31. fejezet (Kristen)
Lassan telt az idő. A helyzet továbbra sem változott, még mindig a gyermekeim töltötték ki minden gondolatom, és lehetőség szerint velük foglalkoztam a legtöbbet. Más nem érdekelt. Borzalmas volt nélkülük, amikor Lizzy időnként elvitte őket… az apjukhoz. Ilyenkor sajdult csak meg a szívem helyén levő űr, és szűkült, egyre csak szűkült… Fájdalmasan.
Robról nem kaptam semmi hírt, bár nem is érdeklődtem. Azt továbbra sem engedtem senkinek, hogy elárulják neki, újra látok, mert féltem. Tartottam tőle, hogy tényleg ez lett neki túl sok, hogy a látásomat elveszítettem. Amellett persze, amit Aaronnal éreztünk egymással kapcsolatban. Most, hogy mindkettő véget ért, vagyis elmúlt, nem lett volna több oka távol maradni, csakhogy én arra voltam kíváncsi, mikor tér vissza hozzánk úgy, hogy még mindig azt hiszi, ezek a dolgok fennállnak.
De nem jött. A kicsik nélküli napjaim még szörnyűbbek voltak, mint velük. Ilyenkor többnyire Vic vagy Aaron próbáltak felvidítani. Jennyékhez csak egyszer mentem át, de képtelen voltam azt látni, milyen boldogok Rickkel. Udvariasságból maradtam, és a sajátjaim helyett Melissát dédelgettem egy kicsit, de a nap végén közöltem Jennyvel, hogy ne haragudjon, de nem jövök többet.
Lassacskán elkezdtem magamhoz térni, de tényleg. Több dolog kezdett érdekelni, mint például az, hogy nem ártana néha ennem is valamit. Csak elkészíteni voltam képtelen, nem volt elég türelmem hozzá. Aaron ebben is a segítségemre volt; ő jött át naponta, hogy ellásson megfelelő mennyiségű és minőségű finomsággal. Napról napra csökkent köztünk a feszültség. Eleinte vele sem bírtam normálisan kommunikálni, csak a kezdeti undok stílusban. Ez is elmúlt.
Már csak azt vártam, hogy a férjemtől külön töltött időszak mikor múlik el. Addig is… próbáltam túlélni. És minél kevesebbet gondolni rá. Helyette arra koncentráltam, hogy ne hagyjam el magam teljesen.
Engedtem, hogy Vic elrángasson fodrászhoz, amikor egyik délután a gyerekek nélkül kellett volna otthon lézengenem a házban, de az már nem érdekelt, hogy fogok kinézni. Ő odavolt a végeredményért. És Aaron is, aki vacsorával várt bennünket.
Mindig ideges lettem, amikor úgy tartózkodott nálunk, hogy nem volt otthon senki, de nem volt rá különösebb okom, hogy ne bízzam meg benne, meg különben is; nem csinálhatott semmilyen kárt.
Épp az utolsó simításokat végezte az ételen, amikor beléptem hozzá a konyhába. Vicnek tovább kellett mennie, úgyhogy ketten maradtunk. Már csaknem egy hónap telt el… azóta. Mostanra már megszoktam, hogy külön bejáratú szakácsom van, meg egyúttal társaságom, ezért fesztelenül, sőt, szinte unottan ültem fel a konyhapultra, amíg ő utolsó-simít.
- Csinos vagy – vetett rám egy futó pillantást. Nem viszonoztam. A kezét figyeltem, amellyel óvatosan rákente a szószt a hússzeletekre. Sosem értettem, minek cifrázza ki folyton, mintha egy ételversenyre szánná a tányéron fekvő finomságot, de ő csak a maximalizmusával magyarázta. – Remélem, méltónak tartod magadhoz a fürjet – nézett rám aztán kihívóan.
- Ez fürj? – hökkentem meg. Olyat sem ettem még soha, bár Aaron hatékonyan dolgozott rajta, hogy valamelyik újszerű ételétől egyszer kiütést kapjak.
- Azt mondták… – bizonytalanodott el rögtön. – Szerinted nem az? – pillantott gyanakodva a halott madárkákra.
- Mit tudom én… – morogtam, és leugrottam a pultról. Nem érdekelt, mit tálal fel nekem. A tévét bámultam, míg asztalhoz nem invitált.
- Elkezdhetnéd élvezni egy kicsit az életet – bökött felém a villájával evés közben. Neki ízlett, én csak turkálgattam, bár tényleg finomra sikerült.
- Élvezem – motyogtam kedvetlenül, majd bekaptam egy falatot.
- Mosolyoghatnál is néha. – Ránéztem. Ő vigyorgott, de nekem meg sem moccant a szám. Leraktam az evőeszközöket.
- Lehet egy kérdésem? – kezdtem erőltetett-kedvesen.
- Persze! – felelte vidáman. Egy pillanatig figyeltem, ahogy eszik, majd megfogalmaztam, amire kíváncsi vagyok.
- Ugye tényleg fogalmad sincs róla, mit érzek? – Be mertem előlegezni, hogy igen lesz a válasz, és szerencsére nem kellett csalódnom. Ő sem lett volna jókedvű az utóbbi időben, ha érzi azt a semmit, ami bennem lakozik.
- Tényleg fogalmam sincs – felelte kissé csalódottan, de elég komoly hangon ahhoz, hogy higgyek neki. – A férjed remekül hazavágta a kapcsolatunkat – mosolyodott el, de nem bírtam volna megmondani, hogy jó- vagy rosszkedvűen-e. Én mindenesetre megkönnyebbültem emiatt. – Hiányzik is – tette hozzá. Most már ő sem az étellel törődött, engem figyelt. – Már egészen megszoktam, hogy milyen boldog vagy – gondolkodott el egy másodpercre. – Most viszont nem kell érezzelek ahhoz, hogy tudjam, nem vagy az – motyogta, majd felállt, és a mosogatóhoz vitte a tányérját. Követtem a sajátommal, nekem sem volt étvágyam. Eszembe jutott az, aki tényleg boldoggá tett régen.
- Sajnálom – suttogtam, bár nem igazán éreztem sajnálatot. A nappaliba mentem, vissza a tévé elé, hogy elüssem valahogy az időt, amíg megérkeznek a picik.
Aaron még motoszkált kicsit a konyhában, majd két sörrel jött be mellém. Mivel még szoptattam a lányokat – vagy inkább újra szoptattam őket, Isten tudja már hányadszor –, köszönettel elutasítottam.
- Nem akarod megtenni végre? – törte meg Aaron a csendet kis idő múlva.
- Mit? – néztem rá meglepetten. Mellettem ült, a baráti távolságnál valamivel közelebb, de sem ez, sem a kérdése nem foglalkoztatott túlzottan.
- Csak mondd ki. Kiabálj. Vagy sírj, dühöngj, de ne őrjíts meg mindenkit azzal, hogy ennyire passzív vagy! – fakadt ki a dühe. Egy ideje már vártam, mikor akad ki valaki miattam, de tőle számítottam rá a legkevésbé.
- Nem vagyok… – kezdtem, de félbeszakított, miközben kissé felém fordult.
- De igen. És tudod, mikor vettem ezt észre először? Amikor a kórháznál megcsókoltalak, aztán bocsánatot kértem. Egyikre sem úgy reagáltál, ahogy azt elvártam volna. – Megdöbbentett… Mi az, hogy ahogy azt elvárta volna? Nem volt időm tűnődni ezen, mert folytatta. – Szerettem volna, ha ellöksz, ha lekeversz egy pofont, ehelyett… A rohadt életbe, Kris, viszonoztad! Amikor meg bocsánatot kértem, simán vállat vontál. És ez csak két példa az ezerből, amit a többiekkel csinálsz. Egyedül a gyerekek közelében látlak… embernek, de az sem az igazi. Egy élő hulla vagy.
- Tudod, hogy miért… – mondtam neki szaggatottan, pedig máris elkezdett ébresztgetni bennem valamit. A haragot és a tehetetlenséget. Valamint azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor a férjem kimondta az utolsó hozzám intézett szavait.
- Tudom – suttogta. – De ez így nem jó. Hadd menjek el hozzá – kérte. Már nem először fordult elő, de eddig mindig szót fogadott, és nem tette.
- Ne – kérleltem most is.
- Kristen. – Nem mondott mást. Aztán pár perc múlva mégis. Addig némán szemléltük egymást. – Szereted még? – tette fel azt a kérdést, amitől újra vérezni kezdett a szívem helye.
Elfordultam, és remegni kezdtem. Képtelen voltam felelni erre. Aaron a karjaiba vont, mire a könnyeim is kicsordultak. Szabadjára engedtem azt, amit az utóbbi hetek során elfojtottam, és patakzó könnyek közt zokogtam ki magamból. Olyan szorosan kapaszkodtam közben belé, hogy biztos lehettem benne, alaposan tele lesz az oldala meg a karja foltokkal miattam, de nem érdekelt. Őt sem. Addig ringatott, amíg le nem csillapodtam valamelyest.
- Cél elérve – dünnyögte halkan, amikor már csak szipogtam. Ha az volt a célja, hogy úgy érezzem, mintha megettek és kihánytak volna, akkor tényleg elérte. Semmi erőm nem maradt. Dühös lettem rá emiatt, mégsem taszítottam el, mert ehhez sem volt energiám.
- Ez aljas volt – nyöszörögtem.
- Nem. Ez végre megint emberi dolog volt tőled.
Ránéztem, és nem értettem, mi jó neki abban, ha szenvedni lát.
- Nem megy – motyogtam. Sem elfelejteni nem bírtam a férjem, sem pedig nem szeretni.
- De menni fog – bizakodott ő. Újabban nem győzködött róla, hogy Rob igenis vissza fog térni, az idő múlásával talán ő is belátta, hogy nem fog. Nem akar már engem. Csak a gyerekeit. Ez megint letaszított a gödör mélyére. Megráztam a fejem, mire Aaron maga felé fordította az arcom. – Menni fog – ismételte. – Erős vagy.
Tovább csóváltam a fejem. Nem voltam az.
- Képtelen vagyok… nélküle… élni.
- Csukd be a szemed – kérte halkan. Nem értettem, mit akar ezzel, ezért először nem is engedelmeskedtem. – Rajta! – mondta hangosabban.
Engedelmeskedtem. Ekkor megint suttogni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy csinálja, de mintha a férjemet hallottam volna. Elakadt a lélegzetem, és ki akartam nyitni a szemeimet, hogy meggyőződjem róla, nem hallucinálok-e, bár az agyam már előbb megsúgta, hogy de igen, Aaron viszont rám szólt, hogy ne tegyem.
- Hadd könnyítsem meg egy kicsit – súgta egészen közel hozzám. Éreztem, hogy megcirógatja az arcom. Megremegtem. Nem akartam ezt… és mégis. A szája is végigsimított ugyanott, ahol az előbb az ujjai.
Még fel bírtam fogni, ki csinálja ezt velem, és el akartam húzódni, mert nem láttam értelmét, de a puszijai elérték a számat. Az álmaimat váltotta valóra, amelyekben nem ő volt ugyan a főszereplő, de… tényleg könnyebb lett. Én magam lettem könnyebb, amikor megcsókolt. A szája gyengéden simogatta az ajkaimat, a nyelve pedig óvatosan csusszant közéjük aztán.
A karjaim már eddig is a nyaka körül voltak, most kicsit lazábbra engedtem a szorítást, de nem löktem el magamtól. Szükségem volt erre. És arra, hogy érezzem, kellek… Robnak. Most már határozottan őt képzeltem Aaron helyére. És úgy csókoltam vissza, ahogy a férjemmel tenném. A szemeim maguktól maradtak csukva, nem akartam felébredni ebből az éber-álomból.
Tisztában voltam vele, hogy nem ő az, mégis jólesett. Meg is borzongtam, mikor Aaron az ölébe húzott. Tovább csókolt, és én is őt, miközben a keze a combjaimra tévedt. Még nem érte el azt a határt, ameddig engedtem volna, de a jelek szerint nem is akarta megközelíteni. A nyelve lágyan kóstolgatta az enyémet. Csókolóztunk már néhányszor így vagy úgy, de ez… más volt. Jobb. Igazibb.
Percek teltek el így, de még akkor sem untam meg. A lelkem viszont megnyugodott. Nem vert szaporán a szívem, nem is kellett levegő után kapkodnom… életemben ilyen nyugodt csókban még nem volt részem. Épp ezért ízlett annyira, nem akartam abbahagyni.
Végül Aaron húzódott el egy kicsit. Ekkor nyitottam ki a szemem, és néztem rá. Nem bántam, hogy megtettük, bár folytatásra nem vágytam. Ő igen, ezt éreztem a lábaim között, de képes volt türtőztetni magát. nem szorított magához jobban a kelleténél, a kezei is „illedelmesen” csak a combomon pihentek, egyedül a szeme csillogásából következtethettem még arra, hogy neki ez többet jelenthetett, mint nekem. És tulajdonképpen meg is érdemelte.
- Fogalmad sincs, mióta várok egy ilyesmire… – súgta rekedtes hangon. – De nem fogok közétek állni – rázta meg enyhén a fejét. – Neked vele kell boldognak lenned. Velem nem lennél az.
Valamiért úgy éreztem, muszáj ezt megcáfolnom.
- De…
- Nincs de, Kris – nevette el magát. – Az előbb nem engem csókoltál, hanem őt. Ezért éreztem benne annyi… szenvedélyt. Még mindig szereted. És mérget veszek rá, hogy ő is téged. Szóval… maradunk ennyiben.
Nem tetszett, hogy megint kezdi. Már megint ez az idióta önuralom! És közben láttam rajta, hogy fáj neki, amiért így van.
Dühömben és persze hogy bizonyítsak neki, újra megcsókoltam. Ezúttal nem képzelegtem senkit a helyébe. Ő pedig ettől még jobban beindult. Most már magához szorított, a vágya a lábaim között lüktetett, a csókja vadabbul érkezett, úgy, ahogy akkor tette volna, ha erre valaha lehetősége van. Most az egyszer meg akartam neki adni a lehetőséget. Annyi szenvedés után, amit miattam kellett kiállnia, úgy döntöttem, megérdemli. Lesz, ami lesz.
Kisvártatva már nem ültünk a kanapén, hanem feküdtünk. Én hanyatt, ő pedig rajtam, még mindig széttárt lábaim között. Akármi is volt ezzel a célom, sikerülni látszott, sőt, vissza is ütött; én sem éreztem magam olyan kellemetlenül, mint hittem. Egyedül a máris jelentkező bűntudatom tartott vissza attól, hogy élvezni kezdjem.
Ennek ellenére nem hárítottam el a simogatásait, melyekkel már a melleimet becézgette, sem a csókjait, amelyekkel hatékonyan élesztgette bennem a vágyat – csak éppen nem maga iránt, hanem a férjem iránt, aki túl régen érintett így… –, élveztem azt a tényt, hogy adhatok. Hogy köszönetet mondhatok neki mindenért. Tudtam, hogy akármi történjen, annak nem lesz folytatása. Egyikünk részéről sem.
Kicsit furcsán éreztem magam, amiért egy idegennek – holott valójában nem volt az – engedek meg olyasmit, amit évek óta csak a férjem tehetett meg, de a szívem azt súgta, Aaron megérdemli, hogy legalább egyszer… kapjon belőlem valamit. Amit szeretne. Ennél „jobb” alkalom úgysem lesz rá.
Tovább fogadtam az érintéseit és a csókjait, hagytam, hogy a blúzomat kigombolva a melleimet is végigcsókolgassa, majd a hasam felé vegye az irányt. Ott megállt, és habozni kezdett. Én magam gomboltam ki a nadrágomat, majd vártam, hogy lehúzza rólam. Nem tette meg. Ehelyett rám nézett.
- Ezt nem akarod – mondta.
- De igen – feleltem holtbiztosan.
Elmosolyodott, újra csókolgatni kezdett, de ezúttal felfelé haladva a testemen. Éreztem, hogy az ujjai a nadrágom kigombolt sliccénél matatnak, de nem lehúzni próbálta rólam a ruhadarabot, hanem visszagombolgatta. Akárcsak a mellbimbóim újbóli megízlelése után a blúzomat.
A szája már a nyakamon járt, amikor felemeltem a fejét, hogy arra kérjem vele, nézzen rám.
- Te nem akarod? – hitetlenkedtem.
- Amióta először megláttalak… Itt jöttél felfelé a felhajtón. Éppen költözködtetek. Meg mi is. Azóta vágyom rád – árulta el halkan. Belevesztem a tekintetébe és beleborzongtam a szavaiba. – Bármit megtennék érted. Az életemet is feláldoztam egyszer, de örömmel tenném meg megint. Az, hogy egy ideig éreztelek, de most már nem… egy kicsit sem csökkentette bennem azt, amit irántad érzek. Szeretlek, Kristen. És a legszebb álmaim válnának valóra azzal, ha most szeretkeznénk. De nem tehetjük meg.
- Mindezt tudom, épp ezért szerettem volna, hogy…
- Kapjon valamit a koldus? – mosolygott rám.
- Megérdemled – bólintottam.
- Lehet – értett egyet ezzel ő is. Aztán komolyabbá vált az arca. – A férjed viszont nem érdemli meg, hogy megcsald.
- Elhagyott! – sziszegtem hirtelen feldühödve. Már nem éreztem magamban a semmit, Aaron valahogy „meggyógyított”. Éreztem Rob miatt a fájdalmat, és a dühöt, amiért tényleg megtette: elhagyott! – Ha úgy vesszük, nem csalom meg, mert nem vagyunk együtt éppen. Vagy látod, hogy itt lenne valahol? – mutattam körbe. Egyre jobban belelovalltam magam a haragba.
- Nincs itt – felelte sóhajtva. – Ha viszont kibékültök, bűntudatod lenne miattam – mutatott rá arra az apróságra, amire már én is gondoltam futólag. – Ezt pedig nem akarom. Úgyhogy álljunk meg, amíg nem késő.
- Gyűlöllek – próbáltam ekkor eltaszítani magamról, de ő volt az erősebb. Meg a férfi is, így nem hagyta. Lefogta a kezeimet, és a fejem fölé szorította. – Miért nem teszed azt, amit szeretnél?! – veszekedtem vele egyoldalúan. Ő megmaradt a nyugalomnál.
- Gyűlölhetsz, de inkább most és emiatt, mint később azért, mert Rob nem bocsátja ezt meg neked.
- Semmi köze hozzá! Elhagyott! – ismételtem.
- Kristen… – Nem figyeltem, szabadulni akartam. Vagy… tovább menni. Magasról tettem a bűntudatra, vagy bármi hasonlóra, az sem érdekelt, hogy Rob megbocsátaná-e vagy sem. Megölt, amikor itt hagyott engem, most ne várjon mást, mint azt, hogy az egyetlen férfinek adom oda magam, aki mindig kiállt mellettem és értem. Ellentétben vele.
Aaron sajátosan akadályozta meg a további kísérleteimet arra vonatkozólag, hogy rábírjam, engedjen el: ismét megcsókolt. Megint nyugalmat oltott belém. A hálámból fakadó vágyamat felváltotta valami más. Igazat kellett neki adnom. Ismertem a férjemet. Soha nem bocsátaná meg, ha megtennénk. Annyi időm volt dönteni, amíg pillanatnyi partnerem nyelve ki nem csusszant az ajkaim közül, és pár utolsó puszit követően fel nem ült a kanapén, engem is magával húzva.
- Igazad van – öleltem még mindig a nyakát. – Sajnálom.
- Szívesebben vagyok örökre a barátod, mint az elzavart és megutált szeretőd – mondta halkan. Ennek ellenére újból és újból megpuszilta a számat. Még viszonoztam. Tudtam, hogy többé nem lesz alkalmunk ilyesmire, ezért ki akartam élvezni a pillanatot. Biztos voltam benne, hogy csak barátként ezentúl már nem tekinthetek rá, ahhoz máris túl messzire mentünk, mégsem visszafordíthatatlanul távol attól, ahol lennünk illik. Van visszaút.
- De így soha többé nem lesz lehetőségünk, hogy… – kezdtem, mikor a nyakamra szórta újra a puszijait.
- Tudom – hallgattatott el még egy csókkal. Ezt már nem számoltam, hányadik lesz. – Kettőnknek csak ennyit engedett a sors. De ez is több mint amit valaha remélni mertem – vallotta be meghatottan. – Köszönöm.
- Ha nem vagy olyan hülye, hogy megállj, még többet is kaphattál volna – próbáltam még egyszer, utoljára hatni az akaratára, de hiába.
- Ne csábíts, mert a végén még elfogadom a felkínálkozást, és…
- És? – incselkedtem vele. Megengedhettem magamnak, tudtam, hogy úgysem teszi meg. Nem tévedtem.
- Nekünk nem lenne ilyen – nézett a szemeimbe. – Ha esetleg idővel meg is szeretnél… a szíved az övé maradna. És fájna, amiért lemondtál róla. – Már megint igaza volt.
Elgondolkodtam egy percre. Most ő sem zavart meg ebben a puszijaival. Várt. Aztán hagyta, hogy lemásszak az öléből, és a söréért nyúljak. Egyetlen kortyot ittam csak belőle, aztán leraktam, és Aaronra néztem.
- Undorítóan jófiú vagy – közöltem vele. Kinevetett érte. Ezután közelebb hajolt, és lelopta a sörcseppet a szám széléről.
- De igazam van – mutatott rá. Nem látszott emiatt csalódottnak, sem szomorúnak, így én sem lettem az. – Rob soha nem tudhatja meg ezt – közölte aztán. – Vagy el akarod neki mondani?
- Nem tartozom neki számadással – vontam vállat. Immár hagytam magam fájni iránta, valamint a dühöm sem múlt el, melyet az elhagyása miatt éreztem. – De elmondom neki – tettem hozzá –, ha rákérdez – hagytam magamnak egy kiskaput. Tudtam, hogy soha nem fogja firtatni, bár egészen biztos nem lehettem ebben.
- Oké. Rád bízom. Csak puskát ne adj a kezébe, amikor megosztod vele, mit tettünk… majdnem.
- Nem fogok – ígértem. Jó és rossz is volt abban, ami ekkor történt kettőnk között Aaronnal. Jó azért, mert legalább rendhagyó módon kinyilvánítottam neki a köszönetemet. Rossz viszont azért, mert tudtam, sokkal többet érdemelne…
A szemeibe néztem, és újra felmerült bennem a gondolat, hogy talán egy szerelmes éjszakával kompenzálhatnám mindazt, amit eddig értem tett, de kiolvasta a tekintetemből, mire készülök, ugyanis felállt a kanapéról, és a sörével együtt a konyha felé indult.
- Felejtsd el! – szólt hátra a válla fölött. Vettem egy mély lélegzetet, és… elfelejtettem. Még épp időben, mert egy perc múlva megérkezett Lizzy a babáimmal.
Ekkor már rég nem Aaron töltötte ki a gondolataimat, hanem az apjuk. Mivel a bástyáim leomlottak, könnyes szemekkel kezdtem el faggatni a sógornőmet, hogy van az öccse?
Liz megdöbbent ezen, meg a könnyeimen is, és rögtön Aaronra vetett gyanakvó pillantásokat, de ő csak vállat vont, jelezvén, hogy nem tudja, mi történt velem. Ezt a részét tényleg nem tudhatta. Én sem árulkodtam.
- Rob is pocsékul néz ki – árulta el. – Szerintem már csak pár napig bírja – tette hozzá elmosolyodva. – Hamarosan visszajön – biztatott. Segített utána felvinni a kicsiket az emeletre. Boldogan szorítottam őket magamhoz – részben önző okokból; még éreztem a ruhácskájukon az apjuk illatát.
Miután megfürdettük és átöltöztettük őket, minden apró darabot a hálóba vittem, hogy Rob illatával magam mellett alhassak el, de volt még egy kis dolgom előbb.
Miután Lizzy elbúcsúzott, kikísértem Aaront is, aki közben a konyhában varázsolt rendet. Az ajtóban még megállítottam.
- Köszönök… mindent – motyogtam halkan, de ő azt mondta, nincs okom zavarban lenni.
- Én köszönöm inkább, hogy megtudhattam, miért tartsam még nagyobb mázlistának a férjed – kacsintott. Elképedtem, hogy még ebből is viccet képes csinálni, holott ma egy életre elesett a lehetőségétől, hogy engem ágyba vigyen, és ez sem rajtam múlt, de ő jókedvűnek tűnt, úgyhogy én is megnyugodtam.
A nyugalmam addig tartott, míg a hálóba nem értem. A gyermekeim már aludtak, amikor lezuhanyozva én is lefekvéshez készülődtem, de egész éjen át tartó sírás lett belőle, mivel magamhoz öleltem Rob illatát őrző ruhácskáikat. Ekkor vallottam be magamnak, amit eddig elfojtottam.
Hiányzik. Nagyon!
A kezem már nyúlt volna a telefonért, hogy legalább a hangját hallhassam egy kicsit, de félúton meggondoltam magam. Lizzy azt mondta, már csak pár napig bírja. Addig nekem is ki kell tartanom. Ha egy héten belül nem jelentkezik, akkor kivallatom a családját, hol bujkál, és én magam megyek érte, hogy hazarángassam – döntöttem el.
Még öt napot kellett túlélnem addig a beelőlegezett egy hét helyett. Aaron újra a barátommá változott, és hagyta, hogy levezessem rajta a dühömet.
Istenieket veszekedtünk minden kis apróságon, mégsem lépett le sem bánatában, sem a vitáink után. Inkább beült velem a tévé elé a nappaliba, hagyta, hogy a karjaiban aludjak el, miután a gyerekek már fent elszundítottak, és mindig elsírhattam neki a Rob miatti fájdalmamat. Együtt érzett, de semmi több. Én sem kívántam férfiként, csak… egyféle baráti-ölelési vágyamat elégítette ki, amikor végképp magam alá kerültem.
Többnyire ő vitt fel a hálóba a karjaiban, miután elnyomott az álom, legalábbis reggelente rendszerint ott ébredtem, egyszer viszont nem éreztem magam alatt a testét, amikor felriadtam valamire. Még mindig a kanapén voltam, halkan szólt a tévé, Aaron nem volt sehol, de ahogy kinyitottam a szemeimet, megpillantottam… az a férfit, akiről épp az imént álmodtam!
Hát hazajött! Egyetlen kérdésem volt hozzá csupán.
- Hol a fenében voltál ilyen sokáig?
Rob döbbenten nézett a szemeimbe. Én is csodálkoztam, hogy kerül ide vajon, mert ma egész délután a gyerekekkel volt, de őket Lizzy már korábban hazahozta. Nem is volt fontos kérdés. Az inkább számított, hogy végre itt van.
- Nem bírtam tovább – nyögte, miközben a karjaiba húzott. – Látnom kellett téged. – Nem hagytam, hogy folytassa. Az ujjaimat a szájára tettem, mire puszilgatni kezdte őket. – Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte bizonytalanul. Annak a kínnak a vértestvére tükröződött a szemeiben, ami kerek egy hónapig gyilkolt engem.
De hiába hibázott, hiába haragudtam rá, amiért ezt tette, mégiscsak ő volt az egyetlen, akinek a közelében teljesnek éreztem magam. Akinek az ölelése pont olyan biztonságot és egyben szenvedélyt nyújtott, amellyel életben bírta tartani az iránta érzett testi és lelki vágyaimat. Aki minden vitánk és kibékülésünk alkalmával felszabadította a lényemnek azt a részét, amelyet csak ő volt képes elérni, senki más. A sorsunk örök érvényű retúrjegyet kapott vissza egymáshoz. Akármi történjen is.
- Szeretlek – súgtam válaszként a kérdésére.
- Én is szeretlek – felelte megkönnyebbülten, aztán megtette azt, amire egy hónapot kellett várnom. Megcsókolt.
Csupán ennyi kellett hozzá, hogy az elmúlt hónap végleg kitörlődjön az életemből. Minden haragom, fájdalmam, gyötrelmem odalett, a szívem darabkái heg nélkül forrtak össze, és egy dolog, egy érzés keringett már csak az ereimben. A végtelen szerelem.
(Rob)
Ha életben hagytam volna magamban a reményt, vagy annak a lehetőségét, hogy merjek hinni abban, hogy az egy hónapig tartó zuhanásom után ilyen simán és akadálymentesen landolhatok életem valódi értelmének a karjaiban, akkor sokkal hamarabb visszajövök.
A félelmeim már odakint megsemmisültek, amikor Ian és Aaron némi agymosásban részesítettek. Nem zártam ki a lehetőségét annak, hogy szerelmem viselkedésének hátterében esetleg egy kis bűntudat is áll amiatt, hogy az eltűnésem miatt bosszúból olyasmit tett, amiben Aaron is boldogan benne volt, de ha csakugyan megtörtént, azt csak magamnak köszönhetem. És semmi jogom felróni Kristennek, ha így cselekedett. Kifaggatni meg nem szándékoztam. Elég volt a bonyodalmakból.
Egyedül a végeredmény számított. Megbocsátotta a hülyeségemet, engem ölel és csókol jelen pillanatban, és a szerelmünk jelszava újra értelmet nyert: a végtelenségig.
The End
Sziasztok megint! :)
Tényleg vége :(
Ezt már be is előlegeztem az egyik új blogomon, de nem amiatt, hanem mert... szeretem ezt a történetet! Olyan kibaszott sokmindent leírtam már velük kapcsolatban, és ez a mostani szerintem elég jó végszó lett, úgyhogy ezennel az Our Dreamsnek vége.
Az van, hogy nem akartam elhúzni a dolgot, a történetet odáig, amikor már nincs kedvem nekiülni, megnyitni a docot, hanem utálattal és hosszú-hosszú agyalással küzdök ki magamból egy újabb fejezetet. Ezért aztán úgy döntöttem, addig zárom le, és fejezem be, ameddig még szeretem a sztorit!
Most még szeretem. Nagyon!
Ezért ezt is útjára bocsátom, Love Canyon címszóval nyolcadik kötetként, Végtelenség alcímmel ez is a LC sorozat részét fogja képezni, egyfajta befejező kötetként, de ennyi volt. Ebben a bazi hosszú sztoriban (ha az Always RS blogot is számoljuk), én úgy érzem, már kiírtam magamból a lehetetlent is - ami nem létezik, mint tudjuk ;-) - , úgyhogy eljött ez a pillanat. :(
Sajnálom.
Egy pici kis dolog viszont van még, ami talán lehiggasztja most a kedélyeinket (igen, az enyémeket is), ez pedig nem más, hogy fel fog kerülni ugyanide, ugyanerre a blogra, folytatásként az ARS-EPILOGUE (Utószó), ennek keretében pedig fogok még hozni néhány (4-5) fejezetet a közeljövőben (mondjuk jövő héttől :D), amelyben egy cseppnyit ugrok az időben, és a picit nagyobb gyerekekkel kapcs is lesz szó mindenféléről, meg természetesen Rob+Kris duettről, és hasonlókról - ez az utószó is bele fog még kerülni majd a LC8. könyvbe - , szóval nem lehet hiányérzete senkinek, mert ki fogok térni a nagyobbgyerekes-szülői RobStenre is :) Csak ezt az elhagyás-visszatérés-megbocsátás dolgot nem feszegetem tovább, mindenki képzeljen oda egy békülős szexet a végére - az Epilogue-ban lesz még majd az is, de addig is a pont ott van a sztori végén.
A szomorúságot tehát még egy picit el lehet odázni, tulképp a lényeg, hogy ettől ne várjatok többet, de egy pár éves ugrásos folytatásban még bízhattok!!!
Köszönök mindenkinek mindent, a figyelmet, az e-maileket, a hozzászólásokat, azt hogy itt voltatok / vagytok, és... ;-) Millió puszi!!! ♥♥♥
Dorka
