1. fejezet (Rob)
Három nappal a szülés után hazavihettük a kórházból a lányokat; illetve először akadt egy kis gond Sophie-val, mert besárgult, de szerencsére rendbe jött addig a napig, amikor hazaengedték őket. Kristen ragyogott a boldogságtól, én nemkülönben.
Amikor a szülést követő reggelen átmentem Lizzyékhez Victorért, egyből levágták, hogy nem csupán egy romantikus éjszakát akartam együtt tölteni a feleségemmel, és ezért kérte meg őket, hogy vigyázzanak a kisfiunkra, hanem valami merőben más is történt.
- Történt, bizony – bólogattam. Ha akartam volna, sem tudtam volna eltitkolni a hangomban bujkáló meghatottságot. Nem is akartam. – Csodaszépek a lányok – mondtam elragadtatva.
Lizzy egyből sikítozni kezdett örömében, mire Ian is előjött a ház belsejéből, és először riadtan szemlélt bennünket, de aztán rájött, hogy a nővérem csak örömében ugrál a nyakamba, nem pedig valami baj okán. Ezután már mosolyogva gratulált nekem. Csak úgy duzzadtam a büszkeségtől.
Persze ragaszkodtak hozzá, hogy velem jöjjenek vissza, kíváncsiak voltak Kristenre és a babákra. Lizzy egész úton faggatott, hogy mi és hogyan történt, majd három napig szinte el sem moccant a kórházból. Nem bántam, mert Victort így néha rá tudtam bízni – otthon hagyni nem akartam, de az üres ház sem vonzott. A feleségemmel és a lányainkkal akartam lenni.
A kórházban azonban rendesek voltak. Az egyik doki Kristen rajongójaként a rendelkezésünkre bocsáttatott egy külön szobát, ahol kényelmesen berendezkedhettünk, amíg minden rendben nincs velük annyira, hogy elhagyjuk az épületet. Szerencsére mind egészségesek voltak, és bár a babák kicsit kisebb súllyal jöttek a világra a szokottnál – bár ikrek esetében így volt ez normális –, mind a ketten majd’ kicsattantak. Kristennek szerencsére eszébe sem jutott az ő ikertestvére, aki nem élte túl, mikor megszülettek. Én meg nem említettem meg neki.
Sorban jöttek látogatóba a családunk tagjai, még Rick és Jenny is, karjukban a kis Melissával. És ha ez még nem lett volna elég, Aaron és Melanie is kíváncsiak voltak az újonnan született kis csöppségekre, de ők már az otthonunkban kerestek fel bennünket. Aaron mosolya és gratulációja őszintének tűnt, Kristen is erről győzködött később, bár nem kellett magát túlzottan megerőltetnie. A féltékenységem egy időre valahova jó messzire, hátulra szorult a bennem ujjongó színesen boldog érzések között.
Még mindig felfoghatatlan volt a számomra, hogy van két lányom. Régóta szerettem volna egyet, de hogy rögtön duplán is teljesüljön a kívánságom… Ezt nem volt könnyű megemésztenem.
Mikor már egy hete otthon voltunk, a nagyobbik gyerekszobába léptem, ahol éppen Kris pelenkázta őket. Mindkét kislányunk az ő szemeit örökölte. Reméltem, hogy ha majd nagyobbak lesznek, akkor is rá fognak inkább hasonlítani. Amiatt viszont már most rettegtem, mi lesz, ha elkezdenek utánuk kajtatni a kiéhezett, perverz kamaszok.
Meg is osztottam ezt a gondolatot Kristennel, miközben odaléptem mellé, és a már frissbe csomagolt Dorothyt a karjaimba vettem. Nem tudtam rájuk máshogy nézni, csak büszkeséggel. Végtére is, én gyártottam őket, akárhogyan is nézzük. Ők ketten, és persze Victor voltak azok, amiket – jobban mondva akiket – eddigi életem során a legjobban – és természetesen a legnagyobb élvezettel – csináltam.
- Ráérünk még felvilágosítani őket – fordult hozzám szerelmem mosolyogva, majd befejezte Sophie pelenkázását, őt ő vette a karjaiba, adott nekem egy gyengéd, de annál forróbb csókot, aztán elindult vele a hálószobánk felé. Én meg utánuk.
Victor ott játszott az ágy közepén, de a lányok közeledtére abbahagyta, és kíváncsian nézegette őket.
- Papa… – motyogta. Leültem mellé, és megsimogattam a hajacskáját. Érdeklődéssel bámulta hol a kezemben levő Dorothyt, hol pedig Sophie-t. Megértettem a problémáját. Én is alig bírtam megkülönböztetni őket, de a természet adott némi segítséget ezügyben. Dorothy arcán bal oldalt volt egy anyajegy, ami remek megkülönböztető jelzésként szolgált. Pláne így babakorban. Olyanok voltak, mint két csodaszép tojás. Legalább annyira óvtuk is őket, annyira törékenynem tűntek. Biztosra vettem, hogy amint a néhány perccel fiatalabb lányom felnő, minden pasi meg fog veszni azért az anyajegyért. Krisnek is volt egy, de neki nem az arcán. Hanem rejtettebb tájakon. Én azért őrültem meg.
- Tudom, kisöreg – szóltam a fiamhoz. Hatalmas szemekkel bámult vissza rám. – Nőuralmat csináltam. Mit gondolsz, sikerülhet még visszaállítani a rendet? – kacsintottam rá, mire Kris megrovóan pillantott rám.
- Várjunk még egy kicsit előtte – mosolyodott el aztán mégis.
Tudtam jól, hogy most megint pár hétnyi böjt fogja rongálni a mindennapjainkat, de ismertük már az „egyéb” módszereket ahhoz, hogy tudjuk, hogyan lehetne túlélni ezt az időszakot anélkül, hogy beleőrülnénk a vágyakozásba.
Én szívem szerint máris nekiláttam volna akár ennek, akár még egy fiú „legyártásának”, de kedvesem épp nekiállt szoptatni, így türelmet erőltettem magamra. Megbabonázva bámultam, ahogy a kis Sophie szerelmem mellbimbójára tapad. Fel is éledtek rögtön a vágyaim. A másik kislány terelte el aztán hirtelen a figyelmemet, mert pityeregni kezdett. Rendszerint egyszerre éheztek meg, vagy legalábbis többnyire: ha az egyikük evett, akkor a másik is követelte a jussát.
Az alvással ugyanez volt a helyzet. Victor csendes baba volt, de ők még rajta is túltettek. Így viszont nem kellett félóránként felugrálni miattuk éjjelente, hanem azonos időben voltak ellátva, amikor felébresztették fáradt szüleiket, azaz minket.
Dorothyt is odaadtam Kristen másik keblére, miután kibontogatta magát a blúzából, így mindkét lányom részesülhetett az élvezetből, amelyet nekem nélkülöznöm kellett. Ennek ellenére örömmel figyeltem őket. A világot is magamhoz bírtam volna ölelni, annyira boldoggá tettek.
Mikor a lányok jóllaktak, segítettem szerelmemnek büfiztetni őket. Ezúttal Sophie került hozzám. Számomra érdekes volt, de Kristen szerint természetes, hogy rajta kívül az én karjaimban nyugodtak csak meg teljesen. Még akkor is nekiálltak fanyalogni, mikor anyám vette fel valamelyiküket.
Kris szüleit holnapra vártuk, azaz akkorra ígérték be a látogatást az újabb európai nyaralás-körútjuk közepette. Addig is volt bőven teendőnk. A lányok nem sok nyugalmat hagytak a számunkra, vagy ha ők éppen aludtak, akkor Victor foglalta le valamelyikünk figyelmét állandóan.
Szerettem volna ugyan legalább egy pár órácskára csak a magaménak tudni a feleségem, de az a tény kárpótolt emiatt, hogy immár háromszoros apa lettem. Máig is elképesztett, hogy ekkora mázlink lehetett a legeslegelső, műtét során elvesztett gyermekünk után.
Miután lefektettük a lányokat, a babajelzőt magunkkal víve Victorral a földszintre mentünk, ahol Aaron szorgoskodott a konyhában. Bár nem szívesen engedtem be a házamba – még élénken élt bennem az, mit érzett a feleségem iránt –, mégsem akartam elrontani Kristen örömét, akinek felcsillant a szeme, mikor Aaron felajánlotta, hogy szívesen segít nekünk, ha másban nem, legalább annyiban, hogy éhen ne haljunk. Azzal indokolta, hogy mivel Iannel ők is ikrek, sok történetet hallott a szüleiktől, mennyire le bírja foglalni két pici az ember idejét.
Csupán Kristennek akartam örömet okozni, amikor elfogadtam a felajánlkozását, de csupán azért, hogy szemmel bírjam tartani közben. Cseppet sem tetszett, mikor Kristen odament mellé például a tűzhelyhez, és erre Aaron – mi sem természetesebb – a derekára tette a kezét, mialatt elmondta neki éppen mit és hogyan készít.
A fiammal együtt féltékenyen figyeltem őket, de mivel kedvesem hátrafordulva rám mosolygott, elfeledtem a kétségeimet. Most szült nekem két újabb csemetét, biztosan nem azon jár az agya, hogy megcsaljon – nyugtattam magam.
Victorral ezután helyet foglaltunk a kanapén – jobban mondva én rajta, ő pedig előttem a szőnyegre helyezett matracon –, ahonnan jól odaláttam a konyhában zajló eseményekre, és elkezdtem tanítgatni gitározni. Mindig is szerette a hangszereket, legalábbis ezt tapasztaltam, mikor a zongoránál „játszottunk” együtt, valamint a gitár hangját is utánozni próbálta. Édesen gügyögött közben, amivel elterelte a figyelmemet Kristenékről. Régen játszottam már el azt a dalt, amit Kristennek írtam még az első brightoni hétvégénk előtt, de máig sem felejtettem el.
Úgy döntöttem, itt az ideje feleleveníteni az emlékeinket.
(Kristen)
Szívesen segédkeztem Aaronnak a főzésben, bár direkt azért járt át hozzánk, hogy ezt a terhet levegye a vállamról, mondván, van épp elég teendőnk enélkül is. Melanie-t is vártuk, de még nem érkezett meg, így én kontárkodtam bele a dolgokba, míg a barátnője be nem toppan.
A lányok valóban dupla annyi figyelmet követeltek, mint Victor ilyen pici korában, de Rob mindig boldogan segített, sőt. Sokszor alig bírtam elráncigálni a gyerekszobából. Még akkor is hosszan képes volt őket figyelni némán, amikor már aludtak. Végtelenül büszke volt rájuk, ahogy én is. Ahhoz azonban, hogy nekik minden jót biztosítani tudjon a testem, pótolnom kellett az általuk elvesztett energiámat, és mivel a gyomrom is követelte a magáét, nem hagytam magam Aaron által elzavarni, úgy gondoltam, ha ketten csináljuk, előbb kész lesz az ebéd.
Persze, hogy tévedtem. Valamit teljesen mással kevertem össze, mint kellett volna, ezért Aaron kedvesen, ám láthatóan a bénaságom miatt elnézően, megkért, hogy ha lehet, máshol próbáljam meg elfoglalni magam a továbbiakban. Még diadalmasan elmeséltem neki, hogy bezzeg a Worchester szószt istenien tudom csinálni, még nála is jobban, mire kinevetett, de határozottan tolt az ajtó felé.
- Az a két férfi ott alig várja, hogy csatlakozz hozzájuk – mutatott a nappali felé, ahol a férjem épp a fiamat bűvölte el a gitárjátékával. Amint meghallottam, mit játszik, könnyek szöktek a szemembe. Észre sem vette, hogy Aaron még egy puszit nyomott az arcomra, úgy meghatódtam. Ez az a dal, amit nekem írt évekkel ezelőtt!
Rob tekintete pont akkor villant felénk, mikor az ominózus puszi megtörtént, és morcosan vissza is fordult a fiunk felé, de egy szót sem szólt. Engem is meglepett, hogy újabban nem rendezett jelenetet Aaron miatt, de szó se róla: örültem neki. Közelebb léptem hozzájuk, és leültem mellé a kanapéra. Most nem énekelt hozzá, de a dallam megbizseregtette a szívem. Tán hónapok teltek el már azóta, hogy legutóbb eljátszotta nekem.
- Szeretlek – suttogtam a nyakába, miközben átöleltem a derekát, és az oldalához simultam. Így kissé megnehezítettem számára a pengetést, de megoldotta. Egyetlen hangot sem tévesztett.
- Jó lenne, ha ezt ő is felfogná végre – biccentett a konyha felé.
- Tudja – mosolyodtam el. Én teljesen biztos voltam benne, hogy Aaron boldog Melanie-val, így cseppet sem aggasztott a jelenléte. És a viselkedése is kifogástalan volt. Ilyen puszikat pedig Jenny is szokott adni Robnak – akkor most nekem is féltékenykednem kellene a legjobb barátnőmre? Ezt a kérdést hangosan is feltettem, de szerelmemnek persze erre is volt gondolkodás nélküli válasza.
- Jenny sosem volt belém szerelmes – mutatott rá a valóságra. Én mégsem problémáztam ennyit Aaron miatt, de Robtól már megszoktam. Örökké féltékeny lesz mindenre és mindenkire, kezdve a saját gyerekeinkkel. Elhúztam a számat, majd eleresztettem a derekát, és a szőnyegen figyelő fiunkért nyúltam.
Alighogy az ölembe vettem, megszólalt a babajelzőn át valamelyik lánykánk gügyögése – a másik is rögtön rákezdett –, úgyhogy felkeltem, az úrfit az apja mellé ültettem, és egy puszit adva mindkettejüknek elindultam, hogy kiderítsem, mi okozhatta az emeleti zűrzavart.
A lépcső felénél járhattam, mikor megszólalt a csengőnk. Úgy gondoltam, ez csak Melanie lehet, ezért zavartalanul folytattam az utamat felfelé.
A babáknak nem volt semmi bajuk, csak nem tudtak aludni. Közös kiságyuk volt, mivel annyit még nem mocorogtak, hogy zavarták volna egymást, és kényelmesen elfértek ketten is a hatalmas bölcsőben, amit Rob szüleitől kaptunk. Eredetileg Victorét örökölte volna a kistesó, de mivel kettő lett a várt egyből, szükséges volt beújítani egy-két dolgot.
Főleg Sophie volt nyugtalan, ezért kivettem őt az ágyból, és magamhoz öleltem. Még most is elképesztett, milyen picike. A fiam sem volt náluk sokkal nagyobb a születésekor, de ez a két kis semmiség hozzá képest sehol sem volt. Hangban viszont külön-külön is túlszárnyalták, ha táplálékért sírtak éppen. Máskor azonban egy pisszenésüket is alig lehetet hallani.
Korban alig nagyobbik kislányom hamar elcsendesedett a karjaimban. Lentről már azóta nem hallottam az apjuk gitározását, mióta csengettek. Volt egy olyan érzésem, hogy mégsem Melanie érkezett meg, Rob ugyanis akkor zavartalanul folytatta volna a játékát.
A kicsit egy idő múlva visszafektettem a húga mellé, a mai napon körülbelül milliomodjára hatódtam meg a látványuktól, majd a földszint felé lépdeltem, hogy kiderítsem, mi ez a hirtelen csend odalent.
Megdöbbentett a látvány, ami fogadott.
Rob és Aaron valami papír fölött dugták össze a fejüket, de olyannyira, hogy engem észre sem vettek. Valamiért egy kellemetlen érzés kúszott a torkomba, de nem tudtam volna megfogalmazni, mi válthatta ki.
Még akkor sem, mikor Aaron megveregette a sápadt és döbbent férjem vállát, és hangosan gratulált neki valamihez. Vigyorgott is hozzá, de aztán inkább megköszörülte a torkát, és felém sandítva elfordult. Rob tekintete ekkor rám villant, de még mindig csak csodálkozást olvastam le róla.
- Mi történt? – kérdeztem óvatosan.
Szerelmem ekkor leengedte a papírt a kezéből, a konyha felé igyekvő Aaron után pillantott, majd megint rám.
- Ezt nem fogod elhinni – rázta a fejét hitetlenkedve. A sápadtsága viszont nem tűnt el…
Kezdtem megijedni.
