem, hogy alaposan próbára tegyék az idegeimet. Gyanús volt, hogy nem-e az a céljuk esetleg.

Két dolgot akartam mindez helyett: haza menni és a fiammal meg a lányaimmal foglalkozni. Már bántam, hogy igent mondtam Iannek.

A helyzeten az sem segített, hogy Aaron is elkísért bennünket. Féltően karolt át, amíg várakoztunk, később pedig, mikor megfájdult a fejem, a vállára hajthattam, hogy pihenhessek rajta egy kicsit. Semmit nem éreztem, amikor magához ölelt, és ez így volt jó.

- Még mindig nem akarod, hogy… – kezdte, amikor felemelkedtem ültömben, hogy Ian irodája felé dühös pillantásokat vetve kinyújtózkodjak egy kicsit.

- Nem! – feleltem határozottan. Amióta idejöttünk, huszadjára kérdezte, nem akarom-e, hogy szóljon inkább a férjemnek, hogy ő jöjjön ide várakozni velem. Nem akartam. – Ő döntött úgy, hogy elmegy, amikor még nem láttam – magyaráztam neki sokadjára. – És azt sem akarom, hogy megtudja, hogy rendbejöttek a szemeim. Ha erről tudomást szerezne, biztos, hogy megjelenne itt – magyaráztam neki –, de nekem életem végéig ott motoszkálna a fejemben, hogy mi van, ha egyszerűen csak arról van szó, hogy vakon nem kellettem neki…

- Kris, ez oltári nagy ba…

- Tudom, hogy baromság! De mi van, ha mégse? – tártam szét a karjaimat kérdőn, majd felálltam, mert eluntam, hogy húsz perce felénk sem néz senki. – Kimegyek cigizni – indultam el a kijelölt hely felé. Nem figyeltem, hogy követ-e, úgyis tudtam, hogy igen.

Éppen egy teljes isteni slukkot sikerült letüdőznöm, amikor Aaron odaért hozzám, és kivette a számból a cigarettát. Zavartalanul szívta el, én meg döbbenten néztem, míg el nem oltotta. Meglehetősen egyértelmű kihívó pillantást vetett rám, de úgy döntöttem, nem állok le vele veszekedni.

Elővettem egy másik szálat, meggyújtottam, egy slukk… majd ez is eltűnt a számból. Tudtam, hogy provokálni akar, de elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Ezért aztán odébb lépdeltem, és ott a harmadik szálat is meggyújtottam. Ugyanaz lett a sorsa, mint az első kettőnek.

Határozott ölési szándékkal fordultam meg a tengelyem körül, és a dühömet rendhagyó módon csak a tekintetemmel hoztam az elvigyorodó Aaron tudomására. Ezzel persze még inkább felbőszített, így fogtam a cigisdobozt, az öngyújtót, mindent, keményen belevágtam a kukába, majd befelé indultam, hátha a testvére már jutott valamire a rejtvényfejtést illetően.

Nem jutottam tovább két lépésnél. Aaron utánam nyúlt, és visszarántott. Egyenesen a karjaiba zuhantam. A tenyerem a mellkasára tapadt – pont jó helyre ahhoz, hogy megpróbáljam ellökni magamtól. Nem sikerült, mire felnevetett.

- Na, végre kezdesz normálisan viselkedni – jegyezte meg, de ezzel elérte, hogy ne küszködjem tovább. Elengedtem magam, hadd öleljen. Rájött viszont a trükkömre, mert elfintorodott. – Ezt meg úgy hívják, amikor valaki csúnyán elkiabál valamit.

Nem reagáltam. Hosszan szemeztünk, mielőtt taktikát váltott volna. pontosan tudtam, mire megy ki a játék és nem kívántam részt venni benne, ezért nem moccantam, amikor a szemeim után a számra esett a tekintete, majd lassan lehajolt, és egy puszit nyomott az ajkaimra. Egy másodpercre elhúzódott, várta, hogyan reagálok, de meglátva azt, hogy sehogy, folytatta a „támadást”.

Még akkor sem rezzentem meg, mikor lágyan csókolgatni kezdett, óvatosan és puhatolózva. Lehunyt szemmel „tűrtem”, de nem akarta befejezni. A normális viselkedéstől tényleg távol voltam, mégsem szerettem volna a kedvére tenni. Ennek ellenére gondoltam egyet, a kezemet feljebb csúsztattam a mellkasáról, a nyakába kulcsoltam a karjaimat, és amilyen forrón csak tudtam, visszacsókoltam.

A pillanat tört részéig tartott csupán, majd ő taszított el magától, megrettenve a tettem váratlanságától. Én nem gondolkodtam, csak cselekedtem, hogy leszálljon rólam. Sikerült.

- Oké – nyögte. – Te győztél. Azt csinálsz, amit akarsz. – Ezzel kivette a cigis dobozomat meg az öngyújtót az üres kuka aljáról, és még meg is gyújtotta nekem a szálat. – Aztán ha a gyerekeid betegek lesznek, ne csodálkozz – motyogta még, majd bement. Eddig nem, de ezzel a mondattal már tényleg kiváltott belőlem érzelmeket: bűntudatot.

Nem tudtam ugyan, hogy a tejemnek árthat-e, ha elszívok néha egy-egy szálat, de még a lehetőséget sem akartam kockáztatni. Gondolkodás nélkül eldobtam a cigit, és utána szaladtam. Csak egy futó pillantást vetett rám, szótlanul haladt tovább a folyosón a testvére irodája felé, amely kinyílt, pont, mikor odaértünk elé.

Ian be is invitált minket rögtön, majd a szakemberek távozását követően belekezdett.

- Mintha kutya bajod sem lett volna soha – nézett rám kérdőn. Nem értettem, miért kérdőn, hisz ha tőlem vár erre magyarázatot, akkor melléfogott, de alaposan… – Nincs nyoma sem a vérömlenynek, sem más elváltozásnak… a látásod tökéletes… – lapozgatta közben a papírjait. – Tudjátok mit? – nézett aztán ránk némi beletörődéssel. – Feladom. Azt hiszem, eljutottam arra a pontra, amikor bátran kijelenthetem, hogy sem ezt a csodagyógyulást nem értem, sem azt a különös valamit, ami köztetek van – szemlélt bennünket lemondóan. – Vagyis volt – helyesbített, mielőtt megtettem volna én.

Kifejezetten boldoggá tett, hogy már nem „érzünk egymás iránt” semmit – a szó nem szoros értelmében –, így ugyanis könnyebb volt. Nem éreztem olyan feszélyezettnek magam, mint akit folyton kihallgatnak vagy „vallatnak”. Aaron is nyugodtabbnak tűnt, mint korábban. Ennek a dolognak az elmúlása volt tán az egyetlen pozitívuma annak, amibe Rob taszított azzal, hogy elhagyott engem. De semmi másért nem érte meg.

Nem bírtam rágondolni anélkül, hogy a szívem kiürült helye a mellkasomban kongani ne kezdjen, így visszatereltem inkább a figyelmem az orvosomra, meg a testvérére. Főleg a testvérére.

- Akkor mehetünk végre? – kérdeztem Aarontól mogorván.

Ő Ianre pillantott, aki bólintott. Aaron ezután hazavitt, de közben egy szót sem szólt hozzám. Én sem erőltettem a beszélgetést. A házunk előtt mégsem hagyta, hogy kiszálljak a kocsijából. A kezem után nyúlt.

- Szeretnék bocsánatot kérni – mondta halkan, de nem nézett rám, a kezeinket figyelte. – Tudom, nem volt fair, hogy megcsókoltalak… Sem most, sem akkor. – Az akkor alatt nyilván a magányossá válásom előtti nap délutánjára célzott.

- Nekem egyik sem jelentett semmit – vallottam be sajnálkozva, de nem a tényt sajnáltam, hanem őt.

Újabb érzelem volt ez a lelkem tiszta lapra írt listáján a gyermekeim miatt érzett öröm és a bűntudat mögött. A szeretni szót is felvéstem rá – a legaljára. Ha valaha ismét sikerül… Kételkedtem benne, hogy igen.

- Akkor is elnézést kérek. Ha nem teszem, nem ment volna el…

- Ki ne mondd – kértem gyötrődve. Nem akartam hallani róla, gondolni sem rá. – Majd lesz valahogy – tettem hozzá. – De egyelőre nem kalkulálom az életembe, hogy visszajön.

- Miért nem hívod fel? Vagy elviszlek hozzá – mondta hirtelen. Vagyis ő tudja, hol bujkál – jöttem rá. Ő is tudja. Meg valószínűleg mindenki, még a picik is. Az ajánlata nagylelkű volt, én mégis megráztam a fejem.

- Nem. Majd visszajön, ha úgy gondolja – pillantottam ki az ablakon a ház felé. Szívesebben lettem volna már a kicsik között, mint ebben a kellemetlen érzéseket gerjesztő beszélgetésben. – Kérlek, ne állj neki intézkedni, hogy mielőbb „úgy gondolja” – fordultam még vissza Aaron felé.

- Nem fogok, de…

- Nincs de. Köszönöm, hogy elkísértél ma. Majd találkozunk. – Ezzel fogtam magam, kiszálltam a kocsijából, és bementem a házba, hogy újra a véreim szerinti örömnek adjam át magam a továbbiakban. Nem akartam sírni többé. Robnak kellett döntenie, hogy mikor akar visszajönni… Végtére is azt mondta, vissza fog…


(Rob)

Lizzy mindig csak a szüleim házáig hozta a gyerekeket. Ott találkoztam velük kétnaponta. Ez tartott már csak életben; a három csöppség: Victor, Sophie és Dorothy.

Ahogy a nővéreim elmesélték, Kristen még nálam is rosszabbul viselte a… nem akartam szakításnak nevezni, az túl végzetesen hangzott… az átmeneti különlétünket, de ezt nem részletezték pontosan. Mindegy is volt igazság szerint. Állandóan evett miatta az aggodalom. Főleg azt követően, hogy a hírforrásaim elapadtak.

Az egész családom bekeményített velem szemben, egy emberként Kristen mögé álltak, és közölték, hogy egyem meg, amit főztem. Ettem.

Egy keserves hónapon át. Eleinte nap, mint nap fohászkodtam érte, hogy jelentkezzen, hogy tudjam, visszavár engem, de semmi.

Félidőnél döbbentem rá, hogy erre várhatok ugyan, de soha nem fog megtörténni, hisz én kértem tőle időt, én jöttem el otthonról, és csak rajtam múlik, mikor térek vissza hozzá. Ha akar még egyáltalán engem, vagy mindent sikerült kiölnöm belőle, amit valaha irántam érzett… Féltem, hogy az utóbbi verzió lesz a helyes.

Ezután már csak ahhoz kellett erőt gyűjtenem, hogy haza merjek menni, kideríteni, hogy mi a helyzet. Az sem zártam ki, hogy Aaron időközben hasznos vigasztalóeszköznek bizonyult, és nekem már nincs ott helyem. Lizzy és Vic persze ezzel kapcsolatban sem voltak hajlandóak nyilatkozni.

Egyszer csúnyán össze is vesztem velük ezen. Akkor már három hete nem láttam őt… Úgy döntöttem, hogy Brighton helyett a házunk felé veszem az irányt. Nem közvetlenül a kapu előtt parkoltam le, nem akartam, hogy a kutyák jelezzék az ittlétemet. Halkan sétáltam oda hozzájuk a sötétben. Egyből megismertek, így csak néhány halk vakkantást hallattak boldogan, meg egy kevés simogatást követeltek a hallgatásukért cserébe.

A házban csend honolt, de a nappali ablakán láttam némi fényt kiszűrődni. Csodálkoztam ezen, mert ha Kristen egyedül volna itthon, biztos voltam benne, hogy az emeleten lenne a gyerekekkel. Mégis, mintha a tévé fényeit véltem volna itt felfedezni.

Odalopakodtam az ablak alá, miközben egyre hülyébben éreztem magam, amiért a saját házamba leskelődök éppen befelé, de amit odabent láttam, az meggyőzött róla, hogy az is vagyok. Jobban mondva engem vettek hülyére. Még pontosabban pedig: én tettem azzá saját magam.

A kanapén két alakot láttam. Az egyik Aaron volt… a másik pedig a feleségem. Kristen aludt, de nem is ez csapta ki a biztosítékot az agyamban, hanem az, hogy hogyan?! Aaron karjaiban. Aki gyengéd mozdulatokkal a hátát simogatta. A feleségem pedig a mellkasára bújva feküdt, félig őt ölelve…

Megszakadt a szívem a látványtól, és egyetlen másodperc alatt felfogtam, hogy mi történik. Kristen döntött. És nem mellettem… Csak azt nem értettem, miért nem mondta ezt el? Miért kellett… hagynia, hogy még reménykedjek? Közölnie kellett volna, hogy a maga részéről már nem kér belőlem, és szemtől szemben intéznie a kivégzésemet, nem így…

Csalódottan fordultam el az ablaktól, és egy percig hagytam magam összetörni. Egy telefon csörgésének zaja hatolt el a tudatomig, mire vetettem még rájuk egy utolsó pillantást, mielőtt elmegyek és… nem jövök vissza többé.

Aaron telefonja szólt, de Kristen nem ébredt fel rá. A pasas úgy emelte le magáról óvatosan, hogy aztán a zsebéből elővegye a mobilját. Nem voltam kíváncsi a folytatásra, mondjuk olyasmire, hogy a feleségem is felébred a zajra, és esetleg… másnak is a szemtanúja leszek, mint aminek eddig. Ez is épp elég egyértelmű volt.

Aaron még egy szót sem szólt, de váratlanul az ablak felé pillantott, ahol én voltam. Rögtön hátrébb húzódtam, bár tudtam, hogy nem láthat engem idekint. Mégis jobbnak láttam, ha nem gyötröm magam tovább – legalábbis nem itt –, és elhúzom a csíkot, mielőtt észrevesznek.

Hátra sem néztem többé, úgy vánszorogtam el az autómig. Tökéletesen halottnak éreztem magam. Elveszítettem őt… Most vált bennem ez tényszerűvé, és fogalmam sem volt, mit tehetnék még. Semmit – érkezett a felelet.

Egy percre megálltam az autóm mellett, rátámaszkodtam, és próbáltam összeszedni magam annyira, hogy be bírjak ülni, el bírjak hajtani, és soha ne nézzek vissza, de valami visszatartott. Minden porcikám remegett a fájdalomtól. Sosem hittem volna, hogy erre valaha sor kerül…

- Rob – hallottam ekkor egy hangot a sötétből. Lehunytam a szemem. Ezek szerint mégis meglátott – gondoltam.

Keserű mosollyal fordultam Aaron felé. A háborút ő nyerte meg, de arra nem voltam hajlandó, hogy még meg is alázzon „búcsúzóul”.

- Mit akarsz? – kérdeztem tőle.

- Csak kifejezni az örömömet – állt meg tőlem karnyújtásnyira. Hát nem fél, azt meg kell hagyni – néztem végig rajta.

- Én meg gratuláljak? – nevettem fel gyötrődve. Mégsem sikerült eltitkolnom az érzéseimet. A fájdalmamat. De már ez sem érdekelt. Úgysem vagyok semmi Kristen nélkül.

- Ne gratulálj, árulj el valamit! – Ezt nem értettem. De ha már úgyis fájok, akkor tök mindegy, milyen mértékű ez, így visszakérdeztem.

- Mit? – Volt néhány borzalmas tippem, mire kíváncsi, de tőle akarta hallani.

- Miért nem mész végre haza hozzá? – Ez nem az a kérdés volt, amire számítottam.

- Hogyan…?

- Az a nő ott bent csak arra vár, hogy idetold végre a képedet, és közöld vele, hogy szereted. – Ekkor telt be az a képzeletbeli pohár. Sőt, túl is csordult. Nem voltam képes tovább elviselni a gúnyolódását.

- Nem te fogod megmondani, mit tegyek! – köptem felé a szavakat, majd kinyitottam az ajtót, hogy beszálljak, és elhúzhassak végre innen.

- Nem, tényleg nem én – akadályozott meg a tervemben. Pont úgy, mint amikor egy hónappal ezelőtt elmentem. – De mivel vele nem beszélsz, megragadom az alkalmat, hogy elmeséljem neked, hogy újra lát. – Félbeszakadt a mozdulatom, amellyel a slusszkulcsot akartam a helyére illeszteni. – Körülbelül két és fél hete – folytatta –, de megtiltotta, hogy szóljunk neked. Azt akarta, hogy ne csak amiatt gyere vissza hozzá. Emellett majdnem belepusztult abba, hogy elhagytad – mesélte könnyedén –, és tagadja, de biztos vagyok benne, hogy csak arra vár, hogy végre visszatérj, mondd ki, mekkora idióta voltál, aztán boldogan éljetek, míg meg nem haltok.

Mire a végére ért, szenvedve bámultam rá. Ez rosszabb volt, mint képzeltem. Még belém is rúg párat, mielőtt utamra enged.

- Fejezd be. Láttam, amit láttam. Minek akarod, hogy lejárassam magam egy ilyennel? Röhögni akartok rajtam egy jót? Hát tudod mit? Bekaphatod! – Ezzel berántottam az ajtót, és a kulcs elfordítása után… nem történt semmi. Gázt akartam adni, de meg sem nyikkant a motor. A dühöm minden eddiginél nagyobb volt.

Kiugrottam a kocsiból, megragadtam Aaront, és nekivágtam az autómnak.

- Mi a fenét csináltál? – kértem rajta számon.

- Én voltam – szólalt meg még egy hang a sötétből. Ian volt az.

Elengedtem a testvérét, és elképedve néztem végig rajtuk.

- És te mi a francot akarsz tőlem? – támadtam már őt is szóban.

- Orvosilag tanúsítani, hogy már nincs köztük semmi – bökött Aaron felé.

- Mi van? – vesztettem el a fonalat.

- Már nem „érzik” egymást. Kris sem érzi a testvéremet, és fordítva. Olyan szinten sikerült kigyilkolnod a feleségedből minden érzelmet és érzést, hogy ő ezáltal Aaronét ölte meg… vagy valami ilyesmire gyanakszunk. Úgyhogy befejezhetnéd végre a mártírkodást, és hazahúzhatnál a nejedhez.

Óráknak tűnő pillanatig csak néztem őket. aztán belementem a játékba. Ha tényleg mulatni akarnak még rajtam egy jót utoljára, hát megkapják.

- Ha ez valami vicc… – kezdtem fenyegetően, de most Aaron szólalt meg.

- Nem az. De elindulhatnál végre, mielőtt felébred. Keltsd fel a te Csipkerózsikádat, aztán béküljetek ki, de villámgyorsan – parancsolta.

Elbámultam a házam felé, majd vissza rájuk, és döntöttem.

Remegve léptem be az ajtón, amelyet egy hónapja nem használtam. Kristen még mindig a kanapén feküdt, a haja kicsit az arcába hullott. Még mindig féltem, hogy odakint a bolondját járatták velem, és amint szerelmem felébred, elküld a fenébe, majd visszaköveteli magához Aaront, de… addig is ki akartam használni a pici pillanatot, amíg itt lehetek a közelében. Láthatom, és elvarázsolódhatok az illata által.

Felemeltem a kezem, és gyengéden félresimítottam a haját. Az ajkai elnyíltak, és felsóhajtott. Mindenemet odaadtam volna azért, ha most kinyitja a szemeit, és azt mondja: szeretlek! Ehhez képest…

Dermedten figyeltem, ahogy Kristen megborzong, majd lassan pislogva kinyitja a szemeit, rám néz… elmosolyodik… majd azt mondja.

- Hol a fenében voltál ilyen sokáig?