Epilógus 1. rész

Epilógus 1. (Rob)

Kicsit álmosan ébredtem, mert Kristennel nem épp alvással múlattuk az időt éjszaka, de nem volt választásom, ha azt akartam, hogy sikerüljön a meglepetésem, amin egy hete szervezkedtem. Holnap lesz a harmadik házassági évfordulónk és valami különlegessel készültem szerelmem számára.

Lizzy és Jenny voltak a legfőbb segítőim az ügyben, de még Aaron is közreműködött. Az egy évben egyre kevesebb időt töltött együtt a feleségemmel, és valami barátnőfélét is beújított néhány hónapja, így még mindig nehezen, de hagytam, hogy néha találkozzanak. Kettesben.

Sok dolog megváltozott bennem azalatt az egy hónap alatt, amit távol töltöttem a családomtól. Többek között a kettejükhez való hozzáállásom is. Mindennél jobban akartam a feleségemet, és hosszas töprengés után ehhez még azt is hajlandó lettem volna eltűrni, ha szeretőt tart mellettem. Mindketten azt állították ugyan, hogy már nem érzik egymást – állítólag én gyilkoltam le ezt –, mégis volt egy olyan gyanúm, hogy nemcsak baráti viszonyt ápoltak, amíg én nem voltam képben.

Soha nem kérdeztem rá, történt-e valami kettejük között, mert a feltételezés kevésbé fájt, mintha bevallották volna, hogy igen. Megérdemeltem, ha megtették, mert én hagytam el a családomat bizonytalan időre. Tudni viszont nem akartam róla. Ők sem firtatták. Titkon bíztam benne, hogy a feleségem őszintén bevallaná, ha lefeküdt volna vele, de ez nem történt meg, úgyhogy én sem gyötörtem rajta magam állandóan. Főleg, mert úgy éreztem, akármi történt, szeret engem. És én is őt. Jobban, mint valaha…

A gyerekekről nem is beszélve.

Victor, aki a visszatérésem után szó szerint a nyakamba akaszkodott, egy idő után mégis anyut részesítette előnyben, ugyanis gyakran átjárt vele és a húgaival Jennyékhez. Hamar rájöttem, hogy miért megy a fiam olyan lelkesen. Ennyi nő között – kiváltképp a kis Melissa miatt – melyik férfi ne érezné jól magát? Pláne, ha egyedüli kakas a szemétdombon – mi ugyanis Rickkel többnyire el lettünk zavarva olyankor sörözni.

Kristen persze jót derült, amikor az egyik ilyen nap délelőttjén csajozós dumákra tanítgattam a fiamat, és el is távolította a közelemből a kis pockot.

- Pedig olyan helyesen ismételgette, amiket mondtam neki – tiltakoztam, amikor lebuktunk.

- A fiad még csak hároméves – mosolygott rám és most, hogy a kicsi nem ült az ölemben, megtette ő. Nem is akárhogy.

Nemrég ébredtünk, úgyhogy csak egy köntös volt rajta. Ezt nyitotta most szét magán, és szemből a karjaimba simult.

A melleit rögtön ízlelni vágytam, és nem is álltam ellen a kísértésnek. Aztán a nyaka következett, majd amikor a szájához értem, becsúsztattam az ujjaimat a testébe, mivel addigra már kellően nyöszörgősre izgattam, de mégis ő szakadt el tőlem, mielőtt egy másik testrészemmel is kalandozni indulhattam volna benne.

- Mennünk kell – súgta. Épp orvoshoz igyekeztünk a lányokkal, mert előző héten betegek voltak és kontrollra kellett vinni őket. Én viszont annyira azért nem siettem. Inkább elővettem azt a bizonyos részemet a bokszeremből, és szerelmem csípőjét egy picit megemelve magamra húztam őt.

- Mhh – sóhajtotta, miközben eltűntem benne. Az érzéstől a vállamba karmolt.

Néhány heves csókot követően a fülébe súgtam, mennyire odavagyok érte. Az eddigi izgató mozdulatai ekkor azonnal megszűntek. Teljesen benne voltam, és őrjítő forróság vett körbe, de ő nem moccant.

- Remélem, nem ilyesmire tanítottad a gyereket! – pillantott rám rémülten. Válasz gyanánt egy ártatlannak álcázott, „dehogyis, szívem!” típusú mosolyt kapott. – Rob! Ez erősen korhatáros volt ahhoz, hogy ilyesmivel tömd a kicsi fejét!

- Miért? – markoltam a fenekébe. – Neked is bejött. – Újra megcsókoltam, és mozgatni kezdtem magamon, ő pedig hagyta. Gyorsan bebizonyosodott az igazam.

Az orvoshoz későn értünk oda, de kedvesem pirulásából egyértelmű lehetett a késedelem oka. Meg is kérdezte rögtön, mikorra tervezzük a negyedik gyereket.

- Nem tervezzük – vágta rá Kristen. Én meg igyekeztem eltitkolni a csalódottságomat. Finomabban is közölhette volna ezt velem.

Hazaérve már nem bírtam ki, tudni akartam, mi a helyzet.

- Nem tervezzük? – kérdeztem rá, amint kipakoltuk a srácokat a kocsiból. Én azért szerettem volna még egy fiút és nemcsak azért, hogy egyenlő arányban legyenek a nemek a családunkban.

- Mit? – kérdezett vissza a másik érintett fél. Valamin elgondolkodhatott, azért nem tudta rögtön, mire gondolok.

- Nem akarsz több gyereket? – léptem hozzá közelebb, de nem érintettem meg. Nem akartam befolyásolni a döntésben. Meg azt sem, hogy hazudjon valamit a kedvemért.

A szomorúságomat egész jól lepleztem; mégiscsak megérte befejezni azt a filmet egy évvel ezelőtt… legalább ragadt rám annyi, hogy ilyen esetben ne lássa rajtam, mit érzek valójában.

- De. Miért ne akarnék? – pillantott rám csodálkozva. Megosztottam vele a gyanúmat kiváltó okot. – Az, hogy nem tervezzük, nem az jelenti, hogy nem akarok – bújt hozzám. Átöleltem, de nem feleltem, úgyhogy folytatta. – Az eddigi gyerekeinket sem terveztük.

Igaza volt, és már előre utáltam magam a következő kérdésemért, de muszáj volt feltennem.

- Szedsz valamilyen gyógyszert? – Ez nem először fordult meg a fejemben, máshogy ugyanis nem védekeztünk. Victor születése után a lányok szinte azonnal megfogantak, de most már ők is elmúltak egy évesek, ezért nem volt teljesen alaptalan a gondolatom.

- Nem szedek – nézett rám fel Kristen. – Tudnál róla, ha így lenne. – A hangja egy kicsit furcsa volt, és mielőtt megbántódott volna, inkább megcsókoltam.

- Oké, és bocsánatot kérek – suttogtam utána most már szívesen húzva magamhoz –, csak azt hittem, te nem szeretnél többet, de nem merted elmondani, vagy… valami ilyesmi – magyarázkodtam tétován.

- Ígérem, hogy elmondom, ha így fogok érezni valaha, de pillanatnyilag jöhet az az új baba, ha akar – nyugtatgatott. Ekkor viszont valami más fogalmazódott meg bennem.

- Így csak azt nem értem, hogyhogy nincs még sehol – motyogtam, miközben a hasára simítottam a tenyeremet. – A próbálkozásokkal nincs gond…

- Én sem tudom – puszilt meg újra, aztán kibontakozott a karjaimból. – De én nem sürgetem. A többiek is akkor jöttek, amikor akartak, szerintem ne agyaljunk ezen ennyit. Majd ha itt lesz az ideje, úgyis megint… csoda történik – komorult el egy másodpercre. Aztán újra a korábbi mosolya ragyogott felém, de nekem is eszembe jutott, mekkora mázli már az is, hogy van három egészséges, csodálatos gyermekünk.

Utána léptem, pedig ő már pakolni kezdett maguknak délutánra, a gyerekzsúrra, és magamhoz húztam.

- Szeretlek – közöltem vele. Na, nem mintha nem mondtam volna neki napjában többször, de azt akartam, hogy sose felejtse el. Még akkor se, ha esetleg nem lesz több reprodukció belőlünk.

- Én is szeretlek – felelte már vidáman, de néhány pezsdítő csók után eltolt magától. Még épp idejében, mert azon kezdtem gondolkodni, mi lenne, ha előbb még felraknám a konyhaasztalra, és…

- Apaaa! – hallatszott az ajtóból a fiam félénk hangocskája. Sóhajtva elengedtem az anyukáját, és a pocok hívó szavának engedelmeskedve mentem.

Öt perccel később, első sokkomból magamhoz térve leraktam a kezemben levő üveg whiskyt, és ahelyett, hogy mindet húzóra magamba döntöttem volna, azon kezdtem tanakodni, hogy a francba fogok én megjavíttatni egy műkincsnek számító klasszikus gitárt, ami milliókat ér?! Egyetlen hímnemű szemem fénye ugyanis pengette egy kicsit a húrokat. Én voltam a főbűnös ugyan, mert véletlenül nem pakoltam be a szekrénybe a helyére, ő meg nem tudhatta, hogy ez nem az, amelyiken gyakorolni szoktam vele, de… ez azért őt sem mentesítette teljesen a felelősség alól.

„Szerencsére” csak az egyik húr pattant ki a helyéről, és normális esetben simán visszaraktam volna a helyére, de egy ilyen drága darabhoz még én sem mertem nem sterilen hozzányúlni. Victor annyival megúszta az esetet, hogy egy hétre eltiltottam az összes gitártól a lakásban, és azon kívül is – mielőtt okos gyerek lévén eszébe jutna Rick bácsi hangszere –, aztán beültettem a mini dob szett elé, amit anyáméktól kapott múlt karácsonyra.

- Mi történt? – lépett mellém Kristen. Épp a kanapén próbáltam magamhoz térni, úgyhogy le is ült. Elmondtam neki. Ő meg kinevetett! Elképedve néztem rá, mire a könnyeit törölgetve megszólalt: – Biztos, hogy belőle szeretnél még egyet?

A válaszom a történtek ellenére sem váratott magára.

- Naná!

Azóta ezen igyekeztem, egészen mostanáig, amikor is a második nászútra készülődtem vele Bora Borára. Két hete késett a vérzése – direkt figyeltem, mikor ingerültebb, mikor hajt el magától, amikor közeledni próbálok, de semmi ilyesmi nem történt. A szívem minden reményével figyeltem őt nap, mint nap, de ő látszólag el is felejtette, mire utalhatnak a jelek. Bíztam benne, hogy nekem van igazam, vagyis bejön a sejtésem, és nem rontja el egy szimpla „késés” az utazásunkat, de azt sem bántam volna. A lényeg, hogy együtt menjünk.

A gyerekeket már korábban kitaláltam, hova fogom lepasszolni – anyuék és a nővéreim boldogan elpátyolgatták őket két hétig is, így viszonylag huzamosabb időre szándékoztam foglyul ejteni szerelmemet azon a szigeten, ahol olyan sok öröm ért bennünket. Az út megkoronázása valóban az lett volna, ha közben derül ki, új csöppséggel gyarapodik a családunk, de erről inkább nem beszéltem neki. Kivártam, amíg biztossá nem válik.

Nos, az utazás immár azzá vált, ezért – mivel ezen a napon indult a gépünk az esti órákban – idejét láttam annak, hogy színt valljak, mit ügyködtem az utóbbi napokban.

Forró kávéval és még forróbb csókkal ébresztettem szerelmemet, de mielőtt megszólalhattam volna, hogy milyen meglepetést tartogatok a számára, a nyakamat átkarolva magához húzott. A csészét még épp időben sikerült az éjjeliszekrényre tennem, mielőtt ránk borult volna, még izzasztóbbá téve az amúgy sem hűs hangulatot, aztán kedvesem teste fölé helyezkedtem. A lába és a karjai rögtön átöleltek, a keze pedig a reggel sebtében felkapott nadrágomba csusszant, és belemarkolt a fenekembe.

- Jó reggelt – suttogta két csók közt. Viszonoztam. Ezt is, meg az ébredező becézgetéseket is, így csak másfél óra múlva tudtam csak újra megszólalni, addig el volt foglalva a szám, a kezem… mindenem. Vele.

- Be kell vallanom neked valamit – súgtam még zihálva kicsit a sokadik átéltektől, miközben a hátát cirógattam. Most ő feküdt rajtam, még mindig benne voltam, de ez egyikünket sem zavart, és boldogan simultunk össze, amíg csak lehet.

- Mit? – kérdezte bágyadtan.

- Mit csinálsz ma este? – közelítettem meg a kérdést másfelől, mint amire ki akartam lyukadni vele.

- Mit csinálnék? – nézett rám tétován. – Tudtommal nem terveztem semmit – tűnődött el.

- Akkor jó – mosolyodtam el. – Van egy meglepetésem ugyanis – tettem hozzá aztán, miután összeszedtem a bátorságomat.

- Micsoda? – csillantak fel a szemei. Az elmúlt évek során sikerült leszoktatnom arról, hogy utálja a meglepetéseket, így szerencsére legalább amiatt nem kellett aggódnom, hogy most vajon ennek örülni fog-e vagy sem. Maximum a dolgok váratlansága akaszthatja ki, de arra meg volt időm felkészülni.

- Mami! – hallottuk meg ekkor Sophie hangját a gyerekszoba felől. Mindketten az ajtó felé pillantottunk, de még nem jelentek meg libasorban a kicsik, úgyhogy volt időnk felkapni magunkra némi öltözéket.

- Megnézem őket, de aztán el kell árulnod, mi az! – parancsolta életem édessége, majd egy gyors puszit követően úgy tett, ahogy mondta.

Az aztánból persze nem lett semmi. A lányok egész délelőtt lefoglalták szerelmem figyelmét, én pedig a fiammal játszottam végig az időt, illetve csak addig, míg be nem toppant Aaron. Nem utáltam érte rögtön, hisz most ő tett szívességet nekünk.

- Elmondtad már neki? – kérdezte halkan, a nappali felé pislogva, ahol Kristen a két lányzóval volt.

- Még nem – feleltem. – Nem volt jó a pillanat. De mindennek tökéletesnek kell lennie, nem akarom, hogy hiba csússzon a…

- Szia, hát te? – kiáltott ki felénk kedvesem.

- Csak benéztem – felelte Aaron. Ennyi. Örültem, hogy még a szeme sem csillog, miközben Kristennel kommunikál.

Kihívtam a konyhába sörözni, de kiérve nem kínáltam meg, hisz csak a nappali közeléből akartam elcsalni.

- Mikor ér ide a haverod? – kérdeztem. Úgy terveztem, hogy ezúttal magángéppel utazunk a szigetre, nem szenvedjük végig az utasszállító „kényelmét”, ezért hosszas tanakodást követően a bérlés helyett inkább vettem egyet. A filmért kapott gázsinak csak a töredékébe került, és nekem mindent megért Kristen meg az ő boldogsága. Biztosra vettem, hogy ennek is örülni fog.

- Fél hét körül landol a gépe – felelte a kérdésemre Aaron. Nigel az ő ismerőse volt, és épp magángépekre „szakosodott”. Ma pedig Prágából ruccan majd ide csak miattunk. – Kimegyek majd érte a reptérre. Szerintem kilenc körül indulhattok, holnap pedig már ott nézhetitek végig a naplementét.

- Biztos, hogy nem fog velünk lezuhanni? – kérdeztem már vagy ötvenedszer.

- Biztos – veregette meg a vállam. Aztán besandított a nappaliba, ahol a lányok kacarásztak, és bár tényleg nem tanúsított már különösebb érdeklődést a feleségem iránt, sosem hagyta ki, hogy némileg ne csipkelődjön velem a múlt miatt. Vagyis bátor volt. – Csak nem képzeled, hogy hagynám, bármi baja essen? – háborodott fel. – Neked inkább – mért végig –, de őt nem akarom kinyíratni.

- Kösz.

Ennyiben maradtunk. Aaron ezután ahogy jött, már ment is – ő vállalta, hogy kifuvaroz majd bennünket a repülőtérre. A gép is titok volt szerelmem előtt, akárcsak minden egyéb. Délután sikerült csak öt percre kettesben maradnunk – ekkor jött át Lizzy, hogy közölje, anyuék úgy döntöttek, ők költöznek ide arra az időre, amíg mi nem vagyunk, nem pedig a gyerekeket viszik magukhoz. Persze ezt hallotta meg Kristen.

- Miért kell nekik ideköltözni? – kérdezte közelebb lépve hozzánk. – És mi van a gyerekekkel? – Ezek szerint nem hallotta végig, amiről beszéltünk.

Kivettem a kezéből Dorothyt, akit épp az előbb etethetett, mert maszatos volt a kicsi összes keze, és Liz kezébe nyomtam.

- Vigyázz rá egy picit! – Ezt követően megfogtam szerelmem kezét, és felhúztam magammal az emeletre. – Valami fontosat kell mondanom – kezdtem, amint becsukódott mögöttünk az ajtó.

Kristen egyből elsápadt, átölelt, és fenyegetőzni kezdett.

- Ha megint kitaláltál valami hülyeséget, és el akarsz költözni, akkor én… én… nem tudom, mit csinálok, de nem hagyom! – A hangja síróssága megrémített, de a labilis idegállapot is alátámasztotta a még titok-terhességével kapcsolatos feltételezésemet.

- Másról van szó – csillapította le, mielőtt belelovallja magát.

- Miről? – nézett ekkor végre rám.

Hát nem egészen így terveztem, hanem romantikusabban, de… Elhátráltam tőle egy lépést, csak a kezét fogva – azt, amelyen a gyűrűimet viselte –, aztán megköszörültem a torkomat, és megpróbáltam megszólalni. Legalább annyira izgultam, mint Malibun, a tengerparton. De ott legalább sötét volt, és nem láthatta, mennyire félek a válaszától.

Most már nem volt mitől tartanom, mert férj és feleség voltunk néhány éve, de… ez nem könnyítette meg a helyzetemet.

- Kristen. – Annyira szerettem volna valami érzelgős dumával levenni a lábáról, de az agyam teljesen kiürült, és képtelen voltam megfogalmazni, mit érzek. – Szeretlek – sűrítettem hát egyetlen szóba. – Ha nem lennénk házasok – néztem a szemeibe végig, miközben féltérdre ereszkedtem a döbbenete kereszttűzében –, gondolod, hogy hozzám jönnél?

Remegve vártam a válaszát. Először a nem-értés rítt le róla a meglepettség mellett persze, de aztán öröm ragyogott fel az arcán.

- Hát nem felejtetted el? – mosolyodott el, és a nyakamba vetődött. Hogy ne térdeljünk mindketten, a karjaimba vettem, és leültem vele az ágy szélére.

- Persze, hogy nem – feleltem két puszi között. Nyilván az évfordulónkra gondolt. – De nem válaszoltál…

- Igen! – vágta rá olyan gyorsan, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam.

- Van itt azért még valami – kezdtem bevezetni a nagyobb félelmemet. Nem az volt a gond, hogy elmegyünk, hanem az, hogy a gyerekek nélkül. Bár reménykedtem, hogy ez sem lesz gond, a szó szoros értelmében.

- Semmi nem számít! – felelte, én viszont úgy döntöttem, jöjjön a hidegvíz a nyakamba egyszerre, még mindig jobb, mint cseppenként…

- Ma este elutazunk Bora Borára, két hétre – nyögtem ki.

Kristen megdermedt – ahogy vártam –, elakadt a lélegzete – ahogy vártam –, majd kicsit eltolta magát tőlem, hatalmasra nyílt szemekkel rám nézett – még erre is számítottam –, majd elmosolyodott, és vadul csókolni kezdett. A szeme csillogásából előtte meg bírtam állapítani, hogy nincs ellenére a dolog, de a jelek szerint nem figyelt jól.

- Ez… úristen! Köszönöm! – hatódott meg, mikor levegő után kapva elengedtük egymást. – Hogy jutott eszedbe? Pont oda… Szeretlek!

- Szívem… – Egy mély levegő kellett, hogy rávegyem magam, de sikerült. – A gyerekek nélkül megyünk.

A mosolya máris lehervadt – ahogy vártam…

- Kettesben? – kérdezett vissza sápadtan. Ettől a reakciótól féltem.

- Igen… Ne haragudj, csak arra gondoltam, már elég nagyok, hogy kibírják addig nélkülünk és…

Nem tudtam tovább mondani, olyan hirtelen csókolt meg ismét. A döbbenetem is közrejátszott az elszótlanodásomban, mert nem értettem, mi történik. Hát mégsem bánja, hogy csak mi utazunk? – tűnődtem, de Lizzy felkiabált nekünk, úgyhogy nem sokáig élvezhettem a mennyei csókot.

- Nem haragszol? – kérdeztem, miután Kristen elengedett.

- Nem – sírta nevetve. – Imádom a piciket, de két teljes hét és csak te meg én…

A megkönnyebbülés mázsák formájában gördült le a szívemről. Már az hittem, ez az apróság – jobban mondva három apróság – elrontja a meglepetés feletti örömét, de hál’ Istennek csalódnom kellett. Soha ilyen kellemesen nem sikerült még ez sem.

- Én is szeretem őket, de ki szeretnélek sajátítani egy kis időre. És úgy gondoltam, ez jó alkalom lenne rá… - Meg persze arra, hogy kiderüljön, mi van azzal a negyedik talán-babával a pocakjában, de ezt nem mondtam ki hangosan.

- Ez… csodálatos, köszönöm! – Újabb csókokat váltottunk szerelemittasan, mielőtt a nővérem korábbi kiabálására hallgatva visszamentünk a földszintre.

Kristen ragyogott. Kifaggatta Lizzyt, hogy ő tudott-e róla, de még akkor sem haragudott, amikor kiderült, hogy rajta kívül mindenki tudott a dologról, sőt, együttműködve titkoltuk előle, hogy még nagyobb legyen a meglepetés. Nem számítottam rá, hogy ekkora lesz végül.

Tíz kerek percet töltöttünk el nyugodt örömködésben, aztán szerelmem megkérdezte, mikor indulunk, mennyi ideje van búcsúzkodni a kicsiktől, de ez majdnem elmaradt, mikor közöltem vele, hogy kilencre a reptéren kell lennünk. Felrohant ugyanis az emeletre pakolni.

Követtem, és a gardrób végébe pakolt két bőröndhöz húztam.

- A lányok már mindent elintéztek – mutattam vissza a nappali felé, így célozva a nővéreimre, no meg Jennyre. Kristen még nem is sejtette, milyen vadító fürdőruhákban fogja darabokra tépni az önuralmamat. Én is csak egy pillantást mertem rá vetni, amikor a minap Vic becsomagolt nekünk, mert attól tartottam, rárontok kedvesemre – aki akkor épp Aaronnal társalgott a kertünkben a gyerekekkel körbevéve –, és felrángatom a hálóba, hogy kifulladásig szeretkezzünk.

Most végre úgy tűnt, lesz két hét zavartalan mámorunk, amire már nagyon szükségünk volt. A három poronty időnként kimerítőbb volt, mint valaha hittem volna. Szerencsére többnyire itthon voltam velük, csak néha kellett bemennem az Ian által irányított, tökéletesen futó klubba, hogy körülnézzek, meg a filmemet is hamar újraforgattuk – féltékenykedések nélkül ezúttal –, így segítségére tudtam lenni Kristennek.

A szexmaratont elhalasztottuk másnapig, amikor majd már lehetséges külső körülmények zavaró jelenléte nélkül lesz esélyünk egymásba feledkezni, és az indulásig hátralevő időt a gyerekekkel töltöttük. Aaron nyolckor kopogott be értünk, amikor Kristen épp könnyzáporok közepette csókolgatta végig még egyszer az összes picit, akik szerencsére nem utánozták anyut, és nem álltak neki hisztizni, inkább érdeklődve szemlélték a szüleim és a nővéreim karjaiból, ahogy távozunk.

A reptérre menet Nigel és Aaron elláttak bennünket mindenféle jótanáccsal az utazást illetően, ami főleg a pilótánknak lesz megerőltető… legalábbis azt hittem. Egy fél napot átrepülni valóban az lett volna. Egyedül. Csakhogy rám is várt némi meglepetés.

- Te mit csinálsz? – kérdeztem Aaront, aki mosolyogva szemlélte a Cessnát nézegető, vagy inkább rajta hüledező feleségemet.

- Hogy én? – nézett rám, mikor megszólítottam. – Ja, jövök veletek – legyintett. Megismételtettem vele. Semmi kedvem nem volt vele tölteni a nászutamat. Illetve vele is. – Te tudsz repülni? – intett a gép irányába. Kristen már alatta álldogált és elég elveszettnek tűnt, de szándékomban állt a nagyon közeli jövőben felvilágosítani, hogy ez a miénk.

- Nem – feleltem Aaronnak.

- Na, látod. Kris sem. Márpedig ha Nigel rosszul lesz, elájul vagy szimplán csak vécére kell mennie, akkor nem árt, ha van ott még valaki, aki addig figyel, nehogy lezuhanjatok. Nem gondolod?

- De – mértem végig gyanakodva. – És te lennél ez a valaki? – érdeklődtem, hogy tiszta legyen a kép.

- Ráhibáztál – nyúlt be a kocsijába a csomagjáért, majd vidáman fütyörészve elindult a jet irányába.

Még nem dolgoztam fel ezt az apróságot, amiről eddig nem volt sejtésem se – ő is tud irányítani egy ilyen járgányt, mint ez a hatalmas madár, és velünk is tart –, de a logika az benne volt, ezt éreztem. Tenni viszont nem tehettem semmit ellene. Valóban nem akartam volna lezuhanni. Nem gondoltam végig rendesen, hogy tényleg: hogyan és mikor fog pihenni Nigel, ha elfárad? Aaron megoldotta, végtére is rábíztam az utazásunk megszervezését, így nem is aggódtam tovább. Csak még egy valami miatt.

- Te is ott maradsz a szigeten? – kérdezem tőle, amikor visszajött a kocsihoz a mi csomagjainkért. Én is felkaptam kettőt, és követtem utána vissza a gépig.

- Csak amíg kialszom magam. Aztán jövök vissza, mert itthon van dolgom, de majd együtt megyünk értetek is két hét múlva.

Miután ezt is megtudtam, nem problémáztam tovább az új fordulatokon, a lényeg úgyis egy volt: alig fél nap múlva ott leszünk, ahol szeretnénk lenni és kész. Addig pedig…

- Ezt nem hiszem el – suttogta szerelmem, amikor elárultam neki, hogy a saját gépünkön utazunk. – Ez egy vagyon volt! – sikította aztán. Erre a reakcióra sem számítottam.

- Annyira nem volt drága… – motyogtam elbizonytalanodva. Talán mégis jobb lett volna csak bérelni egyet… Csakhogy ha azzal zuhanunk le, akkor a családom nyakába varrják a kártérítést, ezt meg nem akartam.

Nem volt könnyű megnyugtatni Kristent, hogy nem felesleges pénzszórást akartam így eszközölni, hanem igenis tök jó, hogy csak ketten vagyunk, kényelmesen, és a többi… Ezt akkor állt módomban konkrétan szemléltetni, amikor a gép a levegőbe emelkedett. Aaron meg a pilóta elől zárták magukra a pilótafülke ajtaját, így mi kettesben maradtunk. Nem haboztam kihasználni az adódó alkalmat.

Kedvesemnek felfogni sem volt ideje, mit művelek, máris kicsatoltam az övét, felhúztam az ülésből, majd odébb állítottam, és az előre begyakoroltak alapján pillanatok alatt átrendeztem a belső teret. Egy hatalmas ágyat kaptunk. Csak akkor jöttem zavarba, amikor szerelmem döbbent tekintetével találtam szembe magam.

- Mi az? – kérdeztem félve.

- Ha azt hiszed, végig fogom aludni az utat, amíg ők ott ketten – bökött a gép orra felé – a belüket is kidolgozzák miattunk, akkor tévedsz – dacoskodott.

Ha csak ennyi volt a gondja, akkor erre tudtam egy megoldást. Közelebb léptem hozzá, és lesegítettem a kabátját. Ekkor még nem fogott gyanút. Amikor viszont az ingemet kezdtem gombolni, amit ő viselt, megfogta a kezem, és magyarázatot kérve nézett a szemeimbe.

- Én sem alvásra gondoltam időtöltés gyanánt – suttogtam, és a számmal végigcirógattam a nyakát, mialatt tovább vetkőztettem. A mozdulataim nem hagytak kétséget a szándékaim felől. Lassan, minden apró, felbukkanó millimétert csókokkal hintve kényeztettem szerelmemet, amíg az utolsó ruhadarabjától is meg nem szabadítottam.

Kristen már nem felelt az utolsó mondatomra, de szemmel láthatóan felfogta, és nem volt ellenére, mik a terveim az elkövetkező utazással töltendő időre. Sőt, nagyon is aktívan vetkőztetett ő is engem. Csak egyszer vetett egy pillantást az ajtó irányába, de megnyugtattam, hogy nem fognak ránk törni, hacsak nincs baj.

Több akadálya pedig nem volt annak, hogy elfektessem az ágyon, és tetőtől talpig végigízlelgessem a testét, bizonyos helyeken hosszabban elidőzve. A mellbimbói érzékenysége is feltűnt, mint bizonyíték az igazamra vonatkozólag, amiről még nem beszéltünk, de nem most akartam firtatni, lesz-e még egy utódom, inkább óvatosabbra váltottam, és kevésbé vadul szívogattam merevre a piciny dudorokat.

Ő ettől is sikoltozni kezdett, de volt egy olyan érzésem, meg reményem, hogy ezt nem hallják elől. A biztonság kedvéért viszont megkértem, hogy ne zajongjon annyira, mielőtt a lábai közé helyezkedve a nyelvemmel is örömökben részesítettem volna. Vagy hallgatott rám, vagy az én fülem zúgott már a vágytól, mindenesetre csak szaggatott zihálásra futotta tőle, amikor az ujjaimat is bevetettem szerelmem minél tökéletesebb kielégítése érdekében, és gyors mozdulatokkal juttattam a csúcsra többször, egymás után.

Ezt követően pihenő nélkül kúsztam fölé, és az ízével a számban az ajkaira tapadtam. Nyelvünk egymás köré fonódott, akárcsak az ő teste az én gerjedelmem köré. Forrón és izgatóan mozdultunk a már jól ismert, mindennél több gyönyört okozó ritmusra, amely minden egyes alkalommal egy pici plusz kaviccsal építette tovább a kapcsolatunk szilárdságát.

A mámor közeledtével hanyatt fordultam, hogy Kristen irányíthasson tovább, inkább kiszolgáltattam magam a sokáig tartó kielégületlenségnek – mert megállt, hogy kínozzon egy kicsit –, és hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar.

Ő persze elélvezett, és a szeme csillogásából már nem gondolkodott azon, hol vagyunk, mi mennyibe került, és vajon ránk nyit-e valaki, őrjítő mozdulatokkal gyötört tovább, a mellkasomat halmozva csókokkal és a nyakamat harapdálva közben folyamatosan. Amikor pedig megragadtam a derekát, hogy beteljesítsem végre a saját kínjaimat is, a boszorka kisiklott a kezeim közül, lehúzta magát rólam, és az ágyról is leszállt.

Már épp meg akartam kérdezni, mit művel, amikor a minihűtőhöz lépett, és kivett egy üveg pezsgőt. Még nem kaptam levegőt a visszafojtani kényszerített vágytól, amikor kibontotta, és egy édes mosollyal az arcán újra mellém helyezkedett az ágyra. Ivott egy kortyot az üvegből, majd végigsimított rajtam a tekintete, aztán megcsókolt.

Ekkor értettem meg, hogyan sikerült nekem mindig csókkal terelnem a figyelmét, amikor valami hideget készültem bevetni ellene. Amint elszakadtak tőlem az ajkai, már azon kaptam magam, hogy úszom a pezsgőben. Aztán nekiállt rólam lenyalogatni… Azt hittem, felgyulladok.

Olyan precízen csinálta, hogy az összes cseppet lenyalogatta rólam. Kizártnak tartottam, hogy túléljem ezt, amikor hasam felé közeledett, és fel is készültem a máglyahalálra, amely azonnal bekövetkezett, amint a legvágyódóbb részemről is elkezdte lenyalogatni az italmaradványokat. Ami eztán következett, mindent a mennyországból éltem már át, ahova feljuttatott.

Szerelmem nyelve és ujjai addig izgattak, amíg férfiatlanul könyörögni nem kezdtem neki a kegyelemért, ám őt nem rettentette el a „siránkozás”, inkább megsajnálhatott, mert a lábait a csípőm két oldalára téve fölém térdelt, és egyik kezével végigkarmolva a hasamat magába vezetett. Innen már nem volt megállás – szapora sóhajok és sóhajok közepette egyenesen hajszoltuk egymást a megsemmisülés felé, amely bekövetkeztével csak még szebbé vált a világ.

Nem akartam elengedni, így még sokáig szorítottam magamra Kristen testét, de ő sem igen igyekezett máris leszállni rólam. Muszáj volt bevallanom neki, mennyire szeretem, és csak reménykedtem benne, hogy nincs még elege belőle. Rám mosolygott – nem volt.

- Én is szeretlek – súgta, és apró puszikkal halmozta el a nyakamat az államig. A szám sarkánál torpant meg. Eléggé elgondolkodónak tűnt. Nekem még nem állt helyre az agyam, hogy hozzá hasonlóan tűnődni kezdjek bármin, ezért rákérdeztem, ő min teszi ezt. – Nekem is el kell mondanom valamit… – kezdte tétován. Szinte félve. Rögtön a legborzalmasabb dolgok sorakoztak fel az agyamban, ahhoz képest, hogy az előbb még használni sem bírtam, de elhessegettem őket, és feltettem a kérdést.

- Mi az?

- Csak egy kis… meglepetés a házassági évfordulónkra… – húzta tovább az idegeimet. Bár a meglepetés szó pozitív értelmet vitt a félelmeim közé, úgyhogy lecsuktam a bajos dobozt, és kinyitottam a lehetséges örömöket tartalmazót. Itt is volt pár, aminek nagyon-nagyon örültem volna, csakhogy nem tudtam választani, vajon melyiket „kapom”.

- Milyen meglepetés? – érdeklődtem, de életem párja nem adta ilyen könnyen.

- Áh, ráér ez még, majd holnap elárulom.

- Azt már nem! – tiltakoztam, és a testét megragadva magam alá fordítottam az ágyon. A mocorgásunk és az, hogy még mindig egymásba kapcsolódunk, megtette a hatását. Lassan mozogni és faggatózni kezdtem. – Mondd… el! Most. Mi az? – nyögtem, mert ezzel nemcsak gólt, hanem öngólt is rúgtam. Számomra is gyötrelmeket okozott a csigatempó, amit szándékosan produkáltam.

- Nem – sóhajtotta Kristen, de a hátamba mélyedő körmei arról tanúskodtak, hogy ha elég kitartó vagyok, szóra bírhatom. A szó legszorosabb értelmében vett kőkemény fél órámba telt, mire végül elértem, amit akartam. Közben ismét a halálomon voltam, mert ez a fél óra rendesen próbára tette az akaraterőmet.

- Kérlek – lihegtem a fülébe.

- Terhes vagyok – súgta ő az enyémbe. A mozgásom a szívem dobbanásaival egyazon pillanatban szűnt meg.

A könyökömre támaszkodva felemelkedtem, és a megállásom miatti tiltakozó nyöszörgésével nem törődve megkértem, ismételje el, amit mondott.

- Azt hittem, észrevetted – mosolyodott el, és ő kezdett mocorogni alattam.

- Persze, hogy észrevettem, de… ez most biztos? Még nagyon pici lehet… – pillantottam a testére, amelyben egyelőre csak én voltam, de én tövig.

- Egy vagy másfél hónapos körülbelül…

Ennél nagyobb örömet semmivel nem okozott volna. Egyszerre vert le a víz és rázott ki a hideg, ahogy végiggondoltam. Most én álltam neki hüledezni, akárcsak délután ő, mikor közöltem vele, hogy utazunk. Alig mertem elhinni, hogy igaz lehet. Még egy kisbaba! Úristen…

Arra eszméltem, hogy nem látom Kristen arcát, de ő az ujjaival gyengéden törölgeti az enyémet. Időbe telt rájönnöm, hogy a könnyeimtől szabadít meg éppen. A szájával is felitta a lecsordulóakat, majd rám mosolygott. Én meg elvesztem. Nem először, amióta ismerem, de mindannyiszor véglegesen.

Az eszemmel még nem egészen fogtam fel, mit jelent ez, de a testem szenvedélyt követelt, úgyhogy ezt beteljesítettem neki, mialatt milliószor elismételtem, mennyire szeretem őt. Elakadó suttogással viszonozta a szavaimat, mert közben ismét a hullámvasút tetejére értünk, ahol minden porcikánk beleremegett a kielégülésbe.

Még órákkal később is csak nehezen hittem el, hogy mindez megtörténik… és itt nem csak a levegőben való, repülés közbeni szeretkezésre gondoltam, hanem az egészre. És én hülye ezt akartam feladni több, mint egy évvel ezelőtt… Nem először, de nem is utoljára szidtam össze magam, amiért annak idején elhagytam őt, de aztán nem is akartam többé erre gondolni, csakis arra, hogy mennyire boldog vagyok. Vele és a gyermekeinkkel.

Kristen jót mulatott azon, hogy alig mertem neki elhinni azt a két szót, ami egy újabb, közös kis örömöt jelentett a számunkra, de ő is legalább olyan meghatottnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam.

Eszembe jutott a három hónappal ezelőtti nap is, amikor azt firtattam, szed-e valamilyen fogamzásgátlót, hogy megakadályozza egy újabb csoda megtörténését, de akkor tagadta. Kétely maradt bennem, de nem foglalkoztam vele. Jól tettem. Most határtalan elégedettséggel öleltem magamhoz a nőt, aki nemcsak gyermekeim anyja volt immár, nemcsak az életem párja, hanem a lélegzetem, a vérem zubogása az ereimben, és a szívem minden egyes dobbanása.

Megpecsételődött a sorsom. Boldogan tekintettem az előttünk álló két fantasztikusnak ígérkező hétre, amely során semmi és senki nem zavarhatja meg az életünket, valamint az előttem álló hosszú, boldog élet irányába, mely ha továbbra is ennyi jóval szolgál a számomra, akkor nem voltam benne biztos, meg akarok-e majd halni valaha.

Pillanatnyilag határozottan nem akartam. Magamhoz öleltem szerelmemet, és a gép ablakán kipillantva szorosan összekapaszkodva néztük a felhők fölött a napfelkeltét, mely nemcsak egy új nap, hanem egy új kis élet eljövetelét is szimbolizálta ezen a varázslatos reggelen.

Tudtam, hogy az összes többi reggelem ilyen lesz ezentúl, akármi is történjen. A végtelenségig.

31. fejezet

31. fejezet (Kristen)

Lassan telt az idő. A helyzet továbbra sem változott, még mindig a gyermekeim töltötték ki minden gondolatom, és lehetőség szerint velük foglalkoztam a legtöbbet. Más nem érdekelt. Borzalmas volt nélkülük, amikor Lizzy időnként elvitte őket… az apjukhoz. Ilyenkor sajdult csak meg a szívem helyén levő űr, és szűkült, egyre csak szűkült… Fájdalmasan.

Robról nem kaptam semmi hírt, bár nem is érdeklődtem. Azt továbbra sem engedtem senkinek, hogy elárulják neki, újra látok, mert féltem. Tartottam tőle, hogy tényleg ez lett neki túl sok, hogy a látásomat elveszítettem. Amellett persze, amit Aaronnal éreztünk egymással kapcsolatban. Most, hogy mindkettő véget ért, vagyis elmúlt, nem lett volna több oka távol maradni, csakhogy én arra voltam kíváncsi, mikor tér vissza hozzánk úgy, hogy még mindig azt hiszi, ezek a dolgok fennállnak.

De nem jött. A kicsik nélküli napjaim még szörnyűbbek voltak, mint velük. Ilyenkor többnyire Vic vagy Aaron próbáltak felvidítani. Jennyékhez csak egyszer mentem át, de képtelen voltam azt látni, milyen boldogok Rickkel. Udvariasságból maradtam, és a sajátjaim helyett Melissát dédelgettem egy kicsit, de a nap végén közöltem Jennyvel, hogy ne haragudjon, de nem jövök többet.

Lassacskán elkezdtem magamhoz térni, de tényleg. Több dolog kezdett érdekelni, mint például az, hogy nem ártana néha ennem is valamit. Csak elkészíteni voltam képtelen, nem volt elég türelmem hozzá. Aaron ebben is a segítségemre volt; ő jött át naponta, hogy ellásson megfelelő mennyiségű és minőségű finomsággal. Napról napra csökkent köztünk a feszültség. Eleinte vele sem bírtam normálisan kommunikálni, csak a kezdeti undok stílusban. Ez is elmúlt.

Már csak azt vártam, hogy a férjemtől külön töltött időszak mikor múlik el. Addig is… próbáltam túlélni. És minél kevesebbet gondolni rá. Helyette arra koncentráltam, hogy ne hagyjam el magam teljesen.

Engedtem, hogy Vic elrángasson fodrászhoz, amikor egyik délután a gyerekek nélkül kellett volna otthon lézengenem a házban, de az már nem érdekelt, hogy fogok kinézni. Ő odavolt a végeredményért. És Aaron is, aki vacsorával várt bennünket.

Mindig ideges lettem, amikor úgy tartózkodott nálunk, hogy nem volt otthon senki, de nem volt rá különösebb okom, hogy ne bízzam meg benne, meg különben is; nem csinálhatott semmilyen kárt.

Épp az utolsó simításokat végezte az ételen, amikor beléptem hozzá a konyhába. Vicnek tovább kellett mennie, úgyhogy ketten maradtunk. Már csaknem egy hónap telt el… azóta. Mostanra már megszoktam, hogy külön bejáratú szakácsom van, meg egyúttal társaságom, ezért fesztelenül, sőt, szinte unottan ültem fel a konyhapultra, amíg ő utolsó-simít.

- Csinos vagy – vetett rám egy futó pillantást. Nem viszonoztam. A kezét figyeltem, amellyel óvatosan rákente a szószt a hússzeletekre. Sosem értettem, minek cifrázza ki folyton, mintha egy ételversenyre szánná a tányéron fekvő finomságot, de ő csak a maximalizmusával magyarázta. – Remélem, méltónak tartod magadhoz a fürjet – nézett rám aztán kihívóan.

- Ez fürj? – hökkentem meg. Olyat sem ettem még soha, bár Aaron hatékonyan dolgozott rajta, hogy valamelyik újszerű ételétől egyszer kiütést kapjak.

- Azt mondták… – bizonytalanodott el rögtön. – Szerinted nem az? – pillantott gyanakodva a halott madárkákra.

- Mit tudom én… – morogtam, és leugrottam a pultról. Nem érdekelt, mit tálal fel nekem. A tévét bámultam, míg asztalhoz nem invitált.

- Elkezdhetnéd élvezni egy kicsit az életet – bökött felém a villájával evés közben. Neki ízlett, én csak turkálgattam, bár tényleg finomra sikerült.

- Élvezem – motyogtam kedvetlenül, majd bekaptam egy falatot.

- Mosolyoghatnál is néha. – Ránéztem. Ő vigyorgott, de nekem meg sem moccant a szám. Leraktam az evőeszközöket.

- Lehet egy kérdésem? – kezdtem erőltetett-kedvesen.

- Persze! – felelte vidáman. Egy pillanatig figyeltem, ahogy eszik, majd megfogalmaztam, amire kíváncsi vagyok.

- Ugye tényleg fogalmad sincs róla, mit érzek? – Be mertem előlegezni, hogy igen lesz a válasz, és szerencsére nem kellett csalódnom. Ő sem lett volna jókedvű az utóbbi időben, ha érzi azt a semmit, ami bennem lakozik.

- Tényleg fogalmam sincs – felelte kissé csalódottan, de elég komoly hangon ahhoz, hogy higgyek neki. – A férjed remekül hazavágta a kapcsolatunkat – mosolyodott el, de nem bírtam volna megmondani, hogy jó- vagy rosszkedvűen-e. Én mindenesetre megkönnyebbültem emiatt. – Hiányzik is – tette hozzá. Most már ő sem az étellel törődött, engem figyelt. – Már egészen megszoktam, hogy milyen boldog vagy – gondolkodott el egy másodpercre. – Most viszont nem kell érezzelek ahhoz, hogy tudjam, nem vagy az – motyogta, majd felállt, és a mosogatóhoz vitte a tányérját. Követtem a sajátommal, nekem sem volt étvágyam. Eszembe jutott az, aki tényleg boldoggá tett régen.

- Sajnálom – suttogtam, bár nem igazán éreztem sajnálatot. A nappaliba mentem, vissza a tévé elé, hogy elüssem valahogy az időt, amíg megérkeznek a picik.

Aaron még motoszkált kicsit a konyhában, majd két sörrel jött be mellém. Mivel még szoptattam a lányokat – vagy inkább újra szoptattam őket, Isten tudja már hányadszor –, köszönettel elutasítottam.

- Nem akarod megtenni végre? – törte meg Aaron a csendet kis idő múlva.

- Mit? – néztem rá meglepetten. Mellettem ült, a baráti távolságnál valamivel közelebb, de sem ez, sem a kérdése nem foglalkoztatott túlzottan.

- Csak mondd ki. Kiabálj. Vagy sírj, dühöngj, de ne őrjíts meg mindenkit azzal, hogy ennyire passzív vagy! – fakadt ki a dühe. Egy ideje már vártam, mikor akad ki valaki miattam, de tőle számítottam rá a legkevésbé.

- Nem vagyok… – kezdtem, de félbeszakított, miközben kissé felém fordult.

- De igen. És tudod, mikor vettem ezt észre először? Amikor a kórháznál megcsókoltalak, aztán bocsánatot kértem. Egyikre sem úgy reagáltál, ahogy azt elvártam volna. – Megdöbbentett… Mi az, hogy ahogy azt elvárta volna? Nem volt időm tűnődni ezen, mert folytatta. – Szerettem volna, ha ellöksz, ha lekeversz egy pofont, ehelyett… A rohadt életbe, Kris, viszonoztad! Amikor meg bocsánatot kértem, simán vállat vontál. És ez csak két példa az ezerből, amit a többiekkel csinálsz. Egyedül a gyerekek közelében látlak… embernek, de az sem az igazi. Egy élő hulla vagy.

- Tudod, hogy miért… – mondtam neki szaggatottan, pedig máris elkezdett ébresztgetni bennem valamit. A haragot és a tehetetlenséget. Valamint azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor a férjem kimondta az utolsó hozzám intézett szavait.

- Tudom – suttogta. – De ez így nem jó. Hadd menjek el hozzá – kérte. Már nem először fordult elő, de eddig mindig szót fogadott, és nem tette.

- Ne – kérleltem most is.

- Kristen. – Nem mondott mást. Aztán pár perc múlva mégis. Addig némán szemléltük egymást. – Szereted még? – tette fel azt a kérdést, amitől újra vérezni kezdett a szívem helye.

Elfordultam, és remegni kezdtem. Képtelen voltam felelni erre. Aaron a karjaiba vont, mire a könnyeim is kicsordultak. Szabadjára engedtem azt, amit az utóbbi hetek során elfojtottam, és patakzó könnyek közt zokogtam ki magamból. Olyan szorosan kapaszkodtam közben belé, hogy biztos lehettem benne, alaposan tele lesz az oldala meg a karja foltokkal miattam, de nem érdekelt. Őt sem. Addig ringatott, amíg le nem csillapodtam valamelyest.

- Cél elérve – dünnyögte halkan, amikor már csak szipogtam. Ha az volt a célja, hogy úgy érezzem, mintha megettek és kihánytak volna, akkor tényleg elérte. Semmi erőm nem maradt. Dühös lettem rá emiatt, mégsem taszítottam el, mert ehhez sem volt energiám.

- Ez aljas volt – nyöszörögtem.

- Nem. Ez végre megint emberi dolog volt tőled.

Ránéztem, és nem értettem, mi jó neki abban, ha szenvedni lát.

- Nem megy – motyogtam. Sem elfelejteni nem bírtam a férjem, sem pedig nem szeretni.

- De menni fog – bizakodott ő. Újabban nem győzködött róla, hogy Rob igenis vissza fog térni, az idő múlásával talán ő is belátta, hogy nem fog. Nem akar már engem. Csak a gyerekeit. Ez megint letaszított a gödör mélyére. Megráztam a fejem, mire Aaron maga felé fordította az arcom. – Menni fog – ismételte. – Erős vagy.

Tovább csóváltam a fejem. Nem voltam az.

- Képtelen vagyok… nélküle… élni.

- Csukd be a szemed – kérte halkan. Nem értettem, mit akar ezzel, ezért először nem is engedelmeskedtem. – Rajta! – mondta hangosabban.

Engedelmeskedtem. Ekkor megint suttogni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy csinálja, de mintha a férjemet hallottam volna. Elakadt a lélegzetem, és ki akartam nyitni a szemeimet, hogy meggyőződjem róla, nem hallucinálok-e, bár az agyam már előbb megsúgta, hogy de igen, Aaron viszont rám szólt, hogy ne tegyem.

- Hadd könnyítsem meg egy kicsit – súgta egészen közel hozzám. Éreztem, hogy megcirógatja az arcom. Megremegtem. Nem akartam ezt… és mégis. A szája is végigsimított ugyanott, ahol az előbb az ujjai.

Még fel bírtam fogni, ki csinálja ezt velem, és el akartam húzódni, mert nem láttam értelmét, de a puszijai elérték a számat. Az álmaimat váltotta valóra, amelyekben nem ő volt ugyan a főszereplő, de… tényleg könnyebb lett. Én magam lettem könnyebb, amikor megcsókolt. A szája gyengéden simogatta az ajkaimat, a nyelve pedig óvatosan csusszant közéjük aztán.

A karjaim már eddig is a nyaka körül voltak, most kicsit lazábbra engedtem a szorítást, de nem löktem el magamtól. Szükségem volt erre. És arra, hogy érezzem, kellek… Robnak. Most már határozottan őt képzeltem Aaron helyére. És úgy csókoltam vissza, ahogy a férjemmel tenném. A szemeim maguktól maradtak csukva, nem akartam felébredni ebből az éber-álomból.

Tisztában voltam vele, hogy nem ő az, mégis jólesett. Meg is borzongtam, mikor Aaron az ölébe húzott. Tovább csókolt, és én is őt, miközben a keze a combjaimra tévedt. Még nem érte el azt a határt, ameddig engedtem volna, de a jelek szerint nem is akarta megközelíteni. A nyelve lágyan kóstolgatta az enyémet. Csókolóztunk már néhányszor így vagy úgy, de ez… más volt. Jobb. Igazibb.

Percek teltek el így, de még akkor sem untam meg. A lelkem viszont megnyugodott. Nem vert szaporán a szívem, nem is kellett levegő után kapkodnom… életemben ilyen nyugodt csókban még nem volt részem. Épp ezért ízlett annyira, nem akartam abbahagyni.

Végül Aaron húzódott el egy kicsit. Ekkor nyitottam ki a szemem, és néztem rá. Nem bántam, hogy megtettük, bár folytatásra nem vágytam. Ő igen, ezt éreztem a lábaim között, de képes volt türtőztetni magát. nem szorított magához jobban a kelleténél, a kezei is „illedelmesen” csak a combomon pihentek, egyedül a szeme csillogásából következtethettem még arra, hogy neki ez többet jelenthetett, mint nekem. És tulajdonképpen meg is érdemelte.

- Fogalmad sincs, mióta várok egy ilyesmire… – súgta rekedtes hangon. – De nem fogok közétek állni – rázta meg enyhén a fejét. – Neked vele kell boldognak lenned. Velem nem lennél az.

Valamiért úgy éreztem, muszáj ezt megcáfolnom.

- De…

- Nincs de, Kris – nevette el magát. – Az előbb nem engem csókoltál, hanem őt. Ezért éreztem benne annyi… szenvedélyt. Még mindig szereted. És mérget veszek rá, hogy ő is téged. Szóval… maradunk ennyiben.

Nem tetszett, hogy megint kezdi. Már megint ez az idióta önuralom!  És közben láttam rajta, hogy fáj neki, amiért így van.

Dühömben és persze hogy bizonyítsak neki, újra megcsókoltam. Ezúttal nem képzelegtem senkit a helyébe. Ő pedig ettől még jobban beindult. Most már magához szorított, a vágya a lábaim között lüktetett, a csókja vadabbul érkezett, úgy, ahogy akkor tette volna, ha erre valaha lehetősége van. Most az egyszer meg akartam neki adni a lehetőséget. Annyi szenvedés után, amit miattam kellett kiállnia, úgy döntöttem, megérdemli. Lesz, ami lesz.

Kisvártatva már nem ültünk a kanapén, hanem feküdtünk. Én hanyatt, ő pedig rajtam, még mindig széttárt lábaim között. Akármi is volt ezzel a célom, sikerülni látszott, sőt, vissza is ütött; én sem éreztem magam olyan kellemetlenül, mint hittem. Egyedül a máris jelentkező bűntudatom tartott vissza attól, hogy élvezni kezdjem.

Ennek ellenére nem hárítottam el a simogatásait, melyekkel már a melleimet becézgette, sem a csókjait, amelyekkel hatékonyan élesztgette bennem a vágyat – csak éppen nem maga iránt, hanem a férjem iránt, aki túl régen érintett így… –, élveztem azt a tényt, hogy adhatok. Hogy köszönetet mondhatok neki mindenért. Tudtam, hogy akármi történjen, annak nem lesz folytatása. Egyikünk részéről sem.

Kicsit furcsán éreztem magam, amiért egy idegennek – holott valójában nem volt az – engedek meg olyasmit, amit évek óta csak a férjem tehetett meg, de a szívem azt súgta, Aaron megérdemli, hogy legalább egyszer… kapjon belőlem valamit. Amit szeretne. Ennél „jobb” alkalom úgysem lesz rá.

Tovább fogadtam az érintéseit és a csókjait, hagytam, hogy a blúzomat kigombolva a melleimet is végigcsókolgassa, majd a hasam felé vegye az irányt. Ott megállt, és habozni kezdett. Én magam gomboltam ki a nadrágomat, majd vártam, hogy lehúzza rólam. Nem tette meg. Ehelyett rám nézett.

- Ezt nem akarod – mondta.

- De igen – feleltem holtbiztosan.

Elmosolyodott, újra csókolgatni kezdett, de ezúttal felfelé haladva a testemen. Éreztem, hogy az ujjai a nadrágom kigombolt sliccénél matatnak, de nem lehúzni próbálta rólam a ruhadarabot, hanem visszagombolgatta. Akárcsak a mellbimbóim újbóli megízlelése után a blúzomat.

A szája már a nyakamon járt, amikor felemeltem a fejét, hogy arra kérjem vele, nézzen rám.

- Te nem akarod? – hitetlenkedtem.

- Amióta először megláttalak… Itt jöttél felfelé a felhajtón. Éppen költözködtetek. Meg mi is. Azóta vágyom rád – árulta el halkan. Belevesztem a tekintetébe és beleborzongtam a szavaiba. – Bármit megtennék érted. Az életemet is feláldoztam egyszer, de örömmel tenném meg megint. Az, hogy egy ideig éreztelek, de most már nem… egy kicsit sem csökkentette bennem azt, amit irántad érzek. Szeretlek, Kristen. És a legszebb álmaim válnának valóra azzal, ha most szeretkeznénk. De nem tehetjük meg.

- Mindezt tudom, épp ezért szerettem volna, hogy…

- Kapjon valamit a koldus? – mosolygott rám.

- Megérdemled – bólintottam.

- Lehet – értett egyet ezzel ő is. Aztán komolyabbá vált az arca. – A férjed viszont nem érdemli meg, hogy megcsald.

- Elhagyott! – sziszegtem hirtelen feldühödve. Már nem éreztem magamban a semmit, Aaron valahogy „meggyógyított”. Éreztem Rob miatt a fájdalmat, és a dühöt, amiért tényleg megtette: elhagyott! – Ha úgy vesszük, nem csalom meg, mert nem vagyunk együtt éppen. Vagy látod, hogy itt lenne valahol? – mutattam körbe. Egyre jobban belelovalltam magam a haragba.

- Nincs itt – felelte sóhajtva. – Ha viszont kibékültök, bűntudatod lenne miattam – mutatott rá arra az apróságra, amire már én is gondoltam futólag. – Ezt pedig nem akarom. Úgyhogy álljunk meg, amíg nem késő.

- Gyűlöllek – próbáltam ekkor eltaszítani magamról, de ő volt az erősebb. Meg a férfi is, így nem hagyta. Lefogta a kezeimet, és a fejem fölé szorította. – Miért nem teszed azt, amit szeretnél?! – veszekedtem vele egyoldalúan. Ő megmaradt a nyugalomnál.

- Gyűlölhetsz, de inkább most és emiatt, mint később azért, mert Rob nem bocsátja ezt meg neked.

- Semmi köze hozzá! Elhagyott! – ismételtem.

- Kristen… – Nem figyeltem, szabadulni akartam. Vagy… tovább menni. Magasról tettem a bűntudatra, vagy bármi hasonlóra, az sem érdekelt, hogy Rob megbocsátaná-e vagy sem. Megölt, amikor itt hagyott engem, most ne várjon mást, mint azt, hogy az egyetlen férfinek adom oda magam, aki mindig kiállt mellettem és értem. Ellentétben vele.

Aaron sajátosan akadályozta meg a további kísérleteimet arra vonatkozólag, hogy rábírjam, engedjen el: ismét megcsókolt. Megint nyugalmat oltott belém. A hálámból fakadó vágyamat felváltotta valami más. Igazat kellett neki adnom. Ismertem a férjemet. Soha nem bocsátaná meg, ha megtennénk. Annyi időm volt dönteni, amíg pillanatnyi partnerem nyelve ki nem csusszant az ajkaim közül, és pár utolsó puszit követően fel nem ült a kanapén, engem is magával húzva.

- Igazad van – öleltem még mindig a nyakát. – Sajnálom.

- Szívesebben vagyok örökre a barátod, mint az elzavart és megutált szeretőd – mondta halkan. Ennek ellenére újból és újból megpuszilta a számat. Még viszonoztam. Tudtam, hogy többé nem lesz alkalmunk ilyesmire, ezért ki akartam élvezni a pillanatot. Biztos voltam benne, hogy csak barátként ezentúl már nem tekinthetek rá, ahhoz máris túl messzire mentünk, mégsem visszafordíthatatlanul távol attól, ahol lennünk illik. Van visszaút.

- De így soha többé nem lesz lehetőségünk, hogy… – kezdtem, mikor a nyakamra szórta újra a puszijait.

- Tudom – hallgattatott el még egy csókkal. Ezt már nem számoltam, hányadik lesz. – Kettőnknek csak ennyit engedett a sors. De ez is több mint amit valaha remélni mertem – vallotta be meghatottan. – Köszönöm.

- Ha nem vagy olyan hülye, hogy megállj, még többet is kaphattál volna – próbáltam még egyszer, utoljára hatni az akaratára, de hiába.

- Ne csábíts, mert a végén még elfogadom a felkínálkozást, és…

- És? – incselkedtem vele. Megengedhettem magamnak, tudtam, hogy úgysem teszi meg. Nem tévedtem.

- Nekünk nem lenne ilyen – nézett a szemeimbe. – Ha esetleg idővel meg is szeretnél… a szíved az övé maradna. És fájna, amiért lemondtál róla. – Már megint igaza volt.

Elgondolkodtam egy percre. Most ő sem zavart meg ebben a puszijaival. Várt. Aztán hagyta, hogy lemásszak az öléből, és a söréért nyúljak. Egyetlen kortyot ittam csak belőle, aztán leraktam, és Aaronra néztem.

- Undorítóan jófiú vagy – közöltem vele. Kinevetett érte. Ezután közelebb hajolt, és lelopta a sörcseppet a szám széléről.

- De igazam van – mutatott rá. Nem látszott emiatt csalódottnak, sem szomorúnak, így én sem lettem az. – Rob soha nem tudhatja meg ezt – közölte aztán. – Vagy el akarod neki mondani?

- Nem tartozom neki számadással – vontam vállat. Immár hagytam magam fájni iránta, valamint a dühöm sem múlt el, melyet az elhagyása miatt éreztem. – De elmondom neki – tettem hozzá –, ha rákérdez – hagytam magamnak egy kiskaput. Tudtam, hogy soha nem fogja firtatni, bár egészen biztos nem lehettem ebben.

- Oké. Rád bízom. Csak puskát ne adj a kezébe, amikor megosztod vele, mit tettünk… majdnem.

- Nem fogok – ígértem. Jó és rossz is volt abban, ami ekkor történt kettőnk között Aaronnal. Jó azért, mert legalább rendhagyó módon kinyilvánítottam neki a köszönetemet. Rossz viszont azért, mert tudtam, sokkal többet érdemelne…

A szemeibe néztem, és újra felmerült bennem a gondolat, hogy talán egy szerelmes éjszakával kompenzálhatnám mindazt, amit eddig értem tett, de kiolvasta a tekintetemből, mire készülök, ugyanis felállt a kanapéról, és a sörével együtt a konyha felé indult.

- Felejtsd el! – szólt hátra a válla fölött. Vettem egy mély lélegzetet, és… elfelejtettem. Még épp időben, mert egy perc múlva megérkezett Lizzy a babáimmal.

Ekkor már rég nem Aaron töltötte ki a gondolataimat, hanem az apjuk. Mivel a bástyáim leomlottak, könnyes szemekkel kezdtem el faggatni a sógornőmet, hogy van az öccse?

Liz megdöbbent ezen, meg a könnyeimen is, és rögtön Aaronra vetett gyanakvó pillantásokat, de ő csak vállat vont, jelezvén, hogy nem tudja, mi történt velem. Ezt a részét tényleg nem tudhatta. Én sem árulkodtam.

- Rob is pocsékul néz ki – árulta el. – Szerintem már csak pár napig bírja – tette hozzá elmosolyodva. – Hamarosan visszajön – biztatott. Segített utána felvinni a kicsiket az emeletre. Boldogan szorítottam őket magamhoz – részben önző okokból; még éreztem a ruhácskájukon az apjuk illatát.

Miután megfürdettük és átöltöztettük őket, minden apró darabot a hálóba vittem, hogy Rob illatával magam mellett alhassak el, de volt még egy kis dolgom előbb.

Miután Lizzy elbúcsúzott, kikísértem Aaront is, aki közben a konyhában varázsolt rendet. Az ajtóban még megállítottam.

- Köszönök… mindent – motyogtam halkan, de ő azt mondta, nincs okom zavarban lenni.

- Én köszönöm inkább, hogy megtudhattam, miért tartsam még nagyobb mázlistának a férjed – kacsintott. Elképedtem, hogy még ebből is viccet képes csinálni, holott ma egy életre elesett a lehetőségétől, hogy engem ágyba vigyen, és ez sem rajtam múlt, de ő jókedvűnek tűnt, úgyhogy én is megnyugodtam.

A nyugalmam addig tartott, míg a hálóba nem értem. A gyermekeim már aludtak, amikor lezuhanyozva én is lefekvéshez készülődtem, de egész éjen át tartó sírás lett belőle, mivel magamhoz öleltem Rob illatát őrző ruhácskáikat. Ekkor vallottam be magamnak, amit eddig elfojtottam.

Hiányzik. Nagyon!

A kezem már nyúlt volna a telefonért, hogy legalább a hangját hallhassam egy kicsit, de félúton meggondoltam magam. Lizzy azt mondta, már csak pár napig bírja. Addig nekem is ki kell tartanom. Ha egy héten belül nem jelentkezik, akkor kivallatom a családját, hol bujkál, és én magam megyek érte, hogy hazarángassam – döntöttem el.

Még öt napot kellett túlélnem addig a beelőlegezett egy hét helyett. Aaron újra a barátommá változott, és hagyta, hogy levezessem rajta a dühömet.

Istenieket veszekedtünk minden kis apróságon, mégsem lépett le sem bánatában, sem a vitáink után. Inkább beült velem a tévé elé a nappaliba, hagyta, hogy a karjaiban aludjak el, miután a gyerekek már fent elszundítottak, és mindig elsírhattam neki a Rob miatti fájdalmamat. Együtt érzett, de semmi több. Én sem kívántam férfiként, csak… egyféle baráti-ölelési vágyamat elégítette ki, amikor végképp magam alá kerültem.

Többnyire ő vitt fel a hálóba a karjaiban, miután elnyomott az álom, legalábbis reggelente rendszerint ott ébredtem, egyszer viszont nem éreztem magam alatt a testét, amikor felriadtam valamire. Még mindig a kanapén voltam, halkan szólt a tévé, Aaron nem volt sehol, de ahogy kinyitottam a szemeimet, megpillantottam… az a férfit, akiről épp az imént álmodtam!

Hát hazajött! Egyetlen kérdésem volt hozzá csupán.

- Hol a fenében voltál ilyen sokáig?

Rob döbbenten nézett a szemeimbe. Én is csodálkoztam, hogy kerül ide vajon, mert ma egész délután a gyerekekkel volt, de őket Lizzy már korábban hazahozta. Nem is volt fontos kérdés. Az inkább számított, hogy végre itt van.

- Nem bírtam tovább – nyögte, miközben a karjaiba húzott. – Látnom kellett téged. – Nem hagytam, hogy folytassa. Az ujjaimat a szájára tettem, mire puszilgatni kezdte őket. – Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte bizonytalanul. Annak a kínnak a vértestvére tükröződött a szemeiben, ami kerek egy hónapig gyilkolt engem.

De hiába hibázott, hiába haragudtam rá, amiért ezt tette, mégiscsak ő volt az egyetlen, akinek a közelében teljesnek éreztem magam. Akinek az ölelése pont olyan biztonságot és egyben szenvedélyt nyújtott, amellyel életben bírta tartani az iránta érzett testi és lelki vágyaimat. Aki minden vitánk és kibékülésünk alkalmával felszabadította a lényemnek azt a részét, amelyet csak ő volt képes elérni, senki más. A sorsunk örök érvényű retúrjegyet kapott vissza egymáshoz. Akármi történjen is.

- Szeretlek – súgtam válaszként a kérdésére.

- Én is szeretlek – felelte megkönnyebbülten, aztán megtette azt, amire egy hónapot kellett várnom. Megcsókolt.

Csupán ennyi kellett hozzá, hogy az elmúlt hónap végleg kitörlődjön az életemből. Minden haragom, fájdalmam, gyötrelmem odalett, a szívem darabkái heg nélkül forrtak össze, és egy dolog, egy érzés keringett már csak az ereimben. A végtelen szerelem.


(Rob)

Ha életben hagytam volna magamban a reményt, vagy annak a lehetőségét, hogy merjek hinni abban, hogy az egy hónapig tartó zuhanásom után ilyen simán és akadálymentesen landolhatok életem valódi értelmének a karjaiban, akkor sokkal hamarabb visszajövök.

A félelmeim már odakint megsemmisültek, amikor Ian és Aaron némi agymosásban részesítettek. Nem zártam ki a lehetőségét annak, hogy szerelmem viselkedésének hátterében esetleg egy kis bűntudat is áll amiatt, hogy az eltűnésem miatt bosszúból olyasmit tett, amiben Aaron is boldogan benne volt, de ha csakugyan megtörtént, azt csak magamnak köszönhetem. És semmi jogom felróni Kristennek, ha így cselekedett. Kifaggatni meg nem szándékoztam. Elég volt a bonyodalmakból.

Egyedül a végeredmény számított. Megbocsátotta a hülyeségemet, engem ölel és csókol jelen pillanatban, és a szerelmünk jelszava újra értelmet nyert: a végtelenségig.

The End

Sziasztok megint! :)

Tényleg vége :(
Ezt már be is előlegeztem az egyik új blogomon, de nem amiatt, hanem mert... szeretem ezt a történetet! Olyan kibaszott sokmindent leírtam már velük kapcsolatban, és ez a mostani szerintem elég jó végszó lett, úgyhogy ezennel az Our Dreamsnek vége.
Az van, hogy nem akartam elhúzni a dolgot, a történetet odáig, amikor már nincs kedvem nekiülni, megnyitni a docot, hanem utálattal és hosszú-hosszú agyalással küzdök ki magamból egy újabb fejezetet. Ezért aztán úgy döntöttem, addig zárom le, és fejezem be, ameddig még szeretem a sztorit!
Most még szeretem. Nagyon!
Ezért ezt is útjára bocsátom, Love Canyon címszóval nyolcadik kötetként, Végtelenség alcímmel ez is a LC sorozat részét fogja képezni, egyfajta befejező kötetként, de ennyi volt. Ebben a bazi hosszú sztoriban (ha az Always RS blogot is számoljuk), én úgy érzem, már kiírtam magamból a lehetetlent is - ami nem létezik, mint tudjuk ;-) - , úgyhogy eljött ez a pillanat. :(

Sajnálom.

Egy pici kis dolog viszont van még, ami talán lehiggasztja most a kedélyeinket (igen, az enyémeket is), ez pedig nem más, hogy fel fog kerülni ugyanide, ugyanerre a blogra, folytatásként az ARS-EPILOGUE (Utószó), ennek keretében pedig fogok még hozni néhány (4-5) fejezetet a közeljövőben (mondjuk jövő héttől :D), amelyben egy cseppnyit ugrok az időben, és a picit nagyobb gyerekekkel kapcs is lesz szó mindenféléről, meg természetesen Rob+Kris duettről, és hasonlókról - ez az utószó is bele fog még kerülni majd a LC8. könyvbe - , szóval nem lehet hiányérzete senkinek, mert ki fogok térni a nagyobbgyerekes-szülői RobStenre is :) Csak ezt az elhagyás-visszatérés-megbocsátás dolgot nem feszegetem tovább, mindenki képzeljen oda egy békülős szexet a végére - az Epilogue-ban lesz még majd az is, de addig is a pont ott van a sztori végén.

A szomorúságot tehát még egy picit el lehet odázni, tulképp a lényeg, hogy ettől ne várjatok többet, de egy pár éves ugrásos folytatásban még bízhattok!!!

Köszönök mindenkinek mindent, a figyelmet, az e-maileket, a hozzászólásokat, azt hogy itt voltatok / vagytok, és... ;-) Millió puszi!!! ♥♥♥

Dorka

30. fejezet

30. fejezet (Kristen)

Este érkezett vissza Lizzy a gyerekeimmel… valahonnan. Nem kérdeztem, ő pedig nem mondta. Annak mindenesetre örült, hogy „felébredtem”, főleg, hogy látok is. Én már kevésbé. Illetve annak igen, hogy a látásomat visszanyertem, de azon kívül… Túl sivár volt minden. Túl üres. És túl… ijesztően semmilyen. Leszámítva a kicsikéimet.

Victor bemutatta nekem a legújabb széttépázott plüss-kollekcióját. Osztoztam az örömében, és ez végre egy számomra is meglepően jó érzés volt. Kellemes. A lányaim is boldoggá tettek. Azonnal a keblemre öleltem mindkettőt, és elhatároztam, hogy ha belepusztulok is, jóváteszem, amiért ennyi ideig hanyagoltam őket!

Rossz anya voltam – dübörgött bennem a fájdalom. De ennek most vége – kaptam új erőre, amit belőlük merítettem. Ha az apjuk elment, akkor egyedül fogok boldogulni. Egyedül kell boldogulnom. Nem éltem volna túl, ha őket is elveszítem.

Miután kisírtam magam a babák között, úgy döntöttem, ma még nem etetem őket – hisz infúziót kaptam, abban pedig Isten tudja, milyen szereket –, de holnaptól ismét én leszek majd az, aki eteti őket. Én és senki más. Csak én maradtam nekik. Ők pedig nekem.

Reggelig velük voltam, pedig a sógornőim megpróbáltak rávenni, hogy feküdjek le, és majd ők vigyáznak rájuk addig – ahogy eddig is –, de nem tágítottam. Még alvás közben is őket néztem, gyönyörködtem bennük, de már nem sirattam a boldogságomat. Vétkesnek éreztem magamat is abban, ami történt, de Rob volt az, aki megfutamodott. Nem hibáztattam ezért, meg tudtam érteni, miért tette. Keseregnem meg amúgy is fölösleges lett volna, hisz úgysem érdekli…

Aaron nem jött vissza a „közös zuhanyzásunk” után, de volt egy olyan érzésem, hogy nem örökre tűnt el. Be is igazolódott. Másnap délelőtt érkezett, Ian társaságában.

- Hallottam egy nagyon jó hírt – nézett rám Ian mosolyogva. Én anélkül viszonoztam a pillantását. Biztosra vettem, hogy a látásomra céloz.

- Igen – bólintottam. Már előre féltem, hogy mi következik. Ez is beigazolódott.

- Megtennéd, hogy bejössz velem a klinikára? Meg szeretnénk vizsgálni azt a vérömlenyt, hogy mennyire szívódott fel…

- Muszáj? – kérdeztem érdektelenül. Magam is meglepődtem, hogy tulajdonképpen emiatt is csak azért aggódtam, mert arra az időre, amíg én odavagyok, nem tölthetném az időt a gyermekeimmel.

- Muszáj – felelte Ian ellentmondást nem tűrően. Nem volt más választásom, úgyhogy megkértem Vicet, hogy ügyeljen a kicsikre, amíg távol vagyok. Reméltem, hogy igyekezni fogunk.

Nem volt szerencsém. Késő délutánig vizsgálgattak, valaki megállás nélkül a szemembe világított a kis lámpácsjákával, ha épp nem különböző szerkezeteket szereltek rám, vagy fektettek bele engem, hogy alaposan próbára tegyék az idegeimet. Gyanús volt, hogy nem-e az a céljuk esetleg.

Két dolgot akartam mindez helyett: haza menni és a fiammal meg a lányaimmal foglalkozni. Már bántam, hogy igent mondtam Iannek.

A helyzeten az sem segített, hogy Aaron is elkísért bennünket. Féltően karolt át, amíg várakoztunk, később pedig, mikor megfájdult a fejem, a vállára hajthattam, hogy pihenhessek rajta egy kicsit. Semmit nem éreztem, amikor magához ölelt, és ez így volt jó.

- Még mindig nem akarod, hogy… – kezdte, amikor felemelkedtem ültömben, hogy Ian irodája felé dühös pillantásokat vetve kinyújtózkodjak egy kicsit.

- Nem! – feleltem határozottan. Amióta idejöttünk, huszadjára kérdezte, nem akarom-e, hogy szóljon inkább a férjemnek, hogy ő jöjjön ide várakozni velem. Nem akartam. – Ő döntött úgy, hogy elmegy, amikor még nem láttam – magyaráztam neki sokadjára. – És azt sem akarom, hogy megtudja, hogy rendbejöttek a szemeim. Ha erről tudomást szerezne, biztos, hogy megjelenne itt – magyaráztam neki –, de nekem életem végéig ott motoszkálna a fejemben, hogy mi van, ha egyszerűen csak arról van szó, hogy vakon nem kellettem neki…

- Kris, ez oltári nagy ba…

- Tudom, hogy baromság! De mi van, ha mégse? – tártam szét a karjaimat kérdőn, majd felálltam, mert eluntam, hogy húsz perce felénk sem néz senki. – Kimegyek cigizni – indultam el a kijelölt hely felé. Nem figyeltem, hogy követ-e, úgyis tudtam, hogy igen.

Éppen egy teljes isteni slukkot sikerült letüdőznöm, amikor Aaron odaért hozzám, és kivette a számból a cigarettát. Zavartalanul szívta el, én meg döbbenten néztem, míg el nem oltotta. Meglehetősen egyértelmű kihívó pillantást vetett rám, de úgy döntöttem, nem állok le vele veszekedni.

Elővettem egy másik szálat, meggyújtottam, egy slukk… majd ez is eltűnt a számból. Tudtam, hogy provokálni akar, de elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Ezért aztán odébb lépdeltem, és ott a harmadik szálat is meggyújtottam. Ugyanaz lett a sorsa, mint az első kettőnek.

Határozott ölési szándékkal fordultam meg a tengelyem körül, és a dühömet rendhagyó módon csak a tekintetemmel hoztam az elvigyorodó Aaron tudomására. Ezzel persze még inkább felbőszített, így fogtam a cigisdobozt, az öngyújtót, mindent, keményen belevágtam a kukába, majd befelé indultam, hátha a testvére már jutott valamire a rejtvényfejtést illetően.

Nem jutottam tovább két lépésnél. Aaron utánam nyúlt, és visszarántott. Egyenesen a karjaiba zuhantam. A tenyerem a mellkasára tapadt – pont jó helyre ahhoz, hogy megpróbáljam ellökni magamtól. Nem sikerült, mire felnevetett.

- Na, végre kezdesz normálisan viselkedni – jegyezte meg, de ezzel elérte, hogy ne küszködjem tovább. Elengedtem magam, hadd öleljen. Rájött viszont a trükkömre, mert elfintorodott. – Ezt meg úgy hívják, amikor valaki csúnyán elkiabál valamit.

Nem reagáltam. Hosszan szemeztünk, mielőtt taktikát váltott volna. pontosan tudtam, mire megy ki a játék és nem kívántam részt venni benne, ezért nem moccantam, amikor a szemeim után a számra esett a tekintete, majd lassan lehajolt, és egy puszit nyomott az ajkaimra. Egy másodpercre elhúzódott, várta, hogyan reagálok, de meglátva azt, hogy sehogy, folytatta a „támadást”.

Még akkor sem rezzentem meg, mikor lágyan csókolgatni kezdett, óvatosan és puhatolózva. Lehunyt szemmel „tűrtem”, de nem akarta befejezni. A normális viselkedéstől tényleg távol voltam, mégsem szerettem volna a kedvére tenni. Ennek ellenére gondoltam egyet, a kezemet feljebb csúsztattam a mellkasáról, a nyakába kulcsoltam a karjaimat, és amilyen forrón csak tudtam, visszacsókoltam.

A pillanat tört részéig tartott csupán, majd ő taszított el magától, megrettenve a tettem váratlanságától. Én nem gondolkodtam, csak cselekedtem, hogy leszálljon rólam. Sikerült.

- Oké – nyögte. – Te győztél. Azt csinálsz, amit akarsz. – Ezzel kivette a cigis dobozomat meg az öngyújtót az üres kuka aljáról, és még meg is gyújtotta nekem a szálat. – Aztán ha a gyerekeid betegek lesznek, ne csodálkozz – motyogta még, majd bement. Eddig nem, de ezzel a mondattal már tényleg kiváltott belőlem érzelmeket: bűntudatot.

Nem tudtam ugyan, hogy a tejemnek árthat-e, ha elszívok néha egy-egy szálat, de még a lehetőséget sem akartam kockáztatni. Gondolkodás nélkül eldobtam a cigit, és utána szaladtam. Csak egy futó pillantást vetett rám, szótlanul haladt tovább a folyosón a testvére irodája felé, amely kinyílt, pont, mikor odaértünk elé.

Ian be is invitált minket rögtön, majd a szakemberek távozását követően belekezdett.

- Mintha kutya bajod sem lett volna soha – nézett rám kérdőn. Nem értettem, miért kérdőn, hisz ha tőlem vár erre magyarázatot, akkor melléfogott, de alaposan… – Nincs nyoma sem a vérömlenynek, sem más elváltozásnak… a látásod tökéletes… – lapozgatta közben a papírjait. – Tudjátok mit? – nézett aztán ránk némi beletörődéssel. – Feladom. Azt hiszem, eljutottam arra a pontra, amikor bátran kijelenthetem, hogy sem ezt a csodagyógyulást nem értem, sem azt a különös valamit, ami köztetek van – szemlélt bennünket lemondóan. – Vagyis volt – helyesbített, mielőtt megtettem volna én.

Kifejezetten boldoggá tett, hogy már nem „érzünk egymás iránt” semmit – a szó nem szoros értelmében –, így ugyanis könnyebb volt. Nem éreztem olyan feszélyezettnek magam, mint akit folyton kihallgatnak vagy „vallatnak”. Aaron is nyugodtabbnak tűnt, mint korábban. Ennek a dolognak az elmúlása volt tán az egyetlen pozitívuma annak, amibe Rob taszított azzal, hogy elhagyott engem. De semmi másért nem érte meg.

Nem bírtam rágondolni anélkül, hogy a szívem kiürült helye a mellkasomban kongani ne kezdjen, így visszatereltem inkább a figyelmem az orvosomra, meg a testvérére. Főleg a testvérére.

- Akkor mehetünk végre? – kérdeztem Aarontól mogorván.

Ő Ianre pillantott, aki bólintott. Aaron ezután hazavitt, de közben egy szót sem szólt hozzám. Én sem erőltettem a beszélgetést. A házunk előtt mégsem hagyta, hogy kiszálljak a kocsijából. A kezem után nyúlt.

- Szeretnék bocsánatot kérni – mondta halkan, de nem nézett rám, a kezeinket figyelte. – Tudom, nem volt fair, hogy megcsókoltalak… Sem most, sem akkor. – Az akkor alatt nyilván a magányossá válásom előtti nap délutánjára célzott.

- Nekem egyik sem jelentett semmit – vallottam be sajnálkozva, de nem a tényt sajnáltam, hanem őt.

Újabb érzelem volt ez a lelkem tiszta lapra írt listáján a gyermekeim miatt érzett öröm és a bűntudat mögött. A szeretni szót is felvéstem rá – a legaljára. Ha valaha ismét sikerül… Kételkedtem benne, hogy igen.

- Akkor is elnézést kérek. Ha nem teszem, nem ment volna el…

- Ki ne mondd – kértem gyötrődve. Nem akartam hallani róla, gondolni sem rá. – Majd lesz valahogy – tettem hozzá. – De egyelőre nem kalkulálom az életembe, hogy visszajön.

- Miért nem hívod fel? Vagy elviszlek hozzá – mondta hirtelen. Vagyis ő tudja, hol bujkál – jöttem rá. Ő is tudja. Meg valószínűleg mindenki, még a picik is. Az ajánlata nagylelkű volt, én mégis megráztam a fejem.

- Nem. Majd visszajön, ha úgy gondolja – pillantottam ki az ablakon a ház felé. Szívesebben lettem volna már a kicsik között, mint ebben a kellemetlen érzéseket gerjesztő beszélgetésben. – Kérlek, ne állj neki intézkedni, hogy mielőbb „úgy gondolja” – fordultam még vissza Aaron felé.

- Nem fogok, de…

- Nincs de. Köszönöm, hogy elkísértél ma. Majd találkozunk. – Ezzel fogtam magam, kiszálltam a kocsijából, és bementem a házba, hogy újra a véreim szerinti örömnek adjam át magam a továbbiakban. Nem akartam sírni többé. Robnak kellett döntenie, hogy mikor akar visszajönni… Végtére is azt mondta, vissza fog…


(Rob)

Lizzy mindig csak a szüleim házáig hozta a gyerekeket. Ott találkoztam velük kétnaponta. Ez tartott már csak életben; a három csöppség: Victor, Sophie és Dorothy.

Ahogy a nővéreim elmesélték, Kristen még nálam is rosszabbul viselte a… nem akartam szakításnak nevezni, az túl végzetesen hangzott… az átmeneti különlétünket, de ezt nem részletezték pontosan. Mindegy is volt igazság szerint. Állandóan evett miatta az aggodalom. Főleg azt követően, hogy a hírforrásaim elapadtak.

Az egész családom bekeményített velem szemben, egy emberként Kristen mögé álltak, és közölték, hogy egyem meg, amit főztem. Ettem.

Egy keserves hónapon át. Eleinte nap, mint nap fohászkodtam érte, hogy jelentkezzen, hogy tudjam, visszavár engem, de semmi.

Félidőnél döbbentem rá, hogy erre várhatok ugyan, de soha nem fog megtörténni, hisz én kértem tőle időt, én jöttem el otthonról, és csak rajtam múlik, mikor térek vissza hozzá. Ha akar még egyáltalán engem, vagy mindent sikerült kiölnöm belőle, amit valaha irántam érzett… Féltem, hogy az utóbbi verzió lesz a helyes.

Ezután már csak ahhoz kellett erőt gyűjtenem, hogy haza merjek menni, kideríteni, hogy mi a helyzet. Az sem zártam ki, hogy Aaron időközben hasznos vigasztalóeszköznek bizonyult, és nekem már nincs ott helyem. Lizzy és Vic persze ezzel kapcsolatban sem voltak hajlandóak nyilatkozni.

Egyszer csúnyán össze is vesztem velük ezen. Akkor már három hete nem láttam őt… Úgy döntöttem, hogy Brighton helyett a házunk felé veszem az irányt. Nem közvetlenül a kapu előtt parkoltam le, nem akartam, hogy a kutyák jelezzék az ittlétemet. Halkan sétáltam oda hozzájuk a sötétben. Egyből megismertek, így csak néhány halk vakkantást hallattak boldogan, meg egy kevés simogatást követeltek a hallgatásukért cserébe.

A házban csend honolt, de a nappali ablakán láttam némi fényt kiszűrődni. Csodálkoztam ezen, mert ha Kristen egyedül volna itthon, biztos voltam benne, hogy az emeleten lenne a gyerekekkel. Mégis, mintha a tévé fényeit véltem volna itt felfedezni.

Odalopakodtam az ablak alá, miközben egyre hülyébben éreztem magam, amiért a saját házamba leskelődök éppen befelé, de amit odabent láttam, az meggyőzött róla, hogy az is vagyok. Jobban mondva engem vettek hülyére. Még pontosabban pedig: én tettem azzá saját magam.

A kanapén két alakot láttam. Az egyik Aaron volt… a másik pedig a feleségem. Kristen aludt, de nem is ez csapta ki a biztosítékot az agyamban, hanem az, hogy hogyan?! Aaron karjaiban. Aki gyengéd mozdulatokkal a hátát simogatta. A feleségem pedig a mellkasára bújva feküdt, félig őt ölelve…

Megszakadt a szívem a látványtól, és egyetlen másodperc alatt felfogtam, hogy mi történik. Kristen döntött. És nem mellettem… Csak azt nem értettem, miért nem mondta ezt el? Miért kellett… hagynia, hogy még reménykedjek? Közölnie kellett volna, hogy a maga részéről már nem kér belőlem, és szemtől szemben intéznie a kivégzésemet, nem így…

Csalódottan fordultam el az ablaktól, és egy percig hagytam magam összetörni. Egy telefon csörgésének zaja hatolt el a tudatomig, mire vetettem még rájuk egy utolsó pillantást, mielőtt elmegyek és… nem jövök vissza többé.

Aaron telefonja szólt, de Kristen nem ébredt fel rá. A pasas úgy emelte le magáról óvatosan, hogy aztán a zsebéből elővegye a mobilját. Nem voltam kíváncsi a folytatásra, mondjuk olyasmire, hogy a feleségem is felébred a zajra, és esetleg… másnak is a szemtanúja leszek, mint aminek eddig. Ez is épp elég egyértelmű volt.

Aaron még egy szót sem szólt, de váratlanul az ablak felé pillantott, ahol én voltam. Rögtön hátrébb húzódtam, bár tudtam, hogy nem láthat engem idekint. Mégis jobbnak láttam, ha nem gyötröm magam tovább – legalábbis nem itt –, és elhúzom a csíkot, mielőtt észrevesznek.

Hátra sem néztem többé, úgy vánszorogtam el az autómig. Tökéletesen halottnak éreztem magam. Elveszítettem őt… Most vált bennem ez tényszerűvé, és fogalmam sem volt, mit tehetnék még. Semmit – érkezett a felelet.

Egy percre megálltam az autóm mellett, rátámaszkodtam, és próbáltam összeszedni magam annyira, hogy be bírjak ülni, el bírjak hajtani, és soha ne nézzek vissza, de valami visszatartott. Minden porcikám remegett a fájdalomtól. Sosem hittem volna, hogy erre valaha sor kerül…

- Rob – hallottam ekkor egy hangot a sötétből. Lehunytam a szemem. Ezek szerint mégis meglátott – gondoltam.

Keserű mosollyal fordultam Aaron felé. A háborút ő nyerte meg, de arra nem voltam hajlandó, hogy még meg is alázzon „búcsúzóul”.

- Mit akarsz? – kérdeztem tőle.

- Csak kifejezni az örömömet – állt meg tőlem karnyújtásnyira. Hát nem fél, azt meg kell hagyni – néztem végig rajta.

- Én meg gratuláljak? – nevettem fel gyötrődve. Mégsem sikerült eltitkolnom az érzéseimet. A fájdalmamat. De már ez sem érdekelt. Úgysem vagyok semmi Kristen nélkül.

- Ne gratulálj, árulj el valamit! – Ezt nem értettem. De ha már úgyis fájok, akkor tök mindegy, milyen mértékű ez, így visszakérdeztem.

- Mit? – Volt néhány borzalmas tippem, mire kíváncsi, de tőle akarta hallani.

- Miért nem mész végre haza hozzá? – Ez nem az a kérdés volt, amire számítottam.

- Hogyan…?

- Az a nő ott bent csak arra vár, hogy idetold végre a képedet, és közöld vele, hogy szereted. – Ekkor telt be az a képzeletbeli pohár. Sőt, túl is csordult. Nem voltam képes tovább elviselni a gúnyolódását.

- Nem te fogod megmondani, mit tegyek! – köptem felé a szavakat, majd kinyitottam az ajtót, hogy beszálljak, és elhúzhassak végre innen.

- Nem, tényleg nem én – akadályozott meg a tervemben. Pont úgy, mint amikor egy hónappal ezelőtt elmentem. – De mivel vele nem beszélsz, megragadom az alkalmat, hogy elmeséljem neked, hogy újra lát. – Félbeszakadt a mozdulatom, amellyel a slusszkulcsot akartam a helyére illeszteni. – Körülbelül két és fél hete – folytatta –, de megtiltotta, hogy szóljunk neked. Azt akarta, hogy ne csak amiatt gyere vissza hozzá. Emellett majdnem belepusztult abba, hogy elhagytad – mesélte könnyedén –, és tagadja, de biztos vagyok benne, hogy csak arra vár, hogy végre visszatérj, mondd ki, mekkora idióta voltál, aztán boldogan éljetek, míg meg nem haltok.

Mire a végére ért, szenvedve bámultam rá. Ez rosszabb volt, mint képzeltem. Még belém is rúg párat, mielőtt utamra enged.

- Fejezd be. Láttam, amit láttam. Minek akarod, hogy lejárassam magam egy ilyennel? Röhögni akartok rajtam egy jót? Hát tudod mit? Bekaphatod! – Ezzel berántottam az ajtót, és a kulcs elfordítása után… nem történt semmi. Gázt akartam adni, de meg sem nyikkant a motor. A dühöm minden eddiginél nagyobb volt.

Kiugrottam a kocsiból, megragadtam Aaront, és nekivágtam az autómnak.

- Mi a fenét csináltál? – kértem rajta számon.

- Én voltam – szólalt meg még egy hang a sötétből. Ian volt az.

Elengedtem a testvérét, és elképedve néztem végig rajtuk.

- És te mi a francot akarsz tőlem? – támadtam már őt is szóban.

- Orvosilag tanúsítani, hogy már nincs köztük semmi – bökött Aaron felé.

- Mi van? – vesztettem el a fonalat.

- Már nem „érzik” egymást. Kris sem érzi a testvéremet, és fordítva. Olyan szinten sikerült kigyilkolnod a feleségedből minden érzelmet és érzést, hogy ő ezáltal Aaronét ölte meg… vagy valami ilyesmire gyanakszunk. Úgyhogy befejezhetnéd végre a mártírkodást, és hazahúzhatnál a nejedhez.

Óráknak tűnő pillanatig csak néztem őket. aztán belementem a játékba. Ha tényleg mulatni akarnak még rajtam egy jót utoljára, hát megkapják.

- Ha ez valami vicc… – kezdtem fenyegetően, de most Aaron szólalt meg.

- Nem az. De elindulhatnál végre, mielőtt felébred. Keltsd fel a te Csipkerózsikádat, aztán béküljetek ki, de villámgyorsan – parancsolta.

Elbámultam a házam felé, majd vissza rájuk, és döntöttem.

Remegve léptem be az ajtón, amelyet egy hónapja nem használtam. Kristen még mindig a kanapén feküdt, a haja kicsit az arcába hullott. Még mindig féltem, hogy odakint a bolondját járatták velem, és amint szerelmem felébred, elküld a fenébe, majd visszaköveteli magához Aaront, de… addig is ki akartam használni a pici pillanatot, amíg itt lehetek a közelében. Láthatom, és elvarázsolódhatok az illata által.

Felemeltem a kezem, és gyengéden félresimítottam a haját. Az ajkai elnyíltak, és felsóhajtott. Mindenemet odaadtam volna azért, ha most kinyitja a szemeit, és azt mondja: szeretlek! Ehhez képest…

Dermedten figyeltem, ahogy Kristen megborzong, majd lassan pislogva kinyitja a szemeit, rám néz… elmosolyodik… majd azt mondja.

- Hol a fenében voltál ilyen sokáig?